Tizenhárom év telt el azóta, hogy a magyar polgári eljárásjogban a Pp. ötödik novellája1 - újjáalkotva a kódex XIV. fejezetét - több mint négy évtizedes kényszerszünet után ismételten megteremtette a felülvizsgálat jogintézményét. Az Országgyűlés nem önszántából, hanem a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban foglaltak miatt döntött e perorvoslat visszaállításáról, s a tűzoltómunka nem járt következmények nélkül. Azóta összesen 10 alkalommal változott a vizsgált törvényszöveg, ezek közül 5 módosítás kifejezetten érdemi, a jogintézmény alapjait érintő volt.
Aligha van a Pp.-nek olyan jogintézménye, melynek sorsa ennyire hányattatott lenne. A folytonos módosítások, a felülvizsgálat kétévente menetrendszerűen bekövetkező és fundamentális átszabása nem indokolható sem a társadalmi változásokkal, sem a jogtudomány fejlődésével. Az, hogy a mögöttünk hagyott szűk másfél évtized (1992. XII. 31. - 2006. I. 1.) 41 Pp.-módosításá-nak negyede részben vagy kifejezetten e hét §-sal foglalkozott, egyértelműen jelzi, hogy napjaink polgári perjogának egyik legneuralgikusabb pontjával állunk szemben. A jogalkotó - folyamatosan ad hoc jellegű kodifikációra kényszerülve - vélhetően a Legfelsőbb Bíróság munkaterhének elviselhető szinten tartása és az Alkotmánybíróság előre nem feltétlenül megjósolható álláspontja között próbált, próbál egyensúlyt találni. Elsősorban tehát a körülmények rovására írható, hogy 1998. január 1-je óta egyetlen konstrukció sem érte meg a három évet.
E tanulmány keretében a közelmúltra koncentrálva áttekintem a felülvizsgálat jogintézményének elmúlt évszázados fejlődését, bemutatom azokat a tényeket és alapkérdéseket, melyekkel a jogalkotónak szembe kellett néznie a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról szóló 2005. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: XI. Ppn.) megalkotása során. Ezek tükrében kívánom értékelni a Pp. XIV. fejezetének 2006. január 1-jétől hatályos szövegét, azzal a céllal, hogy rámutassak azokra a problémagócokra, melyeket e novella sem tudott megfelelően kezelni, s melyek magukban rejthetik a jövendő módosítások csíráit.
A magyar perjog történetében elsőként a sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. törvénycikk (a továbbiakban: Se.) vezette be a felülvizsgálat (végzések tekintetében a felfolyamodás) jogintézményét. A Se. 185. §-a szerint felülvizsgálattal lehetett élni anyagi jogszabály helytelen alkalmazása (mellőzése) esetén, tételesen meghatározott súlyos eljárási szabálysértés esetén, illetve ha lényeges, az ügy eldöntésére hatással bíró eljárási szabályt rosszul alkalmaztak. A négyfokú bírósági hierarchiára tekintettel a perorvoslat kétfokú volt. A járásbírósági ítélet ellen a törvényszékhez fellebbezéssel lehetett fordulni, míg a fellebbezés alapján hozott másodfokú ítéletet a jogkérdésre szorított felülvizsgálattal lehetett megtámadni. A felülvizsgálati kérelmek elbírálására az ítélőtáblák, 500 korona - illetve az aranyalapú honi fizetőeszköz bevezetéséig forint (frt) - felett a Kúria rendelkezett hatáskörrel.
A kritikák hatására az anyagi és alaki jogszabálysértés megkülönböztetésének eltörlésére a Plósz Sándor nevével fémjelzett, a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk, a régi Pp. (a továbbiakban: Rpp.) 1915-ös hatálybalépésével került sor, mely lényegében minden ügyre kiterjesztette az Se. által felállított perorvoslati szisztémát. Az Rpp. rendszerében a felülvizsgálat - jogszabálysértés esetére, erősen szűkített reformatórius jogkörű2 fórumhoz való - rendes "harmadfoki" fellebbezésnek tekintendő. Az Rpp. átvette az Se. azon struktúráját, miszerint az elsőfokú ítéleteket fellebbezéssel, a másodfokúakat felülvizsgálattal lehetett megtámadni. A törvényszék hatáskörébe tartozó ügyekben másodfokon az ítélőtábla, harmadfokon a Kúria járt el, míg járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyekben az Se. megoldásához képest csak az értékhatár változott: 2500 korona felett került az ügy a Kúriához, míg ezalatt az ítélőtáblához, 500 korona értékhatár alatt a felülvizsgálat ki volt zárva. Már a tervezetek kidolgozása során jelezte Magyary az ügymegosztással kapcsolatos aggályait. Míg az összes felülvizsgálati ügy kúriai hatáskörbe utalása a jogegység, addig a megosztás, illetve bizonyos ügyek kizárása a pergazdaságosság és ésszerűség követelményeit elégíti ki.3 Az Rpp. e két igény között talált középutat.
A felülvizsgálati ügyek elintézésére a Kúrián túl a fentiek alapján 11 ítélőtábla rendelkezett hatáskörrel. A királyi ítélőtáblák és királyi főügyészségek szervezéséről szóló 1890. évi XXV. törvénycikk (a továbbiakban: Rít.) 1. §-a szerint az ítélőtáblák székhelyei a következők voltak: Budapest, Debrecen, Győr, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeged és Temesvár. Fontos azonban megjegyezni, hogy míg az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 2002. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Ít.) által 2005. január 1-jével felállított öt ítélőtábla székhelye megegyezik a Rít. trianoni határokon belül maradt ítélőtábláinak székhelyeivel, az illetékességi területek csak részben fedik egymást, mivel a győri és a pécsi tábla kivételével a régi illetékességi területek jelentős része a mai országhatárokon kívülre esett.
A szocialista korszak jogalkotása végül - az ítélőtáblák és a négyszintű bírósági hierarchia megszüntetésével együtt - a polgári korszak kétfokú perorvoslati rendszerét is száműzte a magyar polgári eljárásjog intézményei közül4. A felülvizsgálat megszüntetésével keletkezett űr kitöltésére a törvényességi óvás5 (előzményei: közérdekű kifogás6, perorvoslat a törvényesség érdekében7) volt hivatott, amely azonban - rövid életű elődeivel együtt - valójában nem nevezhető perorvoslatnak, hiszen a fél nem, csak a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke élhetett vele8.
Az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatával - 1992. december 31-i hatállyal - megsemmisítette a Pp. 270. §-át, mely a törvényességi óvás emelésére vonatkozó szabályokat tartalmazta. A határozat indokolása szerint a törvényességi óvás intézménye sérti a jogbiztonságot, polgári ügyekben emellett a felek rendelkezési jogát is negligálja.9 A pro futuro történt megsemmisítés célja a büntető- és a polgári eljárás újrakodifikálásához, a perorvoslati rendszer újragondolásához szükséges idő biztosítása volt10.
Az 1992. november 30-án kihirdetett V. Ppn. 15. §-a - kimondatlanul is - az Rpp.-hez nyúlt vissza, amikor visszaállította a felülvizsgálatot. Szemléletmódjára azonban hatással volt a Pp. addigi rendszere is: a felülvizsgálat - idomulva a háromszintű bírósági hierarchiához - rendkívüli perorvoslat lett, mely csak jogerős határozatokkal szemben volt igénybe vehető. Az általánosan elfogadott nézet szerint dogmatikailag a perorvoslat "rendkívüliségét" ugyanis az adja, hogy a jogerő beállta után lehet igénybe venni: a rendkívüli perorvoslat áttöri a jogerőt11. Ebből a szempontból irreleváns, hogy hányszor lehet igénybe venni12, illetve, hogy a jogalkotó mennyire szűkíti le a felülvizsgálható ügyek számát13.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
