Munkámban annak bemutatására törekszem, hogy a kálvinista dogmafelfogás - természetesen a reformáció "nagy felfedezéseinek" viszonyrendszerébe helyezve - miként és hogyan hathatott az alkotmányeszme megszületésére; azaz, közelebbről, hogy mik azok a mozzanatok a református dogmafelfogás tanításai között - a mai dogmafelfogás azon elemeit alapul véve, melyek akkor is jellemezték a kálvini irányzat követőit és a református dogmafelfogást -, melyeknél bizonyos hasonlóságok és párhuzamok vonhatók az alkotmányeszme irányában.
Ennek megfelelően a dolgozatom szerkezeti szempontból a következőképpen alakul.
I. Rövid bevezetés arról, hogy az alkotmányeszme fogalmát milyen értelemben és megközelítésben használom. Utalás arra, hogy a problematika teoretikus szinten, és az alkotmányeszmének a logika oldalán mutatkozó kényszerítő mechanizmusának vonatkozásában érdekel.
II. A református dogmafelfogás sajátosságai, jellegzetességei.
III. Dogmafelfogás és annak további jogi vonatkozásai, a hasonlóság elemei; illetve annak kérdése, hogy mindez mennyiben járult - illetve járulhatott - hozzá az alkotmányeszme megerősödéséhez, valamint annak kérdése, hogy van-e egyáltalán hasonlósági elem, mozzanat a két jelenségnek a már korábban jelzett vizsgálódási megközelítésben jelentkező elemei között.
IV. A reformáció másik nagy irányzatának, a lutheri reformációnak a kormányzásról szóló tanításai. (Az utóbbi esetben valóban "korra fókuszálva" mutatom be, hogy Luther miként, hogyan vélekedett e kérdésről; korra koncentrálva abban az értelemben is, hogy Luther azon nézeteiről van szó, melyek valóban hathattak az újkor kormányzással és törvényekkel kapcsolatos felfogására). Azaz, nem csak egyfajta visszavetítésről van szó, mint a korábbi esetekben, ahol a párhuzamok inkább teoretikus jellegűek, mellőzve a történelmi idő tényezőjét.
Az alkotmányeszme kényszerítő mozzanatára teszem a fő hangsúlyt. Takács Imre által hozott meghatározásokban is van egy ilyen elem; hogy ti. az alkotmány egy "önkorlátozó", igazodási pontként szolgáló törvény. A különböző elnevezések is erre utalnak. Törvény fölé emelt norma. Alaptörvény. A legmagasabb szintű jogi norma: azaz, egy olyan alap, mely egyfajta orientációs, hivatkozási stb. funkciót tölt be. Logikai értelemben is vett kényszerítő erővel rendelkezik. "A fogalom meghatározásában mindkét szerző (Bibó István és Kovács István) egyaránt fontosnak tekinti az alkotmány tartalmának és formai elemeinek kiemelését, ezért az alaptörvényi szabályozást igénylő tárgyak körét részben taxációval, részben elvi körülhatárolással definiálja, az alkotmánynak a jogrendben elfoglalt helyét pedig a közönséges törvények fölé helyezésével fejezi ki" (Kukorelli 2002: 20. o.). Dolgozatomban az alkotmányeszme szempontjából a legutóbbi mozzanatot veszem alapul, azaz az alkotmánynak a logikai értelemben vett kényszerítő elemét. Hisz, mint azt Takács mondja: "Az alkotmány jogi megközelítésben tehát norma, mégpedig a legmagasabb szintű jogi norma, mert magát a törvényalkotót is köti" (Kukorelli 2002: 21. o.).
A későbbi mozzanatok és párhuzamok bemutatásához először a református dogmatika témánk szempontjából fontos sajátosságait mutatom be. Alapul a Sebestyén Jenő által megfogalmazott dogmatikai örökséget veszem.
A legfontosabb ezen jellegzetességek pontokba szedve a következők. Mielőtt azonban bemutatnám ezen - az alkotmányossági szempontból is fontos -mozzanatokat, szeretném röviden, egyetlen egy tematikai pontban Sebestyén alapján bemutatni, hogy miben is áll a református dogmatika, illetve annak
- 158/159 -
sajátossága.
A/ A dogmatika helye és a teológiához fűződő viszonya. A dogmatika a hittudománynak azon ága, amely "a Szentírás ún. tartalmával, tehát magukkal a kijelentett isteni igazságokkal, azok tudományos megfogalmazásával foglalkozik" (Sebestyén 1994: 1. o.). A dogmatika tárgya így nem más, mint Isten, illetve a róla szóló ismeret (miként magát kijelentette; dognatio revelata). Azaz, e tudomány tárgya "sohasem az ember, nem szubjektív valami, nem a keresztyén élet, nem a vallás, vagy a cultus Dei, hanem Isten, illetve az Ő Szentírásban kijelentett ismerete" (Sebestyén 1994: 1. o.). Mindez a meghatározás egyben jelzi azt is, hogy a dogmatika egyik fő forrása maga a Biblia, hisz "Istenről közvetlen ismeretet sohasem szerezhetünk: csak annyit tudhatunk, amennyit Ő önmagára vonatkozólag kijelenteni szükségesnek tartott" (Sebestyén 1994: 1. o.). "A dogmatika az a tudomány, mely Istennek a Szentírásban önmagáról adott ismeretét tudományos fegyverzettel rendszerbe foglalja" (Sebestyén 1994: 1. o.). Ez utóbbi megállapítás alapvető fontosságú az alkotmányeszme korábban jelzett értelmének szempontjából.
B/ Ismeretelmélet. Ismeretelméleti szempontból a teológia és maga a dogmatika is rendkívül sajátos tudomány, illetve tudományág (Kuyper múlt századi holland kálvinista teológus illetve politikus, Hollandia volt miniszterelnöke írt erről másokkal együtt tudományos alapon). Ennek legfontosabb sajátosságai röviden a következők (melyek a református dogmatika theocentrikusságához hasonlóan szintén alapvető fontosságú az alkotmányeszme szempontjából):
1/ A teológia "a princípium et finis omnium rerumra" vonatkozólag ad ismereteket számunkra. Éppen ezért a teológia módszertanilag más, más tudomány, illetve tudományághoz képest. A megismerés máshol elfogadott, "másutt érvényes normái" (Sebestyén) itt - a teológia esetében - nem használhatóak. Az elmélet, a módszertani megközelítés nem eshet egybe a véges ismeret elméletével. Mindezt -amely a teológián belül a dogmatikára is igaz - így fogalmazza röviden Sebestyén: "mert a theo-logiát nem lehet a többi logiával és normával egyvonalba helyezni, hanem a theologia számára theologiai álláspontot kell követelni" (Sebestyén 1994: 2. o.). Mindez természetesen jelenti azt is, hogy dolgozatom tárgya - a dogmatika - teológiai szempontból a tulajdonképpeni teológia, a "theologia propria", hisz maga a dogmatika - melynek elsődleges forrása az Írás - vezet Isten helyes megismeréséhez. Ugyanis szűken értelmezve csak az nevezhető teológiának, amely Isten ismeretéhez közelebb visz. Ezért, a református dogmatika végkövetkeztetése - mely egyébként az evangélikusoknál, és más, a "sola scriptura" teológiai elve alapján álló protestáns felekezeteknél is így van - az, hogy Isten csak revelatio útján ismerhető meg. És mindez, az önmaga által, Isten által adott revelatio elegendő az üdvösséghez - vallja a református dogmatika. Ez utóbbi elemnek - a revelált igazságnak - ugyancsak alapvető szerepe volt a természetjogi és isteni joggal operáló gondolkodás számára.
2/ A református dogmatika theocentrikus. A dogmatika Isten ismeretében is theocentrikus alapon áll. Istenről való tudásunkat is Istenből vezeti le. Sebestyén szavaival élve "Isten a centrális faktor a dogmatikában" (Sebestyén 1994: 3. o.). A tényleges revelationak köszönhetően pedig maga a dogmatika sosem a "religio subjectiva" - azaz a vallás emberi részével való foglalkozás -, hanem az Örökkévaló ismeretére vonatkozó igazságok tudományos rendszerbe való foglalása: mindazoknak az igazságoknak a formázása és átlátható rendszerben való megjelenítése, melyeket Isten kijelentett.
1/ A dogma Bavinck szerint az a tudomány, "amely Isten ama ismeretét fejezi ki, amelyet Isten az Ö igéjében az Egyház számára deponált, azaz letétbe helyezett" (Sebestyén 1994: 1. o.). Azaz, van egy "kijelentett", revelált jellege a dogmáknak. Azt is lehetne mondani, hogy ezen alapigazságok nem megváltoztathatók. Ehhez hasonló elem az alkotmányeszme esetében is van. Hisz az alkotmány is - azzal együtt, hogy emberek alkotják - elvben örök, megváltoztathatatlan.
2/ További fontos elem a református dogmatikai felfogásban a parancsoló tekintélynek a mozzanata. Ez szintén hasonló - és az alkotmányeszme szempontjából ugyancsak fontos - eredményekre vezet az alkotmány szempontjából. Akárcsak - természetesen átvitt és szimbolikus értelemben - az alkotmány, miként a dogma, tartalmaz minden olyan igazságot, melynek alapja a tekintély, és amely a parancsoló tekintély és az igazság megdönthetetlennek vélt volta miatt csak elfogadható, de cáfolható semmiféleképpen (gondoljunk csak azokra az alapelvekre, melyek az alkotmányok sajátjai). Pontosan ezen alapelvek, és a mögötte meghúzódó értékek megkérdőjelezhetetlensége és parancsoló jellege adja az alkotmánynak a "mindenek felettiségét" - a tekintélye és a jogrendszerben elfoglalt helyén túl.
3/ Ugyancsak fontos mozzanata a református dogmatikának az az eleme, hogy maga az egyház az,
- 159/160 -
ami, illetve aki a dogmákat hozza. Nyilván a revelált igazságra reflektáló hívó szubjektum tevékenysége eredményeként - miként azt a református dogmatika hangsúlyozza is. Azaz, maga a dogma reflexió eredménye, melyben sosincs meg a teljes igazság - de azért részigazság igen, pontosan a revelált objektív igazságnak köszönhetően. Mindez - és a dolognak az a jellege, hogy a dogmák esetében is van egy "hozó-alkotó" testület - óriási hasonlóságot és ráhatást eredményezhetett az alkotmányeszme kialakulására. Hisz az alkotmányt is egy adott testület, emberek adott csoportja hozza, és a benne foglalt eszmék ellenére elmondható, hogy azért tökéletes alkotmány még nem született - azaz, az alkotmány is csak "cserépedénybe" zárt igazság. További fontos elemként megemlíthető e pontban a dogmák és az alkotmányozás szempontjából egyaránt fontos konszenzus mozzanata. Mindkét esetben egy adott megállapodási folyamat (alkotmányozó testület, ülés; zsinat stb.) eredményének a "végtermékéről" beszélhetünk.
4/ Ugyancsak további érdekességeket vet fel a református dogmatikának a dogma nélküli keresztyénség lehetőségeit latolgató elképzelésre adott válasza. Hisz miként dogma nélküli keresztyénség nehezen képzelhető el, akként lehetetlen alkotmány nélküli jogrendszert is elképzelni. Arról, hogy dogma nélküli keresztyénség miért nem képzelhető el, itt csak annyit, hogy a felvetés már csak ismeretelméleti és valláspszichológiai okokból sem elképzelhető. A dogma nélküli keresztyénség (és a kereszténység is Róma részéről) nem megvalósítható. Ennek pedig több oka is van, de mint az előbb is említettem, a legkézenfekvőbb talán az, hogy a vallásban, illetve a vallási érzésben az intellektus által felfogható ismereti elem is ott van. Természetesen ez utóbbit tekintve a kereszténység, de még azon belül maga a protestantizmus sem egységes, legalábbis ami annak az "érzületi elemhez" való viszonyát és arányát illeti (gondoljunk csak Róma érzelmekre ható liturgiáira, amellyel szemben ott van az erősen értelemre ható protestáns Istentiszteletek hagyománya, benne a prédikációval, mint központi elemmel). A protestantizmus esetében a kálvini és a lutheri irány is eltér e tekintetben: Kálvin rendszerezett és összeszedett szemléletével szemben Luther esetében inkább egyfajta szenvedélyességről, spiritualitásról beszélhetünk, mindamellett, hogy a racionális elem is ott van. Mégis Luther nagy hangsúlyt fektet a spirituális elemre.
5/ További fontos elem a Szentírás maga, és annak a dogmatikában betöltött jelentősége. Ez esetben is vonhatók párhuzamok. Másrészt a Szentírásnak mint "alapnormának" a jellege hathatott az alkotmányeszmére, mely szintén mint alapnorma, a "törvények törvénye" erővel rendelkezik egy adott jogrendszert tekintve.
Ezen, a református dogmafelfogásból eredő hasonlóságokon túl - azt is gondolva egyben, hogy ezek hatottak, illetve hathattak az alkotmányeszme formálódására - következzenek a III. részben további hasonlóságok.
1/ Tekintély nélkül dogmatika elképzelhetetlen, tudniillik minden dogmának - legyen az bármilyen tudományág dogmatikája - szüksége van "további igazolásra nem szoruló (és nem is igazolható) mögöttes autoritásra" (Szabó 1996: 38. o.). Ez pedig lehet tapasztalat, ész, hit, törvény, valamiféle alapelv, komoly jogtudós vagy nagy egyházatya (protestánsok esetében mindenki által elfogadott hittudós, nagy reformátor) tekintélyén alapuló tanítás. Az alkotmányeszme sem más, mint olyan végső sarokkő a jogrendszerben, amely megkérdőjelezhetetlen, és ami minden más igazolásához alapot ad. Sőt, nem csak, hogy megkérdőjelezhetetlen, de olyas valami, ami nem is nagyon szorul igazolásra.
2/ A forrás parancsoló jellege: Ez szorosan összefügg az előző pontban írtakkal. A dogmatika (a jogi is, nem csak a teológiai) mindig írott szöveget vesz maga elé. Ezek a szövegek pedig szinte kivétel nélkül nagy tekintélynek örvendenek (legyen az a Szentírás a teológia számára, vagy akár Papianus "ius praetoriummal" foglalkozó szövegrészlete a jog számára). Éppen a szerzőjük tekintélyének köszönhetően - azaz, az előző két példánál maradva Isten szuverenitásának és bölcsességének a tekintélye, illetve Papinianus remekjogászi képességeinek és tudásának tekintélye - van ezen szövegeknek parancsoló jellege. Az alkotmányeszme is igényli ezt a fajta "parancsoló tekintély" elemet. És akárcsak a dogmáknál, az elfogadott alkotmány megírójának tekintélye is fontos legitimációs tényező.
3/ "Őrző testület". A református teológiában és
- 160/161 -
dogmatikában (és különösen az általam nem érintett római katolikus egyházban) fontos szerepe van a kanonizáló testületnek: őrzi és védi a dogmák és a tanítások tisztaságát. Nos, nincs ez másként az alkotmányok és az alkotmányeszme esetében sem. Az alkotmánynak megfelelő jogrendszer tisztaságát minden modern, normálisan működő demokratikus államban testületek "őrzik".
4/ Néhány alapelv. Értve ezalatt azt, hogy a dogmatika néhány alapelvre építi fel a dogmatikai rendszerét: azaz, kiválaszt a maga számára néhány alapelvet és követendő utat (Isten léte, megismerhetőség, revelatio, rendszeresség stb.), s ezeket alapul véve, illetve ezen "fókuszokat" szem előtt tartva építkezik. Ez a fajta építkezési elv az alkotmányeszme esetében, illetve az alkotmányok esetében sincs másképp. Vannak bizonyos alapelvek (népszuverenitás elve és a népképviselet, a hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának elve, a törvények uralma és a jogállam megvalósításának az elve, az egyenjogúság elve stb.), és maga az alkotmány ezekre épül - vagy legalábbis ezen elvek megkerülésével nem "építkezhet".
5/ Rendszerjelleg. A rendszerjelleget a dogmatika esetében kinyilatkoztatott igazság értelmes kerek egészként való megragadása teszi lehetővé -elsősorban az alkotónak köszönhetően. Ezért lehetséges magának a dogmának a rendszerszerű vizsgálata, s nem csupán egymástól függetlenként kezelt megállapítások kidolgozása. A dogmatika eleve a fogalmi gondolkodás síkján mozog, mely fogalmak egyfajta rendbe sorakoznak - és ezáltal alkotnak rendszert. Az alkotmányeszme mindezt jól beépíthette a maga "identitásába" is, hisz az, amire vállalkozik - hogy ti. egy egész jogrendszernek legyen az alapja, "anyajoga" - ugyancsak rendszerszemléletet feltételez.
6/ Normatív jelleg. Mindkét esetben (dogmatika és alkotmány) normákkal és normatív tételekkel találkozunk. Olyan tételekkel, melyek a gyakorlat számára fogalmazódnak meg, s amelyek konkrét érvként szolgálhatnak konkrét döntésekhez.
7/ Ehhez kapcsolódóan lehet megemlíteni - inkább csak kitekintésként, hisz ez nem valószínű, hogy a teológia irányából jövő hatás eredményeként alakult így -, hogy akárcsak a dogmák esetében, az alkotmányoknál is megfigyelhető egyfajta didaktikai funkció. Itt nem feltétlen az erkölcsös életre nevelés (üdvösség stb.) elérése a cél, hanem mondjuk a tudatos polgárrá nevelés.
A felsorolt hasonlóságok után további jelentőségét szeretném méltatni a kálvinizmusnak az alkotmány, illetve az alkotmányeszme kibontakozásában játszott szerepét hangsúlyozva.[1]
Choisy szerint a reformáció kálvinista vonulatának főbb jellemzői egyenlőség, igazságosság, szociális szolidaritás. Olyan jellemzők ezek mind, amelyek mind azt jelzik, hogy egyik ember sem uralkodhatik a másik felett: hisz minden ember Isten színe előtt áll, bűnösen. Mindannyian kegyelemre szorulnak, s mind az Atya gyermekei. "Ahogy az égben a szentek rangsorát, úgy tüntette el Kálvin egyházán belül a hierarchiát. A kálvini hittételekben az egyház ezáltal elválik a világi hatalomtól, és belső demokratizmusra tesz szert. Az egyházon belüli egyenlőség eszméje és gyakorlata pedig az egyetemes egyenlőség és szabadság első lépése" - mondja Pap Gábor.[2] E gondolatokból született meg a nyugat-európai alkotmányos szabadság, demokrácia és a népek-nemzetek politikai nagykorúsága. Kálvin ellene volt a fejedelmi abszolutizmusnak - egyébként az ún. vegyes demokráciának volt a híve, mely az arisztokratikus jelleget is magában foglalta, bár mint mondja, annak megítélése, hogy milyen berendezkedés a megfelelő, nehéz (mindig a konkrét helyzet határozza meg), és az ilyen kérdés feszegetése mellőzi az alázatot. "Nincs "princeps legibus solutus", azaz a törvények alól feloldott fejedelem" - hangoztatja Kálvin (Sebestyén 1993: 414. o.). A fejedelem nem lehet despota, diktátor, hanem neki is kötve kell lennie az alkotmányos törvények által. Éppen ezért becsüli mindennél jobban az írott törvényeket Kálvin - csak úgy érdekességként megjegyezhető, hogy Luther annál inkább elégedetlen velük; helyette inkább a forrást, az ész fontosságát hangsúlyozza, s nem a "könyvjogot" (Luther). Maga Kálvin - a reformáció nagy felfedezésének, a "sola scriptura" elvének jegyében - "az alkotmányos jogállam elveit éppen Sámuel-kommentárjában fekteti le" (Sebestyén 1994: 414. o.), s benne a felsőség és a nép viszonyát a kölcsönös jogok és kötelezettségek lefektetésével szabályozza.
Mindezek után következzenek Luther gondolatai a felsőség kapcsán - mindez kitekintésként, de mégis dolgozatomhoz, illetve annak tárgyához kapcsolódva. Előtte azonban zárásként csak annyit még - eleget téve a III. tematikai pontban írtaknak -, hogy ezen teológiai-dogmatikai mozzanatok egészen biztosan hatottak a jogi gondolkodásra - köztük az alkotmányeszme formálódására. Ne felejtsük el, hogy a reformáció korának nagy teológusai egyben jogászok is voltak (többek között maga Kálvin is). Ráadásul, mint azt a most lezárt rész megírásakor alapul vett könyvből is jól kiderült számomra - és csak megerősítette bennem a korábban kialakult vélekedést, miszerint "a teológia és a jogtudomány között csodálatos hasonlóság mutatkozik"[3] - a teológia műveléséhez a jog műveléséhez hasonló adottságok és képességek is szükségeltetnek: összeszedett és fegyelmezett gondolkodás, rendszerszemlélet (lásd dogmatika, rendszeres teológia stb.).
- 161/162 -
Luthert foglalkoztatta a felsőség problémája. Hogy miért, és a gondolkodását befolyásoló tényezők mik lehettek, annak több oka és eleme is lehetett. Most csak - a rész kitekintő jellege miatt - két okát elemzem ennek röviden.
Luther a népszerű prédikálás és az egyszerű tanácsadás zsenije. Élete során egy cél vezérelte: üdvözülni, és elnyerni Isten szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét. Időbe tellett neki, míg rádöbbent: Isten szereti őt, és bűnei meg vannak bocsátva. Mindez kegyelemből, hit által lehetséges. Isten ajándékaként. Ez hát a kereszt teológiája. Ezek azok a mozzanatok, amelyek Luthert Krisztushoz vezetik. Krisztushoz és az Ő igéjéhez. Ezek azok a mozzanatok melyek Luther teológiáját alapvetően meghatározzák. Szerzetesként a kolostorban nem lelte Krisztust. Istentől rettegett, őt csak úgy ismerte, mint az ítélő Urat, s nem mint a bűnöket Krisztusért megbocsátó kegyelmes Atyát. Ez a reformáció, és ez Luther óriási felismerése: hit által, kegyelemből, Krisztusért. Mindez vezette Luthert a Szentírás tanulmányozásához. És akkor, amikor a kormányzásról beszél Luther, is a Szentíráshoz nyúl. Az Igéhez, amely alkalmas a tanításra (II.Tim. 3:16).
A másik mozzanat Luther életében, ami eleve meghatározza a világi felsőségről és a kormányzásról általa mondottak tartalmát az az, hogy Luther maga is nem egy esetben szembesült a világi hatalommal (birodalmi gyűlések) és az egyháziaknak e világi hatalommal való viselkedésével (Római zarándoklata, püspökök stb.). Jól látta, hogy valami nincs rendben, hogy a "hatáskörök" össze vannak keveredve, hogy bizony-bizony, itt valami nincs rendjén. Azaz, a saját maga által megélt és látott történelmi tapasztalatok azok, amelyek alapvetően hatottak rá.
Ez a kettő mozzanat az, amelyek befolyásolták a világi felsőségre adott válaszát: Luther teológusként ad tanácsot a világi kormányzás kapcsán neki feltett kérdésekre, azonban a jól látható és általa is megtapasztalt való világ tapasztalatait nem figyelmenkívül hagyva teszi mindezt. Éppen ezért tud a munkájában kifejtett tanítás ható és gyakorlati lenni: az általa megfogalmazott elvek a későbbi évszázadokban mint a modern jogállamok alapvető kritériumai köszönnek vissza (mint amilyen állam és egyház szétválasztása, lelkiismereti szabadság stb.), és a későbbi politikai gondolkodásra is alapvető befolyást gyakoroltak.
Miként vélekedett hát a kormányzásról Luther? Erre az 1523-ban írt tanulmánya alapján válaszolok, kifejtve az azóta híressé vált kettős kormányzásról szóló tanítását.
A reformációval beállott új helyzetben természetes volt, hogy rengeteg új kérdés merült fel. Ezen kérdésekre - mint a korszak legfényesebben kivilágított színpadának egyik legfőbb és legközpontibb személyétől - Luthertől várta mindenki a feleletet.[4] Luther már egy 1522 szeptemberében kelt levelében jelzi, hogy a világi felsőség "evangéliom" szerint való megítéléséről egy tanulmányt fog írni. Azonban a reformátor nem ekkor kezdett el a világi kormányzás kérdéskörével foglalkozni. Már jóval korábban is érintette e témát előadásaiban. Így például az 1522 folyamán Weimarban tartott beszédeiben. Már ekkor kérték őt - többek között "Stein Farkas" weimari prédikátor -, hogy mindazt, amit ő Isten országáról és a világi felsőségről elmondott, adja ki nyomtatásban is. De nem csak teológusok, prédikátorok kérték Luthert egy ilyen jellegű tanulmány megírására, hanem "evilági", a politikában jártas személyek is. Schvarzenberg báró is Luthert kérte, hogy adjon eligazítást a hatalomról és a kormányzásról.
Ezen kérések eredményeként született meg Luthernak az 1523 március havában kelt írása, mely a felsőségről szól (tanulmányának pontos címe: A világi felsőségről). E munkája korszakalkotó, hisz benne megalapítja a világi felsőség, a jog és a kormányzás isteni eredetét, ugyanakkor megfogalmazza a világi és az egyházi körök szétválasztásának alapelvét és a lelkiismeret szabadságának szentsége mellett száll síkra.
Ennek a tanulmánynak egy jelentős része Isten kétféle kormányzásáról szól. Zárásként - a kitekintő rész keretében - ezt elemzem.
Luther a korabeli vélekedések ellen ír. Az általa "zofistáknak" nevezett teológusok és filozófusok ellen. Tudniillik a skolasztikusok ("zofisták") Isten igéjét kiforgatták - mondja Luther -, aminek az lett az eredménye, hogy a papok és a püspökök világi urak módjára dőzsölnek és olyan dolgokba avatkoznak, melyek nem a lélek birodalmának dolgai. És fordítva, az e világ urai, a fejedelmek magukat kegyes uraknak akarják hívattatni, és a rájuk nem tartozó lelki dolgokba avatkoznak: Istent nem ismerve teszik ezt, "mintha nem lógna ki a lóláb" (Luther). Anélkül, hogy részletesen elemezném a műben írottakat, szeretném az ezek ellen, ti. a "zofisták" ellen írt, és velük szemben megfogalmazott lutheri tanítás legfontosabb elemeit bemutatni.
"Isten két birodalma a világban" (die beiden Reiche Gottes in der Welt) - mondja Luther -, vagy a Luther által ugyancsak használt "Isten kétféle uralma, kormányzása" (die beiden Regimente Gottes) - mondjuk ma, mondják ma a teológusok gyakrabban. Mi hát a lényege Luther eme tanításának? Az,
- 162/163 -
hogy Isten az ember iránt érzett végtelen szeretetéből a bűneset következtében nem csak a maga életét, hanem a környezetét is tönkretevő ember számára kétféle úton is segítségére siet. Két választ adott hát Isten a bűneset rontására a földi világban:[5]
1/ Isten egyik válasza az ember bűnös lázadására a törvény: Isten a törvények külső rendjével, az azt felügyelő világi felsőbbséggel, a "kard hatalmával", az állam legitimált erőszakgépezetével, a törvényszegők büntetésével őrzi a földi világ életét. Az evilági hatalmak - még ha ennek nincsenek is a tudatában - Isten szolgái. Ők Isten álarcai, akiken keresztül Isten világi kormányzása megy végbe. Azonban mindezzel együtt is Luther Isten idegen munkájának nevezi a "kard hatalmát" (opus alienum Dei) a világ kormányzásában.
2/ A másik az evangéliom válasza, ami az előzővel szemben Isten igazi műve (opus proprium dei). Ez Isten teljesen más válasza a fellázadt világ számára. Ezzel magukat a gonosz hatalmakat töri meg Isten. Mindez Krisztus által ment végbe, Isten egyszülött fiának a keresztáldozatával, melyben Isten bűnbocsátó szeretete nyilvánult meg az egész emberiség számára. Ez az evangéliom küldetése a világban: Isten tökéletes munkáját hirdetni. Ebben a kormányzásban a hit és a szeretet uralkodik. Ez a lelki kormányzása Istennek.
Istennek a fentebb vázolt kétféle kormányzása lényegesen különbözik egymástól. "A két kormányzatot szándékosan el kell választani egymástól, s mind a kettőt meghagyni; az egyiket, amely istenfélővé tesz, a másikat, mely a külső békét szerzi s tiltja a rossz tetteket; egyik sem elég a másik nélkül a világban" - tanítja Luther (Masznyik 1906 (Luther): 372. o.). A törvény korlátozó és büntető külső hatalmával szemben ott van a hit és a szeretet lelki hatalma. Azonban mindkettő - különbözőségeik ellenére - összetartozik, méghozzá annak értelmében, hogy a kettő segíti, kiegészíti egymást. Mindkettő Isten eszköze a világ megőrzésére, és arra, hogy azt a bűn és halál hatalma alól felszabadítsa. Míg az előző, Isten világi kormányzása velünk, rajtunk keresztül történik (nem nélkülünk - non sine nobis), addig az utóbbi, azaz Isten lelki kormányzása nélkülünk (sine nobis) megy végbe: Krisztus és a Szentlélek által. Az evangéliom segítségével végbemenő megigazulás és újjászületés mindig Isten műve. A két kormányzat pedig élesen különválasztandó. A kettőt nem szabad összekeverni!
Dolgozatomban igyekeztem bemutatni a református teológiai dogmatika és az alkotmányeszme lehetséges kapcsolódási pontjait. Mindezt nem utolsósorban azzal a céllal tettem, hogy a bemutatott rövid összevetéssel érzékeltessem: jog és teológia sok hasonló elemmel és mozzanattal bír. Mindkét tudomány hasonló, rendszerezett gondolkodást, árnyalt és érzékeny látásmódot követel. És hogy dolgozatom témájának megfelelően zárjam tanulmányom: Kálvin, a nagy reformátor is jogász volt, ezért nem csoda, hogy a kálvinizmus a későbbiekben oly nagy hatást gyakorolt jogi és politikai gondolkodásunkra.[6]
Bodensieck, Julius: The Encyclopedia of The Lutheran Church. Minnesota. Augsburg Publishing House, 1965
Chadwick, Owen: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest 1998
Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Gondolat, Budapest 1973
Karner, Károly: Állam és felsőbbség az újszövetségben. Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, Pécs 1942
Kukorelli, István: Alkotmánytan I. Osiris Kiadó, Budapest 2002
Masznyik, Endre: D. Luther Márton Egyházszervező Iratai. III. Kötet. Wigand F.K., Pozsony 1906
Nagy, Gyula: Az egyház mai tanítása. Evangélikus Dogmatika I. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest 2000
Osterhaven, Eugene: Az egyház hite. Történeti fejlődésreformátus szempontból. A magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest 1995
Prof. Dr. Sebestyén, Jenő: Református Etika (II). Iránytű, Budapest-Gödöllő 1993
Prof. Dr. Sebestyén, Jenő: Református Dogmatika (I). Iránytű, Budapest-Gödöllő 1994
Rodgers, R. E. L.: Abraham Kuyper és a holland oktatás. Gazdász Elasztik Kft. Nyomdaüzem, Miskolc 1999
Ronchi, Sergio: A protestantizmus. Gondolat, Budapest 1991
Szabó, Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Bíbor Kiadó, Miskolc 1996 ■
JEGYZETEK
[1] Minderről, illetve a kálvinizmus politikai felfogásáról remek gondolatok olvashatók Sebestyén Jenőnek "A református etika" című könyvében.
[2] Pap Gábornak idézett tanulmánya a mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/jog/alkeszm/alkeszm.htm oldalon található meg (Az alkotmányeszme fejlődése).
[3] Az alapul vett könyv - melyre részben az összehasonlítást is építem - Dr. Szabó Miklós "A jogdogmatika előkérdéseiről" című könyve. Az idézet is innét származik: Szabó Leibnitz megállapítását, újrafelismerését interpretálja ekképp.
[4] Így volt ez a világi kormányzás kérdésében is. Luthert már az 1520-as évek elején foglalkoztatta a hatalom és a kormányzás problematikája; majd 1523-ra jut el oda - többek között a felkéréseknek engedve -, hogy gondolatait írásba foglalja. Jól mutatja Luther központi szerepét Cranach festménye, mely Luthert ábrázolja, s körülötte Melanchtont, Erasmust és a többi neves kortárst.
[5] Mindezen gondolatok megtalálhatók "Az egyház mai tanítása, Evangélikus dogmatika I." című könyvben.
[6] Maga Mc Grath mutat rá kálvinizmussal foglalkozó remek művében, hogy Kálvin teológiájának megfogalmazására ("fordított hatás!") milyen mértékben hatott jogi látása, műveltsége.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Debrecen.
Visszaugrás
