A média-konvergencia intenzívebb előrehaladása, a médiumok egyre kevésbé akadályozott összekapcsolódásának és összeépítésének lehetővé válása már korábban felvetette az átviteli hálózati szabályozás alapvető újragondolásának igényét, mára viszont a hálózaton átvitt tartalmakra vonatkozó normák esetében is számos fórumon felmerül a reform gondolata.
A hálózaton átvitt tartalmaknak nem elhanyagolható részét alkotják a szerzői művek és egyéb teljesítmények. Az ezeknek a védelmét biztosítani kívánó szerzői jogban is egyszerre van jelen az az igény, hogy a mindenkor hatályos szabályozás adaptálható legyen a folyamatosan jelentkező műszaki kihívásokra (pl. az átviteli konvergencia nyújtotta lehetőségekre), de ugyanakkor érvényesüljön a műszaki semlegesség alapelve is (amellett, hogy egyre inkább érzékelhető a szabályozás kettéválása a hagyományos és digitális felhasználások tekintetében - elsősorban a kivételek és korlátozások esetében). Nem elhanyagolható ugyanakkor az a cél sem, hogy a szabályozás inkább segítse, és ne akadályozza a műszaki fejlődést.
Mindezen célok elérésének az egyik eszköze lehet a felhasználási szerződés megkötésének időpontjában még ismeretlen felhasználási módok tekintetében történő engedélyszerzés rugalmas, a piac igényeit kiszolgáló, egyúttal a különböző érdekeket ki is egyensúlyozó szerzői jogi szabályozása.
A technikai fejlődés által a jogi szabályozás elé állított kihíváson túl konkrét aktualitást is ad e téma vizsgálatának a nagy állami (digitális) archívumok felállításának kormányzati terve, és az archivátorok azon igénye, hogy a gyűjtemény elemeivel kapcsolatos jogok tekintetében minél teljesebb rendelkezési lehetőségre tegyenek szert, ezzel a lehető legszélesebb hozzáférést biztosítva a közönségnek is. Ezeknek az archívumoknak nem alaptalan igénye lehet, hogy azon művek esetében, amelyek vonatkozásában a felhasználási jogok jelentős része hozzá kerül, a jövőben is tudja gyakorolni ezeket. Ennek szükségszerű eszköze, hogy a korábban ismeretlen, de mára ismertté vált, vagy csak a jövőben ismertté váló felhasználási módok tekintetében is mind kiterjedtebb jogosultságokat szerezzen.
Előre kell bocsátani, hogy az ismeretlen felhasználási módok vonatkozásában legalább kettő (és azon belül több) szabályozást igénylő esetkör merülhet fel.
Először is az, ha a szerződéskötő felek olyan felhasználási mód tekintetében is felhasználási engedélyt kívánnak adni, amely a szerződéskötéskor még nem ismert, vagy legalábbis nem lehet meghatározni az általa megvalósítható felhasználás terjedelmét, értékét. Az ilyen szerződési kikötéseknek tipikusan az az indoka, hogy a nagy gazdasági erővel rendelkező felhasználó (kiadó, lemezcég, televízió) a szerző lehető legtöbb jogosultságát kívánja megszerezni.
Ettől a gyakorlatban és a szabályozás szempontjából egyaránt elkülönülő esetkört képeznek azok az ügyek, amikor a felhasználási engedéllyel érintett felhasználási módokat viszonylag jól körülírták a szerződésben, ám a felhasználó később olyan új megoldásokkal is megvalósít felhasználást, amelyekre a jogosult nem kívánt/nem is tudott engedélyt adni. Tehát míg az első esetben létezik egy, kifejezetten az ismeretlen felhasználási módra vonatkozó engedély, addig a másik esetben egy ismert felhasználási módra vonatkozó engedélyt próbálnak kiterjesztően értelmezni és nincs egyéb, kifejezetten az ismeretlen felhasználási módra vonatkozó engedély a szerződésben.
Az utóbbi esetkörnek egy viszonylag jól körülírható altípusát képezheti az, amikor a szerződési szinallagma utólag bomlik meg azért, mert a felhasználó által alkalmazott új megoldás (amelyre ki is terjed a felhasználási engedély) olyan mértékben befolyásolja a felek eredeti szolgáltatásai közötti értékkülönbséget, hogy az súlyosan sérti a szerző érdekeit.
Jelen tanulmány kísérletet tesz az ismeretlen felhasználási módokkal kapcsolatos problémák komplex bemutatására részben a hatályos, részben a korábbi magyar jog, illetve az európai joggyakorlat elemzésével. Célja továbbá azt is megvizsgálni, hogy az ismeretlen felhasználási módokra vonatkozó jelenlegi magyar szerzői jogi szabályozás megfelel-e a kitűzött céljának, tisztázza a vele kapcsolatos félreértelmezéseket, és javaslatot tesz az esetlegesen szükséges szabálymódosításra.
A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) hatályba lépését megelőzően a magyar jogban nem találunk kifejezett törvényi rendelkezést, amely az ismeretlen felhasználási módokra vonatkozott volna, de a szerzői jog évszázados bírói gyakorlatában már észlelte és az általános alapelvekre építve kezelte is a Bevetőben röviden vázolt mindkét fő esetkört.
A Kúria 5392/1908. számú ítéletében[1] a bíróság a szerzői jogi szakértő bizottság véleményére alapozva úgy döntött, hogy a kottanyomtatásra adott engedély nem terjed ki a mechanikai többszörözés jogára. A döntés érdekessége, hogy az alapjául szolgáló, a szerzői jogról szóló 1884. évi XVI. tc. szerint csak a törvényben kifejezetten megnevezett vagyoni jogok tekintetében kellett a szerző engedélyét kérni, a szabályozás pedig nem is ismerte a mechanikai többszörözés fogalmát. Ebből pedig akár az a következtetés is levonható lett volna, hogy erre a felhasználónak nem is kellett engedélyt kérnie. Az 1884-es Szjt. még sem az in dubio pro auctore,[2] sem az ismeretlen felhasználásra adott engedély érvénytelenségének elvét nem ismerte, ezért
- 17/18 -
a döntést csak arra lehetett alapozni, hogy a szerzői jog (a felhasználási joggal szemben) abszolút jog, és emiatt a terjedelme pontosan nem körülírható, ezért előzetesen nem tud átszállni a későbbiekben kialakuló felhasználási módon történő felhasználás joga. A döntést tehát csak abból lehetett levezetni, hogy a szerzői jog kizárólagos, abszolút jellegű jogosultságként ismerték el.[3]
Az 1921. évi LIV. tc. alapelvek tekintetében nem sokkal gazdagabb, mint az 1884-es törvény, és ahhoz hasonlóan ismeri a teljes szerzői jog tekintetében[4] a korlátlan jogátruházás lehetőségét. Ez alapján szintén eljuthatott volna a gyakorlat oda, hogy abban az esetben, ha teljes körű jogátruházás történt, a felhasználó (itt tulajdonképpen: jogutód) a szerződéskötés idején még ismeretlen felhasználási módok tekintetében is jogot szerezzen.
A Kúria a már a 1921. évi LIV. tc. rendelkezéseire építő P.I.4536/1925. számú döntésében viszont az 1908-as döntéshez lényegében igen hasonló következtetésre jutott. Ennek értelmében nem tekinthetők átruházottaknak az olyan jogosultságok, amelyekre a felek a szerződés megkötésekor nem is gondolhattak, amelyek lehetőségével nem is számolhattak. Ugyanakkor ezt a szigorú elvet a bíróság azzal lazítja fel, hogy mégis van az átruházásra lehetőség, ha a szerződés tartalmából s a fennforgó körülményekből a feleknek ezzel ellenkező akaratára (mármint a ténylegesen teljes jogátruházásra irányuló akaratra) lehet következtetni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
