Az ENSZ kínzás elleni egyezménye 1. cikk második mondata szerint a kínzás "nem tartalmazza a törvényes szankciókkal szükségszerűen együtt járó vagy annak következményeképpen véletlenszerűen előadódó fájdalmat vagy szenvedést". A rendelkezés alapjogvédelmi jelentősége abból fakad, hogy miközben az 1. cikk a hivatalos, illetve hivatalos minőségben eljáró vagy közfeladatot ellátó személyek által "szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából" alkalmazott cselekményeket a kínzás fogalomkörébe sorolja, úgy tűnik, hogy azok - speciális helyzetekben - mégiscsak elfogadhatók. Csekély számú jogtudóst kivéve a jogirodalom és az emberi jogi egyezmények végrehajtását ellenőrző nemzetközi testületek is egyetértenek abban, hogy valamely szankció jogszerűségének igazolásakor nem elegendő a nemzeti jogra hivatkozni. Még a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben kiszabható büntetések sem ütközhetnek a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmába.
Az emberi jogok védelmére hivatott globális védelmi rendszer felállítása, valamint fejlődése szempontjából a második világháború, illetve a fasizmus élménye katartikus hatással voltak a nemzetközi közösségre. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kína és a Szovjetunió képviselői által folytatott tárgyalásokat követően, az 1945-ben San Franciscóban tartott konferencián 51 ország, mint alapító tagok delegátusai - kifejezve elkötelezettségüket, hogy véget vessenek a "háború borzalmainak" - megfogalmazták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát (a továbbiakban: ENSZ Alapokmány), amelyet 1945. június 26-án írtak alá.[1] Az Alapokmány szerint az ENSZ előmozdítja, az "emberi jogoknak és alapvető szabadságoknak mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre, vagy vallásra való tekintet nélkül történő általános tiszteletben tartását".[2]
Az ENSZ Közgyűlése által 1966. december 16-án elfogadott, első kötelező erővel rendelkező globális szintű emberi jogi egyezmény, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: PPJNE) 7. cikke értelmében "[s]enkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni". A PPJNE a tilalom deklarálásán túlmenően nem rendelkezett arról, hogy mit kell kínzásnak, illetve kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek tekinteni.
Az ENSZ Közgyűlése 1984. december 10-én fogadta el a kifejezetten a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok felszámolását célzó globális emberi jogi egyezményt (a továbbiakban: UNCAT),[3] amelynek egyik legfontosabb vívmánya a kínzás fogalmának meghatározása volt. Az UNCAT 1. cikk 1. pontjában megfogalmazott definíció első mondata szerint "a »kínzás« kifejezés minden olyan cselekményt jelent, amelyet szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben, hogy tőle, illetőleg harmadik személytől értesüléseket vagy vallomást csikarjanak ki, vagy hogy olyan cselekmény miatt büntessék, amelyet ő, vagy harmadik személy követett el, illetőleg amelynek elkövetésével őt vagy harmadik személyt gyanúsítanak, hogy megfélemlítsék, vagy nyomást gyakoroljanak rá, illetőleg hogy harmadik személyt félemlítsenek meg, vagy hogy harmadik személyre gyakoroljanak nyomást, valamint bármilyen megkülönböztetési formára alapított más okból alkalmaznak, ha az ilyen fájdalmat vagy szenvedést közfeladatot ellátó személy, vagy hivatalos minőségben eljáró bármely más személy vagy ilyen személy kifejezett vagy hallgatólagos ösztönzésére vagy ennek hozzájárulásával bárki más okozza."
Az UNCAT 1. cikk 1. pontjának második mondata értelmében a definíció "nem tartalmazza a törvényes szankciókkal szükségszerűen együtt járó vagy annak következmé-
- 254/255 -
nyeképpen véletlenszerűen előadódó fájdalmat vagy szenvedést" (a továbbiakban: törvényes szankció klauzula).[4] A szóban forgó rendelkezés alapjogvédelmi jelentőségét az adja, hogy miközben az UNCAT 1. cikkének első mondata a kínzás fogalomkörébe sorolja azon cselekményeket, amelyeket hivatalos, illetve hivatalos minőségben eljáró, vagy közfeladatot ellátó személyek "szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben", úgy tűnik, hogy az ilyen cselekmények - megfelelő kontextusban - a törvényes szankció klauzulára hivatkozva mégiscsak elfogadhatók.
2015. január 1-től az UNCAT fakultatív jegyzőkönyvének (a továbbiakban: OPCAT)[5] 3. cikke szerinti nemzeti megelőző mechanizmus feladatait az alapvető jogok biztosa köteles ellátni.[6] A nemzeti megelőző mechanizmus feladatkörében eljáró országgyűlési biztos ajánlásokat tehet az érintett szervek számára, hogy "javítsák a szabadságuktól megfosztott személyek körülményeit és a velük való bánásmódot, és hogy megakadályozzák a kínzást és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot vagy büntetést, figyelembe véve az Egyesült Nemzetek Szervezetének vonatkozó normáit".[7]
A nemzeti megelőző mechanizmus feladatellátásának nélkülözhetetlen feltétele a rossz bánásmódok, köztük a kínzás fogalmi elemeinek tisztázása. A kínzásnak az "Egyesült Nemzetek Szervezetének vonatkozó normái" szerinti értelmezését megnehezíti, hogy miközben a törvényes szankció klauzula a dokumentum angol, arab, kínai, spanyol, francia és orosz nyelvű hiteles szövegében is szerepel,[8] azt az UNCAT 1988. évi 3. törvényerejű rendelettel kihirdetett hivatalos magyar nyelvű szövege nem tartalmazza.
A tanulmány célja, hogy a törvényes szankció értelmezésének egyrészt a jogirodalomban, másrészt az emberi jogi egyezmények végrehajtását ellenőrző nemzetközi testületek - különös figyelemmel a Kínzás Elleni Bizottság - gyakorlatában megfigyelhető főbb irányait felvázolja.
1. Az 1970-es években a világ számos országában alkalmazott, szisztematikus kínzásokról tanúskodó ügyek kerültek nyilvánosságra, ami arra késztette a nemzetközi közösséget, hogy olyan jogi normákat alkosson, amelyek célja egyrészt az említett gyakorlat betiltása, illetve az annak megelőzésére szolgáló mechanizmus létrehozása, másrészt jogalapot teremtsen arra, hogy az államok a kínzás alkalmazásával okozott jogsértésekről elszámoltathatók legyenek.[9]
1973-ban Svédország az ENSZ Közgyűléséhez fordult, és a kérdés megtárgyalásával egyidejűleg, egy hatékony védelmi rendszer felállítását javasolta. Az ENSZ Közgyűlés 1975. december 9-én - a svéd javaslat alapján - elfogadta a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni védelemről szóló nyilatkozatot (a továbbiakban: 1975. évi nyilatkozat).[10] A mindössze 12 cikk terjedelmű, kötelező erővel nem rendelkező nyilatkozat volt az első, nemzetközi szinten széles körben elfogadott olyan dokumentum, amely a kínzás fogalmán túlmenően,[11] meghatározta azt is, hogy az államok annak megszüntetése érdekében milyen intézkedéseket tegyenek.[12] Az 1975. évi nyilatkozatban megfogalmazott definíció a kínzás fogalomköréből kivonta azt a "kizárólag a törvényes szankciókból származó vagy azokkal együtt járó fájdalmat vagy szenvedést, amelynek mértéke a fogvatartottakkal való bánásmód minimumszabályaival[13] összhangban van."[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
