A magyar Alkotmánybíróság 1994-ben egy nemzetközi szinten is kiemelkedő döntést hozott akkor, amikor a 28/1994. (V. 20.) AB határozatában (az ún. környezetvédelmi alaphatározatban) kimondta a visszalépés tilalmának elvét, mint a környezet védelmére vonatkozó állami kötelezettség zsinórmértékét. A határozat elfogadása óta eltelt immáron több, mint harminc évben az emberiség egy korábban soha nem látott környezeti problémával szembesült: a globális felmelegedéssel és az ezzel együtt járó klímaváltozással. Az elmúlt években az egyes nemzeti és nemzetközi bírói fórumok különböző jogi eszközökkel próbálták rászorítani az államokat arra, hogy hatékony intézkedéseket tegyenek a klímaváltozás elleni (jogi) küzdelemben, legalábbis mérsékelt sikerrel. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy a visszalépés tilalma, mint természeténél fogva statikus jellegű elv nem alkalmas arra, hogy az (egészséges) környezethez való jog tartalmát napjaink kihívásaihoz igazítsa. Az Alkotmánybíróság az 5/2025. (VI. 30.) AB határozatában (az ún. klímahatározatban) a magyar klímavédelmi törvény utólagos alkotmányossági vizsgálata során meghaladta a visszalépés tilalmának statikus elvét, és azt az elővigyázatosság és megelőzés elveivel összekapcsolva, a környezethez való jog hatékony érvényesülésének (effet utile) biztosítása érdekében lényegében megteremtette az előrelépés kötelezettségének elvét. A klímahatározat ezen túlmenően is számos vonatkozásban megerősítette az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdésének és XXI. cikkének tartalmát. A tanulmány amellett érvel, hogy a klímahatározat hasonló jogi jelentőséggel bírhat, mint a harminc évvel ezelőtt elfogadott környezetvédelmi alaphatározat.
Kulcsszavak: Alkotmánybíróság, környezethez való jog, visszalépés tilalma, előrelépés kötelezettsége, jövő nemzedékek, klíma
A magyar Alkotmánybíróság 1994-ben egy nemzetközi szinten is példamutató döntést hozott akkor, amikor a 28/1994. (V. 20.) AB határozatában (az ún. környezetvédelmi alaphatározatban) kimondta a visszalépés tilalmának elvét, mint a környezet védelmére vonatkozó állami kötelezettség zsinórmértékét. A határozat elfogadása óta eltelt bő harminc évben "sok víz lefolyt a Dunán", és alapvető változások következtek be mind a környezet és természet állapotában (Magyarországon és szerte a világban), mind az egészséges környezethez való jog jogi jelentőségében, mind pedig a magyar alkotmányos jogi környezetben. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy napjainkban az emberiség előtt álló egyik legfontosabb feladat a klímaváltozás elleni harc megvívása - jogi és jogon kívüli (gazdasági, politikai, társadalmi és egyéb) eszközökkel. Jelen tanulmány amellett érvel, hogy a magyar Alkotmánybíróság 5/2025. (VI. 30.) AB határozat (az ún. klímahatározat) megközelítése legalább akkora jelentőséggel bír(hat), mint a sokat idézett környezetvédelmi alaphatározat, azáltal, hogy előbbi a visszalépés tilalmának elvét fogalmazta meg, utóbbi pedig az előrelépés kötelezettségét.
A visszalépés tilalma (non-regression vagy non-retrogression, a magyar terminológiában non-derogation) elve nemzetközi jogi értelemben szorosan összekapcsolódik azzal a kötelezettséggel, hogy az államok fokozatosan biztosítsanak a joghatóságuk alatt álló személyek számára egyes (az emberi jogok fejlődéstörténetén alapuló, "hagyományos" osztályozási rendben második generációsnak nevezett[2]) emberi jogokat. Már az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatá-
- 9/10 -
nak preambuluma is akként fogalmazott, hogy a Nyilatkozat elfogadásával az ENSZ Közgyűlése azt célozza, hogy előmozdítsa az emberi jogok és szabadságok tiszteletben tartását, valamint "fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi intézkedésekkel biztosítsa azok általános és tényleges elismerését és alkalmazását."[3] Az 1966-ban elfogadott Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikk (1) bekezdése értelmében az államok arra kötelesek, hogy fokozatosan biztosítsák az Egyezségokmányban foglalt (második generációs) jogokat. 1990-ben az Egyezségokmány 3. számú Általános Kommentárja mindezt akként értelmezte, hogy az államok a jogok biztosításának már elért szintjétől csak kivételesen léphetnek vissza.[4] Ebben az értelemben tehát az egyes (elsősorban második generációs) emberi jogok fokozatos biztosítása kötelezettségének másik oldala a már elért védelmi szinttől való visszalépés tilalma.[5]
A visszalépés tilalmának elve a nemzetközi jogban hagyományosan nem a környezetvédelem és az egészséges környezethez való jog biztosításának területén[6] jelenik meg, hanem a külföldi beruházások védelmére vonatkozó, újabb típusú nemzetközi szerződések egyik tipikus tartalmi elemeként.[7] A rendelkezés célja az, hogy megakadályozza egyes beruházások olyan államokba történő átköltöztetését, ahol a környezet védelmének alacsonyabb szintje gazdaságilag rentábilisabb beruházási környezetet tud biztosítani a beruházók számára.[8] Ez különösen akkor bír nagy gyakorlati jelentőséggel, ha az adott ipari tevékenység (immáron szignifikánsan alacsonyabb környezetvédelmi standardok alkalmazása mellett) egy szomszédos államba "települ át", nem csak általában veszélyeztetve ezzel a környezet és természet állapotát, hanem a konkrét egyedi esetben is.[9] Ebben az értelemben a visszalépés nem az egyes államok szabályozási szintjében következik be (azok változatlanok maradnak), hanem a beruházók használják ki az egyes államok szabályozási szintjeiben rejlő, számukra előnyös különbségeket, egyfajta "forum shopping"-ként.
Mégis, a visszalépés tilalmának elve a nemzetközi jogban a környezetvédelem és a környezethez való jog területén teljesedett ki (sőt, jelent is meg). Az elv első nemzetközi környezetvédelmi jogi említésének az 1940-ben Washington D.C.-ben aláírt, a nyugati féltekén a természetvédelemről és a vadon élő állatok megőrzéséről szóló nemzetközi egyezmény[10] tekinthető, melynek III. cikke azt rögzítette, hogy a részes államok által kijelölt nemzeti parkok területét nem lehet megváltoztatni, illetőleg még részben sem lehet azokat elidegeníteni, kivéve, ha ahhoz a törvényhozó hatalom hozzájárul.[11] Azaz, a visszalépés tilalma ebben az értelemben még csak a végrehajtó hatalmat korlátozta (a törvényhozó hatalmi ág szabadon dönthetett a nemzeti parkok területéről is). Napjainkban már a visszalépés tilalma általánosan és átfogóan érvényesül a nemzetközi jogban: kifejezetten utal az elvre például a 2018-ban elfogadott Escazú Megállapodás,[12] tartalmilag jeleníti meg a visszalépés tilalmának elvét például a 2015. évi Párizsi Megállapodás.[13] A visszalépés tilalmának elve ennek megfelelően ma már a (nemzetközi) környezetvédelmi jogi gondolkodás megkerülhetetlen sarokkövének (és egyben nemzetközi jogi értelemben véve univerzális szokásjogi szabálynak is) tekinthető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
