Jelen tanulmány abból az alaptételből indul ki, hogy Magyarországon a 2008-as világgazdasági válság kialakulását megelőzően érdemben (hatékony) fogyasztóvédelem a pénzügyi szektorral - értem ezalatt jelen tanulmányban a 2013. évi CCXXXVII. törvény szerinti pénzügyi intézményeket, lásd a törvény 7. § (1) bekezdését - kapcsolatba lépő fogyasztó szempontjából rendkívül kezdetleges volt. A világgazdasági válság, majd az eurózóna válsága és ezek magyarországi hatásai következtében - különös tekintettel a fejletlen jogi környezetre és a nemzeti valutánk rendkívüli sérülékenységére - Magyarországon mára kialakult egy érdemi értelemben vett pénzügyi fogyasztóvédelmi szabályozás, ez tehát mindenképp pozitív hozadéka volt a gazdasági válságnak hazánkban. Tekintettel arra, hogy magánszemélyek fogyasztóként a jelenlegi kapitalista rendszerben több szálon kapcsolódnak a pénzügyi szektorhoz (megtakarítások elhelyezése a fizetési számlán, munkabér, ill. nyugdíj fizetési számlán történő jóváírása, közüzemi díjak és egyéb fizetési kötelezettségek teljesítése a fizetési számláról), a megfelelő jogi környezet kialakítása rendkívül fontos volt.
A pénzügyi fogyasztóvédelem jogalkotó általi szabályozása és ezen szabályok bírósági, ill. hatósági alkalmazása azonban napjainkra sajnos gyakran "átesik a ló túloldalára", mely a tudatlan fogyasztó és a tisztességtelen pénzügyi intézmény képét tekinti alapjául. Ez a felfogás a fogyasztói felelősségvállalásra is negatívan hat ki és ennek a bírósági jogalkalmazásban történő "támogatása" a gazdaság működését is hátrányosan befolyásolja. A pénzügyi fogyasztóvédelmi szabályozás továbbá olyan szabálytömeggel árasztja el a pénzügyi intézményeket, mely a lakossági hitelezés gátját is jelentheti, ennek pedig nemzetgazdasági kihatásai is rendkívül hátrányosak lehetnek. A továbbiakban azt a szabályozást fogom röviden bemutatni, mely a Bajnai-, majd a második Orbán-kormány alatt a jogalkotó bevezetett Magyarországon. E jogi környezet ismertetése során egyes, jelen tanulmány szempontjából fontos fogyasztóvédelmi szabályokra és intézményekre, valamint a vonatkozó jogalkalmazói álláspontra szeretném felhívni az olvasók figyelmét.
Az első gond mindjárt azzal kapcsolatban merül fel, hogy a magyar jog értelmében ki minősül fogyasztónak, azaz ki a pénzügyi fogyasztóvédelem alanya. A korábbi Ptk.-nak [1959. évi IV. törvény 685. § d) pontja] szerint fogyasztó a gazdasági vagy szakmai tevékenysége körén kívül eső célból szerződést kötő személy volt. A korábbi Hpt. (1996. évi CXII. törvény 2. sz. melléklet III.4. pontja) értelmében fogyasztónak az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy minősült. A magyar pénzforgalmi jog 2013. december 31-ig a Hpt. fogyasztófogalmát, 2014. január 1-jétől pedig a Ptk. fogyasztófogalmát ismerte, ill. ismeri el (2009. évi LXXXV. törvény 2. § 10. pontja). A korábbi Hpt. és a korábbi Ptk. fogyasztófogalmából látható, hogy vannak közöttük eltérések [és akkor még nem beszéltünk az 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: tv.) fogyasztó fogalmáról, lásd a tv. 2. § a) pontját], többek között az, hogy a korábbi Ptk. nem - ellentétben a Tanács 93/13/EGK irányelvével és a 2005/29/EK irányelvvel - korlátozta a fogalmat természetes személyre. Ez a bírósági gyakorlatban is tükröződött (BH 2000.554., EBH 2004.1093., BH 2006.343.). A Kúria 2/2011. (XII. 12.) PK véleménye (PK vélemény indokolásának 1. pontja) egyértelművé teszi, hogy a korábbi Ptk. szerinti fogyasztófogalom az eset összes körülményének függvénye, azaz meghatározott relációban értelmezhető csak, hogy ki mikor áll fogyasztóként az adott gazdasági terület professzionális szereplőjével szemben. Ebből következően ez az értelmezés egy kiterjesztett fogyasztófogalmat tett lehetővé. Másfelől, a gazdasági életben kérdéses volt, hogy egy olyan természetes személy, aki az általa vezetett, ill. tulajdonolt cég kölcsönhöz jutása érdekében készfizető kezességet vállal, fogyasztónak tekinthető-e (lásd pl.: EBH 2005.1321.). Az új Ptk. a fogyasztó fogalmával kapcsolatos bizonytalanságokat megszüntette, és a fogalmat egyértelműen csak természetes személyre korlátozza (2013. évi V. törvény 8:1. § 3. pontja). Sőt, az új Ptk. [6:430. § (5) bekezdése] az egyébként természetes személynek minősülő jogalanyt sem minden esetben helyezi védelemben, utalok itt azon esetre, amikor a kezes a jogi személy kötelezett vezető tisztségviselője vagy többségi befolyással rendelkező tagja.
Fontos kiemelni elöljáróban, hogy a fogyasztóvédelmi szabályok megléte a fogyasztóval szembeni követelményeket - fogyasztóval szembeni gondossági mércét - nem zárja ki. A 14/2012. (XII. 13.) PSZÁF elnöki ajánlás is úgy utal a fogyasztóra, mint aki ésszerűen tájékozottan, az adott helyzetben elvárható figyelmességgel és körültekintéssel jár el (ajánlás 2. o.). A Kúria 6/2013. PJE határozata is gondosan eljáró fogyasztói mércét állítja fel (PJE hat. indokolásának III.3. pontja): "Nem értékelhető azonban tévedésként az, ha az adós arra hivatkozik, hogy nem olvasta el a szerződést, illetve a tájékoztatást vagy átolvasta ugyan, de annak egyes rendelkezéseit nem értette meg. Egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható ugyanis, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen. Ennek elmulasztása a Ptk. 4. § (4) bekezdése
- 3/4 -
alapján a kölcsönvevő terhére esik." Az Európai Bíróság C-26/13. sz. ügyben (a közbeszédben Kásler-ügyként terjed el az elnevezése, lásd az ítélet 74. pontját) ugyancsak az általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő fogyasztóról beszél. A Szegedi Ítélőtábla a Pf.II.20.486/2012/3. sz. döntésében (SZIT-H-PJ-2012-208. sz. bírósági határozat) ugyanezt a gondossági mércét képviselte: "A szerződés megkötése során ugyanakkor a fogyasztónak is a jóhiszeműség és tisztesség követelményének, az együttműködési kötelezettségnek megfelelően úgy kell eljárnia, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható [Ptk. 4. § (1) bekezdés, (4) bekezdés]. Elvárható a fogyasztótól, hogy a nagy összegű és hosszabb távra szóló ügylet jellegéhez, nagyságrendjéhez, a vállalt kockázat mértékéhez igazodóan tájékozódjon a szerződés megkötése előtt. ...
A fentiekre tekintettel jogi szempontból nem lehet megalapozott az olyan álláspont véleményem szerint, mely a pénzügyi jogviszonyokba lépő és itt eljáró fogyasztóval szemben elvárhatósági, ill. gondossági mércét egyáltalán nem támaszt, a fogyasztót "pénzügyi vakságban" szenvedő jogalanynak állítja be és kizárólag a pénzügyi intézményre hárít minden kötelezettséget. Véleményemet erősíti meg a jelen dolgozatban ismertetendő 2014. évi LXXVIII. törvény általános indokolása is (lásd az általános indokolás 4. pontját).
Megjegyezném végül, hogy nem a fogyasztófogalom többszörözését jelenti, ha a fentiekre tekintettel egy fogyasztótól más gondossági mérce érvényesül akkor, ha például lakáscélú kölcsönszerződést köt vagy akkor, ha egy gépkocsi lízingszerződést köt. Ugyanis egy lízingszerződés megkötése - a lízing kölcsönhöz viszonyított elterjedtsége és az adószabályok folyamatos változása okán - a fogyasztótól alaposabb felkészültséget, ill. gondosságot követel meg.
Alkotmányossági aggályokat is felvetett az Magyarországon, hogy 2009. november 1-je előtt nem létezett törvényi szinten az állampolgárok vagyoni viszonyait szabályozó pénzforgalmi jog. Az 1959. évi IV. törvény bankszámlaszerződést érintő szabályai (529-532. §) keretszabályok voltak, melyek részletes pénzforgalmi jognak nem voltak semmiképp tekinthetőek. A 2009. évi LXXXV. törvény (a továbbiakban: Pft.) hatályba lépését megelőzően ui. a magyar pénzforgalmi jogot csak kormányrendeleti és MNB rendeleti szinten szabályozták: ezek voltak a 227/2006. (XI. 20.) Korm.r. és a 21/2006. (XI. 24.) MNB rendelet.
A magyar jogalkotó végül "külső indíttatásból", a 2007. november 13-i Európai Parlament és Tanács 2007/64/EK irányelve - rövidítését használva a szaknyelvben csak PSD-ként nevezzük - alapján az abban biztosított véghatáridőre [irányelv 94. cikk (1) bekezdése] megalkotta és hatályba léptette a pénzforgalmi törvényünket.
A pénzforgalmi törvény szabályai a fogyasztót (és a mikrovállalkozásokat) kiemelten védik [lásd a Pft. 3. § (2) és (2a) pontjait]. Fontos tisztázni a félreértések elkerülése végett, hogy a Pft. nem (csak) a magyar fogyasztót védi, hanem a Magyarország területén pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő fogyasztót, legyen szó tehát például holland vagy román állampolgár magyarországi fizetési számlájával kapcsolatos tranzakciókról [Pft. 1. § (1) bek.].
A törvény kiemelten védi a fogyasztót azáltal, hogy a pénzforgalmi szolgáltató részére a jogviszony különböző létszakaszaiban is tájékoztatási kötelezettséget ír elő. Egyrészt, a Pft. részletes és fő szabály szerint ingyenesen [Pft. 4. § (1) bekezdése] biztosítandó tájékoztatási kötelezettséget ír elő a pénzforgalmi szolgáltató részére, még mielőtt ügyfelével egyáltalán pénzforgalmi jogviszonyba lépne. Ezen tájékoztatási kötelezettséggel érintett adatok arra szolgálnak, hogy a fogyasztó számára biztosítsák azt az alapvető információs bázist, mellyel a szolgáltatás teljesítésének jellemzőit előzetesen felmérheti és ennek tudatában dönthet úgy, hogy esetlegesen más szolgáltatót vesz igénybe a pénzügyi szektorban. Ezen tájékoztatási kötelezettségüknek a pénzforgalmi szolgáltatók jellemzően a pénzforgalmi szabályokat tartalmazó általános szerződési feltételeik átadásával tesznek eleget [lásd a Pft. 8. § (3) bekezdését]. A Pft. értelmében annak sincs akadálya, hogy a pénzforgalmi szolgáltató egy CD-n adja át a vonatkozó ÁSZF-jét vagy az ügyfél elektronikus postacímére küldje el [Pft. 8. § (1) bek. és 2. § 26. pontja]. E tájékoztatás tartalmazza a pénzforgalmi szolgáltató alapvető adatait, az általa biztosított szolgáltatás alapvető jellemzőit, a fogyasztót a pénzforgalmi szolgáltatás ellentételezéseként terhelő fizetési kötelezettségeket (a szolgáltatás teljesítésekor alkalmazott átváltási árfolyamot is ideértve), a pénzforgalmi szolgáltatóval való kapcsolattartásra vonatkozó szabályokat, a szolgáltatással kapcsolatos biztonsági és felelősségi szabályokat [ide értve például a bankkártya letiltásának szabályait, Pft. 10. § (1) bek. e) pontjának ea) alpontja és 40. § (2) bek.], a pénzforgalmi keretszerződés módosításának és megszüntetésének szabályait, valamint a fogyasztót a pénzforgalmi szolgáltatással kapcsolatban megillető jogorvoslati lehetőségeket. A tájékoztatás köre a törvényben meghatározott esetben kivételesen lehet szűkebb körű [lásd a Pft. 12. § (1) bekezdését]. Ezt a tájékoztatást a fogyasztó egyébként a pénzforgalmi jogviszony fennállásakor is bármikor kérheti (Pft. 11. §). Az viszont a 21. században már nem tekinthető fogyasztóvédelmi szempontból elvárásnak, hogy ez a tájékoztatás kizárólag papír alapon történhessen, ezért a Pft. értelmében a tájékoztatásnak olyan formában is eleget lehet tenni, mely lehetővé teszi az adatok célnak megfelelő ideig történő tárolását és a tárolt adatok változatlan formában és tartalommal történő megjelenítését: magyarán, gondoljunk itt például az internet banking szolgáltatás során online lekérhető elektronikus számlakivonatokra (a Pft. szóhasználatában ez az ún. tartós adathordozó, Pft. 2. § 26. pont).
Másrészt, a pénzforgalmi szolgáltatót az egyes fizetési megbízások előtt [ezen tájékoztatási kötelezettség
- 4/5 -
csak kérésre terheli a pénzforgalmi szolgáltatót, a teljesítés időtartamával és a teljesítéssel kapcsolatos díjjal, költséggel és egyéb fizetési kötelezettséggel kapcsolatban, Pft. 22. § (1) bek.] és után is terhel/i/heti tájékoztatási kötelezettség. Az utólagos tájékoztatási kötelezettségének a pénzforgalmi szolgáltató főszabály szerint a fizetési megbízás teljesítését követően [Pft. 23. § (1) bek., 26. § (1) bek.], legalább havonta köteles eleget tenni, díjmentesen, papíron vagy tartós adathordozón [Pft. 4. § (1) bek.] A fogyasztó kérésére a papír alapú tájékoztatás kötelező [Pft. 24. § (2) bekezdése és 27. § (2) bekezdése]. A tájékoztatás az adott fizetési megbízással kapcsolatos releváns adatok közlésére vonatkozik, ideértve a terhelés, ill. a jóváírás értéknapját, a terhelés, ill. jóváírás összegét és devizanemét, a fizetési megbízással kapcsolatos, a pénzfogalmi szolgáltatót megillető díjat, költséget és valamennyi egyéb fizetési kötelezettséget, a fizető fél, ill. kedvezményezett beazonosítását biztosító adatokat, és az esetlegesen alkalmazott átváltási árfolyamot is [lásd továbbá a Hpt. 275. § (1) bek. szerinti utólagos tájékoztatást].
A Pft. védi a fogyasztót azáltal is, szabályaitól nem enged eltérést [Pft. 3. § (2) bek., (2a) bek. 34. §], amennyiben a pénzforgalmi szolgáltató ügyfele fogyasztó (vagy mikrovállalkozás). Vannak persze minden esetben kógens részek [lásd a Pft. 3. § (4) bekezdését]. A Pft. a fogyasztóvédelmi szabályok kógenciája alól akkor enged kivételt, ha a fizetési megbízás olyan készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel van kapcsolatban, mely kizárólag kilencezer forintot meg nem haladó tranzakcióra használható, vagy melyen rendelkezésre bocsátott, ill. tárolt pénzösszeg nem haladja meg a negyvenötezer forintot. Ezt nevezi a törvény kis összegű készpénz-helyettesítő fizetési eszköznek [Pft. 2. § 16. pont, lásd pl.: 12. § (1) bek., 16. §].
Mindenekelőtt utalnék arra, hogy a fizetési számlát a pénzforgalmi szolgáltató nem köteles fogyasztó számára nyitni, amennyiben tehát úgy dönt, hogy nem köt az ügyféllel fizetési számlaszerződést, a fogyasztó nem követelheti a számlajogviszony bíróság általi létrehozását. A fizetési számlához való jog tehát jelenleg sem alapjog. Ezzel kapcsolatban csak utalni szeretnék az új Ptk. egyik kommentárjára a 6:394. § kapcsán (Menedzser Praxis. Az új Polgári Törvénykönyv magyarázata. Kommentár a 2013. évi V. törvényhez. Kötelmi jog. Egyes szerződések szabályozása [6:218-517. §§). 189. o. 12. pont].
A fogyasztó - és a pénzforgalmi szolgáltató - védelmét szolgálja azon rendelkezés, mely az ún. pénzforgalmi szolgáltatási keretszerződésre vonatkozóan - mely meghatározza a fizetési megbízások és fizetési műveletek lényeges feltételeit, ideértve a fizetési számla megnyitását - kötelező formaiságot (írásbeliség) és tartalmi elemeket, mely tartalmi elemek tartalmilag megegyeznek a pénzforgalmi szolgáltató szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségének körével. Hiszen egy későbbi jogvitában a bizonyítási eljárást jelentősen megkönnyíti az okiratátadás tényének és a keretszerződés tartalmának bizonyítottsága. Megjegyzendő, hogy a Pft. - ellentétben a fogyasztói hitelről szóló törvénnyel - a szerződés kötelező formai és tartalmi követelményeinek megsértése esetére nem ír elő semmisséget.
Az egyoldalú szerződésmódosítással szemben védi a fogyasztót az a szabály, hogy a pénzforgalmi szolgáltató a fogyasztóval szemben a keretszerződést a módosítás hatálybalépését megelőzően legalább két hónappal kezdeményezheti kizárólag. E tájékoztatásnak arra is ki kell terjednie, hogy a fogyasztó jogosult a módosítás hatálybalépését megelőző napig a keretszerződés azonnali, díjköltség és egyéb fizetési kötelezettségektől mentes felmondására, ha a szerződésmódosítást nem fogadja el. Mivel a Pft. a kiértesítés módjában nem köti meg a pénzforgalmi szolgáltatót [a Pft. 8. §-ában meghatározott követelményeken túl, lásd a 15. § (1) bekezdését], így - ellentétben a Hpt. 279. § (8) bekezdésével - a módosításról elegendő hirdetményben értesíteni a fogyasztót, közvetlen értesítést a törvény nem ír elő [a Hpt. 279. § (13) bekezdéséből is ez következik]. Meg kell jegyezni továbbá, ha a fogyasztó legkésőbb a hatálybalépést megelőzően nem tájékoztatja a szolgáltatót, hogy nem fogadja el a módosítást, a módosítás - ráutaló magatartással - hatályba fog lépi. Kérdés, hogy mi van akkor, ha a fogyasztó nem kívánja felmondani a keretszerződést, de a módosítást sem fogadja el? Véleményem szerint ilyenkor a pénzforgalmi szolgáltató egyoldalú módosítása nem lép hatályba, a felek között a keretszerződés tehát változatlan tartalommal marad hatályban.
A jogalkotó a pénzforgalmi jogviszonyból szabadulni kívánó fogyasztót kívánta védeni azon rendelkezéssel, miszerint fogyasztó esetében nem lehet egy hónapnál hosszabb felmondási időt kikötni, ha a pénzforgalmi jogviszonyt a fogyasztó kívánja megszüntetni [Pft. 17. § (1) bek.]. A keretszerződést természetesen a pénzforgalmi szolgáltató is jogosult megállapodás szerint felmondani, de a felmondási határidő nem lehet két hónapnál kevesebb, hiszen a fogyasztó számára a piacon lévő legkedvezőbb ajánlat megtalálására és a korábbi fizetési számlájával "összekötött" fizetési megbízások - gondolok itt elsősorban a nyugdíjfolyósító értesítésére és a közműszolgáltatók részére adott csoportos beszedési megbízás újbóli biztosítására - új fizetési számlához történő "csatornázására" időt kell biztosítani. A fizetési számla fogyasztó általi felmondásánál mindenesetre nem érvényesülnek az értékpapírszámlánál ismert szigorú megszüntetési szabályok [lásd a 2001. évi CXX. törvény 145. § (1) bekezdését], az új fizetési számla megnyitásának hiánya a korábbi számla megszüntetését nem akadályozza. A fizetési számla megszüntetését - a közhiedelemmel ellentétben - nem akadályozza az a körülmény sem, ha a fogyasztónak a pénzforgalmi szolgáltató felé tartozása áll fenn.
Bankkártyás fizetéseknél 2014. január 1-jétől hatályos az a szabály, mely a belföldi fizetési műveletekkel kap-
- 5/6 -
csolatos közvetlen vagy közvetett díjak és jutalékok mértékét 0,2 százalékban, hitelkártyák esetében 0,3%-ban maximálja [a díj- és jutalékképzés alapja a fizetési művelet értéke, Pft. 35/A. § (1) bekezdésének a) pontja], amivel véleményem szerint a jogalkotó a pénzügyi tranzakciós illeték miatt megemelkedett banki költségeket [lásd a 2012. évi CXVI. törvény 7. § (1) bek. c) pontját] kívánta korlátok közé szorítani, hogy az állam számára átlátható "kártyás" fizetési forgalom ne szoruljon vissza. A törvény indokolása szerint a jogszabályhely beiktatásának oka az volt, hogy a hazai bankközi jutalékok magasabbak a nemzetközi ún. interchange díjaknál, ami a feketegazdaságnak kedvez (lásd a 2013. évi CXLIII. törvény 141. §-át).
2013. november 22. óta pedig a fogyasztó számára legalább havi kettő készpénzkifizetés, vagy bankkártyás készpénzpénzfelvétel ingyenes Magyarországon, ha ezek együttesen a 150 000 Ft-ot nem haladják meg és a fogyasztó megtette a pénzforgalmi szolgáltatója irányába a jogszabály által megkövetelt nyilatkozatot. A pénzforgalmi szolgáltató ezen törvényi szabályoktól a fogyasztó javára eltérhet [Pft. 36/A. § (1) bek.]. Felhívnám a figyelmet arra, hogy ezen szabály kapcsán a Pft. fogyasztófogalma szűkített, mivel magyarországi lakóhely vagy tartózkodási hely és a 16. életév betöltése is megkövetelt a fenti jog érvényesítéséhez. Hozzátenném, hogy amennyiben a pénzforgalmi szolgáltató ezen kötelezettségét részben vagy egészben a hitelkeret részére teljesíti, úgy az ingyenes pénzfelvétel, ill. -kivétel ezenfelül illeti meg a fogyasztót, feltéve, hogy ezen összeg forrása az adott hónapban a fogyasztó számára megfizetett, munkavégzésre irányuló jogviszonyból származó jövedelem [Pft. 36/A. § (3) bek.]. A fentiek szerinti ingyenes pénzforgalmi szolgáltatás azonban csak egy fizetési számlájával kapcsolatban illeti meg a fogyasztót, így nem vehető igénybe az X banknál vezetett bankszámlával és az Y banknál vezetett bankszámlával kapcsolatban is [Pft. 36/A. § (7) bek.]. Az azonban nem érinti az ingyenesség követelményét, ha a fogyasztó két különböző bank által üzemeltetett ATM-ből vesz fel pénzt. Fontos felhívni a figyelmet arra a szabályra, ami az egyoldalú szerződésmódosításnak korlátját jelenti a fogyasztói pénzforgalmi típusú szerződésekben: ez ui. az ingyenes készpénzkifizetéssel, vagy bankkártyás pénzfelvétellel kapcsolatos, fent ismertetett ingyenes szolgáltatásokkal összefüggő díj, költség és ezek számítási módjával kapcsolatos egyoldalú módosítást megtiltja [Pft. 36/A. § (13) bek.]. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzforgalmi szolgáltató az újonnan létrejövő szerződéseit megelőzően ezen költségeket ne kalkulálhatná előre be a bankkártyával kapcsolatos díjakba.
A fogyasztók védelmét szolgálják a pénzforgalmi jog felelősségi szabályai is. A pénzforgalmi szolgáltatót a tőle elvárható - azaz magas szintű, lásd e gondossági mércével kapcsolatban a bírósági gyakorlatot: 221/2000.sz. gazdasági elvi határozat. - gondosság [lásd a Pft. 19. § (4) bekezdését, de ez következik a Ptk. 6:404. §-ből is] terheli a tekintetben, hogy az arra jogosult gyakorolja-e a rendelkezési jogát a számla felett, azaz például az arra jogosult kíván-e felvenni készpénzt a fizetési számláról vagy bűncselekmény elkövetését kísérlik épp meg. Jóllehet, ez a felelősség nem terjedhet odáig, ami már írásszakértői tudást igényelne a pénzforgalmi szolgáltató részéről. A pénzforgalmi jog alapszabályává vált, hogy fizetési művelet teljesítésére kizárólag akkor kerülhet sor, ha ezt a fogyasztó előzetesen - vagy, ha ebben a felek megállapodtak, akkor utólagosan - jóváhagyta [Pft. 37. § (1) bek., a hatósági átutalás és az átutalási végzés kivételével]. Tekintettel a bankkártya-használat gyakoriságára és az ezzel kapcsolatos visszaélésekre, rendkívül jelentős fogyasztóvédelmi szabályokat - és egyben fogyasztói kötelezettségeket is - ír elő a Pft. a bankkártyás fizetésekhez kapcsolható teljesítési értékhatárral (a köznyelvben ez a bankkártya használati limit, melyen felül például az adott nap több pénzt már nem tudunk felvenni a bankautomatából) és a bankkártya letiltásával kapcsolatban is (Pft. 39-40. §). A fogyasztót védi azon szabály is, hogy bankkártyát és a PIN kódot a pénzforgalmi szolgáltató kizárólag személyesen neki adhatja át, azaz a meghatalmazottjának véleményem szerint nem [Pft. 41. § (2) bek.] Azért itt jegyezzük meg, hogy a bankkártya és a PIN-kód átadása nagyrészt postai kézbesítés útján történik meg és adott esetben a levélküldemény postaládába behelyezése után már egyáltalán nem biztos, hogy a jogosult fogja átvenni a bankkártyát, ill. a PIN-kódot.
A pénzforgalmi szolgáltató kötelessége a jóvá nem hagyott, vagy a jóváhagyott, de hibásan teljesített fizetési művelet esetén a fizetési művelet összegét a fogyasztó számára megtéríteni, a fizetési számla megterhelés előtti állapotát helyreállítani (ez a követelmény a gyakorlatban az érintett fizetési művelet összegének a fizető fél fizetési számláján történő jóváírását jelenti) és a fogyasztó kárát - ha egyáltalán ezzel kapcsolatban érte kár - megtéríteni (Pft. 44. §). Bankkártyás tranzakciókra a Pft. speciális szabályt tartalmaz (lásd a 45. §-át). A jóvá nem hagyott, vagy a jóváhagyott, de a pénzforgalmi szolgáltató által hibásan teljesített fizetési művelet helyesbítésének kezdeményezésére a törvény 13 hónapos határidőt ír elő a fogyasztó számára, azzal, hogy a felek ezen szabálytól rövidebb időtartamban is megállapodhatnak, azonban a helyesbítési jogot nem zárhatják ki (Pft. 42. §). A törvény indokolása szerint a fenti objektív határidő a pénzforgalmi szolgáltatónál való kérelem benyújtására vonatkozik, azaz véleményem szerint ezen határidő leteltét követően sincs elzárva a fogyasztó attól, hogy a jóvá nem hagyott, vagy a jóváhagyott, de hibásan teljesített fizetési művelet esetén a fizetési művelet összegét a pénzforgalmi szolgáltatótól vagy a kedvezményezett féltől a polgári jogi elévülési időn belül követelje (a Ptk. kontraktuális, ill. deliktuális felelősségi szabályai alapján). Ezt támasztja alá az is, hogy a Ptk. 6:22. § (1) bekezdése szerint az elévülés idejére vonatkozó eltérő szabályt kizárólag a Ptk. írhat elő, továbbá a Pft. vonatkozó rendelkezései jogvesztést nem írnak elő a 13 hónapos határidő után sem.
- 6/7 -
Fontos megjegyezni, hogy a fizetési műveletnek a fogyasztó megbízásának megfelelő teljesítését a pénzforgalmi szolgáltató köteles bizonyítani. Itt utalnék arra, hogy a fogyasztó bankkártyájának használata önmagában még nem bizonyítja, hogy a fogyasztó az adott fizetési műveletet jóváhagyta, vagy ő maga csalárd módon járt volna el, ill. a Pft.-ben meghatározott kötelezettségeit szándékosan vagy súlyosan gondatlanul megszegte volna (Pft. 43. §). Ha a fogyasztó birtokából kikerült vagy ellopott bankkártyával vagy a bankkártya jogosulatlan használatával hajtanak végre jogszerűtlen fizetési műveletet, 45 000 Ft felett a fogyasztó akkor sem felel, ha a törvény szerinti [Pft. 40. § (2) bekezdése] bejelentést nem tette meg. Sőt, a fogyasztót egyáltalán nem terheli felelősség, ha a bankkártya biztonsági elemei nélkül történt a jogszerűtlen bankkártya-használat (Pl.: ha lemásolják a PIN kód használatkori megadásához nem kötött dombornyomott kártya adatait és később ezáltal történik a fizetés), vagy a kárt információtechnológiai vagy távközlési eszköz használatával (vagyis akár telefon útján, akár egy IT eszköz, pl. számítógépen internet útján vagy azáltal, hogy az ATM kártyaolvasójára a csalók valamilyen, a kártyaadatok másolására alkalmas készüléket helyeznek) okozták vagy a jogszerűtlen használatra azért kerülhetett sor, mert a pénzforgalmi szolgáltató hibájából a letiltásra a fogyasztónak nem volt lehetősége [Pft. 45. § (2) bekezdése].
A pénzforgalmi törvény a pénzforgalmi szolgáltató visszatérítési kötelezettségét írja elő azon esetben, ha a fogyasztó nem ismerte a fizetési művelet összegét a jóváhagyás időpontjában és a fizetési művelet összege meghaladja azt, ami a fogyasztó részéről az adott helyzetben ésszerűen elvárhatónak volt tekinthető: ilyen eset fordulhat elő például, ha a fogyasztó csoportos beszedési megbízás benyújtására vagy felhatalmazó levélen alapuló beszedési megbízás benyújtására ad jogosultságot a kedvezményezettnek és a március havi internet szolgáltatási díj címén a szolgáltató a fogyasztó által el nem ismert díjakat is érvényesít [Pft. 46. § (1) bek.]. A visszatérítéshez való jogát a fogyasztó a terhelés napjától számított 56 napig érvényesítheti [Pft. 47. § (1) bek.]. Azaz a fent ismertetett 13 hónapos szabálynál is rövidebb igényérvényesítési határidőt ír elő itt a jogalkotó. Itt utalnák a helyesbítési jog kapcsán elmondottakra a fenti határidőt követő igényérvényesítési lehetőségek kapcsán. A legvalószínűbb esetnek azt tartom, hogy a fizető fél a kontraktuális felelősség polgári jogi szabályai szerint léphet fel a kedvezményezett és a pénzforgalmi szolgáltató ellen a polgári jogi elévülési határidőn belül. Fontos hangsúlyozni a különbséget az előző bekezdésben említett szabályhoz (helyesbítési jog) képest, ui. a visszatérítési jog esetében nincs szó jóvá nem hagyott, vagy hibásan teljesített fizetési megbízásról, ebben az esetben arról van szó, hogy a konkrét fizetési megbízás által a kedvezményezett javára történő teljesítés annak összegére tekintettel válik támadhatóvá a fogyasztó számára.
Az érintett fogyasztó pénzforgalmi szolgáltatója egyébiránt akkor is köteles a fogyasztó érdekében eljárni, ha a fizetési művelet nem teljesítése, ill. hibás teljesítése nem a fogyasztó pénzforgalmi szolgáltatójának a hibája [Pft. 48. § (5) bek., 49. § (5) bek., 50. § (7) bek.].
A Pft. a fogyasztót védő adatkezelési szabályt is tartalmaz, miszerint a pénzforgalmi szolgáltató a személyes adatait legfeljebb a fizetési műveletből eredő követelés elévüléséig jogosult kezelni (Pft. 59. §). A Pft. fogyasztóvédelmi szabályainak betartása az MNB hatásköre [Pft. 58. § és a 2013. évi CXXXIX. törvény 39. § (1) bekezdésének o) pontja.].
A pénzforgalmi szabályok másik fontos jogforrása a 18/2009. (VIII. 6.) MNB rendelet (a továbbiakban: MNB r.), mely a fogyasztó számára azért bír különös jelentőséggel, mert jogszabályi szinten rögzíti a pénzforgalmi szolgáltató által betartani rendelt teljesítési határidőket a fizetési megbízásokkal kapcsolatban. Az MNB rendelet szerint a pénzforgalmi szolgáltató - jellemzően az általános szerződési feltételeiben - meghatároz egy időpontot, ameddig átveszi a fizetési megbízásokat és arra is meghatároz egy időpontot, ameddig átvett fizetési megbízásokat még aznap teljesíti is [MNB r. 5. § (1) bek., 5/A. §, lásd továbbá 21. § (1a) és (1b) bekezdéseit]. Tehát e két határidő különbözhet egymástól és a gyakorlatban előfordulhat, hogy a fogyasztó az adott pénzintézetnél délután 5 óráig nyújthatja be az átutalási megbízást, viszont ha az szeretné, hogy ezt az átutalási megbízást a pénzintézete még aznap teljesítse, úgy már legkésőbb délután 2-ig be kell nyújtania az adott fizetési megbízást. A fogyasztó a pénzforgalmi szolgáltatót terhelő teljesítési határidőt könnyedén ellenőrizni tudja, mivel a fizetési megbízás átvételét a pénzforgalmi szolgáltató percre pontosan köteles rögzíteni [MNB r. 5. § (2) bek.].
A teljesítési határidők alapvetően attól függnek, hogy az adott fizetési művelet igényel-e pénznemek közötti átváltást, ill. az Európai Gazdasági Térségen (EGT) belüli fizetési megbízásról van-e szó és milyen pénznemben történik az átutalás. 2012. július 1-jétől kezdve optimális esetben már négy órán belül teljesülhet a belföldi átutalásunk, feltéve, hogy forintátutalásról van szó, amit elektronikusan kezdeményeztük [MNB r. 17. § (2) bek.]. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a szabály kizárólag átutalás esetén alkalmazandó, ezzel szemben például ha ATM automatán keresztül fizetünk be pénzt, akkor a pénzforgalmi szolgáltatónak három munkanap áll rendelkezésre a pénz fizetési számlán történő jóváírására [MNB r. 22. § (3) bek.]. Amennyiben a fizető fél és a kedvezményezett fizetési számláját ugyanaz a pénzforgalmi szolgáltató vezeti, abban az esetben a jóváírásra haladéktalanul sor kerül [MNB r. 21/B. § b) pontja].
A fent bemutatottan kívüli (i) belföldi, átváltást nem igénylő forint fizetési műveletek, (ii) az átváltást nem igénylő, EGT-n belüli euró fizetési műveletek, (iii) az egyetlen, euró és forint közötti átváltást igénylő belföldi fizetési műveletek, (iv) olyan, EGT-államok közötti euró
- 7/8 -
fizetési műveletek esetében, melynek során egyetlen, belföldön végrehajtott euró és forint közötti átváltásra kerül sor, a fizetési megbízás átvételét követő munkanap végéig kerül sor a jóváírásra [MNB r. 10. § (1) bek. és 17. § (1) bek. Papír alapú fizetési megbízás esetén a teljesítési határidő egy munkanappal meghosszabbodik]. Ezen kívüli esetekben, EGT-n belüli fizetési művelet [megjegyzendő, hogy ezen fogalom teljesülésének nem csupán földrajzi feltétele van, amikor mind a fizető fél, mind a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatója az EGT belül nyújtja a pénzforgalmi szolgáltatását, hanem az is szükséges, hogy a fizetési műveletre forintban, vagy más EGT-állam pénznemében kerül sor, MNB r. 2. § (1) bek. 2. pont] esetén, a pénzforgalmi szolgáltató és a fogyasztó megállapodhatnak abban, hogy legkésőbb a fizetési megbízás átvételétől számított negyedik munkanap végéig kerüljön jóváírásra az átutalás összege [MNB r. 16. § (3) bek. és 18. §]. Amennyiben pedig az átutalásra EGT-n kívüli államba bármilyen pénznemben (pl. az Egyesült Államokba dollárban történő átutalás), vagy EGT-n kívüli állam pénznemében az EGT-n belül kerül sor (pl.: egy lengyel bankba japán jenben történő átutalás), akkor a fizető fél szolgáltatója a megbízást legkésőbb a megbízás átvételét követő munkanapon elvégzi [MNB r. 10. § (2) bek., ezen szabálytól azonban a fizető fél és a pénzforgalmi szolgáltatója eltérően is megállapodhatnak], a jóváírás időpontjára azonban az MNB rendelet már nem tartalmaz(hat) szabályozást. Amennyiben a fizetési megbízás teljesítése során olyan átváltásra van szükség, melyek közöl bármelyik pénznem EGT-n kívüli állam pénzneme, úgy a teljesítési határidő 2 munkanappal meghosszabbodik [MNB r. 10. § (4) bek.].
A fizetési művelet összegét a fizető fél pénzforgalmi szolgáltatója bármilyen levonás nélkül köteles a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatója rendelkezésére bocsátani. Ennek ellenére lehetséges, hogy a kedvezményezetthez az átutalt pénzösszeg nem teljes összegben érkezik meg, ha a kedvezményezett és annak pénzforgalmi szolgáltatója a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatójának díja vagy költsége jóváírás előtti levonásában megállapodott [MNB r. 15. § (2) bek.]. Fontos rendelkezés ezen MNB rendeletben továbbá, hogy a pénzforgalmi szolgáltató nem alkalmazhat korábbi terhelési értéknapot, mint amikor a fizető fél számláját ténylegesen megterhelte és nem alkalmazhat későbbi jóváírási értéknapot, mint amikor az átutalt pénzösszeg a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatójához beérkezett [MNB r. 20. § (1)-(2) bek.]. Ezen MNB rendelet értelmében a kedvezményezett számára haladéktalanul lehetővé kell tenni, hogy a számára átutalt pénzösszeg felett rendelkezhessen, ahogy az a kedvezményezett pénzforgalmi szolgáltatójához megérkezett [MNB r. 21. § (1) bek.]. Ez fogyasztó esetében forintban, ill. a fizetési számlája pénznemével egyező pénznemben történt készpénzbefizetés esetén is igaz [MNB r. 22. § (1) bek.].
Kisösszegű készpénz-helyettesítő fizetési eszközök esetében azonban a felek a fentiektől eltérő teljesítési határidőkben is megállapodhatnak fogyasztónak minősülő ügyfél esetében is (MNB r. 24. §).
Fontos előrelépést jelentett a jogalkotó részéről az érdemi értelemben vett pénzügyi fogyasztóvédelem irányába a 361/2009. (XII. 30.) Kormányrendelet), mely a körültekintő lakossági hitelezés feltételeiről és a hitelképesség vizsgálatáról szól. Főszabály szerint a hatálybalépést követően kötött szerződésekre terjed ki e kormányrendelet hatálya. A jogszabály egyes részei 2010. március 1-jén, egyéb részei 2010. június 11-én léptek hatályba [Korm.r. 1. § (1) bek. Korm.r. 8. § (3) bek.], ez alól azonban van kivétel (10. §., 10/A. §, 10/B. §). Ezen jogszabály főszabály szerint mindazon hitel-, kölcsön-, és pénzügyi lízingszerződésekre kiterjed, melyeket Magyarországon hitel- és pénzkölcsön nyújtási tevékenység keretében természetes személlyel kötnek [Korm.r. 1. § (1) és (2) bek.]. A Kormányrendelet hatálya nem terjed ki többek között a jogszabályban meghatározott feltételek esetén az adós hiteltartozását nem növelő hitelkiváltásra, az adós fizetőképességének biztosítása céljából nyújtott új hitelre és a már meglévő hitelnél az adós fizetési nehézségei és késedelmi miatt történő módosítására és átütemezésére [Korm.r. 1. § (3) bek. a) és b) pontok, ill. (4) bek.].
A Kormányrendelet azon valóban rendkívül veszélyes és gondatlan hitelezési gyakorlatnak kívánt véget vetni, miszerint a kölcsön folyósítására, ill. pénzügyi lízingnyújtásra önmagában a hitelfedezet vizsgálatával vagy e nélkül került sor, az adós hitelképességét nem vizsgálták. A Kormányrendelet értelmében természetes személy adós esetében annak hitelképességét minden egyes hitelbírálatkor meg kell vizsgálni [Korm.r. 3. § (1) bek.], méghozzá a hitelnyújtótól elvárható kellő körültekintéssel és fel kell tárni az adós pénzügyi helyzetét, valamint valamennyi fennálló hiteltartozását [ehhez szükséges a KHR-be betekintés is, 4. § (5)-(6) bek.]. Az adós tájékozottságát kívánja a jogalkotó azáltal is biztosítani, hogy a hitelképesség vizsgálatát megelőzően a leendő ügyfél részére át kell adni a Magyar Nemzeti Banknak a túlzott eladósodottság kockázatairól szóló tájékoztatóját [Korm.r. 3. § (3) bek.]. Megjegyzem, hogy az átadás időpontját indokolatlannak tartom, e helyett a szerződéskötést megelőzően, de már a pozitív hitelbírálat után van értelme véleményem szerint a tájékoztatót átadni, hiszen pozitív hitelbírálat hiányában az adott hitelező nem is fog finanszírozást nyújtani az adósnak.
A Kormányrendelet másrészt a magyar fogyasztó külföldi devizában történő eladósodottságának kívánt szigorú korlátokat szabni. Erre tekintettel írja elő a Kormányrendelet, hogy az euró alapú hiteleknél és euróhiteleknél a hitelkérelem elbírálásakor a kölcsön törlesztőrészlete nem lehet nagyobb az adós havi hiteltörlesztési képességének (80%-ánál. Más devizaalapú, ill. devizahitel esetében pedig ez az arány legfeljebb 60% lehet [Korm.r. 4. § (2) bek.]. A hiteltörlesztési képességet a hitelező belső szabályzata alapján állapítja meg. Ezen szabályokat abban az esetben nem kell csupán alkalmazni, ha az adósnak az adott devizában rendszeres jövedelme van és ezen jövedelem
- 8/9 -
mértéke legalább az adós összes devizahitelének havi törlesztőrészletét eléri [Korm.r. 4. § (3) bek.].
Fontos korlátokat alkotott a jogalkotó az ingatlanfedezet mellett nyújtott hitelezés (jelzáloghitel) kapcsán is, hiszen ezen "hiteltermék" a fogyasztó életkörülményeit még inkább érintheti. Erre tekintettel állapítja meg a jogszabály, hogy forinthitel esetében az adott hitelezői kitettségnek [ez gyakorlatilag a hitelező kockázatvállalását jelenti, Korm.r. 2. § 8. pontja, Hpt. 6. § (1) bek. 111. pont, 575/2013/EU rendelet. 4. cikk 74. pont] a hitelkérelem elbírálásakori mértéke nem haladhatja meg az ingatlan forgalmi értékének 80%-át, euróhiteleknél és euró alapú hiteleknél a 60%-át [pénzügyi lízing esetében ez a szám 65%), más devizahitelnél pedig a 45%-át (pénzügyi lízing esetében 50%, Korm.r. 6. § (1)-(3) bek.]. Gépjárműkölcsönnél ezek a számok a következőképp alakulnak 75, 60, 45%, gépjármű finanszírozására irányuló pénzügyi lízing esetében pedig 80, 65, 50% (Korm.r. 7. §). Az ingatlanra a hitelkérelem elbírálásakor már bejegyzett jelzálogjogo(ka)t ezen arányszámok meghatározásakor figyelembe kell venni [Korm.r. 6. § (4) bek.]. A devizahitelezés terjedését rendkívüli mértékben korlátozza az a szabály, miszerint ingatlanfedezet (jelzálogjog) mellett nyújtott devizahitel - ami a Korm.r. 2. § (2) bekezdésére tekintettel jelenti mind az ún. tiszta devizahitelt, mind a devizaalapú kölcsönt is - olyan természetes személynek nyújtható csak, akinek a hitelkérelem benyújtásakor érvényes, az MNB által közzétett hivatalos devizaárfolyamon forintra átszámított, a hitel devizanemében fennálló, igazolható és rendszeres havi bruttó jövedelme (ennek forrása nem szükségszerűen munkabér, a jövedelem származhat például befektetésből is) meghaladja a hitelszerződés aláírásakor érvényes, a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló részére megállapított személyi alapbér kötelező legkisebb havi összegének tizenötszörösét. Tehát a 483/2013. (XII. 17.) Korm.r. 2. § (1) bekezdése alapján legalább havi bruttó 1 522 500 Ft-ot keres. Ez a szabály a Korm.r. 4. § (2) bekezdésében meghatározott követelmény mellett alkalmazandó. Pénzügyi lízingre ezen szabály nem terjed ki [Korm.r. 6/A. § (2) bek.].
A pénzügyi fogyasztóvédelmi jog egyik alapvető jogforrása a hitelintézeti törvény (2013. évi CCXXXXVII. törvény, röviden: Hpt.).
A törvény a fogyasztók eladósodottságának, ill. a vállalandó pénzügyi terheknek kíván határt szabni annak előírásával, hogy a fogyasztónak nyújtandó kölcsön esetében a teljes hiteldíjmutatót (THM) a jegybanki alapkamat 24 százalékkal növelt összegében maximálja [Hpt. 265. § (1) bek.]. Rövid magyarázatként e helyütt annyit, hogy a THM által ismerheti meg a fogyasztó, hogy a tőkén felül összesen mekkora összeg visszafizetését fogja magával vonni a kölcsönfelvétel. Megjegyezném, hogy a THM által sem vagyunk képesek a kölcsönfelvétellel kapcsolatos fizetési kötelezettségeink teljes felmérésére, a THM ugyanis bizonyos költségeket nem tartalmaz [lásd a 83/2010. (III. 25.) Korm.r. 3. § (3) bek.]. Ez a limit hitelkártya-szerződés, a fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret, továbbá a mindennapi élet felszerelési tárgyainak, tartós fogyasztási cikkeinek - a gépjármű kivételével - megvásárlásához, szolgáltatások igénybevételéhez nyújtott kölcsön, valamint a kézizálogjog fedezete mellett nyújtott kölcsön esetében a jegybanki alapkamat 39%-kal növelt összege.
A biztosítéki célú vételi jog megtiltását - amennyiben ez a kötelezett által lakott lakóingatlanra vonatkozik - fogyasztó esetében a Hpt. írta elő eredetileg, ez a szabály jelenleg - tekintettel a Ptk. 6:99. §-ra - az új Ptk. hatálybalépését követően szükségtelen a Hpt.-ben (Hpt. 266. §). A deviza alapú hitelezés körüli problémák - gondolok itt az ún. árfolyamrésből eredő többletköltségre - következtében a jogalkotó előírta, hogy fogyasztóval kötött deviza alapú jelzálogszerződés [e szabály alkalmazásának nem feltétele, hogy a hitelfelvételre lakáscélból kerüljön sor, lásd a Hpt. 6. § (1) bek. 50. pontját] és lakáscélú pénzügyi lízingszerződés esetében a hitelintézet az elszámolást az MNB, ill. saját középárfolyamán köteles elvégezni, azaz mind a folyósításra, mind a törlesztésre ezen az árfolyamon kerülhet sor. Továbbá a devizában meghatározott bármely díj, költség és jutalék kiszámításakor ezen árfolyam az irányadó (Hpt. 267. §). Ezen szabályt a jogalkotó a 2014. évi XL. törvény által valamennyi, 2004. május 1. és 2014. június 26. között megkötött fogyasztói hitel-, kölcsön-, és pénzügyi lízingszerződésre kiterjesztette [lásd a törvény 3. § (2) bekezdését]. Tekintettel a Kúria 2/2014. PJE határozatára is (lásd a PJE határozat rendelkező részének 3. pontját), ma már az MNB középárfolyam alkalmazása valamennyi fogyasztói hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések esetében kötelező, ezért a fenti Hpt. szabály meghaladottá vált.
A téma aktualitása és az utóbbi időben a jogalkotói és jogalkalmazói álláspontban végbement jelentős változás miatt szeretném kiemelni az egyoldalú szerződésmódosítási jog azon korlátait, melyeket a Hpt. tartalmaz.
A Hpt. egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó szabályait a jogalkotó több alkalommal módosította a gazdasági válság évei alatt. Jelentősnek mondható a Hpt. 2009. augusztus 1-jétől hatályba lépő módosítása (2009. évi XIII. törvény), mely a fogyasztóval és mikrovállalkozással kötött kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződésben kizárólag a kamat, díj és költség tekintetében engedte meg az egyoldalú módosítást. Ezen időponttól kezdődően már előírás volt az is, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra kizárólag akkor kerülhet sor, amennyiben a kamat-, díj- vagy költségelem módosítására az alapul fekvő körülményváltozás ténylegesen kihatott (ok-okozati összefüggés). Megjegyzendő, hogy az ezt megelőzően hatályos Hpt. szabály az egyoldalú kamat-, díj- és költségmódosítás alkalmazásához csupán annyit írt elő, hogy ennek lehetőségét a felek szerződése külön pontban, a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, ill. körülmények esetére egyértelműen lehetővé tegye és a módosításról a pénzügyi intézmény annak hatálybalépését 15 nappal megelőzően hirdetményben értesítse a fogyasztót.
- 9/10 -
Jelentős változásokat hozott a Hpt. 2010. január 1-jén hatályba lépett módosítása is (2009. évi L. törvény). Ezen törvénymódosítás "hozta be" ui. az egyoldalú szerződésmódosítási jog feltételeként az ún. árazási elvek intézményét, melyek nem nyilvánosak az ügyfelek számára és melyek alkalmazásának gyakorlatát az MNB ellenőrzi. A Hpt. ezen módosítása alkotta meg transzparens módon a pénzügyi intézmények és a fogyasztók felé az egyoldalú szerződésmódosítási joggal kapcsolatos elvárásokat, a ténylegesség, a szimmetria, az objektivitás, a tételes meghatározás és az arányosság elvét. Ezen elvek közül a Hpt. egyéb módon már korábban is szabályozta a szimmetria és ténylegesség elvét. E törvénymódosítástól kezdve a fenti szerződések esetében díjat vagy költséget csak a Hpt.-ben meghatározott mértékben lehetett megemelni egyoldalúan. Ennek mértékét a Hpt. évente legfeljebb a KSH által közzétett előző évi fogyasztói árindexhez kötötte, azaz lényegében inflációkövető változtatást tett lehetővé. A fogyasztóval kötött kölcsönszerződés vagy pénzügyi lízingszerződés egyoldalú módosításáról ezen törvénymódosítástól kezdve a fogyasztót már nem csupán hirdetményi úton, hanem közvetlenül, postai úton vagy más, a szerződésben meghatározott tartós adathordozón is értesíteni kellett. Az értesítés feladási időpontjának a módosítás hatálybalépését legalább hatvan nappal meg kellett előznie.
Ezt követően a jogalkotásra egyre inkább az volt a jellemző, hogy a fogyasztókon belül is jobban kívánták védeni azon csoportot, akik az ingatlanfedezet mellett azért vettek fel kölcsönt, ill. kértek lízingfinanszírozást, hogy lakóingatlant vásároljanak, ezt bővítsék, építsék, korszerűsítsék, felújítsák vagy ilyen célból felvett kölcsönt váltsanak ki vele (ezek az ún. lakáscélú hitel-, kölcsön-, ill. pénzügyi lízingszerződések, Hpt. 6. § 76-77. pontok). A vonatkozó szabályok közül kiemelném a 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendeletet, mely részletesen és taxatíve meghatározta a pénzügyi intézmények számára az egyoldalú módosítás feltételeit a fogyasztóval kötött, lakáscélú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések esetére. A Hpt. 2012. április 1-jén hatályba lépett módosítása következtében a jogalkotó a fogyasztói jelzáloghitel-szerződések esetében az ügyleti kamat meghatározásával kapcsolatban kötelezően előírta, hogy azt vagy referencia kamatban kell rögzíteni, vagy úgy, hogy a kamat 3, 5 vagy 10 éves kamatperiódusok alatt legyen rögzítve. Referencia-kamatlábhoz kötött kamatozás esetén e törvénymódosítás az egyoldalú módosítás lehetőségét tovább szűkítette [korábbi Hpt. 210/B. § (5) bekezdése]. Nem referenciakamathoz kötött egyoldalú szerződésmódosítás esetén pedig a törvény ettől kezdve már a módosítás hatálybalépését 90 nappal megelőző közvetlen kiértesítést írt elő a pénzügyi intézmény számára.
2014. január 1-jén hatályba lépett az új Hpt., ez a következő fontosabb szabályokat tartalmazta 2015. január 31-ig az egyoldalú szerződésmódosítás jogával kapcsolatban. Fogyasztó esetében hitel-, kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződésben kizárólag kamatot, díjat vagy költséget lehet a pénzügyi intézménynek egyoldalúan, a fogyasztó hátrányára módosítani, de ezt is csak akkor, ha a módosításra okot adó objektív körülmények tételes meghatározását a szerződés tartalmazza és a hitelező árazási elveit írásban rögzítette [Hpt. 279. § (4) bek.]. Ez a szabályt már a korábbi Hpt.-ben is megtalálható volt [lásd annak 2010. január 1-jétől 2013. december 31-ig hatályos 210. § (4) bekezdését]. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az árazási elvek nem nyilvánosak, ezek ellenőrzését az MNB végzi [Hpt. 279. § (6) bek.]. Az egyoldalú szerződésmódosításhoz vezető oknak ténylegesen összefüggésben kell lennie a kamat-, díj-, ill. költségemeléssel, továbbá a módosításra kizárólag a körülményváltozás arányában lehet sort keríteni, és a szimmetria elvét is be kell tartani, azaz, ha az adott ok kamat-, költség- vagy díjcsökkentést indokol, ezt is érvényesíteni kell. A fenti szerződések esetében díjat és költséget kizárólag a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett előző évi fogyasztói árindex arányában lehet emelni [Hpt. 279. § (5) bek.].
A Hpt. szigorúan korlátozza az ügyleti kamaton túl egyéb költségek felszámítását devizában a fogyasztó terhére, jóllehet, ennek jogszerűségét nem generálisan tiltja meg [Hpt. 279. § (7) bek.]. A Pénzügyi Békéltető testület gyakorlata is ezt erősíti meg (lásd pl.: a H-PBT-H-656/2012. eljárást megszüntető határozatot). Ezen jogszabályhely azt is elismeri közvetetten véleményem szerint, hogy a devizaalapú kölcsönhöz devizaforrás megszerzése szükséges, ennek pedig költségei vannak. Ugyanakkor a devizaforrás megszerzésével kapcsolatban nem álló díjak és költségek, mint például a szerződéskötési díj, levelezési költségek, a kimutatások és igazolások előállításának költsége, a felmondás és a hitelmonitoring díja nem számítható fel devizában a törvény értelmében.
Fogyasztóval kötött kölcsön-, ill. pénzügyi lízingszerződés egyoldalú és az ügyfél számára kedvezőtlen módosítása esetén a módosítást annak hatálybalépése előtt legalább 60 nappal hirdetményben közzé kell tenni [referencia kamathoz kötött kamatláb és állami támogatással nyújtott lakáskölcsön kivételével, Hpt. 279. § (8) bek.]. A módosításról és a módosítást követő törlesztőrészlet összegéről - ide nem értve a referencia-kamatlábhoz kötött kamatnál a referencia-kamatláb változásából eredő kamatváltozást és az állami kamattámogatással nyújtott lakáskölcsönt - az ügyfelet közvetlenül, postai úton vagy tartós adathordozón is értesíteni kell (tehát önmagában a hirdetményi kézbesítés nem elegendő), elektronikus kereskedelmi szolgáltatás esetén elektronikus úton is. A fogyasztó a módosítás hatálybalépése előtt jogosult a szerződés díjmentes felmondására [Hpt. 279. § (11) bek.].
Új díj, vagy költség bevezetésével a pénzügyi szolgáltatásra és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra vonatkozó szerződések (azaz nem csupán egy fogyasztói kölcsönszerződésre vonatkozik e tilalom, hanem például egy fizetési számlaszerződésre is) nem módosíthatók, ugyancsak módosítási tilalommal érintett az egyes kamat, díj és költségtételek számítási módja, hiszen ezáltal az egyoldalú szerződésmódosítási jog korlátozásának szabályai könnyedén kijátszhatóak lennének
- 10/11 -
[Hpt. 279. § (14) bek.]. A Hpt. egyoldalú szerződésmódosítási jogra vonatkozó korlátozásai ugyanakkor nem vonatkoznak a fogyasztó számára kedvező változás lehetőségére, a fogyasztó javára ui. a pénzintézet bármikor jogosult a szerződés egyoldalú módosítására [Hpt. 279. § (16) bek.].
A jelzáloghitel-szerződésre (Hpt. 6. § 50. pont) speciális szabályok vonatkoznak. Ilyen szerződés esetében a fogyasztó szerződésszerű teljesítése esetén a kamaton felül nem számítható fel semmiféle kamat jellegű díj vagy költség és a szerződéskötéskor nem kínálható fel kedvezményes kamat [Hpt. 280. § (2) bek., azaz pl. kezelési költség nem számítható fel]. Az egyoldalú szerződésmódosítás jogára a Hpt. általános szabályaihoz képest szigorúbb szabályok alkalmazandóak jelzáloghitel-szerződés esetén [Hpt. 280. § (5) bek., vö. a korábbi Hpt. 2012. április 1-jei módosításával].
A fogyasztót védik a kölcsön-, ill. pénzügyi lízingszerződés felmondása esetén alkalmazandó szabályok is. A szerződés felmondása előtt a pénzügyi intézménynek fizetési felszólításban fel kell ui. írásban hívnia az adós, a kezes és a zálogkötelezett figyelmét a teljes fennálló és lejárt tartozás összegére, a fizetendő kamat és a késedelmi kamat mértékére, valamint a nemfizetés esetén növekvő kamatterhekre és a tartozás rendezésének elmaradása esetén alkalmazandó jogkövetkezményekre [Hpt. 283. § (1) bek.].
A késedelmi kamat mértékét is maximálja a Hpt. a fogyasztóval kötött lakáscélú hitel- és kölcsönszerződés, ill. pénzügyi lízingszerződés esetében. Eszerint a felmondás napját megelőző ügyleti kamat és kezelési költség mértékű késedelmi kamat, költség, díj vagy jutalék számítható csak fel a felmondást követő 90. nap után. Ha a szerződés deviza alapú, úgy a késedelmi kamat a felmondás napján rögzül a felmondást követő 90. nap után [Hpt. 284. § (1) és (2) bek.]. ■
Visszaugrás
