Az adócsalás meglehetősen régi és általános jelenség. Eltérő mértékben, de megtalálható minden olyan országban, ahol modern értelemben vett adórendszer működik. Az adónemfizetés minden szociális osztályban és társadalmi rétegben - csoportban és közgazdasági rendszerben - megjelenik. Williams szerint az adócsalás az adójogszabályokhoz szükségszerűen kapcsolódik, kivétel nélkül és azt csak az adómentes társadalmak illúziója küszöbölheti ki. Az adók csökkentése, az ellenőrzés növelése vagy az adójogi norma egyszerűsítése csak csökkentheti annak mértékét. A közbevételek átkeresztelése (illetékek, díjak, vámok) csupán önbecsapás.[1]
Az adócsalás történelmi előzményei a fejlett társadalmak kialakulásával egyidősek. Platón 2500 évvel ezelőtt már leírta a jelenséget. A különös az, hogy ezt az 1983-as Ázsiai Adókonferencia összegző dokumentuma is megállapította "hogy milyen kevés figyelmet kapott ez a jelenség a XX. sz. második feléig."[2] A nagy összefoglaló adóelméleti munkák, alig foglalkoztak e témával. Sem Richard Gude (1964) személyi jövedelemadózásról írott műve,[3] sem Musgrave 1959-es "A közpénzek elmélete" című munkájában nem tartotta lényegesnek e kérdés vizsgálatát. A '80-as években azonban jelentős változás figyelhető meg, amelynek következtében az adócsalás-adótervezés-adókikerülés a törvényhozók és a nemzetközi intézmények érdeklődésének középpontjába került. Ennek az érdeklődésnek az okát Uckmar professzor a nemzetközi gazdasági recesszióban látja. A gazdasági válsághelyzetben az adófizetők befizetései csökkentek. A kormányok azonban a növekvő kiadási oldal (jóléti - szociális - beruházásösztönző) ellentételezésre kényszerülve a hitelfelvételek mellett és új közbevételi típusok hiányában - a feszített adóterhelés miatt - törekedtek a meglévő adók hatékonyabb kihasználására.[4] Az OECD-országokban 1965 és 1985 között a kormányzati kiadások GDP-hez viszonyított aránya átlagosan 10,5%-kal növekedett, amihez az 1970-es években magas inflációs ráta is társult.[5] Az adósávokat nem valorizálták, ezért az adófizetők nagy részének adóterhelése megnőtt és nettó jövedelmük csökkent. Az adóterhelés Új-Zélandon az 1980-as évek végére elérte a GDP 36,1%-át, míg Írországban az 1980-as években megközelítette a valaha alkalmazott legnagyobb terhelést. A világ számos régiójában 1970-1990 között hatalmas és növekvő elégedetlenség alakult ki az adórendszerrel kapcsolatban.[6] E folyamatok következtében az "adócsalás elterjedtsége néhány országban igen magas szintet ért el, és az adómorál és az önkéntes teljesítés aránya csökkent."[7] Birnbaum és Murray az Egyesült Államokra vonatkozva megállapították, hogy "közhellyé vált az, hogy a gazdagok nem fizettek jövedelemadót."[8] Paul Keating ausztrál pénzügyminiszter szerint 1985-re az adócsalás, amely egybeolvadt az adókikerüléssel, a nemzet szégyenévé vált. Kanadában az "adómenedékek" tömeges kihasználása 1986-ban a személyi jövedelmeknél minimumadók meghatározására kényszerítette a kormányt. Írországban parlamenti adóbizottságot kellett létrehozni 1980-ban, válaszként a példa nélküli tüntetéssorozatra, amit a bérből és fizetésből élők az aránytalanul magas jövedelemelvonások miatt szerveztek. Ugyanakkor a tüntetők követelték a farmerek és a vállalkozások adóterheinek növelését. Hasonló volt a helyzet a kevésbé fejlett országokban is. Indiában - Jain professzor szerint - az adócsalás az 1980-as években már művészetté fejlődött és a mindennapi élet részeként társadalmilag elfogadottá vált.[9] Döbbenetes adatokat közöl Das-Gupta és Mockherje egy tanulmányában néhány fejlődő ország adócsalási arányszámairól. Az állami bevételekhez viszonyítva az adócsalás arányát becslés alapján Laoszban 73%-ra, Mongóliában 71%-ra, míg Nepálban 66%-ra és a Fülöp-szigeteken 74%-ra tették.
A másik ok, ami az adóigazgatás hatékonyságával kapcsolatban felvetődött a jogkövetés új dimenziójához kapcsolódott. A nemzeti kormányoknak szembe kellett nézniük azzal, hogy a vállalkozások és a magánszemélyek tevékenysége egyre inkább nemzetközivé vált. Megismerték, és egyre szélesebb körben alkalmazták is a globalizáció következtében megnyílt gazdasági lehetőségeket. A megalakult regionális államszövetségek és kereskedelmi-gazdasági szerződésrendszerek lehetővé tették a tőke, a munkaerő és az áru szabad mozgását. Ez a nemzeti adórendszerek számára új kihívásokat jelentett. Számos szerző - Uckmar, Sisson (1981) Richupan (1987), Cowell (1990) és Webly (1991) - ismerte fel, hogy az ipar és a kereskedelem fejlődésével az adókikerülés új lehetőségei jelentek meg a transzfer díjak, tőke- és profittelepítés segítségével. Ez a folyamat megkönnyítette az adóztatható események eltitkolását és megnehezítette az adóhatóság végrehajtási eljárását.[10] A kettős adóztatást kizáró egyezmények, az adóparadicsomok és az off-shore cégek működése azt eredményezte, hogy a kormányoknak a jogkövetés új dimenzióját, és annak nemzetközi kiterjedését is figyelembe kellett venniük. Meg kell állapítanunk, hogy a nemzeti adórendszerek kínálta kedvezmények, joghézagok valószínűleg erősen befolyásolják a nemzetközi tőkemozgásokat. A törvényhozóknak szembesülniük kell a hazai tőke és a multinacionális vállalatok konfliktusából fakadó jogkövetési problémákkal, hiszen a külföldieknek biztosított előnyöket a hazai cégek előbb-utóbb kikényszeríthetik. Ennek következtében az adórendszerek - kedvezmények, gazdaságélénkítés és a munkahelyteremtés funkcióit össze kell hangolni a nemzeti - regionális, és helyi érdekekkel, jogi normákkal. Ez pedig
- 407/408 -
felkészült apparátust, jól működő információs, és fejlett monitoringrendszert igényel. Ez a folyamat nemcsak a fejlődő országok, de a legfejlettebbek; az USA, Kanada és Japán számára is kihívást jelentett. Clinton amerikai elnök első választási kampányában szerepelt az az ígéret, hogy felülvizsgálják a multinacionális cégek adócsökkentő magatartását. Ezt a gondolatot az amerikai adóhivatal, az Internal Revenue Service 1992-es beszámolója szerint, feltétel nélkül támogatta. Ennek ellenére nemzetek feletti összehangolt szerződések - a jogkövetés érdekében - alig születtek. A választ a nemzeti jogalkotók próbálták megfogalmazni; így több államban (USA, Kanada, Japán, Svédország) törvényt alkottak az adóparadicsomok, off-shore cégek működésének korlátozására.
A) Az adócsalás a kormányok számára komoly és összetett problémát jelent. A legnagyobb gondot az elmaradt bevételek okozzák. Az Egyesült Államok Adóhivatala szerint 1981-ben csak a személyi jövedelemadóban 75 milliárd dollár veszteség volt valószínűsíthető.[11] Az indonéz adóhivatal 1984-ben az összes be nem fizetett adó összegét 377 milliárd bath-ra becsülte, és az összes egyéni adófizető 22%-a nem megfelelően tett eleget kötelezettségeinek. Hollandiában 1975-ben a személyi jövedelemadók vonatkozásában 190 millió dollárra becsülték az elmaradt bevételeket.[12] Svédországban számítások szerint az adócsalások eredményének összege elérte a GDP-nek 2,8-5,5%-át. Ezt a számot Finnországban 3%-ra teszik, míg a kanadai adóhiány 1% körüli volt. A hongkongi adóhivatal jelentése szerint az 1982-es adóévben végrehajtott adóellenőrzések során 50,9 millió dollár be nem vallott jövedelmet állapítottak meg és 12,6 millió dollár büntetést szabtak ki.[13] A francia gazdasági miniszter szerint az adóbevételek 23%-át vesztették el az adókikerülés következtében, míg Németországban egy 1990-es becslés szerint 50 milliárd márka bevétel esett ki egy adóévben a költségvetésből, ami az összes adó- és vámbevétel 6%-át, tehát a GDP 2%-át jelentette.[14] Magyarországon a költségvetési kiesést 50 milliárd forintra becsülték, ami a közbevételek 7,8%-ára rúgott 1990-ben. Az adóhiány GDP-hez viszonyított aránya 2,4% volt, és ez 2000-re sem változott lényegesen.[15] Véleményem szerint, tekintettel a korrupció, a feketegazdaság és a vállalkozók jogkövetési hajlandóságára, a hiány tényleges mértéke valószínűleg az 5%-hoz közelít.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
