https://doi.org/10.59851/jk.81.09.5
Az alábbi írás Metzinger Péter A jogállam esztétikája című könyve olvasása során megfogalmazódó reflexióimat tartalmazza.[1] Nem vállalkozom a szerző által fölvázolt elméleti konstrukció átfogó értékelésére, csupán a mű tanulmányozása során megfogalmazódó gondolataimat kívánom közreadni. Véleményem kifejtését akaratlanul is befolyásolja az a nézőpont, amelyet a szerző egy közelmúltban megjelent könyvem kapcsán "a jogállam evolúcióját" felvázoló megközelítésekhez sorol.[2]
A jogállam esztétikai interpretációjának gondolatával a hazai jogirodalomban először Fleck Zoltán 2020-ban megjelent publicisztikájában találkoztam.[3] Írásában a jogállam lényegi vonásaként említi az emberi képességek kibontakozását, az emberhez méltó élet és végsősoron az emberi boldogság kereteinek biztosítását, a tisztességes társadalom megteremtését. Ennek kapcsán használja a jog (jogállam) esztétikájának fogalmát. Álláspontja szerint a jog(rendszer) rendelkezik esztétikai tulajdonságokkal, melyeknek a megismerése esztétikai látásmódot igényel. A joggal kapcsolatos esztétikai és egyben érzéki tapasztalások között határozza meg a rendezettséget, a szabályosságot, az alkotmánnyal összefüggésben az emelkedettséget. A jogi rendezettség vonatkozásában pedig pozitív esztétikai tapasztalatként említi a pontosság, a világosság, a logikusság, az egyértelműség kategóriáit, illetve a "helyes jog" összefüggésében az egységesség, kiegyensúlyozottság, harmonikusság, tisztaság, sőt elegánsság fogalmait.
Mindezek előrebocsátása után érdemes figyelmünket Metzinger könyvére fókuszálni. A szerző a mű megírásának elsődleges célját a következőképpen fogalmazza meg: "[N]em a jogállam evolúcióját szeretném felvázolni, hanem a XXI. század absztrakt jogállam pillanatfelvételét elkapni, portréját megrajzolni. A cél tehát nem (szorgalmas) analízis, nem is egy újabb fegyelmezett tézis a jogállamról, hanem valamiféle (holisztikus, nagyképű) szintézis."[4] Mindezt olyan szándék által vezérelve teszi, amely "termékeny hiányérzetet" kelt és ami továbbgondolásra készteti az olvasót. Az (ön)iróniától sem mentes írás műfaji sajátosságaként a szerző az "intellektuális hibrid" jelzőt használja, mivel véleménye szerint a jogállam nem kizárólagosan "fogalmi-jogi" jelenség, amelyet csak a jogtudomány hagyományos módszereivel lehetne leírni.
A "Bevezetések"-nek nevezett, három eltérő terjedelmű elemből ("Elő-vezetés", "Félre-vezetés", "Rá-vezetés") álló prológust követő első részben a jogállam esztétikáját vizsgáló négy fejezet következik. A kötet kétharmadát kitevő fejtegetések a jogtudományi értekezésekre jellemző monografikus jellegű elemzést tartalmaznak. Az ehhez képest jóval rövidebb második részben egy hivatkozások nélküli, a formális szaktudományi stílust és módszert nélkülöző esszét olvashatunk "Discordantia concordum canonum" címmel, mely a jogállam egy lehetséges esztétikai ábrázolásának a "kísérlete". A mű végén két oldalas, a jogállam esztétikájának episztemológiai kereteit bemutató, táblázatokba foglalt összegzést találunk.
A már említett prológusban a szerző szokatlan módon ajánlja könyvét, illetve "idegeníti el" olvasóját a további tájékozódástól. Utóbbi esetben a legfőbb oknak a jogtudomány "építményének" áttekinthetetlen terjedelmű és önön alapjaira valójában soha rá nem kérdező sajátosságát emeli ki. A mű iránti érdeklődés felkeltése során érzünk némi keserédességet, amikor a szerző azt írja, hogy ma már a "jogállam is egyre inkább esztétikumként őrzi meg társadalmi jelentőségét, míg a ráció reprezentánsaként hanyatlik (hisz ahogy egyre elkeseredettebben gyártják a jogot, és egyre arrogánsabban politikai narratívákat építenek köré, úgy válik az egyre kiszámíthatat-
- 401/402 -
lanabbá)."[5] A szerző lényegében ezt a fő állítását kívánja művében részletesen kifejteni.
Metzinger szerint a jogállamról régóta folyó polémia résztvevőinek jelentős része igyekszik mind pontosabban definiálni magát a fogalmat. Ennek során a lehető legrészletesebb fogalmi, történeti, intézményi, (jog)elvi összetevő analitikus elemzésével próbálják feltárni, racionális argumentumokkal megalapozni, hogy a 21. században mik a jogállam(iság) megkülönböztető ismérvei.[6] A vitapartnerek másik csoportja kritikai észrevételeiben előszeretettel hívja fel a figyelmet a jogállami működés esetleges ellentmondásaira, kudarcaira, "túlrajzolva" egyes vonásait. E narratívák - maradjunk a szerző megfogalmazásánál - az állam szerepének, a hatalomgyakorlás értelmének olyan felfogását képviselik, amelyek számára nem jelent kiemelkedő értéket az a jogállamiság-eszme, amely a 19-20. századi jogszemléletet, jogászi világfelfogást jellemezte. Itt azok felfogásáról van szó, akik túlzott kötöttséget látnak a jogállamban és szembeállítják - Magyary Zoltán által használt fogalommal élve - a "cselekvő államot", vagy egy aktuálisabb meghatározást használva az "erős államot". A szerző által képviselt megközelítést egy harmadik álláspontnak tekinthetjük, mely unikális módon új kontextusba helyezi a jogállam értelmezési keretét. Az esztétikai megközelítés célja, hogy a jogállamról lehántsa a "rárakódott axiológiai (normatív, ideológiai) szennyet" és felárja, hogy az emberek milyen érzéseket táplálnak az intézményeivel, azok megnyilvánulásaival szemben, azaz miképpen "tetszik" nekik a jogállam, mint sajátos konstrukció.
A szerző módszertani kérdések tisztázásával kezdi érdemi vizsgálódásait. Az esztétikai módszerek jogra és a jogállamiságra való alkalmazhatóságáról megállapítja, hogy a jogállam, mint kollektív emberi alkotás "autonóm műtípusként" értelmezhető, amely "szépen mutatkozik meg", így esztétikai vizsgálat tárgyává tehető: "A jogállam esztétikája - [...] - azt fejezi ki, hogy a jogállam esztétikai jelenségként is felfogható, és ebből [...] következően az esztétikai megismerés tárgya lehet."[7] Nem kívánja mellőzni teljesen a fogalmi (dogmatikai) megközelítést, hanem az eddig kevés figyelmet kapó szempontokat és módszereket helyezi inkább előtérbe: "A jogállamra vonatkozó absztrakt, tudományos értekezéseknél [...] tanulságosabb lehet, hogy mely konkrét esetekben és miként hivatkozik (vagy nem hivatkozik) egy jogvédő, egy ügyvéd vagy éppen egy bíró a jogállamra. A jogállam talmi esztétikuma éppen a jogi szakmák mindennapos működése során ragyog fel a legfényesebben."[8]
A szerző pedagógiai célként fogalmazza meg, hogy minél többször leplezze le a jogállamra vonatkozó azon kijelentéseket, amelyek dogmatikailag megalapozottnak kívánják beállítani magukat, ugyanakkor nem többek, mint intuitív, alogikus kijelentések. Saját álláspontját jellemezve kijelenti: "Nem értékelem [...] a jogállamot, nem kritériumokat kérek rajta számon, és nem is (politikai) értékként állítom a társadalom elé, még kevésbé rendelem a demokrácia fölé; határozottan a jogállam bármiféle normatív esztétikája ellen kívánok fellépni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a jogállam normatív természetét vitatnám, és azt sem tagadom, hogy a jog, a jogállam értékalapú (például morális, politikai) vizsgálata is legitim, csak szerintem a vizsgálat tárgyát eleve meghatározza a vizsgálat módja, avagy más jogállamot talál a purista jogász, mást az esztéta, mást a moralista és megint mást a politológus vagy az újságíró."[9] Módszertani alapvetését a szerző azzal zárja, hogy a jogállam "pragmatista esztétikáját" kívánja nyújtani. Álláspontja szerint a jogállam valósága és ideológiája közötti anomáliára az esztétika világosabban tud rámutatni, mint a jogtudomány.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
