Az ókori Rómában a kezesség igen kedvelt biztosítéknak számított, a hitelezők gyakran szívesebben alkalmazták, mint a zálogot, mivel a kezes teljes vagyonával és a személyével is felelt. Tovább nehezítette a kezes helyzetét az a tény is, hogy a római jogban a kezesség hosszú ideig készfizető kezességként jelent meg, vagyis a hitelező szabadon dönthetett arról, hogy a főadóstól, vagy a kezestől követelje-e a tartozás megfizetését.[1] Amennyiben a hitelező a kezestől követelte a teljesítést, ez utóbbi a fizetését követően főszabály szerint megtérítési igénnyel, ún. regresszjoggal élhetett a hitelezővel szemben. Ezen regresszjog érvényesítésére a kezesség típusától, illetve a kezes és a főadós közötti belső jogviszonytól függően többféle kereset állhatott a kezes rendelkezésére.
A kezesnek a főadóssal szembeni kereseteit több szempontból is lehet csoportosítani. Egyrészt megkülönböztethetjük egymástól az eredeti regresszigény érvényesítésére szolgáló kereseteket, amelyek kezdettől fogva a kezest illették meg, és a regresszjog érvényesítésének származékos kereseteit, amelyek eredetileg a hitelező keresetei voltak. Az eredeti regressz-keresetek közé tartozik a kizárólag a sponsor rendelkezésére álló actio depensi,[2] továbbá a bármely kezest a meghatározott feltételek fennállása esetén megillető, actio mandati contraria[3], vagy
- 113/114 -
actio negotiorum gestorum. Származékos regressz-keresetek pedig a hitelezőnek a főadóssal, illetőleg a többi mellékkötelezettel szembeni keresetei voltak, amelyeket a hitelező később a fizető kezesre engedményezett. Az ún. derivativ regressz jogtechnikai eszköze a fokozatosan kialakuló beneficium cedendarum actionum volt, amelynek egyaránt lehetett a megtérítési igényt megerősítő és megalapozó hatása is.[4]
A másik csoportositási szempont szerint vannak olyan keresetek, amelyek a kezes és a főadós közötti belső jogviszonyon alapulnak, amely lehet megbízás, vagy megbízás nélküli ügyvitel. Más keresetek viszont függetlenek a köztük lévő belső jogviszonytól, ilyen az actio depensi és az actio cessa, amelynek különösen akkor van nagy jelentősége, ha a kezesnek nem lenne más lehetősége a megtérítési igénye érvényesítésére. A hitelezőnek a főadóssal szembeni kereseteit azonban a stipulaticó kezességek - így a fideiussio esetében is - nem volt egyszerű a fizető kezesre engedményezni, ennek ugyanis akadályát jelentette a kezes teljesítésének kötelemszüntető hatása a főkötelem vonatkozásában is.
A nehézséget a főkötelemnek a kezes kötelmével való szoros kapcsolata okozta, amely a "(quod Maevius mihi debet) id fide tua esse iubesne? Iubeo"[5] - stipulaties szavakban jutott kifejezésre, és azzal a következménnyel járt, hogy a kezes teljesítése, és ezzel kötelezettségének a megszűnése a főkötelem megszűnését is eredményezte, valamint, hogy a kezessel szemben indított per során a litis contestatio a főadóssal szembeni kereset megszűnéséhez vezetett.[6] Ez súlyos következménnyel járt mind a kezesre, mind a hitelezőre nézve. A hitelező, aki a kezest a teljesítésnek a főadóstól való előzetes követelése nélkül perelte, már nem bírt jogeszközzel, hogy az utóbbit perelje, ha a kezestől nem nyert kielégítést. Ugyanakkor, ha először a főadóst perelte, elvesztette minden igényét a kezessel szemben.[7]
A kezes szempontjából pedig azért volt nagyon hátrányos ez a körülmény, mert a hitelezőnek, miután a kezestől kielégítést nyert (vagy őt csak beperelte), nem állt már olyan kereset a rendelkezésére a főadóssal szemben, amit a kezesre
- 114/115 -
engedményezhetett volna.[8] Így ha a fideiussor úgy vállalt kezességet, hogy hiányoztak az actio mandatnak, vagy az actio negotiorum gestorurmak a feltételei, egyáltalán nem tudta érvényesíteni a megtérítési igényét a főadóssal szemben.[9]
Adott tehát a jogi probléma, vagyis a kezes teljesítésének a kötelemszüntető hatása a főadóssal szembeni keresetek vonatkozásában is, ami eredetileg kizárta a hitelező főkötelemből származó kereseteinek a teljesítő fideiussorra történő engedményezését. Méltányossági megfontolásból a cél ennek a problémának a megoldása volt, hogy annak eredményeképpen a megfelelő feltételek fennállása esetén a fizető kezes megszerezhesse a hitelező kereseteit.
A római jog fejlődése során a jogtudósok fokozatosan lehetővé tették azt, hogy a hitelező a teljesítő fideiussorra engedményezze a főadóssal szembeni kereseteit, illetve az ahhoz kapcsolódó járulékos kereseteket.
Ennek a folyamatnak történetileg valószínűleg a mandatum qualificatum jelentette a kiindulási pontját.[10] A klasszikus jog szerint a megbízó-kezes és megbízott-hitelező kötelme a főadós és a hitelező közötti kötelemhez képest sem akcesszórius, sem pedig szubszidiárius nem volt.[11] A megbízásos kezesség esetében a megbízó-kezes teljesítésének - történjen ez akár önként, akár a megbízott-hitelező actio mandati contrariájával indított perbeli marasztalás hatására - nem volt kötelemszüntető hatása a hitelezőnek a főadóssal szembeni keresetei vonatkozásában, ezért a megbízó követelhette a megbízottól a főadóssal szembeni keresetének az engedményezését.[12]
Bár a fideiussio esetében nem álltak fent a mandatum qualificatumra jellemző kedvező feltételek, a praetor egy beneficium révén mégis lehetővé tette, hogy a fizető fideiussor megszerezze a hitelezőnek a főadóssal szembeni kereseteit. E mögött az a megfontolás állt, hogy úgy méltányos, ha a hitelező a fizető kezesre engedményezi azt, ami számára már nem jár haszonnal.[13] Tehát a fideiussio
- 115/116 -
esetében alapvetően méltányossági megfontolás alapján, a mandatum qualificatum mintájára került sor fokozatosan annak lehetővé tételére, hogy a hitelező kereseteit a kezesre engedményezzék.[14]
A praetor által nyújtott beneficium cedendarum actionum[15] nem volt általános, annak megadása a praetor mérlegelésétől, vagyis attól függött, hogy azt a magistratus a konkrét esetben helyesnek tartotta-e. Ezért Levy szerint nem is lehet egy szilárd beneficiumról beszélni. Szerinte az egyetlen szöveghely, amely kifejezetten azt biztosítja, amit a fideiussor beneficium cedendarum actonum-jának nevezünk a D. 46,6,12.[16] Az engedményezést a beperelt kezes egy exceptio dolval[17] követelhette a hitelezőtől, a praetor pedig az in iure szakaszban még a litis contestatio előtt esetről-esetre bírálta el az engedményezés elrendelését. Azonban Levy szerint egészen Iustinianusig nem volt általános igénye a fideiussomak a cessióra.[18]
A klasszikus kori római jogászok számára a cessio még nem jelentett egy tökéletes hitelezőváltást, hanem tulajdonképpen pusztán azt tették lehetővé az engedményes számára, hogy az egy továbbra is az engedményezőt megillető jogot érvényesítsen.[19] Kérdés, hogy hogyan érvényesíthette az engedményes az engedményezett követelést, ha az az engedményezőnél már megszűnt?[20] A római jogtudósok megtalálták azt a megoldást, amellyel fokozatosan lehetővé tették a cessiót. Ezt egy sajátos fictio kidolgozása révén érték el, amellyel részben átértelmezték a kezes teljesítését; e szerint a kezes fizetése nem a saját kezesi kötelem teljesítésének minősült, hanem a hitelező kereseteiért fizetett vételárnak.[21] Az adásvétel fikciójának következménye ugyanakkor az volt, hogy az igényt biztosított a kezes számára az engedményezésre, mivel az mintegy megvette a keresetet.[22]
- 116/117 -
A probléma megoldására fokozatosan került sor. Schulz szerint először Iulianus engedélyezte a kereset engedményezését a fizető kezesre, de ekkor még nem a főadóssal, hanem pusztán a kezestársakkal szembeni keresetek engedményezéséről lehetett csak szó:[23]
"Fideiussoribus succurri solet, ut stipulator compellatur ei qui solidum solvere paratus est, vendere ceterorum nomina." (D.46,1,17) [24]
Schulz szerint Iulianus a megoldás során a lex Apuleiára támaszkodott, ami a sponsio és a fidepromissio esetén egy külön keresetet adott a kezestársakkal szemben.[25]
Medicus is elismeri, hogy Iulianus a legkorábbi klasszkkus kori jogtudós, akinél a hitelező keresetének engedményezéséhez szükséges, a kereset megvételére vonatkozó fikció megjelenik, ő azonban úgy véli, hogy a fenti szöveghely sokkal inkább úgy hangzik, mintha egy már régóta ismert megoldásról szólna, nem pedig egy saját ötletről, így valószínű, hogy nem ő találta ki ezt a megoldást, hanem csak alkalmazta az adott esetre.[26]
Sokolowski szerint viszont Papinianus volt az első, aki elismerte, hogy a fizető fideiussornak igénye van arra, hogy a hitelező a főkötelem biztosítékául szolgáló zálogot átengedje neki. Bár a klasszikus jog szerint továbbra is fennálttak az akadályok, hiszen a fideiussor teljesítése révén mindenféle maradvány nélkül megszűnt a főadós és a hitelező közötti kötelem, ennek következményeként pedig megszűnt a járulékos természetű zálogjog is, vagyis így kizárt lett annak az átruházása. Ezt azonban Papinianus méltánytalannak találta, hiszen a főkötelmet nem az adós teljesítése szüntette meg, így a főadóssal szembeni igény anyagi jogilag fennmaradt, ha más okból és más causa révén is.[27]
Papinianus a kezesi teljesítés kötelemszüntető hatásának feloldására a következő megoldást találta: összekötötte a kezes teljesítését a hitelező ius distrahendijével egy jogügyletben. A hitelezőnek ugyanis a főkövetelés esedékessé válását követően, amennyiben az adós nem teljesített, el kellett adnia a zálogtárgyat. Így jogilag nem volt akadálya annak, hogy a kezes teljesítését ebből a szempontból a zálogtárgyért fizetett vételárnak tekintsék:[28]
"Fideiussor conventus officio iudicis adsecutus est, ut emptionis titulo praedium creditori pignori datum susciperet: nihilo minus alteri creditori, qui postea sub eodem pignore contraxit, offerandae pecuniae, quam fideiussor dependit, cum
- 117/118 -
usuris medii temporis facultas erit: nam huiusmodi venditio transferendi pignoris causa necessitate iuris fieri solet." (D.20,5,2)
Ebben a jogesetben a hitelező a kezest perelte a tartozás kifizetése érdekében, a kezesnek pedig lehetővé tették, hogy a főadós záloggal terhelt telkét átvegye. Ennek a zálogátruházásnak egy titulus emptionis jelentette a jogcímét. A kezes szolgáltatása azonban egy önálló, a zálog megvételétől független kötelmi viszonyból ered, ezért a jogtudós a titulus emptionis. csak necessitate iuris" hozza fel, hogy lehetővé tegye a zálognak a fideiussora történő átruházását.[29] Itt tehát egy fictiáról van szó, így ez a speciális adásvétel kevesebb jogot biztosít a vevőnek, mint amennyi azt egy hagyományos adásvétel alapján megilletné: a kezes nem tekintendő a zálogtárgy valódi tulajdonosának, a cél csak az, hogy a lehető legnagyobb mértékben biztosítsák számára a kiadásai megtérítését. Ha a kezes megszerezné a zálogtárgy tulajdonjogát, akkor fennállna a veszélye annak, hogy a főadóssal szemben gazdagodna. Így a kezesnek a főadóssal szemben csak retenciós joga van a zálogtárgyra, amíg az az általa kifizetett összeget meg nem téríti.[30]
A fentieket támasztja alá a következő szöveghely is:
"Paulus respondit fideiussorem, qui rem pignoris iure obligatam a creditore emit, mandati iudicio conventum ab herede debitors oblato omni debito restituere cum fructibus cogendum neque habendum similem extraneo emptori, cum in omni contractu bonam fidem praestare debeat." (D.17,1,59,1)
A szöveghely tényállása szerint a kezes, miután teljesített, megkapta - mintegy megvette - a hitelezőtől az adós által a hitelezőnek zálogba adott dolgot. Az adós időközben meghalt, de az örökösei készek megtéríteni a kezesnek a kifizetett teljes összeget, cserébe viszont actio mandatival követelik tőle a zálogtárgynak a gyümölcseivel együtt történő kiadását. Paulus szerint a kezes köteles az örökösök követelésének a fenti feltételekkel eleget tenni, mivel a bona fides szabályai szerint nem lehet őt egy idegen vevővel azonos jogú vevőnek tekinteni.
Tehát a fideussor a fentiek értelmében csak a zálogtárgy birtokát szerezhette meg, a császári rendeletek azonban már a zálogjognak az átszállásáról beszélnek, amit a kezes a zálogrendelés alapját jelentő követelés engedményezésével együtt igényelhetett:[31]
"Impp. Severus et Antoninus: 'Creditori, qui pro eodem debito et pignora et fideiussorem accept, licet, si malit fideiussorem convenire nn eam pecuniam, in qua se obligaverit. Quod eum facit, debet ius pignorum in eum transferre. Sed cum in alia quoque causa eadem pignora vel hypothecas habet obligatas, non prius compellendus est transferre pignora, quam omne debitum exsolvatur.'" (C.8,40(41),2 pr;1)
A császárok rendelete alapján, ha a hitelező követelését kezesség és zálogjog is biztosítja, a hitelező szabadon követelheti előbb a kezestől annak teljesítését, ha azonban erre sor kerül, a kezesre kell engedményeznie a zálogjogot. Ha viszont ugyanazon zálogtárgy több követelés biztosítékául is le van kötve ugyanannak a
- 118/119 -
hitelezőnek, akkor annak a zálogjogot csak azt követően kell a kezesre engedményeznie, ha ez utóbbi valamennyi követelést teljesítette.
Amint látható a császári rendelet ebben az esetben már a zálogjog engedményezéséről szól, nem pusztán a zálogtárgy birtokának megszerzését teszi lehetővé a fizető kezes számára. A rendelet arra is rámutat, hogy a kezes nem követelhet a hitelezőtől többet, mint hogy az egy számára jelentéktelenné vált jogot ruházzon át rá. Ezért ha a zálogtárgy még értékkel bírt a hitelező számára, mert például egy másik követelés biztosítékául is szolgált, akkor nem lehetett az átengedését követelni, csak ha a kezes kész valamennyi követelést teljesíteni.[32]
A fejlődés következő lépcsőfokát az jelentette, hogy Paulus és Modestinus az adásvétel fikcióját[33]a hitelezőnek a főadóssal szembeni keresetére is kiterjesztette.[34] Ennek megfelelően tehát az adásvétel fikciójának segítségével lehetővé, a posztklasszikus korra pedig általánossá vált, hogy a hitelező a fizető kezesre engedményezze a főadóssal és a kezestársakkal szembeni kereseteit, valamint az esetleges dologi biztosítékokat is.[35] A kereset engedményezése történhetett önként, vagyis a hitelező és a fizető kezes közötti megállapodás alapján, vagy praetori kényszer hatására is, amelyet a kezes egy exceptióval[36] tudott elérni.[37]
Mind a Moodestinustól,[38] mind pedig a Paulustól[39] származó szöveghely alapjául az a megfontolás szolgál, hogy a hitelező követelése nem szűnt meg az adós teljesítésének következtében, tehát nem egy már megszűnt keresetet kellett engedményezni, hanem a fizető adós a hitelezőnek a többi adóssal szembeni kereseteit vette meg, az adós teljesítése ennek értelmében pusztán a hitelezőnek a kereset eladásából származó vételár-követelését egyenlítette ki, így az engedményezendő kereseteket nem semmisítette meg.[40] Ezt a fikciót nemcsak a kezes önkéntes teljesítése esetén kellett alkalmazni a cessio lehetővé tétele érdekében, hanem a praetor által abban az esetben is, ha a fideiussort a hitelező beperelte. Ugyanis a per keresetmegszüntető hatása már a litis contestato
- 119/120 -
szakaszában bekövetkezett. Ezáltal meghiúsult volna a főadóssal, ill. kezestársakkal szembeni keresetek engedményezése, ha nem alkalmazták volna az adásvétel fikcióját.[41]
Levy azonban úgy véli, hogy ebben az esetben a fikció alkalmazása önmagában nem volt elegendő. Ha az engedményezésre a litis contestatio után került sor, már nem volt mit engedményezni, mert megszűntek a keresetek. Nem használt azonban egy korábbi engedményezés sem, mert a keresetmegszüntető hatás az engedményes kezében is elérte a kereseteket. Ennek az az oka, hogy akár a fejletlenebb formában ment végbe az engedményezés, melynek során az engedményes procurator/cognitor in rem suam-ként lépett fel egy mandatum in rem suam keretében, akár egy utilis actiót[42] kapott az engedményes (amit az engedményes a saját nevében indított meg), a követelés mindkét esetben feltételezte az engedményező eredeti követelésének fennmaradását. Ugyanakkor a források egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a klasszikus kori jogászok már lehetővé tették a fizető, illetve perbe fogott kezesre a kereset engedményezését. Levy a probléma megoldását abban látja, hogy a praetor egy in integrum restitutio segítségével oldhatta fel a litis contestatio keresetmegszüntető hatását.[43] Bár azt maga is elismeri, hogy erre a forrásokban nem található konkrét utalás.[44]
Levy szerint az in integrum restitutio alkalmazásának egyrészt az lett a következménye, hogy a mandatum nn rem suam is alkalmassá vált az engedményezésre. Másrészt, hogy a cessióra a litis contestatio után is sor kerülhetett, azonban a fizetés után már nem. A fizetés tényétől ugyanis már nem lehet a fikció segítségével eltekinteni, mert ez volt a regresszjog feltétele. Levy szerint tehát legkésőbb a fizetés időpontjában sort kellett keríteni az engedményezésre, vagy legalább egy arról szóló előszerződés megkötésére, amellyel a vételár-fizetés látszatát keltették, és így a keresetmegszüntető hatást kiküszöbölhették.[45]
Levy tehát úgy gondolta, hogy egy előszerződés hiányában a fideiussor teljesítést követően már nincs lehetőség az engedményezésre. A cessio lehetséges időpontjával kapcsolatosan azonban - legyen szó akár a klasszikus kor jogtudósairól, akár korunk római jogászairól - megoszlik a jogtudósok véleménye.
A beneficium cedendarum actionum alapötletét tehát - amint arról korábban már szó esett - az a méltányossági megfontolás képezte, hogy mivel a hitelező kielégítést nyert, amikor a kezes fizetett neki - aki ennek során bár látszólag a saját kötelezettségét teljesítette, valójában egy idegen kötelezettséget teljesített -
- 120/121 -
úgy méltányos, hogy a hitelező a főadóssal szembeni kereseteit ráengedményezze.[46]
Erre az adásvétel fikciójának alkalmazásával nyílhatott mód, melynek értelmében a fideiussor teljesítése nem egy átvállalt kötelezettség teljesítését jelentette, hanem azt a hitelezőnek a főadóssal szemben rendelkezésére álló keresetéért fizetett vételárként fogták fel. Azzal kapcsolatosan általában azonos állásponton vannak a jogtudósok, hogy nem volt akadálya annak, hogy a hitelező a kezesre engedményezze a főadóssal szembeni keresetét, ha a kezes még nem fizetett. Sőt erre abban az esetben is lehetőség volt, ha a fizetést megelőzően, vagy legalábbis azzal egyidejűleg - akár formátlanul is - megállapodtak az engedményezésben. Ezzel szemben azonban az már nagyon vitatott kérdés, hogy akkor is lehetőség volt-e a főkötelemből származó kereset engedményezésére, ha a kezes már fizetett, és elmulasztották azt megelőzően, vagy legalább azzal egyidejűleg egy pactumban a cessio kikötését.[47] A mandatum qualificatumnál ez nem jelentett problémát, de a fideiussio esetében már sokkal inkább. Ez utóbbi kezességi formával kapcsolatosan Modestinustól és Paulustól származik a két klasszikus, de ellentétes válasz a fenti kérdésre.[48]
Modestinus[49] szerint az engedményezésre vagy a teljesítés előtt kellett sort keríteni, vagy legalább egy cessiót célzó előzetes pactumot kellett kötni a feleknek ahhoz, hogy a keresetet később engedményezni lehessen, ennek hiányában ugyanis megszűnik a kereset, így nincs mit engedményezni:[50] "Modestinus respondit, si post solutum sine ullo pacto omne, quod ex causa tutelae debeatur, actiones post aliquod intervallum cessae sint, nihil ea cessione actum, cum nulla actio superfuerit: quod si ante solutionem hoc factum est vel, cum convenisset, ut mandarentur actiones, tunc solutio facta esset mandatum subsecutum est, salvas esse mandatas actiones, cum novissimo quoque casu pretium magis mandatarum actionum solutum quam actio quae fuit perempta videatur." (D.46,3,76)
A forrás a fideiussorra vonatkozó cessio-joghoz kapcsolható, de csak közvetetten, analógia révén, mivel a több gyám esetét taglalja. Az engedményezés lehetővé tétele érdekében az adásvétel fikcióját alkalmazza.[51]
- 121/122 -
A tényállás szerint a korábbi gyámolt a gyámsági jogviszony alapján indít keresetet, ami alapján teljesítik mindazt, ami a gyámsági jogviszonyból kifolyólag teljesítendő. Bár a szöveg kifejezetten nem említi, de a római jogászok többsége[52] szerint Modestinus a több gyám[53] esetéről ír. (Az a megoldás nem jöhet szóba, hogy a gyám a gyámolt adósai helyett fizetett a gyámoltnak a gyámsági jogviszonyból kifolyólag, és a velük szembeni kereseteket kellene a gyámoltnak a gyámra engedményezni, mert ebben az esetben fel sem merülhetne az a kérdés -ami a szöveghely központi kérdése -, hogy mikor, illetőleg milyen feltételek mellett kell engedményezni a kereseteket ahhoz, hogy azok a gyám teljesítése révén ipso iure ne semmisüljenek meg. Hiszen a gyám és a gyámolt adósai nem egyetemleges adósok, így a gyám teljesítése semmiképpen sem szünteti meg automatikusan a gyámoltnak az adósokkal szembeni kereseteit, ezért azok engedményezésére bármikor lehetősége lenne a gyámoltnak.)
A tényállásvariánsok annak megfelelően alakulnak, hogy mikor kerül sor a teljesítésre, illetve a keresetek engedményezésére. Modestinus szerint, ha a gyámok közül az egyik anélkül teljesíti a volt gyámolt követelését, hogy a fizetést megelőzően követelte volna a többi gyámmal szembeni keresetek engedményezését, vagy legalábbis egy ilyen engedményezésről megállapodtak volna, akkor később már nem kerülhet sor a cessióra, mert a teljesítés által megszűntek az engedményezendő keresetek. Egy olyan követelést pedig, amely már nem létezik, nem lehet engedményezni. Ha azonban a teljesítés előtt engedményezték a keresetet, vagy legalábbis megállapodtak az engedményezésről a teljesítés előtt, akkor későbbi teljesítés nem szünteti meg a keresetet, ebben az esetben a teljesítő gyám nem fizet, vagyis az adott tartozást nem egyenlítik ki, a fizetés sokkal inkább az engedményezendő követelésért kifizetett vételárnak tekintendő.[54]
Modestinussal ellentétben azonban Paulus[55] az engedményezést a kezes fizetését követően mindenféle előzetes megállapodás hiányában is lehetségesnek tartja, amit a következő szöveghely igazol:[56]
- 122/123 -
"Cum is qui et reum et fideiussores habens ab uno ex fideiussoribus accepta pecunia praestat actiones, poterit quidem dici nullas iam esse, cum suum perceperit et perceptione omnes liberati sunt sed non ita est: non enim in solutum accipit, sed quodammodo nomen debitoris vendidit, et ideo habet actiones, quia tenetur ad id ipsum, ut praestet actiones." (D.46,1,36)
Paulus azt az esetet írja le, hogy a hitelező, akinek a főadóssal szembeni követelésért több fideiussor vállalt kezességet, az egyik kezestől elfogadván[57] a pénzbeli teljesítést engedményezi a főadóssal és a kezestársakkal szembeni kereseteit a fizető kezesre. Azt lehetne mondani, hogy a keresetek már semmisek, mivel ha a hitelező megkapja az őt megillető összeget, a teljesítés révén valamennyien szabadulnak, de nem így van. Mert a hitelező Paulus szerint a pénzt nem teljesítésként kapja, hanem mintegy az adós tartozását adja el, és továbbra is bírni fogja a kereseteket, mert tartozni fog a fizető kezesnek a keresetek engedményezésével.
A fenti szöveghely értelmében a cessióra már a hitelező kielégítését követően is sor kerülhetett, és Paulus ezt a lehetőséget nemcsak a kezestársakkal, hanem a főadóssal szemben is biztosította a fizető kezes számára (nomen debtoris vendidit).[58]
Paulus azon az állásponton van, hogy a kezes részéről történő fizetés egészen pontosan nem fizetés, hanem a hitelező vételárat kap a kezestől, amelyért cserébe a főadóssal szembeni kereseteit rá kell engedményeznie.[59] Vagyis szerinte abban az esetben is lehet engedményezni a hitelezőnek a főadóssal és a kezestársakkal szembeni kereseteit, ha a kezes anélkül fizetett a hitelezőnek, hogy a teljesítést megelőzően megegyeztek volna a keresetek engedményezéséről, mivel ebben az esetben sem a tartozás kifizetésének minősül a teljesítés, hanem azt a vételár megfizetésének kell tekinteni. Ugyanis ebben az esetben is úgy kell kezelni a helyzetet, mintha a fizető kezes nem fizetni kívánt volna, hanem az adott követelést szerette volna megvenni.[60] Látható tehát, hogy egy jelentős ellentmondás feszül a modestinusi és a paulusi szöveghelyben megfogalmazott álláspontok között. Az alábbiakban az ezen ellentmondás feloldását célzó főbb elméletek bemutatása következik.
Paulus állítását Levy eleinte minden más forrás tartalmával teljesen szemben állónak tartotta, és számára az egyetlen lehetséges magyarázatnak a szöveghely interpolációja tűnt.[61] Később azonban jelentős mértékben visszafogta a szöveg-
- 123/124 -
hellyel szemben megfogalmazott kritikáját,[62] és már nem kételkedett a forráshely valódiságában.[63] Szerinte abban rejlik a megoldás, hogy az ablativus absolutus "accepta pecunia" nem zárja ki azt, hogy a keresetek engedményezésére "in continenti" közvetlenül a kezes teljesítését követően került sor, és nem egy bizonyos idő elteltével, ahogy arra Modestinus kifejezetten utal "post aliquod intervallum"[64] Medicus szerint azonban az "accepta pecunia" kifejezésből nem következik egyértelműen, hogy az engedményezésnek közvetlenül követnie kellett volna a kezes teljesítését, ha ez szükséges feltétel lett volna, Paulus nem hallgatott volna róla.[65]
Mühlenbruch azon az állásponton van, hogy ha a kezes nem kötött legalább egy pactum de cedendót a teljesítés előtt, akkor nem volt több eszköz a számára, amivel az engedményezést kikényszeríthette volna.[66] Ezért úgy kívánja feloldani a két szöveg közötti ellentmondást, hogy felteszi, hogy Paulus is ugyanabból az alaphelyzetből indul ki, mint Modestinus, vagyis feltételezi, hogy a kezes és a hitelező ebben az esetben is kötött egy pactum de cedendót még a kezes teljesítése előtt, csak Paulus erről a tényről nem tesz említést. Máskülönben ugyanis a követelés megszűnt volna a fizetés révén.[67]
Ezzel az elmélettel kapcsolatban azonban több probléma is felmerül. Az első és legfontosabb az, hogy Mühlenbruch olyasmit is beleért a szöveghelybe, amit az nem tartalmaz. Ezen kívül az is alappal feltételezhető, hogy Paulus nem mulasztotta volna el egy ilyen fontos körülmény megemlítését.[68] Az az indoklás sem helytálló, hogy azért kell feltételezni, egy korábbi megállapodás meglétét a cessióról, mert különben a fizetéssel megszűnne a tartozás, és nem lenne lehetőség a kereset engedményezésére. Ha ugyanis azt állítanánk, hogy a kezes fizetése révén a hitelező főadóssal szembeni keresete megszűnik, akkor a fizetés előtti engedményezés sem lenne lehetséges. Ugyanis akkor ebben az esetben is megszűntetné a későbbi fizetés a követelési jogot. Ezért a római jogászok nem vonatkoztathatták a kezes fizetését a hitelező követelésére, ehelyett egy fikciót alkottak, és a fizetést a követelésért kifizetett vételárként értékelték.[69] Girtanner helyesen arra hívja fel a figyelmet, hogy nem arról van szó, hogy egy megszűnt követelés engedményezését lehetővé lehet-e tenni, hanem arról, hogy a jogrend az adott esetben a követelést megszűntnek tekinti-e, vagy minden esetben - még akkor is, ha a kezes előzetes megállapodás nélkül fizet - annak a fennmaradását kell fikcionálni. Itt nem a fizetés időpontján dől el a kérdés, hiszen a fizetés minden esetben megszűntetné a keresetet, (így akkor is, ha egy előzetes
- 124/125 -
megállapodással kikötnék az engedményezést) ha a jogrend nem tenne lehetővé ezekben az esetekben egy, a kereset megvételére vonatkozó fikciót.[70]
Mások[71] abban látják az ellentétes megoldások okát, hogy a két jogtudós eltérő válasza két egymástól eltérő helyzetre reagál, és a tényállások különbözőségéből fakad a vélemények teljes szembenállása. Míg Modestinus jogesetének középpontjában a több gyám közötti megtérítési viszony áll, Paulusnál a fideiussor és a főadós viszonya az kiindulási pont.[72] Ezen felfogás szerint egy korábbi engedményezésre csak több olyan principális adósnál van szükség, akik között correalitas áll fent. Ilyen esetről ír Modestinus is. Mivel a correalitas egyetlen kötelmet jelent, amelyben több adós van egy oldalon, ha az egyik adós fizet, akkor feltételezni kell, hogy a teljes kötelmet meg akarta szüntetni. Ennek megfelelően megszűnik a tartozás, és már nincs lehetőség engedményezésre. Ha azonban a főadós mellett egy akcesszóriusan kötelezett pl. egy kezes áll, akkor azt kell feltételezni, hogy a kezes csak a maga számára akar fizetni a teljesítéskor, így a főadós tartozása nem szűnik meg. Ezért egy korábbi megállapodás hiányában történő fizetést követően is érvényesen létrejöhet a cessio, mert a kezes teljesítése a keresetért kifizetett vételárnak tekintendő.[73]
Ugyanakkor felmerül a kérdés a fenti érveléssel kapcsolatosan, hogy miért ne lehetne az egyik gyám teljesítését is a többiekkel szembeni keresetekért kifizetett vételárnak tekinteni, ahogy a kezesség esetében is.[74] Ha viszont a jog az egyik esetben elismeri az előzetes megállapodás nélküli, fizetés utáni cessio lehetőségét, akkor azt mért nem teszi a másik - igen hasonló - esetben is?[75] Schmid úgy véli, hogy a különbség abban áll, hogy míg Modestinusnál önkéntes ügyvitelről van szó - ezért ezt a szöveghelyet csak az ennek teljesen megfelelő esetekre lehetne kiterjeszteni -, addig Paulusnál a kezes kényszerből fizet, ezért egy nyilatkozat hiányában is feltételezendő a kereset megszerzésére irányuló szándék, vagyis a kereset megvételére irányuló akarat, ami arra irányul, hogy kereset teljesítés általi megszűnését megakadályozzák.[76] Ugyanakkor a paulusi szöveghelyből nem derül ki, hogy a kezes egy ellene indított per eredményeképpen kényszer hatására fizetett-e, vagy pedig önként teljesített. Brockues szerint nem kell annyira szorosan értelmezni a több gyám esetét. Szerinte a megoldás a hasonló, rokon esetekre, így például a kezességre is alkalmazandó.[77]
Van olyan elmélet is, amely ugyan helyesnek tartja a Paulusnál megjelenő eredményt, de az ennek eléréséhez alkalmazott eszközt, az adásvétel fikcióját nem tartja megfelelőnek, így más magyarázatot keres. Hartmann szerint, ha a kezes fizetését vételárként kellene felfogni, akkor korábban szükséges lett volna egy emptio venditio nominis, ez azonban hiányzott. Hartmann teóriájának lényege, hogy szerinte a kezes fizetése nem szüntette meg teljesen a főkötelmet, mivel
- 125/126 -
annak nem a teljes célja, hanem csak az elsődleges célja teljesült. Ez az elsődleges cél a hitelező kielégítése. Azonban a kötelemnek van egy mellékcélja (Nebenzweck), ill. másodlagos célja is, a kötelemnek ugyanis nemcsak az lehet a célja, hogy a hitelező érdekét kielégítse, hanem a kötelem a hitelezőtől független más személyek érdekét is szolgálhatja. Amennyiben a jogrend a kötelemnek egy ilyen további célját is elismeri, akkor az elsődleges cél megvalósulását követően is fenntarthatja pusztán annak érdekében, hogy ezáltal lehetővé tegye a kezesnek a főadóssal szembeni regresszigényének hatékonyabb érvényesítését.[78] Hagemeister Hartmannal ért egyet.[79]
Mások szerint viszont az általános jogelvek alapján aggályos egy ilyen mellékcélt tulajdonítani egy kötelemnek. A kötelemnek mindig a szolgáltatás a tárgya, amivel tartoznak. Ha ezt teljesítik, akkor szükségszerűen megszűnik a kötelem. Ebből viszont az is következik, hogy ha több kötelem ugyanazon cél elérését szolgáló eszköz - ami a főkötelem és a fideiussio esetében is igaz - az egyik kötelem alapján történő teljesítéssel megvalósul a cél, és ezáltal szükségszerűen megszűnik a másik kötelem is. Másrészt egy fent nevezett mellékcél a fideiussoria obligatiótól teljesen idegen.[80] Brockhues szerint pedig nincs is szükség egy ilyen konstrukcióra, mert ha méltányossági okokból meg akarjuk akadályozni a főkötelem megszűnését, akkor ehhez teljesen elegendő eszköz az adásvétel fikciója.[81]
Girtanner úgy véli, hogy az adásvétel fikciójára támaszkodva a kezes esetében feltételezhető, hogy vissza szeretné kapni, amit kifizetett, méghozzá bármilyen jogilag lehetséges módon, így azt is feltételezni kell, hogy megengedi, hogy bármely olyan módon értelmezzék a szándékát, ami lehetővé teszi a számára kedvező regressz alkalmazását (kivéve, ha animo donandi fizette ki a főadós tartozását).[82]
Ugyanabban az évben (1951) jelent meg Girtanner "Die Bürgschaft" című könyvének második kötete, mint Savignynak a "Das Obligationenrecht" című munkája. Ez utóbbiban Savigny említést tesz egy ún. fiktív cessióról,[83] amelynek értelmében abban az esetben, ha jogilag szükséges volt az engedményezés, anélkül, hogy a tényleges engedményezési aktusnak meg kellett volna valósulnia, egy utilis actiót biztosítottak az engedményes számára, amellyel az közvetlenül a saját nevében léphetett fel. (Ezt az utilis actiót ugyanazokkal a jogokkal és korlátozásokkal tudta az engedményes érvényesíteni, mint maga az eredeti hitelező, vagyis az engedményes ebben az esetben is ex exemplo creditoris perelhetett.) Ennek a fikciónak az a gondolat képezte az alapját, hogy egy mindenképpen kikényszeríthető cessiót úgy kell kezelni, mintha az megtörtént
- 126/127 -
volna, ez a jogi szükségszerűség eredményezte a fiktív cessio kialakulását. A fiktív cessiót arra az időpontra kell vonatkoztatni, amikor a tényleges engedményezést ki lehetett volna kényszeríteni, vagyis nem a későbbi igényérvényesítés időpontjára. A források azonban csak néhány esetben tesznek erről említést, ilyen volt a megvásárolt örökség, a megvett követelés, illetve egy követelés fizetés helyetti átruházásának az esete is. Vagyis a klasszikus korban a fiktív cessio még nem vált általánossá, ez csak Iustinianus ideje alatt következett be.[84]
Girtanner a fenti megközelítést alkalmazta, amikor kidolgozta az alábbi elméletet: Abban az esetben, ha a hitelező beperli a fideiussort, ez utóbbinak rendelkezésére áll egy exceptio doli, amellyel kikényszerítheti a cessiót. Ugyanakkor a római jogban bizonyos esetekben[85] kialakult az az elv, hogy ha a cessio kikényszeríthető lenne, akkor azt megtörténtként kellett fikcionálni. Ezen elv szerint a fenti fikció alapján a kezes abban a pillanatban, amikor az exceptio dolit igénybe vehetné, megszerzi a keresetet úgy, mintha azt rá engedményezték volna. Ebből viszont az következik, hogy nincs jelentősége a fizetés időpontjának, illetőleg annak, hogy ennek során a cessiót kikötötték-e, mert ezen fikció alapján az engedményezés már abban a pillanatban megtörténik, amelyik pillanatban a kezesnek igénye keletkezik az engedményezésre.[86]
A fenti jogtudósokhoz hasonlóan Hasenbalg sem kételkedik a Paulustól származó szöveghely eredetiségében, és úgy véli, hogy annak értelmezésekor nincs szükség arra sem, hogy bármiféle többletfeltételt hozzágondoljunk. Szerinte egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a fragmentum az előzőekhez képest a fejlődés egy további lépcsőfokán helyezkedik el. A korábbi szöveghelyek tanúsága szerint a fideiussor teljesítésének a főadósi keresetre kiterjedő konzumpciós hatását sikerült kivédeni azzal a fikcióval, hogy a kezes a teljesítése során nem a saját kötelezettségét teljesítette, hanem a főadóssal szembeni kereseteket vásárolta meg a hitelezőtől, amihez elegendő volt egy puszta megállapodás is. Később pedig elég volt a kezes akaratnyilatkozata is, amely arra irányult, hogy a teljesítését ne a kezesi szerződésből fakadó szolgáltatása teljesítéseként, hanem a hitelező kereseteiért fizetett vételárként értékeljék. Ráadásul ez a nyilatkozat már nem feltételezte a hitelező egyetértését sem. Ehhez képest már csak egy lépésre volt szükség ahhoz, hogy ilyen előzetes nyilatkozat hiányában is lehetővé tegyék a kezesnek a főadósi keresetek megszerzését. Ehhez a lépéshez pedig egy törvényi vélelmet kellett megalkotni, amelynek értelmében a kezes igényt tart a hitelezőnek a főadóssal szembeni kereseteire, és az általa kifizetett összeget inkább az ezekért fizetett vételárként értékeli, mint a kezesi kötelemből származó kötelezettség teljesítéseként. Ez egy megdönthető vélelem, ha ugyanis a kezes kinyilvánítja, hogy nem igényli a főadóssal szembeni kereseteket, akkor azokat nem fogja megszerezni.[87]
Kremer is hasonló véleményen van, mint Hasenbalg, ő is úgy véli, hogy a
- 127/128 -
kezesnek később nem is kellett kifejezett szerződéssel magára engedményeztetnie a hitelezőnek a főadóssal szembeni kereseteit, mivel kétség esetén törvényi vélelem szólt a javára, miszerint a hitelezőnek való teljesítéssel megvette a keresetet.[88]
Ha a kezes teljesítésének időpontjában a hitelezőnek még meg van a főadóssal szembeni keresete, akkor tehát a kezes Hasenbalg szerint még abban az esetben is felléphet a főadóssal szemben a teljesítés után a hitelező keresetével, ha a kezes sem a fizetés előtt, sem azzal egyidejűleg nem kötött még egy pactumot sem, illetve nem nyilvánította ki az erre irányuló akaratát. Szerinte a fideiussor méltányossági okokból akkor is jogosult az engedményezésre, ha nem önként teljesített, hanem csak miután a hitelező keresetet indított ellene, függetlenül attól, hogy az exceptio cedendarum actionummal is védekezhetett volna.[89]
Hasenbalg szerint a kezes teljesítésekor a még meglévő keresetek engedményezési cselekmény nélkül szállnak át a kezesre. A kérdés, hogy pontosan melyik időpontban száll át a kereset. Az átszállás időpontjaként egyaránt szóba jöhetne a kezes teljesítésének ideje és a kezesnek a főadóssal szembeni perindításának időpontja is. A fideiussor azonban a fizetéssel szerzi meg látens módon a hitelező kereseteit, de csak azzal a feltétellel, hogy kinyilvánítja az arra irányuló akaratát, hogy igényt tart a keresetre. Ez ráutaló magatartással is történhet, ilyennek számít például a főadóssal szembeni keresetindítás.[90] Hasenbalg tehát úgy gondolja, hogy a két szöveghely nem ellentétes egymással, hanem összetartoznak, ugyanis együtt ábrázolják a beneficium cedendatum actionum fejlődési folyamatát.[91]
Medicus a két szöveghely közötti ellentmondás megoldását abban látja, hogy feltételezi ebben a tárgykörben is egy a klasszikusok közötti ius controversum (Klassikerkontroverse) kialakulását. Először csak visszafogottabb formában alkalmazták a regresszigényt szolgáló cessiót, csak meghatározott esetkörre,[92] és időbeli korlátok között. Vagyis ha a kezes fizetett az engedményezés kikötése nélkül, megszűnt a főkötelem. Ez a fizető adós (kezes) körültekintésének hiánya miatt, vagyis az ő hibájából következett be, és az adóstársak (főadós) javát szolgálta. Egyes kései klasszikus jogtudósok számára (ilyen volt Papinianus és Paulus, de Modestinus nem tartozott közéjük) ez a következmény nem volt elfogadható,[93] és ezért megváltoztatták az álláspontjukat. A császári rescriptumokban[94] viszont a megváltozott nézetek már nem jutottak érvényre, és továbbra is az az álláspont tükröződött bennük vissza, hogy ha a teljesítés előtt nem állapodnak meg az engedményezésben, azt követően már nem kerülhet sor a
- 128/129 -
cessióra.[95]
Medicus kifejti, hogy más volt az adásvétel fikciójának felfogása is a két eltérő nézet esetében. Modestinusnál szükség volt a teljesítés előtt egy, az engedményezésről szóló conventióra. Ebben az esetben tehát volt egy tényleges megállapodás az engedményezésről, vagyis itt a megállapodásnak az adásvételkénti felfogása fiktív. Míg Paulusnál hiányzik a tényleges conventio a solutió megelőzően, így itt maga az adásvétel fiktív.[96] (Bár helyesebbnek tűnik az a megállapítás, hogy az első esetben a teljesítés vételarkénti felfogása fiktív, a másodikban pedig már az adásvételről szóló megállapodás léte is fiktív.) A források azonban nem utalnak arra, hogy a két nézet közötti átmenetet az adásvételi fikciónak a megváltozott felfogása eredményezte volna.[97]
Dieckmann úgy véli, hogy előnyben részesítendő az a nézet, hogy a fideiussor a teljesítést követően is követelheti az engedményezést. Az adásvételre vonatkozó fikció ugyanis kizárja azt a hatást, hogy a kezes fizetése révén a főadós is szabaduljon a kötelemből.[98]
Paulus tehát a megtérítés érdekében egyszerűen "belefikcionálta" a fizetésbe a vételt, ezzel már teljesen eltávolodott a jogügylet általi cesszioregressztől, és sokkal inkább a hitelezőt terhelő cessio legis[99] jelenségéhez közelített. Ez a megközelítés - annak ellenére, hogy nem feltétlenül képviseli az uralkodó álláspontot - mégis jobban megfelel a beneficium cedendarum actionum céljának, és az ezzel kapcsolatos fejlődési iránynak.[100]
Ezen kérdés vonatkozásában a római jogban fejlődés legmagasabb szintjét a Iustinianus valósította meg, ő ugyanis a Nov. 4.1.-ben általánosan biztosította a kezesek számára a beneficium cedendarum actionumot. Ennek értelmében kezes csak abban az esetben volt köteles a hitelezőnek fizetni, ha az hajlandó volt a főadóssal szembeni kereseteit rá engedményezni (...a creditore actionibus sibi cessis").[101]
Láthattuk tehát, hogy bár általánosan elismert volt a római jogászok körében az a tény, hogy a fideiussor teljesítésével megszűnik a főkötelem is, ezt követően pedig már nem lehet szó a megszűnt kötelem engedményezéséről, a jogtudósok egy fikció alkalmazásával mégis megkerülték ezt az általános jogelvet, hogy méltányossági okokból segíthessenek a kezesnek. A kezes fizetését és az engedményezést összekötötték egy ügyletben, és a kezes fizetését az engedményezendő keresetért fizetendő vételárnak tekintették. Jehring úgy véli, hogy a római jogászok ennek során a cél érdekében "technikai kényszerhazugság"-hoz (technische Notlüge) folyamodtak. Stampe szerint a római jogtudósok gyakran alkalmazták az adásvétel fikcióját, amelynek tökéletlenségével maguk is tisztában
- 129/130 -
voltak, de mivel jobb megoldást nem találhattak, mégis alkalmazták azt, hogy a jogviszonynak konstruktív formát tudjanak adni.[102] Így helyesnek tűnik az a megállapítás, hogy ha egy ilyen fikció alkalmazásával lehetőség nyílt arra, hogy a jogtudósok eltekintsenek a fideiussor teljesítésének keresetszüntető hatásától, akkor mindegy, hogy az engedményezést kifejezetten kikötötték-e a teljesítés előtt, vagy sem.[103] Így a két szöveghely közötti ellentmondás feloldható, ha - egyetértve Medicus-szal - feltételezzük, hogy a két jogtudós álláspontja a fejlődés[104] különböző fokozatát jelentette. Már Modestinus is tett egy lépést előre, hiszen már nála sem volt szükség a tényleges engedményezésre a kezes fizetését megelőzően, hanem elegendő volt egy erről szóló puszta megállapodás, Paulus pedig tett egy további lépést, azzal, hogy ő már egy kifejezett előzetes megállapodás hiányában is lehetségesnek tartotta az engedményezést.[105]
Megállapítható tehát, hogy bár - amint láthattuk - nem minden jogtudós ért vele egyet, mégis helyesebbnek tűnik az az álláspont, amely a paulusi szöveghely alapján egy előzetes megállapodás hiányában is lehetővé teszi a keresetek engedményezését a kezesre a teljesítést követően. Azzal ugyanis, hogy a jogtudósok az adásvételi fikció alkalmazásával eltekintettek a teljesítés (adott esetben a litis contestatio) keresetmegszüntető hatásától, ezen dogmatikai eszköz segítségével egy merész újításhoz folyamodtak, hiszen a fikció alkalmazása nélkül mindenképpen megszűntek volna az engedményezett keresetek a kezes teljesítésével, függetlenül az engedményezés időpontjától. Ha viszont az adásvételi fikció segítségével sikerült a fizetés konzumpciós hatását "elfikcionálni", és ezáltal a méltányosság érdekében eltekinteni egy egyébként ipso iure bekövetkező jogkövetkezménytől, akkor ezzel egy olyan nagy lépést tettek meg a jogtudósok, amelyhez képest már szinte elhanyagolhatónak tűnik az a tény, hogy sor került-e kifejezetten egy, a cessióról szóló előzetes megállapodásra, vagy sem.
Összegzésként elmondható, hogy a klasszikus korban a fideiussior számára már a közte és a főadós közötti belső jogviszonytól függetlenül lehetővé vált a főadóssal, valamint a kezestársaival szembeni megtérítési igényének érvényesítése. Ennek megvalósításához a beneficium cedendarum actionum jogintézménye szolgált jogtechnikai eszközként, amelynek jogpolitikai indoka a méltányosság, dogmatikai segédeszköze pedig az ún. adásvételi fikció volt, amely módot adott arra, hogy eltekintsenek a kezes teljesítésének kötelemszüntető hatásától a főadós és a többi mellékkötelezett vonatkozásában is. A kereset engedményezésére sor kerülhetett a kezes és a hitelező megállapodása alapján, valamint praetor kényszer hatására is. Az engedményezés időpontjával kapcsolatosan ugyan megoszlanak az álláspontok,
- 130/131 -
mégis valószínűsíthető, hogy arra előzetes megállapodás nélkül is sor kerülhetett a kezes teljesítését követően is. Iustinianusnál pedig már teljes bizonyossággal általánossá vált a beneficium cedendarum actionum, előremutatva ezzel a modern polgári törvénykönyveknek a kezesre vonatkozó törvényi engedményére. ■
JEGYZETEK
[1] Kaser, Max: Römischies Privatrecht, 14. Aufl., München, Verlag C. H. Beck, 1986, 254.o.
[2] Ez volt a legkorábbi regressz-kereset, amelyet a lex Publilia hozott léte kb. a Kr.e. 4. sz. közepén. Vö: Giménez-Candela, Teresa: Mandatum und Bürgenregreß, In: Nörr, Dieter - Nishimura, Shiego: Mandatum und Verwandtes, Berlin-Heidelberg, Springer-Verlag, 1993, 169-177.o, 169.o.
[3] Vitatott, hogy egy actio mandati contraria, vagy egy külön formula mandati in factum concepta állt-e a fizető kezes rendelkezésére a közte és az őt a kezességvállalással megbízó főadós közötti belső jogviszonyból adódóan. Lásd: Giménez-Candela: Mandatum..., 169-172.o.; Lenel, Otto: Das Edictum Perpetuum (a továbbiakban EP), Leipzig, B. Tanchnitz, 1927, Unveränderte Nachdruck, Aachen, Scientia Antiquariat, 3. Aufl., 1956, 296-297.o.; Kreller, Hans: Kritische Digestenexegese zur Frage des Drittenschadensersatzes, In: SZ. 66., 1948, 45-90.o., 63-64.o. Egyes elméletek szerint lehetséges, hogy az in factumformulát akkor vezették be, amikor a kezesnek még nem volt más módja a belső jogviszony alapján megtérítési igénye érvényesítésére. A mandatum keletkezése ugyanis feltehetőleg Kr.e. 123-ra, vagy Kr.e. 140-re tehető. Az actio nn factum pedig ezen álláspont szerint az előtt az idő előtt létezett, amikor még nem volt megbízási szerződés. Lásd: Giménez-Candela: Mandatum.., 170, 172.o.
[4] Dieckmann, Johann Andreas: Der Derivativregreß des Bürgen gegen den Hauptschuldner im englischen und deutschen Recht, Eine rechtsvergleichend-historische Ungtersuchung, Berlin, Duncker und Humblut, 2003, 41-42.o.
[5] Kaser: Römisches Privatrecht, 253.o.
[6] Bár a fideiussio esetében hiányzott a főkötelemmel eadem causa, de a keresetek mégis konkuráltak egymással, aminek dogmatikai oka az akcesszórius jogviszony volt. Történeti okként pedig az szolgált, hogy annak érdekében, hogy a fideiussio mindenfajta kötelemhez járulhasson, eltekintettek az eadem causa ezzel járó hiányától. Lásd: Levy, Ernst: Die Konkurrenz der Aktionen und Personen im klassischen römischen Recht, I. Bd., Berlin, Verlag von Franz Vahlen, 1918, 190-193.o.
[7] Kaser, Max - Knütel, Rudolf: Römisches Privatrecht, 17. Aufl., München, Verlag C. H. Beck, 2003, 349.o.; Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft., 115-116.o.; Bekker Ernst Immanuel: Die prozessuale Consumption im classischen römischen Recht, Berlin, Verlag von Wilhelm Hertz, 1853, 182.o.
[8] Oesterley Hermann: Über das mandatum qualificatum, Diss., Göttingen, Univ. Buchdruckerei von Fr. Kaestner, 1891, 12.o.; Honsell Heinrich - Mayer-Maly, Theo - Selb, Walter: Römisches Recht, 4.Aufl., Berlin - Heidelberg, Springer Verlag, (1935), 1987, 291.o.
[9] Sokolowski, Paul: Die Mandatsbürgschaft nach römischen und gemeien Recht, Halle, Max Niemeyer, 1891, 115-116.o.
[10] Dieckmann ezt valószínűtlennek tartja, mert szerinte ha a fideiussio esetében a mandatum qualificatumra hivatkoztak volna, nem az adásvételhez hasonlították volna. Lásd: Dieckmann: Der Derivativregreß..., 51.o.
[11] Kunkel, W. : Übersicht über die italienische Rechtsliteratur. 1915-1922: Bortolucci, G.: Il mandato di credito (BJDR. 27, 129sq., 28, 191sq.) In: SZ. 49" 1927, 513-579.o., 535.o.; Geib, Otto: Zur Dogmatik des römischen Bürgschaftsrechts, Tübingen, Verlag der H. Lapp'schen Buchhandlung, 1894, 153.o.
[12] Oesterley: Über das mandatum qualificatum, 13.o.; Levy Ernst: Sponsio, fidepromissio, fideiussio. Einige Grundfragen zum römischen Bürgschaftsrechte, Berlin, Verlag von Franz Vahlen, 1903, 217-218.o.; Hagemeister, Paul: Das beneficium cedendarum actionum des Bürgen, Diss., Greifswald, Druck von Julius Abel, 1893, 11.o.; Brockhues, Fritz: Rechte und Pflichten des Zahlenden Bürgen bezüglich der vom Schuldner oder Dritten gestellten Pfänder, Zur Lehre vom beneficium cedendarum actionum, Diss., Köln, 1896, 12.o.
[13] Brockues: Rechte.., 13.o.; Tielsch, Richard: Zur Lehre vom beneficium cedendarum actionum, Diss., Greifswald, Druck von Julius Abel, 1899, 15.o., 26.o.
[14] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum.., 11-12.o.
[15] Honsell - Mayer-Maly- Selb: Römisches Recht, 291.o., Jörs, Paul - Kunkel, Wolfgang -Wenger: Römisches Recht, 3.Aufl., Berlin - Göttingen - Heidelberg, Springer Verlag, 1949, 216-217.o.
[16] Levy szerint azonban ez sem arról szól, hogy a fideiussornak joga van az engedményezéshez, hanem sokkal inkább azt a folyamatot ábrázolja, hogy hogyan lehet eljutni a cessiohoz. Lásd: Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 171-173.o.
[17] Medicus, Dieter: Der fingierte Klagenkauf als Denkhilfe für die Entwicklung des Zessionregresses, In: Festschrift für Max Kaser zum 70. Geburtstag, München, 1976, 391-406.o., 399.o.
[18] Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 172-173.o.; Kim, Hyoung Seok: Zessionsregreß bei nicht akzessorischen Sicherheiten, Berlin, Duncker und Humblot, 2004, 22, 25-26.o.
[19] Kaser Max: Das Römische Privatrecht, I.Bd, München, Beck'sche Verlag, 1972, 54.§ III. 1, 153§ I., 666.o.
[20] Medicus, Dieter: Der fingierte Klagenkauf als Denkhilfe für die Entwicklung des Zessionregresses, In: Festschrift für Max Kaser zum 70. Geburtstag, München, 1976, 391-406.o., 392.o.
[21] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 393.o.; Dieckmann: Der Derivativregreß.., 49.o.; Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 189-191.o.; Levy: Die Konkurrenz..., 223-224.o.; Girtanner, Wilhelm: Die Bürgschaft nach gemeinem Civilrechte, Jena, Verlag von Carl Hochhaufen, 1851, 536.o.; Schmoeckel, Mathias - Rückert, Joachim - Zimmermann, Reinhard (Hrsg.): Historisch-kritischer Kommentar zum BGB, Band II, Schuldrecht: Allgemeiner Teil §§241-432, Mohr Siebeck, 2007, 2497.o.
[22] Dieckmann: Der Derivativregreß.., 50.o.
[23] Schulz, Fritz: Klagen-Cession im Interesse des Cessionars oder des Cedenten im klassischen römischen Recht, In: Zeitschrift der Savigny Stiftung, (a továbbiakban SZ) 27., 1906, 101.o.; Kaser -Knütel: Römisches Privatrecht, 350.o.
[24] Levy azonban úgy gondolja, hogy ez a szöveghely nem hozható fel a beneficium cedendarum actionum igazolásaként, mivel itt arról van szó, hogy a kezesek a főkötelem teljesítéséért nem egyetemlegesen, hanem fejenként egyenlő arányban felelnek, azonban az egyik fideiussor magára vállalja a teljes összeg megfizetését, a hitelező pedig cserébe ráengedményezi a többi kezessel szemben fennálló követelését. Tehát ebben az esetben az engedményezéshez való jog az egyik kezes és a hitelező közötti külön megállapodás eredménye. (Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 190-195.o.)
[25] Schulz: SZ. 27., 101.o.
[26] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 394-395.o.
[27] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 117.o.
[28] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 117-118.o.
[29] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 118.o.
[30] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 118-119.o.
[31] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 119.o.
[32] Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 120.o.
[33] Binder Julius: Korrealobligationen im römischen und im heutigen Recht, Leipzig, A. Deichert'sche Verlagsbuchhandlung, Nachf. (Georg Böhme), 1899, 148.o.
[34] D.46,3,76; D.46,1,36; Oesterley: Über das mandatum qualificatum, 12.o.; Sokolowski: Die Mandatsbürgschaft.., 120.o.
[35] Schmoeckel - Rückert - Zimmermann (Hrsg.): Historisch-kritischer Kommentar zum BGB, Band II, 2489.o.
[36] Dieckmann: Der Derivativregreß..., 55.o.
[37] Wesener Gunter: Die Durchsetzung von Regressansprüchen im Römischen Recht, In: Labeo, Rassegna di dritto romano, 11, 1965, 341-361.o, 346.o.
[38] "Modestinus respondit, si post solutum sine ulllo pacto omne, quod ex causa tutelae debeatu, actiones post aliquod intervallum cessae sint, nihil ea cessione actum, cum nulla actio superfuerit: quod si ante solutionem hoc factum est vel, cum convenisset, ut mandarentur actiones, tunc solutio facta esset mandatum subsecutum est, salvas esse mandatas actiones, cum novissimo quoque casu pretium magis mandatarum actionum solutum quam actio quae fuit perempta videatur." (D.46,3,76)
[39] "Cum is qui et reum et fideiussores habens ab uno ex fideiussoribus accepta pecunia praestat actiones, poterit quidem dici nullas iam esse, cum suum perceperit et perceptione omnes liberati sunt. sed non ita est: non enim in solutum accipit, sed quodammodo nomen debitoris vendidit, et ideo habet actiones, quia tenetur ad id ipsum, ut praestet actiones." (D.46,1,36)
[40] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 393.o.; Levy: Die Konkurrenz.., 223.o.
[41] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 393-394.o.
[42] Levy maga utal rá, hogy tévedett akkor, amikor korábban (Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio., 165, 171.o.) azt feltételezte, hogy az actio utilis fennmarad, ha az engedményezés még a litis contestatio előtt végbemegy. Lásd: Levy: Die Konkurrenz..,224.o.; Levy a második század harmadik harmadára teszi az actio utilis megjelenését. (Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 171.o.)
[43] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 394.o.; Wesener: Labeo, 351.o.
[44] Levy: Die Konkurrenz..,223-224.o.
[45] Levy: Die Konkurrenz..,228-229.o.
[46] Hasenbalg, H.: Die Bürgschaft des gemeinem Rechts, Düsseldorf, Verlagsbuchhandlung von Julius Buddens, 1870., 402.o.
[47] Hasenbalg: Die Bürgschaft.., 408.o., 413-414.o.
[48] Dieckmann: Der Derivativregreß.., 51-52.o.
[49] Modestinus, Herennius (3. sz.): posztklasszikus jogtudós, Ulpianus tanítványa. Az öt remekjogász egyike. Praefectus vigilium (224-244). Vö: Stolleis, Michael (Hrsg.): Juristen, Ein biographisches Lexikon, Von der Antike bis zum 20. Jahrhundert, Verlag C.H. Beck, München, 2001, 443.; Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000, 91.o.; Modestinus: Responsorum libri XIX: Egy a digestarendszernek megfelelő gyűjtemény, mely leginkább gyakorlati jogeseteket tárgyal. Csak a Digestából maradtak fent fragmentumok, viszonylag jó állapotban. Hármas tagolás jellemzi: tényállás, kérdés és válasz. A kérdés részletesen volt megfogalmazva, a válasz mindig a "Herennius Modestinus respondit" formulával lett bevezetve, aztán maga a responsum következett., Vö: Schulz, Fritz: Geschichte der roemischen Rechtswissenschaft, Hermann Böhlaus Nachfolger, Weimar, 1960, 308.o.
[50] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum.., 15.o.
[51] Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 197-199.o.
[52] Schmoeckel - Rückert - Zimmermann (Hrsg.): Historisch-kritischer Kommentar zum BGB, Band II, 2482.o. Hasenbalg: Die Bürgschaft..,414.o.; Girtanner, Wilhelm: Die Bürgschaft nach gemeinem Civilrechte, Historisch-dogmatisch dargestellt, II. Dogmatische Abteilung, Das geltende Recht, Jena, Verlag von Carl Hochhaufen, 1851, 535.o.; Binder: Die Korrealobligationen., 147.o.; Tielsch: Zur Lehre., 17.o.; Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum., 18.o.; Brockhues, Rechte.,29.o. von Savigny, Fiedrich Carl: Das Obligationenrecht als Theil des heutigen Römischen Rechts, I. Bd., Berlin, Deit und Comp, 1851, 255.o.; Seiler, Hans Hermann: Der Tatbestand der negotiorum gestio im römischen Recht, Köln, Graz, Böhlau Verlag, 1968, 179.o.; Bár korábban (1907) Levy azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a forrás a D.46,6,12-höz hasonlóan a fideiussores tutorum esetéről szól (Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio,198.o.), de a későbbi művében (1918) már ő is a több gyám esetére hozza fel példaként a fenti szöveghelyet (Levy: Die Konkurrenz...223.o.).
[53] Szintén a több gyámmal kapcsolatos engedményezésre vonatkoznak az alábbi szöveghelyek is: D. 27,3,21; D. 27,3,1,13; D. 27,3,1,18; C. 5,58,2
[54] Tielsch: Zur Lehre.., 17.o.
[55] Paulus, Iulius (3.sz.): kései klasszikus jogtudós, származása, születési és elhalálozási ideje ismeretlen, halála Alexander Severus uralkodásának idejére tehető (222-235). Alexander Severus uralkodása alatt prafectus praetorio. Az öt remekjogász egyike., Ad Plautium címűve a ius honorariummal/ius praetoriummal foglalkozik. Vö: Stolleis: Juristen, 489-491, Földi - Hamza: A Római jog.., 91.o.
[56] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum.., 15-16.o.; Dieckmann: Der Derivativregreß., 51.o.; Medicus: Der fingierte Klagenkauf., 404.o.
[57] Az "accepta pecunia" ablativus absolutivus jelzi, hogy a teljesítés után került sor az engedményezésre. (Lásd. Dieckmann: Der Derivativregreß., 51.o.; Medicus: Der fingierte Klagenkauf., 404.o.)
[55] Schulz: SZ. 27., 101.o.
[59] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum., 16.o.
[60] Tielsch: Zur Lehre..., 18.o.
[61] Levy: Sponsio, fidepromissio, fideiussio, 199-205.o.
[62] Később már csak az "et perceptione"- mondatot és az "et ideo"-befejezést tartotta interpoláltnak. (Lásd: Levy: Die Konkurrenz..,229.o.)
[63] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 393.o.
[64] Levy: Die Konkurrenz..,229.o.; Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 404.o.
[65] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 404.o.
[66] Mühlenbruch, C.F.: Die Lehre von der Cession der Forderungsrechte nach dem Grundsätzen des Römischen Rechts, 3.Aufl., Greisswald, Ernst Mauritius, 1836, 464-465.o.
[67] Mühlenbruch: Die Lehre.., 446-447.o.; Tielsch: Zur Lehre.., 18.o.; Brockhues: Rechte und Pfichten.., 29.o.
[68] Brockhues: Rechte und Pflichten..., 29.o
[69] Tielsch: Zur Lehre.., 20-21.o.
[70] Girtanner: Die Bürgschaft., 536.o.; Tielsch: Zur Lehre..., 21.o.
[71] A szerzők felsorolását lásd: Girtanner: Die Bürgschaft..., 252.o.
[72] Girtanner: Die Bürgschaft..., 252.o., 535.o.
[73] Girtanner: Die Bürgschaft..., 252.o.; Tielsch: Zur Lehre.., 19-20.o.
[74] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum..., 18.o.
[75] Tielsch: Zur Lehre..., 23-24.o.
[76] Schmid: Die Grundlehren der Cession, 1866, 64. ff.; Brockhues: Rechte und Pflichten..., 29-30.o
[77] Brockhues: Rechte und Pflichten..., 29.o
[78] Hartmann, Gustav: Die Obligation, Untersuchungen über ihren Zweck und Bau, Erlangen, Verlag von Andreas Deichert, 1875, 47-52.o.; Tielsch: Zur Lehre..., 23-24.o.; Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum..., 20-21.o.; Brockhues: Rechte und Pfichten..., 32.o
[79] Hagemeister: Das beneficium cedendarum actionum..., 20-21.o.
[80] Tielsch: Zur Lehre..., 25.o.; Brockhues: Rechte und Pflichten..., 32.o
[81] Brockhues: Rechte und Pfichten..., 32.o.
[82] Girtanner: Die Bürgschaft..., 535-538.o.
[83] Schmoeckel - Rückert - Zimmermann (Hrsg.): Historisch-kritischer Kommentar zum BGB, Band II, 2485.o.
[84] von Savigny, Friedrich Carl: Das Obligationenrecht als Theil des heutigen Römischen Rechts, 1. Bd., Berlin, Deit und Comp, 1851, 243
[85] D. 2,14,16,pr.; C. 4,39,5; C. 4,39,7; C. 4,39,8; C. 4,39,9; C. 4,10,2; C. 4,15,5; C. 6,37,18
[86] Girtanner: Die Bürgschaft..., 538-540.o.
[87] Hasenbalg: Die Bürgschaft..., 414-419.o.
[88] Kremer, Heinrich: Die Mitbürgschaft. Mit Beiträgen zur Lehre von Bürgschaft und Gesamtschuld, Strassburg, Karl J. Türbner, 1902, 126-127.o.
[89] Hasenbalg. Die Bürgschaft..., 424-427.o.
[90] Hasenbalg: Die Bürgschaft..., 425-427.o.
[91] Hasenbalg: Die Bürgschaft..., 419.o.
[92] Örököstársak, contutores, kezestársak, kezes és főadós viszonya, adótartozás esete, és a mandatum qualificatum esete. (Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 402.o.)
[93] D. 15,1,32 pr.
[94] C. 5,58,1; C. 8,40,11
[95] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 404-405.o.
[96] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 405.o.
[97] Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 405.o.
[98] Dieckmann: Der Derivativregreß..., 51-52.o.
[99] Hasenbalg ezért beszél törvényi fikcióról. (Lásd: Hasenbalg. Die Bürgschaft..,. 418.o.; Kim, Hyoung Seok: Zessionsregreß bei nicht akzessorischen Sicherheiten, Berlin, Duncker u. Homblot, 2004, 28.o.)
[100] Kim: Zessionsregreß..., 27-28.o.
[101] Wesener: Labeo, 350.o.; Dieckmann: Der Derivativregreß..., 54.o.; Kaser, Max: Das römische Privatrecht, II. Bd., 2. Aufl., München, c. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1975, 460.o.
[102] Stampe: Die Lehre von der Abtretung der Vindikation, In: Archiv f. civilist. Praxis, Bd. 80., 411. ff.
[103] Tielsch: Zur Lehre..., 26-27.o.
[104] Nem időbeli fejlődésre kell gondolni (hiszen Paulus jogtudósi munkássága időben korábbra tehető, mint Modestinusé), hanem a méltányosság elvének szélesebb körben történő alkalmazásából, illetve az adásvétel fikciójának (nem feltétlenül tudatosan) eltérő értelmezésből eredő jogfejlesztésre. Vö: Medicus: Der fingierte Klagenkauf..., 404-405.o.
[105] Tielsch: Zur Lehre..., 27.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
