Stephen Weatherill az európai jog tudományának kiemelkedő művelője, az Oxfordi Egyetem Somerville College Jacques Delors professzora 2004. július 5-16. között a firenzei Európai Egyetemi Intézetben szervezett nyári egyetem egyik előadója volt.
Az európai magánjog alkotmányos dimenziójával, és a magánjog európaivá válásával kapcsolatos álláspontja - mint korábbi tanulmányaiból is kitűnik - meglehetősen kritikus.[1]
Előre kell bocsátanunk, hogy Weatherill az európai magánjogot szűk értelemben használja, ez alatt alapvetően az Európai Közösség fogyasztóvédelmi jogát érti. Az alkotmányos dimenzió kifejezés arra a problémára utal, hogy az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (továbbiakban: Szerződés) alapján van-e felhatalmazása a jogalkotó Tanácsnak és Európai Parlamentnek olyan kötelező másodlagos közösségi jogforrás kibocsátására, amellyel a tagállamok magánjogi jogszabályait közelíti.
Weatherill kiindulópontja az, hogy az Európai Közösséget létrehozó Szerződés 5. cikk (1) bekezdése szerint a Közösség csak a Szerződésben ráruházott hatáskörökkel rendelkezik. A magánjog esetleges (nem szisztematikus) harmonizációja a Szerződés 94. és 95. cikkein nyugszik. A harmonizációs program fókuszában a kereskedelmi jog áll, de láthatjuk az úgynevezett túlcsordulást egyebek mellett a kultúra, sport vagy oktatás területeire is. 1972 óta a tagállamokban megvan a politikai akarat a közösségi fogyasztóvédelem kialakítására. A magánjogi harmonizáció alapvetően nem a fogyasztói szerződés tartalmára irányul, hanem olyan formai követelményekre, mint például a másik fél kötelező tájékoztatása. Az irányelvek egy része azonban a szerződés tartalmi elemeit is harmonizálja. Így például a 99/44-es irányelv, amely a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szól[2] vagy a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13-as irányelv.[3] Más irányelveket is felsorol Weatherill, amelyek a magánjog egyes területeit harmonizálják, így például a 90/314-es az utazási csomagokról,[4] a 85/577-es az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztó védelméről,[5] a 87/102-es a fogyasztói hitelről[6] vagy a 97/7-es irányelv, amely a távollévők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről tartalmaz közösségi szabályokat.[7]
A fogyasztói szerződésekkel kapcsolatosan tartalmaz rendelkezéseket a 00/35-ös irányelv, amely a kereskedelmi ügyletek esetében a fizetési késedelem megelőzését célzó szabályok bevezetését tűzte ki célul,[8] a 85/374-es EK irányelv a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami rendelkezések közelítéséről (termékfelelősségről)[9] és a 99/93-as irányelv, amely az elektronikus aláírásokról szól.[10]
Az Európai Bíróság korán felismerte az irányelvekben nyitva álló lehetőséget az integráció céljainak megvalósítására, majd az irányelveket - ahogyan az az esetjogból is kitűnik - kiterjesztően kezdte el értelmezni. A kezdeti várakozás az
- 21/22 -
volt, hogy az Európai Bíróságot a nemzeti bíróságok kevés ügyben fogják megkeresni előzetes döntés kiadása céljából és a hagyományosan közjogászokból álló bíróság nem lesz aktivista irányultságú. Az Európai Bíróság ilyen aktivista beállítottságára példa lehet a C-168/00 számú Simone Leitner ügyben meghozott ítélet,[11] amelyben a Bíróság a szervezett utazási formákról szóló irányelvet úgy értelmezte, hogy a károsult jogosult a nem vagyoni kárainak megtérítésére is, holott erről az irányelv hallgat. Ugyanezt az integrációs szemléletet követte a Bíróság a C-240/98 és 244/98 számú Océano Grupo ügyben,[12] amelyben a tisztességtelen szerződési kikötésekről szóló irányelvet úgy értelmezte, hogy a fogyasztó kiszolgáltatott helyzetben van és a fogyasztó érdekeit hatékonyan csak úgy lehet védeni, ha a nemzeti bíróság megállapítja hatáskörét az irányelv szabályainak hivatalból történő értelmezésére. Ezzel az ítélettel az Európai Bíróság nemzeti eljárásjogi szabályt harmonizált, mivel a felek kérelme hiányában is köteles minden nemzeti bíróság hivatalból alkalmazni az irányelvet.
Alapvető kérdésnek tekinti Weatherill, hogy miért harmonizáljuk a magánjogot? Ez a hozzáállás egy brit szerzőtől nem tűnik meglepőnek. A harmonizáció mellett gazdasági indokként felhozható, hogy a belső piac megteremtése miatt van erre szükség, másrészt a magánjogi jogharmonizációnak fogyasztóvédelmi indoka is van (erre már utal például az 1985-ös házalókról szóló irányelv preambuluma is).
A belső piac a Szerződés 14. cikke szerint egy olyan belső határok nélküli térség, amelyben a Szerződés rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása. A belső piaci általános jogharmonizációs klauzula (95. cikk) szerint ha a Szerződés másként nem rendelkezik, a 14. cikkben rögzített célkitűzések megvalósítására- a 94. cikktől eltérve- a következő rendelkezéseket kell alkalmazni: a Tanács a 251. cikkben megállapított eljárásnak (együttdöntési eljárásnak) megfelelően és a Gazdasági és Szociális Bizottsággal folytatott konzultációt követően elfogadja azokat a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítésére vonatkozó intézkedéseket, amelyek tárgya a belső piac megteremtése. A 95. cikk szövegét az Egységes Európai Okmány 1986-ban vezette be a Szerződés szövegébe és minősített többségi tanácsi döntéshez kötötte a belső piaci jogharmonizációt.
A nemzeti magánjog harmonizálásával szemben három indok hozható fel: alkotmányos, amellyel Weatherill bővebben foglalkozik, valamint kulturális és gazdasági.
A harmonizációval szemben felhozott közismert kulturális ellenérv az, hogy figyelmen kívül hagyják a nemzeti jogok mély és gazdag történeti gyökereit. A jogközelítéssel a jogi kultúra gazdagsága kiüresedhet, valamint a magánjog nyitott és koherens kategóriái is sérülhetnek.
A gazdasági ellenérv alapvető tartalma, hogy a magánjogi jogharmonizáció a döntéshozatal centralizációjához vezet és ezzel a Közösség bezárja magát egy egységes rendszerbe, amely csökkenti a jogi szabályozások közötti versenyt. A jogi szabályozások közötti verseny fontosságát maga a Bíróság is elismerte a Cassis de Dijon ügyben.[13] A kölcsönös elismerés elvéből (amely szerint egy tagállam jogszabályainak megfelelően előállított árut jogszerűen előállítottnak és forgalmazottnak kell tekinteni a többi tagállamban is) az következik, hogy a tagállami szabályozások közötti verseny fennmarad. A tagállami szabályozások közötti eltérések azonban az árukereskedelmet nem torzíthatják, azaz a termékre, termék-előállításra vonatkozóan kizárólag az előállítás helye szerinti tagállamban érvényes jogszabályok érvényesülhetnek. Ezt az elvet maga az Európai Bíróság töri át, amikor elismeri, hogy a forgalmazás helye szerinti tagállam jogszabályait alkalmazni lehet, ha a tagállam tudja azt bizonyítani, hogy azok valamilyen kényszerítő követelmény (így például fogyasztók védelme, adóellenőrzés hatékonysága, közegészségügy, kereskedelmi ügyletek tisztasága, környezetvédelem) megvalósításának célját szolgálják, a cél elérésére alkalmasak, ahhoz szükségesek és azzal arányosak (arányossági elv). Ezt a bírói értelmezést Weatherill a feltételes szabályozások közötti versenynek nevezi.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
