Finnország jogfejlődésének áttekintéséhez és megismeréséhez - lett légyen szó magánjogi vagy más jogági, esetleg általános jogfejlődéséről - elengedhetetlen röviden összefoglalnunk az ország történelmét, különösen azokat a történelmi fordulópontokat kiemelve, melyek következményeikkel nagymértékben befolyásolták a későbbi finn jog - és ezzel együtt a magánjog - alakulását.
A finn jogfejlődésben ilyen meghatározó elem az a több mint 700 esztendő, mely időszak alatt Finnország szerves egységet alkotott Svédországgal.[1] A finn történelemben csak "keresztes háborúk" koraként emlegetett XII-XIII. század során Svédország több hódító hadjáratot vezetett Finnország ellen,[2] melynek eredményeként a saját határait kelet felé tolva Finnországot teljesen bekebelezte. Svédország Novgoroddal folytatott háborúinak lezárásaként 1323-ban megkötötte a pähkinäsaari-i egyezményt, melynek értelmében Finnországot a Karjalai (Carelia) földnyelv mentén két részre osztották, majd az így felosztott ország déli részét (ekkor Österlanden néven) Svédország annektálta. A térség csakhamar más svéd provinciákhoz hasonló jogállást kapott, valamint erre az időszakra esik az Österlanden név elhagyása, és Finnország mai nevének - az eredetileg a délnyugati tartományt jelölő Suomi névnek - a felvétele.
Jóllehet a pontos dátum nem ismert, legkésőbb 1360-ban Finnországba állandó királyi bírót (lagman-t, azaz szó szerint a "jog emberét") neveztek ki, aki jogosítványait tekintve mindenben megegyezett a más provinciákban bíráskodó svéd nemesekkel. Nagyjából ugyanekkor kezdték alkalmazni IV Magnus Erickson király (1319-1364) - hatályát tekintve egész Svédországra kiterjedő - kódexét, amely a svéd-finn jogalkotás első ismert kodifikált terméke.[3] A kódex egyebek mellett a bírósági rendszerre vonatkozóan is tartalmazott rendelkezéseket; így az addigi helyi (sok esetben csak egy-egy falura kiterjedő) szintű bíróságokat az ún. járási bíróságok váltották fel. 1410-ben megalapították a Turkui Törvényszéket, ami speciális jogállású legfelső bíróságnak felelt meg. Jóllehet a Turkui Törvényszéket 1442-ben megszüntették, az arról fennmaradt írásos emlékek alapján tovább árnyalhatjuk a finn bíróságok szervezetéről kialakult képet. 1435-ben Finnországba kinevezték a második lagmant, és az országot a bírák között két illetékességi területre osztották fel.
1362-ben Finnország más provinciákkal együtt jogot kapott a svéd király megválasztásában való részvételre, habár ez a kiváltság nyolcvan éven keresztül valójában csak névleg illette meg. 1442-ben ugyanakkor Bajor Kristóf király (svéd nevén Kristofer av Bayern) kódexe helyreállította Finnország és a többi provincia királyválasztási privilégiumát, valamint megerősítette helyüket az országgyűlésben is. Amikor Svédország a
- 504/505 -
XVII. század végén, a XVIII. század elején hanyatlásnak indult, és ahogy korábbi biztos pozícióját elvesztette az európai nagyhatalmak között, úgy erősödött Finnország delegáltjainak szerepe a svéd országgyűlésben, egészen a XVIII. századig.
1577-ben a Moszkvai Nagyhercegség uralkodója, III. János szemérmetlenül felvette uralkodói titulusai közé a Finnország Nagyhercege címet, és ettől kezdve Finnország függetlenségének elnyeréséig - 1917-ig - nagyhercegség lett, jóllehet ennek az elnevezésnek a finn állam önállóságának időszakáig nem volt gyakorlati jelentősége.
A XVIII. század elején Oroszország Dél-Karjala elcsatolásával újrarajzolta Finnország határait. Az új határokat 1721-ben az uusikaupunki-i békében rögzítették. Az orosz előrenyomulás, még ha félelemmel töltötte is el a finneket, rávilágított arra, hogy Svédország és Finnország egysége geopolitikailag nehezen tartható állapot, tekintettel a királyságot átszelő - és ezzel a két országot egymástól elválasztó - Botteni-öbölre. Hasonlóan problematikus helyzet alakult ki a nyelvkérdés körül is. Ahogyan a földrajzi szakadékot a Botteni-öböl, a kulturális szakadékot a finn nyelv képezte, melyet a svéd hódoltság alatt is megőriztek és beszéltek. E három konfliktusforrás együttesen világított rá a XVIII. században arra, hogy Finnország "lenőtt" Svédországról.[4]
Svédország és Finnország uniója várható módon, ám mégis hirtelen ért véget, mikor a napóleoni háborúk alatt Oroszország meghódította Finnországot (1808-1809). I. Sándor cár a finneket önálló nemzetnek ismerte el, és Finnországnak autonómiát biztosított. Az ország új státusza kivételesnek számított az orosz tartományok között: Finnországra továbbra is a saját joga vonatkozott, megtartva a törvényeket a svéd időszakból, továbbá minden Finnországgal kapcsolatos ügyben közvetlenül a nagyherceg (azaz maga a cár) járt el az orosz hatóságok helyett. Mindezek ellenére a cár 1809 és 1860 között egyszer sem hívta össze a finn országgyűlést, így a finn jogalkotás fél évszázadra jóformán leállt. Nem véletlen tehát, hogy az ezt követő - és egészen az 1890-es évekig tartó - időszakra a finn törvényhozás aranykoraként hivatkoznak. Ez alatt az idő alatt került sor valamennyi nagy jogterület régóta esedékes és átfogó reformjára.[5]
Finnország és Oroszország viszonya a XIX. század végére a pánszlávizmus térhódítása és az orosz nacionalista törekvések következtében feszültté vált, mert ezek Finnország kiváltságos helyzetének megszüntetését és a Birodalomba való integrálását célozták. A viszony megromlásában valószínűleg szerepet játszott a Német Császárság balti-tengeri jelenléte is, mert orosz katonai körökben Szentpétervár lerohanásától tartottak, és a gyanú szerint az offenzíva Finnország felől volt valószínűsíthető. Az 1899-1917-es időszakot az elnyomás időszakaként (sortovuodet) vagy "fagyos esztendők" (hallavuodet) néven szokták emlegetni.[6] E megromlott viszony során Oroszország, jóllehet sikertelenül, de mindent megtett annak érdekében, hogy Finnország elveszítse előjogait és önállóságát. 1917 októberében - az oroszországi bolsevik hatalomátvételt követően - a finn függetlenségi törekvések megvalósulni látszottak, és még ebben az évben, december 6-án a finn parlament kikiáltotta Finnország függetlenségét.[7]
A finn jogfejlődés kutatása során sajnos figyelembe kell venni, hogy a svéd megszállást megelőző időszakról rendelkezésre álló ismeretanyag nagymértékben hiányos. A korabeli finn jogintézmények szinte teljes mértékben ismeretlenek, ezáltal engedve szabad utat a jogtörténészek szárnyaló képzeletének.[8]
A kerítőhálóval folytatott halászatra vonatkozó szokásjogi normacsoport a megszállást megelőző időszakból fennmaradt egyetlen olyan joganyag, amiről biztosan tudjuk, hogy sikerrel állt ellen a svéd jognak.[9] Minden más, korabeli norma a svéd jog beáramlásának esett áldozatul. Az egyetlen kivételt talán Finnország legkeletibb részének szokásjoga jelentette, amely a tradicionális finn jegyeket nem, a korai orosz hatás jellegzetességeit viszont nyomokban megőrizte. Ilyen orosz vonás volt a nők korlátozott öröklési joga Karjaiában, ami a nők törvényes öröklésből való kizárásában nyilvánult meg: a nők öröklés jogcímén tulajdont kizárólag végrendelet útján szerezhettek.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
