A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint az I. r. alperes 1993-ban a vállalkozásának folytatására a felperesektől kölcsön kért 2 400 000 forintot. A kölcsönösszeget a lejáratkor nem fizette vissza a felpereseknek, ezért a bíróság a felperesek keresete alapján indult perben hozott és első fokon jogerőre emelkedett ítéletével kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek 15 napon belül 2 400 000 forintot. Mivel az I. rendű alperes a fizetési kötelezettségének a jogerős ítélet ellenére sem tett eleget, a bíróság 2000. augusztus 9-én végrehajtási lapot állított ki ellene a 2 400 000 forintos tartozásának a behajtása iránt, amelynek alapján megindult ugyan a végrehajtási eljárás, de az - az I. rendű alperes végrehajtás alá vonható vagyonának a hiánya miatt - a mai napig nem vezetett eredményre. A végrehajtó által beszerzett tulajdoni lap adatai szerint az I. rendű alperes által is lakott m.-i ingatlan a II. rendű alperes kizárólagos tulajdonában áll.
Az I. és II. rendű alperes 1996-ban ismerkedett meg, majd 1999. május 28. napján házasságot kötöttek, amelyből négy gyermekük származott.
A házasságkötésük előtt, 1999. május 14. napján ügyvéd előtt olyan tartalmú házassági vagyonjogi szerződést kötöttek, amelyben a házassági vagyonközösséget - az alperes valamennyi különvagyontárgyára - többek között a II. rendű alperes kizárólagos tulajdonában álló m.-i ingatlanra - vonatkozóan is egymás között kizárták. A házasságkötésük után, 2001. november 20. napján ezt a házassági vagyonjogi szerződést módosították, és megállapodtak abban, hogy a II. rendű alperes által a házasságkötés előtt megszerzett m.-i ingatlanon a házassági életközösség ideje alatt pénzintézeti hitel igénybevételével folytatott közös építkezés folytán az I. rendű alperes az ingatlanban semmilyen arányban nem szerez tulajdonjogot és ilyen irányú követeléssel sem élhet.
A m.-i ingatlanra a II. rendű alperes 2000 novemberében kapott építési engedélyt, 2002 márciusában pedig használatbavételi engedélyt. Az ingatlanon álló lakóépület az alperesek házasságkötésének az időpontjában félkész állapotban volt: csak a tető és a falak álltak, a nyílászáró szerkezetek a helyszínen voltak, de azoknak csak nagyon kevés része volt beépítve, a külső és belső vakolás hiányzott és az ingatlanban semmiféle szerelvény nem volt.
A házassági életközösség ideje alatt tovább folytatott építkezés költségeit a II. rendű alperes egyrészt pénzintézeti kölcsönből, másrészt pedig a felek házasságából származó négy gyermekből három gyermek után felvett szociálpolitikai kedvezményből fedezte.
Az ingatlan jelenlegi forgalmi értéke a jelenlegi tényleges állapotának az alapulvételével 13 400 000 forint, a házasságkötéskori félkész állapotának az alapulvételével pedig 8 200 000 forint lenne.
Az I. és II. rendű felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az alperesek között 1999. május 14. napján és 2001. szeptember 20. napján létrejött házassági vagyonjogi szerződés velük szemben hatálytalan, továbbá, hogy az I. rendű alperes az m.-i ingatlan 1/2-ed részilletőségének tulajdonjogát házastársi közös szerzés jogcímén megszerezte, majd a keresetüket módosították és annak megállapítását kérték, hogy az ingatlan 1/4-ed része az I. rendű alperes tartozására velük szemben végrehajtható, illetve végrehajtás alá vonható.
Az I. és II. rendű alperesek érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy az alperesek között 1999. május 14. napján és 2001. szeptember 20. napján létrejött házassági vagyonjogi szerződés felperesekkel szemben hatálytalan. Kötelezte az alpereseket annak tűrésére, hogy felperesek az m.-i ingatlan 13/67-ed részéből a bíróság mellett működő végrehajtó előtt folyamatban lévő végrehajtási eljárásban követelésük és járulékai erejéig magukat kielégítsék.
Az elsőfokú ítélet ellen az I. és II. rendű alperesek fellebbezéssel éltek.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős ítélet indokolása szerint nem fogadták el a perben eljárt bíróságok az alperesek azon védekezését, hogy a perbeli házassági vagyonjogi szerződések megkötésekor a II. rendű alperes nem volt rosszhiszemű, mert az I. rendű alperesnek a felperesekkel szemben fennálló 2 400 000 forintos tartozásáról nem volt tudomása, és a vagyonjogi szerződést kizárólag azért kötötte meg, mivel ebből a kapcsolatából nem akart - a korábbiakhoz hasonlóan - vesztesen kikerülni.
A házassági vagyonjogi szerződés megkötésekor ugyanis az alperesek már jegyesek, annak módosításakor pedig már házastársak voltak, tehát a Ptk. 685. §-ának b) pontja értelmében hozzátartozóknak minősültek, ezért a Ptk. 203. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint a rosszhiszeműségük mellett törvényes vélelem szólt, e vélelmet pedig az alperesek a perben nem tudták megdönteni. Az alperesek jóhiszeműségének a bizonyítására ugyanis sem a perbeli szerződések indokaként általuk előadottak, sem pedig a szerződés megkötésében közreműködő ügyvéd tanúvallomása nem volt alkalmas.
A perbeli szerződések egyébként is teljességgel életszerűtlenek és jogszabályba ütközőek is - például abban a vonatkozásban, hogy a gyermekeket anyagilag kizárólag a II. rendű alperes köteles eltartani, míg az I. rendű alperesnek velük szemben semmiféle tartási kötelezettsége nincs.
A végrehajtási iratokból megállapítható, hogy az I. rendű alperes ellen vezetett végrehajtás vagyon hiányában eredménytelen maradt, ezért az első- és másodfokú bíróság arra a jogi álláspontra jutott, hogy a házassági vagyonjogi szerződés és annak módosítása a fentebb hivatkozott törvényhelyek alapján a felperesekkel szemben hatálytalan.
Megállapította ugyanakkor a jogerős ítélet azt is, hogy a felperesek kielégítési alapját az m.-i ingatlannak csupán a 13/67 részilletősége képezi, mert a házassági vagyonjogi szerződések létrejöttének hiányában az I. rendű alperes házastársi közös szerzés jogcímén ilyen mértékű ingatlanhányadot szerzett volna meg a II. rendű alperes terhére. Az aggálytalan szakértői vélemény szerint ugyanis az ingatlan jelenlegi és házasságkötéskori állapotának az alapulvételével meghatározott jelenlegi forgalmi értéke közötti különbözet (13 400 000 - 8 200 000 =) 5 200 000 forint, ez az érték pedig az alperesek házassági életközösségének ideje alatt jött létre, ezért annak a 2 650 000 forint értékű fele része a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján az I. rendű alperest illetné meg. Ez az érték pedig az ingatlan egészhez viszonyított 13/67 részilletőségének felel meg.
A II. rendű alperes a házastársi közös vagyon törvényes vélelmével szemben csupán állította, de nem bizonyította azt, hogy a perbeli ingatlan teljes egészében a különvagyonához tartozna azért, mert a házasságkötéskor nagy értékű különvagyonnal rendelkezett és az életközösség ideje alatt a további építkezést ebből a különvagyonából folytatta. E tényállításának egyébként ellentmond az a tény, hogy a II. rendű alperes az építkezéshez kölcsönt vett fel és szociálpolitikai kedvezményt is igénybe vett, ezért a perben eljárt bíróságok a II. rendű alperes által felajánlott további tanúbizonyítás lefolytatását - mint szükségtelent - mellőzték.
A fellebbezésben foglaltakra tekintettel a másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a szerződés felperesekkel szembeni hatálytalansága nem jelenti egyben annak az érvénytelenségét, ezért az az alperesek egymás közötti jogviszonyában mindaddig érvényesnek minősül, amíg az érvénytelensége megállapításra nem kerül. A felek közötti vagyonjogi elszámolásnál ennek nyilvánvalóan döntő jelentősége lehet ugyan, az alperesek közös vagyonának a megosztása azonban a felperesek igényére nincs hatással, mert ez a per az alperesek közötti tulajdoni igényt nem dönti el, és nem is érinti.
Ebből következik, hogy egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság számítási metódusával is, hiszen itt alapvetően nem az alperesek, mint házastársak közötti tulajdoni arány megállapítása a felperesi igény elbírálásának jogi feltétele. Ilyen igényt a perben nem is terjesztettek elő a felek.
A jogerős ítélet ellen az I. és II. rendű alperesek felülvizsgálati kérelemmel éltek - annak tartalmát tekintve - a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmük részletesen kifejtett indokai szerint a perben eljárt bíróságok érdemi döntése a Ptk. 203. §-át és 685. §-ának b) pontját sérti.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta, a következő indokok szerint.
A Ptk. 203. § (1) bekezdése értelmében az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott, a hivatkozott § (2) bekezdése szerint pedig ha valaki a hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetőleg az ingyenességet vélelmezni kell.
A Ptk. 685. §-ának b) pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint hozzátartozó - többek között - a jegyes. A "jegyes" fogalmát ugyanakkor sem a Ptk., sem egyéb jogszabály nem határozza meg, és ahhoz - az élettársi kapcsolattal, valamint a házassággal ellentétben - sem vagyonjogi, sem családjogi joghatások sem fűződnek.
Az általános társadalmi felfogás szerint a jegyesség, "a jel, kézfogás kölcsönös ígéretet, elkötelezettséget jelent arra, hogy a fiatalok egymással házasságra lépnek, az ígéretnek törvény szerint ugyan nem volt kötelező ereje, de faluhelyen az erkölcsön és a szokásjogon alapuló közvélemény megbélyegezte azt, aki különösebb indok nélkül elállt adott szavától." (Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások 329. old. - Gondolat Kiadó - Budapest - 1981.)
A jegyes fogalmát a Csjt. egyáltalán nem ismeri, az e fogalom közfelfogás szerinti tartalmának megfelelő, és csupán erkölcsi jellegű kötelezettségekkel párosuló "házasságkötésre irányuló kölcsönös ígéretet, elkötelezettséget" azonban lényegében a "házasságkötési szándékát bejelentő személlyel", illetőleg a "házasuló" fogalmával azonosítja.
A Csjt. 3. §-ának (2) bekezdése ugyanis kimondja, hogy a házasságkötést az anyakönyvvezető csak a házasságkötési szándék bejelentését követő harminc nap utáni időpontra tűzheti ki, e határidő alól azonban a jegyző felmentést adhat, a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak az egymás közötti vagyoni viszonyaikat - a házassági életközösség tartamára - szerződéssel rendezhetik, és a szerződésben e törvény rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetőleg a különvagyona.
Az alperesek az egymás közötti vagyoni viszonyaikra - a házassági életközösség tartamára - irányadó házassági vagyonjogi szerződést "házasulókként", 1999. május 14-én, tehát két héttel az 1999. május 28-án történt házasságkötésüket megelőző és legalább 16 nappal a házasságkötési szándékuk bejelentését követően kötötték meg. Ebből pedig az következik, hogy a szerződés megkötésének időpontjában - a jogerős ítélet helyes okfejtése szerint - "jegyeseknek", tehát a Ptk. 685. §-ának b) pontja szerinti hozzátartozóknak minősültek. Ennek a további jogkövetkezménye pedig az, hogy a Ptk. 203. §-ának (2) bekezdése szerint a fedezetelvonás vonatkozásában fennálló rosszhiszeműségük mellett törvényes vélelem szól, e vélelmet pedig a II. rendű alperes a peren - a törvényes vélelmekkel szembeni bizonyítás Pp. 3. §-ának (5) bekezdésébe foglalt speciális szabálya ellenére - nem döntötte meg.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - az érdemi döntés helyes indokaira is utalva - hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.103/2008.)
A felperes és az I. r. alperes 1988. június 11-én kötöttek házasságot, életközösségük 2002. júliusában megszűnt, ekkor a felperes az utolsó házastársi közös lakásból elköltözött.
Még az életközösség fennállása alatt, 1994. június 1-jén az I. r. alperes mint vevő, megvásárolta a családi házas ingatlant 3 100 000 forint vételárért, tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba 1/1 arányban vétel jogcímén bejegyzést nyert. Az adásvételi szerződést követően egy hét múlva, 1994. június 8-án a felperes és az I. r. alperes ügyvéd által ellenjegyzett házassági vagyonjogi szerződést kötött. A szerződés 2. pontjában megerősítették az 1994. június 1-jén kelt adásvételi szerződésben foglaltakat. A szerződés 3. pontja rögzítette, hogy az I. r. alperes az ingatlant milyen pénzeszközökből vásárolta meg. A vagyonjogi szerződés 4. pontja értelmében az I. r. alperes tulajdonába került ingatlan az ő különvagyonát képezi, azzal, hogy a felek kizárták etekintetben a Csjt. 27. §-ában foglalt vagyonközösségi szabályok alkalmazását.
A felperes és az I. r. alperes házasságát a bíróság 2004. április 7-én jogerős részítéletével felbontotta.
A perben a felperes a házastársi közös vagyon megosztása iránti keresetet is előterjesztett, melyet a részítélet jogerőre emelkedését követően a II. r. alperesre is kiterjesztett, és annak megállapítását kérte, hogy a perbeli ingatlan a felperes és az I. r. alperes 1/2-1/2 arányú közös tulajdonát képezi. A II. r. alperest pedig, akinek az ingatlanon végrehajtási joga áll fenn, annak tűrésére kérte kötelezni, hogy 1/2 tulajdoni hányada az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerüljön. Ezzel összefüggésben a felperes a házassági vagyonjogi szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte, három jogcímen is. Hivatkozott arra, hogy a szerződés a Ptk. 207. § (6) bekezdésének értelmében színlelt, a házastársak között fedezetelvonó szerződés született, ugyanis a felperesnek, aki korábban egy gmk. tagja volt, nagyösszegű APEH követeléstől kellett tartania, ezért a házastársak magánvagyonuk kimentése érdekében - ügyvéd tanácsára - kötöttek házassági vagyonjogi szerződést. A felperes arra is hivatkozott, hogy a szerződés semmis, a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, mivel sérti a Csjt. 27. § (1) bekezdésében foglaltakat. Ezen túlmenően azt is állította, hogy a szerződés a jó erkölcsbe ütközés okán is semmis.
A perben a felperes bizonyítani kívánta, hogy az ingatlan megvásárlásának fedezetéül a házastársak közös vagyona szolgált, az I. r. alperesnek a vétel időszakában különvagyona nem volt.
Az I. r. alperes a kereset elutasítását kérte, állította, hogy az adásvételi, valamint a házassági vagyonjogi szerződés mindenben megfelel a valóságnak, a házastársak közös akaratát tükrözi. A szerződések tehát nem voltak színleltek, figyelemmel arra, hogy a felperesnek nem állt fenn az APEH-hel szemben köztartozása, mely fedezetelvonó szerződés megkötését motiválta volna. A II. r. alperes a kereset teljesítését - a bizonyítás függvényében - nem ellenezte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtettek szerint elsősorban azt vizsgálta, hogy a vagyonjogi szerződés színlelt volt-e vagy sem. Amennyiben igen, az I. r. alperes tartozott volna bizonyítani a Pp. 164. § alapján, hogy az adásvételi szerződésben foglaltak ennek ellenére valós tartalmúak, mivel az ingatlan vételére a különvagyonából került sor.
A bizonyítási eljárás eredményeként az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes nem igazolta azt az állítását, hogy a házastársak akarata nem irányult valódi szerződéskötésre, a vagyonjogi szerződés valójában fedezetelvonó szerződés. Az I. r. alperes kifejezett és következetes tagadásával szemben e körben a bizonyítási teher a felperesen nyugodott, aki a szerződés fedezetelvonó voltára vonatkozóan önmagának is több alkalommal ellentmondó nyilatkozatot tett, nem tudta pontosan meghatározni, hogy mikor lépett ki a gmk.-ból, milyen összegű várható adótartozás fenyegette volna. A felperes által bejelentett tanúk, akik ugyancsak tagjai voltak a gmk.-nak, ellentmondásos vallomást tettek, egymással és a felperes előadásával szemben is különbözőképpen nyilatkoztak.
A felperes a házassági vagyonjogi szerződés alapjául szolgáló adásvételi szerződést a Ptk. 235. § (2) bekezdése alapján megtámadhatta volna, erre azonban nem került sor, ellenkezőleg: a felperes a házassági vagyonjogi szerződés megkötésével az adásvételi szerződést megerősítette.
A felperes tévesen hivatkozott arra is, hogy a szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján jogszabályba ütközik, sérti a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdését és ezért semmis. A Csjt. 27. § (2) bekezdésében szabályozott házassági vagyonjogi szerződés megkötésének lehetősége éppen azt biztosítja a házasulóknak, illetve a házastársaknak, hogy a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdésében foglaltakról eltérően határozhassák meg, hogy mi tartozik a közös, illetve a különvagyonba. A felperes és az I. r. alperes által kötött házassági vagyonjogi szerződés tehát szabályosan, érvényesen a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően született.
A házastársak által kötött szerződés nem ütközik a jóerkölcsbe sem, a felperes által hivatkozott, a BH 1999/9. számában közzétett 409. számú határozat a perbelitől alapvetően eltérő esetre vonatkozik, amikor az egyik fél a különvagyoni ingatlanját - ellentételezés nélkül - a másik házastársnak juttatta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a perben elsődlegesen a vagyonjogi szerződés színlelt voltát kellett vizsgálni. Azonban az alperes tagadásával szemben a színlelés okát, annak célját és a szerződési nyilatkozatok mindkét fél részéről való színleltségét a felperes semmiféle hitelt érdemlő bizonyítékkal nem támasztotta alá. A szerződés jogszabályba ütköző voltát tekintve a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság helyes ítéleti indokolására csak visszautalt, a szerződés jóerkölcsbe ütközését pedig azért sem látta megállapíthatónak, mivel a felperes maga is elismerte, hogy a házastársak az együttélést az I. r. alperes önálló bérletében kezdték meg, illetve az I. r. alperes a házasság fennállása alatt különvagyonhoz, örökséghez jutott. Így önmagában az, hogy a felperes a közös vagyon egy részét - esetlegesen - az I. r. alperes különvagyonába utalta, nem ütközne a jóerkölcs követelményébe az általános társadalmi felfogás szerint.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak megállapítását kérte, hogy a felek közötti házassági vagyonjogi szerződés semmis, a bp.-i ingatlan 1/2 illetősége házastársi közös szerzés jogcímén a felperest illeti meg.
A felperes álláspontja szerint a perben eljárt bíróságok a Pp. 206. §-ában foglaltak ellenére - kellő indokolás nélkül - figyelmen kívül hagyták a felperes által bejelentett és meghallgatott tanúk nyilatkozatát, melyből egyértelműen megállapítható, hogy a felperes a Ptk. 207. §-ában foglaltak szerinti színlelt szerződést kötött az I. r. alperessel, annak érdekében, hogy a felperes gmk. tartozása miatti esetleges végrehajtási eljárás során a házastársak ingatlana mentesítésre kerüljön. Ezzel összefüggésben több, a Legfelsőbb Bíróság iránymutatását tükröző eseti döntésre is hivatkozott. Nem köthető ugyanis jogérvényesen olyan megállapodás, amely mindenfajta ellentételezés nélkül a másik fél különvagyonába utal olyan vagyontárgyat, amely jelentős értékű, szinte a teljes házastársi közös vagyont felöleli. A felperes pedig - álláspontja szerint - levezette, hogy az ingatlan a közös vagyonból került megvételre.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - az alábbi indokok alapján - alaptalannak találta.
A perben az elsőfokú bíróság széles körű bizonyítási eljárást folytatott le annak megállapítása érdekében, hogy a házassági vagyonjogi szerződés színlelt volt-e vagy sem. Ezzel összefüggésben a Pp. 206. §-ában foglaltaknak megfelelően, a bizonyítékok összességének okszerű mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a szerződés színlelt voltát bizonyítani nem tudta. Az elsőfokú bíróság a felperes által bejelentett és meghallgatott tanúk nyilatkozatát körültekintően mérlegelte, azt egybevetette a felperes által előadottakkal és a Pp. 221. §-ának megfelelően megindokolta, hogy miért nem volt megállapítható a szerződés színlelt volta. A felperes először úgy nyilatkozott, hogy a gmk. többi tagjával megromlott a viszonya, ezért attól tartott, hogy eljárást kezdeményeznek vele szemben, későbbiekben ezt tagadta és a tagoktól független, esetleges APEH vizsgálatra hivatkozott, mintegy 500 000 forint elmaradt adótartozás miatt. Ugyanakkor a gmk. másik két tagja 5.000.000 illetve 10.000.000 forintos tartozásról tett említést, konkrétumokat azonban nem közölt. A szerződés színlelt voltával kapcsolatban a bizonyítási teher a Pp. 164. §-a alapján a felperest terhelte, ez azonban a kifejtettek szerint nem vezetett eredményre.
Helyesen jutottak a perben eljárt bíróságok arra a következtetésre is, hogy a vagyonjogi szerződés nem ütközött jogszabályba. Ellenkezőleg: a Csjt. 27. § (2) bekezdése alapján, a törvényi rendelkezéseknek megfelelően kötötték meg a házastársak a vagyonjogi szerződést, határozták meg az általános szabályoktól eltérően, hogy mely vagyon kerül a közös, illetve a különvagyonba. Mivel a vagyonjogi szerződés nem bizonyult színleltnek, a házastársak érvényes rendelkezést tehettek arra vonatkozóan, hogy a perbeli ingatlant az I. r. alperes különvagyonaként számolják el.
Kétségtelen, hogy a felperes által hivatkozott eseti döntések értelmében a házassági vagyonjogi szerződés megtámadható jóerkölcsbe ütközés címén, azonban a felhívott jogesetek merőben eltérő tényálláson alapultak, amikor a közös vagyon különvagyonba utalására került sor, valós ellentételezés, illetve az ajándékozás szándéka nélkül.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős határozat a felperes által hivatkozott eljárásjogi és anyagi jogi szabályokba nem ütközik, ezért azt hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.249/2008.) ■
Visszaugrás
