A bírói gyakorlat felértékelődése a kontinentális jogokban a bírósági döntések publikálásának kérdését is fókuszba helyezi,[2] így mindnyájunk számára tanulságos lehet megismerni a common law jogeset-közzétételi gyakorlatát.
A common law rendszerek az elmúlt évszázadok során kifinomult rendszert dolgoztak ki a bírósági döntések közzétételére vonatkozóan. Ez az írás ezt a rendszert szeretné közelebbről megvizsgálni. Előbb azonban néhány módszertani megjegyzés.
A "common law" alatt Anglia és Wales, valamint az Amerikai Egyesült Államok jogrendszerét értem. A többi common law jogrendszer ismertetése itteni céljainkra felesleges. Az Egyesült Királyságot olykor Angliaként emlegetem, az Amerikai Egyesült Államokat pedig Amerikaként.
Másrészt azt a közhelyet itt is el kell ismételni, hogy a jogrendszerek különbözősége miatt bizonyos fogalmakat nagyon nehéz, vagy lehetetlen lefordítani magyarra. Itt van mindjárt a "Reporter", vagy "reporter", amelyet, ha a gyűjteményes műre utal "jogeset-gyűjteményként", ha a jogesetek közzétételét végző személyre, akkor meg talán "jogeset-jelentőként" lehet fordítani, de mindkettő picit pontatlan. Ilyen esetekben az eredeti angol verziót fogom közölni, és mellette zárójelben a megközelítő fordítását. Egyebekben igyekeztem minden angol kifejezést lefordítani.
Mint azt tudjuk, a common law precedensjog, amelyben érvényesül a stare decisis elve. Ennek lényege, hogy a bíróságok kötve vannak a korábbi, hasonló, vagy ugyanolyan tényállás mellett született ítéleteikhez. Ez messze nem jelenti azt, hogy az angolszász jogrendszerek minden területét bírói ítéletek szabályozzák. Pl. a kártérítési jog szinte teljes rendszere ugyan precedenseken alapszik, és csak egyes részletrendelkezéseket szabályoznak jogszabályok, ugyanakkor például az anti-diszkriminációs jog szinte egésze törvényi jog, (statutory law). De ezeken a területeken is van egy nagyon fontos jellegzetessége a common law-nak, amely a precedensek kötelező erejéből fakad: a statutory law érvként történő használata önmagban ritkán áll meg a bíróságokon: a körülötte kialakult bírósági gyakorlatra, különösen ha egy viszonylag stabil, keveset változó területről van szó, mindenképpen hivatkozni, reflektálni kell. Kis túlzással tehát azt mondhatjuk, hogy a precedensjog - a bíróságokon mindenképp - a jogszabályok által szabályozott területeken is elsőséget élvez.
Annak, hogy a precedensek kötőerővel bírnak, két fontos konzekvenciája van az ítéletek publikálására és stílusára vonatkozóan. Egyrészt, amikor a bíró úgy dönt, - mert legtöbb esetben ő inicializálja - hogy szeretné az ítéletet publikálni egy jogeset-gyűjteményben (law report-ban), eleve úgy írja meg, hogy abból könnyen kiemelhető legyen a "szabály", azaz voltaképp normatív erejű szöveget ír. Ezután a szerkesztés során, amelyet már nem ő, hanem egy nonprofit szervezet (Anglia), vagy a bírósági Reporting Office (Amerika), esetleg egy magánkiadó (mindkét helyen) végez, kerülnek ugyan az ítéletbe plusz információk, ezek azonban már a megtalálást, a besorolást, a jobb érthetőséget segítik, az ítélethez nem adnak hozzá lényegi, jogi információkat. A másik következménye a precedensrendszernek pedig természetesen az, hogy a bíróságok csak nagyon szűk körben (bizonyos eljárásjogi, adminisztratív kérdésekben, afféle BÜSZ-szerű dokumentumokat) bocsájtanak ki kifejezetten szabályozási célú aktusokat - hiszen ezekre így nincs is szükség.
A cikkemben vázolt téma, a "reporting" nagyon gazdag irodalommal rendelkező, és szerteágazó terület, amelynek beható vizsgálata bőven kitenne egy monográfiát is. Itt azonban csak az alábbi kérdésekkel szeretnék foglalkozni, nagyon elnagyoltan: milyen szervezeti keretek között, milyen eljárásrendben, mit, és milyen formákban tesznek közzé a bíróságok? Ezeket a felek hogyan használják? Milyen kihívásokkal kellett ennek a rendszernek szembesülnie az utóbbi időben, és milyen válaszokat adott rá? Mielőtt ezekre a kérdésekre rátérnék a jobb érthetőség kedvéért a jogeset-közzététel rövid történetét is felvázolom.
A közkeletű felfogás szerint a középkor angol jog annyiban tért el Európa többi államának jogától, hogy a feudális széttagoltság hiánya és a viszonylag erős központi királyi hatalom miatt a westminsteri bíróságok hamar egyeduralkodóvá váltak.[3] A középkor delelőjétől a nyomtatás feltalálásáig a jog írott forrásai a kéziratos Yearbook-ok voltak, amelyek nagy számban közöltek jogeseteket is, ekkor még meglehetősen változatos összevisszaságban, de általában "személytelen" stílusban, ("egy bérlő eladta a földjét...") legtöbbször a könyvben kifejtett állítás, álláspont alátámasztására. A felek, vagy a bírák nevei gyakran nem derültek ki a leírásokból, amelyeknek mind a hossza, mind pedig a formája gyakran radikálisan eltért egymástól.[4] A nyomtatás feltalálása után aztán ezeknek a jogeset-közlő könyveknek a száma elkezdett növekedni. A jogesetek kiadói mindig magánszemélyek voltak, jóllehet olykor királyi segítséget is kaptak.[5] Mivel ezeknek a "reporter"-eknek a neve fennmaradt, a gyűjteményeket máig "nevesített jogeset-gyűjteményekként" ("nominate or name reporters") emlegetik. A jogesetgyűjtemények a
- 525/526 -
18. század folyamán fokozatosan váltak egy-egy ember személyes gyűjteményeiből kifejezetten profit céljából kiadott és olykor igen gondosan szerkesztett kiadványokká. Ekkor alakult ki az a gyakorlat is, hogy a bírák összefogtak ezekkel a magánszemélyekkel, akiket felhatalmaztak a döntéseik közzétételére, ("authorised reporters"), és ehhez oda is adták nekik a döntéseket közlésre. A bíróságokon később csak ezeknek a felhatalmazott jogeset-közlőknek a jogeset-ismertetéseire lehetett hivatkozni.
A gazdasági fejlődés és az ipari forradalom a peres eljárások számának növekedését vonta maga után - ez pedig a perek, és a közölt jogesetek számának drasztikus növekedését. A jogban is megjelent a "kontrollválság"[6], és a szedett-vetett, burjánzó magán jogesetgyűjteményekkel képtelenség volt uralni a jogi eljárásokat. Ezek ugyanis nagyon eltérő nívón, terjedelemben, stílusban közölték a döntéseket, és általában rettentően drágán. A 19. század közepére a helyzet Angliában tűrhetetlenné vált. Egyrészt hiányzott az idézés egységes rendszere. Sokszor lehetetlen volt megállapítani a felek mely bíróság melyik jogesetére gondolnak, amikor citálják, és olykor a gyűjtemények ugyanazon jogesetet teljesen másképpen közöltek. Nem volt egységes terjedelem és formátumleírás, amely gyakorta szakmailag is silány jogeset-ismertetéseket eredményezett, amelyekre a bíróság nem támaszkodhatott. Végül a magángyűjtemények ára a profithajhászás miatt elképesztően magas volt. A jogászok a 19. század derekától a kormányzat által támogatott hivatalos jogeset-közzétételt követeltek,[7] és az Amerikában akkor már létező gyakorlat szerint hivatalos "law reporterek", jogeset-közlők kinevezését a bíróságok mellé. Végül a helyzet kompromisszumosan oldódott meg. 1865-ben létrehozták a később nonprofit szervezetként bejegyzett Incorporated Council of Law Reporting-ot, amelynek céljául a "Anglia és Wales legfelsőbb és fellebbezési bíróságai ítélet-ismertetéseinek elkészítését és közzétételét" tűzték ki, "alkalmas formában, szakmai ellenőrzés mellett, megfizethető áron."[8]
A szervezet az ügyvédi kamara (Inns of Court) tagjaiból állott, akik szorosan együttműködtek a bírákkal, de szervezetileg az ICLR nem tartozott a bíróságokhoz. Munkájában "a szakma és a köz" érdekeit kellett szem előtt tartania, és profitot csak "szerény mértékben" realizálhatott. A tanács tagjai végezték a közlésre szánt jogesetek válogatását egy kritériumrendszer alapján, amelyet Lord Lindley állított fel, még 1865-ben. Ez a következő volt.
Közölni kellett minden olyan jogesetet, amely 1. létrehoz, vagy úgy tűnik, hogy létrehoz egy új elvet, vagy szabályt, 2. amely materiálisan módosít egy fennálló elvet, vagy szabályt, 3. amely eldönt, vagy úgy tűnik, hogy eldönt egy kérdést, amelyben a jogi álláspont bizonytalan 4. amely bármilyen okból különösen tanulságos.[9]
A magán-jogesetgyűjtemények természetesen nem tűntek el, például a Butterworth kiadó 1935-ben kezdte el publikálni az All England Reports szériát, de az ICLR által azóta is kiadott Law Reports kiemelkedő szerepet játszott, sőt, ha a jogesetet több helyen is közzétették a bíró előtt ebből a kiadványból kell idézni.[10] A '80-as évektől kezdődően az elektronikus adatbázisok az Egyesült Királyságban is megjelentek, és mára domináns forráskutatási eszközökké váltak, olyannyira hogy 2001-ben a jogesetek számozási és idézési rendszerét is átalakították nagyrészt emiatt, bevezetve a "neutrális" idézési konvenciót, amely a jogesetet már nem a publikációs fórum kötet és oldalszáma alapján, hanem a bírósághoz kötődő szám alapján azonosítja. Erről majd később.
Amerikában a jogeset-közzétételek története nem kevésbé kalandosan, de az angolétól kissé eltérően alakult. A 19. század elejéig itt is névhez köthető jogesetgyűjtemények jelennek meg, amelyeknek itt is elég hullámzó a színvonala, és jellemző rájuk a profitszempontok dominanciája. Az első nevezetes "reporterek" Alexander James Dallas és Ephraim Kirby voltak, akik a frissen felállított Legfelsőbb Bíróság, valamint Pennsylvania, és Delaware bíróságainak jogeseteit is elkezdték az 1790-es évektől kezdődően feldolgozni, nagyrészt az angol mintákat követve.[11] Kirby módszerei már mai szemmel is korszerűnek számítottak. Külön koncentrált arra, hogy gondosan kigyűjtse a jogesetből a jogi érvelés fő pontjait ("main points of the law"), és összefoglalja a kereseti kérelmek lényegét, valamint a képviselők főbb érveit. Gyűjteményeihez több indexet is csatolt. A jogesetek felpereseinek nevei alapján betűrendes mutatót, a "main points of the law"-król (kb. ratio decidendi) külön indexet vett fel. Dallas ezen felül kigyűjtötte az ítéletekből azt, hogy mely más ítéletekre hivatkoznak, és külön összefoglalókat is írt a jogesetekhez.
Az amerikaiakat, úgy tűnik, fűtötte a vágy, hogy angol minták alapján, de saját jogrendszert építsenek fel, így több államban is az állam parlamentje (general assembly) kötelezte a bírákat arra, hogy "adják írásba a jogi kérdések (points of law) tekintetében döntésük indokait, és helyezzék azt el a megfelelő tisztviselőknél."[12] Ezen ok - a nemzeti jogrendszer megteremtésének vágya - mellett ebben az is szerepet játszott, hogy rengeteg volt a pontatlanság és a késés, illetve a magán-jogesetközlők általában is sokszor voltak megbízhatatlanok. (Dallas például néhány évig ingatlanspekulációval foglalatoskodott, ebben az időszakban éveket hagyott ki a közlésben.) Így a nevesített magán jogeset-gyűjtemények korszaka Amerikában nem tartott sokáig. Több államban szinte egyszerre egy máig is létező új intézmény jelent meg a bíróságokon, a "döntés-közlő", (reporter of decisions). Így történt ez a legfelsőbb bíróságon is, ahol Joseph Story bíró javaslatára, a bírák informális megegyezése nyomán barátját, a kiváló tudóst Henry Wheatont nevezték ki a döntések hivatalos közreadójának, aki rögvest megígérte, hogy "takaros és szépen nyomtatott" formában fog a bíróság ítéleteiről tudósítani. Az 1820-30
- 526/527 -
években aztán szinte minden állam felsőbíróságain létrehozzák ezt a máig mindenhol létező pozíciót.
A jogesetek amerikai közzétételi történetének azonban van egy speciális szála. Angliában, mint láthattuk a nonprofit ICLR visszaszorította a magán jogeset-gyűjteményeket, Amerikában azonban az ország méretei miatt egyre erősebb igény mutatkozott egy, az országot teljesen felölelő, és a hivatalos "reporterek" felett álló, azok, sokszor eltérő formában és stílusban közzétett döntéseit egységes és megfizethető formájú kiadványban közlő szolgáltatásra. Az 1800-as évek legvégére aztán az American Bar Association (az Amerikai Ügyvédi Kamara) is felismeri, hogy létre kell hozni a jogesetek közlésének egységes szabványát, amelyet aztán a kiadóvállalatok közösen ki is találnak. Ezek közül a kiadóvállalatok közül ekkorra már a legnagyobbnak a John B. West nevű korábbi utazóügynök által létrehozott West Publishing Company számított, amely kiadványával, a National Reporter Systemmel 70 évre meghatározza Amerikában a jogesetek közzétételének gyakorlatát.[13] A West nemcsak a jogesetek közzétételének formáját egységesíti, hanem egyúttal létrehozza az ítéletek publikálásának nagyüzemi, "futószalagos gyártását" is. A kiadó név nélkül író képviselője így reklámozza az American Law School Review-ban a 20. század elején ezt a módszertant:
"A gyűjtemények készítését mind a tárgy, mind a tartalom, a forma és a megjegyzések, a címszavak, a tényleírás stb. tekintetében egységes szabályok szerint kell végezni. A tárgyszavazás és az összefoglalás egységes és pontos kell legyen mind a besorolás, mind a felosztás és a rendszerezés szerint. (...) Nyilvánvalóan, ezen szabályok és utasítások, a megjegyzések és a kereszthivatkozások rendszerének kidolgozásához, amelyek a rendszer alapját jelentik, sőt ezek alkalmazásához és továbbfejlesztéséhez is (...) nagyobb számú, speciális végzettséggel és képzettséggel rendelkező ember munkájára van szükség".[14]
A szerkesztőségben ez idő tájt 40 ember dolgozott. Ez a helyzet aztán a 20. század hatvanas éveiig nem változik sokat (legfeljebb a mennyiség duzzad egyre jobban) ekkor azonban megjelennek az első on-line elektronikus jogeset-adatbázisok.
Mint a rövid történeti bevezetőből is világossá vált, a két nagy common law országban a bírósági döntések közzétételének szervezeti keretei eltérőek. Angliában a publikálás egyetlen "hivatalos" szervezete a valójában nonprofit szervezetként tevékenykedő ICLR. Az általa megjelentetett szériákat a bíróságok "kvázi-hivatalosnak" fogadják el. A többi gyűjtemény hivatkozhatósága az elismertségüktől függ, de az általános szabály az, hogy bíróság előtt csak olyan ítéletre lehet hivatkozni, amelyet egy barrister autentikált.[15] (Így például egy ügyben a bíróság a Times újságban közölt jogeset-ismertetést elfogadta, mert azt egy ügyvéd készítette, és nevével vállalta, aláírta.)
Az ICLR-be az ügyvédség delegál tagokat, a bírák által eleve szerkesztett formában átküldött ítéleteket ez a szerkesztőbizottság válogatja. Mivel a Law Reports az első igazságügyi reform előtt indult, (1875) az első 10 évben a rengeteg bíróság miatt még 11 sorozatra bomlott, mára azonban már csak 4 széria maradt, amelyek az Appeal Cases (a House of Lords, illetve ma már a Supreme Court és a Privy Council), a Chancery Division, a Queen's Bench és a Family Division ítéleteit publikálják. A kezdetektől létezik egy a gyors publikálást, valamint a fentebb említett publikálási kritériumoknak nem megfelelő ítéletek közzétételét lehetővé tevő hetilap is, amely jelenleg Weekly Law Reports címen fut.[16] A Law Reports esetében szigorú, és korábban említett, még Lord Lindley által kidolgozott válogatási szempontrendszer lényegében nem változott. A Law Reports ez alapján minden 5000 ügyből kb. 150-et közöl évente. Az ítéleteket természetesen szerkesztik és egy meghatározott formára hozzák. Ezért a később emlegetett, a jogászok számára kibocsátott "practice direction" kifejezetten meg is különbözteti az "official transcript"-et, az ítélet nyers, nem publikálásra szánt szövegét, és a "report"-ot, amelyet kiválasztottak, egy szerkesztő kifejezetten közlési céllal átalakított (később majd leírom mik a report főbb elemei), majd a bíró, és a felek is leellenőriztek.
Az ICLR és a Law Reports dominanciája ellenére magángyűjtemények is folyamatosan megjelennek, és ezeknek a száma nagyon komolyan megnőtt az internet megjelenésével. A bírói kar számára folyamatos aggodalmat jelent, hogy lényegtelen, jogi szempontból irreleváns ítéletek tömege jelenik meg a weben, majd a beadványokban. Ezért a bírák az eljárások során még mindig preferálják a jól szerkesztett precedensek hivatkozását, hiszen ezek átmentek egy szűrőn, (a Lindley szűrőn), és értő szerkesztési folyamaton.[17] A Lord Chief Justice előbb 1998-ban kiadott, majd több ízben aktualizált egy ún. Practice Direction-t, amely megpróbálja korlátozni az eljárásokban hivatkozható ítéleteket. A Direktíva egyfelől kijelenti, hogy csak olyan nem hivatalosan közzétett esetre lehet hivatkozni, amelyben olyan jogelv, vagy szabály található, amely egyébként nem támasztható alá hivatalosan közzétett esettel. Másrészt megállapít a közzétett források között egy explicit erősorrendet: a hivatalos ICLR által kiadott Law Reportsban közzétett ítéletek elsőséget élveznek, ezután következnek a Weekly Law Reportsban közzétett esetek, és a szakmailag nívós más (magán) jogeset-gyűjtemények. "Transcripteket" azaz nyers ítélet-szövegeket csak a legvégső esetben lehet hivatkozni, és csak akkor, ha a jogelv, vagy a szabály máshol nem szerepelt. A tömegesen publikált "nyers" ítéletek által okozott probléma akut voltát jelzi, hogy néhány hónapja egy újabb kiegészítés látott napvilágot a főbírótól, amelyben szerepel, hogy csak olyan
- 527/528 -
forrásra lehet hivatkozni, amely az ügyben vitatott kérdésekre vonatkozóan tartalmaz kijelentéseket, (!) és hacsak az ügy bonyolultságából nem fakad más, nem lehet 10 forrásnál többre hivatkozni (!!). Az iránymutatás 13. pontja pedig kimondja, hogy bármilyen hivatkozás esetén a hivatkozott forrás fénymásolatát, vagy elektronikus verzióját be kell az iratok mellé csatolni. (Ez voltaképp a hivatalos jogeset-gyűjtemények megjelenése előtti helyzetet hozza vissza, amikor a feleknek a hivatkozott forrásokat be kellett csatolniuk a beadványaikhoz.)
A nagy amerikai elektronikus kiadóvállalatok megjelenése furcsa helyzetet eredményezett Angliában. A Lexis, Amerika első elektronikus jogi kiadója az 1980-as években jelent meg Angliában, és ettől fogva közzétette a transcripteket is, valamint feldolgozta pl. a Times, és más folyóiratok jogeset-ismertetéseit. Így már érthető, hogy a felek miért hivatkoznak gyakran ismeretlen forrásokat is, és miért kellett a főbírónak ez ügyben szabályozást kiadnia.
Amerikában tehát az 1800-as évek közepétől kezdve hivatalos jogeset-jelentők (official vagy state reporters) működtek a bíróságok mellett, illetve kialakult egy nagyon komoly magán jogeset-kiadási iparág, élén a West kiadóval. Talán ez is a magyarázata annak, hogy Amerikában már jóval az internet előtt a publikált jogesetek relatív száma (azaz az összes megszületett ítéletre vonatkozó szám) jóval nagyobb, mint Angliában, ahol ez az Internetes szerkesztetlen "transcriptek" megjelenéséig - láthattuk - kb. 5% körül volt.[19]
Az, hogy milyen eseteket, és milyen szervezeti, és eljárási rendben, milyen formátumban kell publikálni, Amerikában államról államra változik, és általában a bíróságok belső szabályzatokban, (model rules, vagy court rules) formájában rendezik.[20] A publikálás kritériumai hasonlóak a Lindley szabályokhoz, de az elv fordított: a publikálás a főszabály, és csak kivételképpen nem publikálják az ítéleteket, ha "nincsen precedensértéke" vagy "nem mond ki új elvet vagy szabályt" illetve "nem jelenti egy jelenlegi elv, vagy szabály alkalmazását egy másik tényállásra". Azokat az eseteket is publikálni kell, amelyek "közérdeklődésre tartanak számot", egy meglevő szabályt nem helyeznek ugyan hatályon kívül, de "kritizálják azt", "történeti áttekintést adnak egy szabályról" (!), vagy "megoldanak egy konfliktust az adott bíróság egyes tanácsai (panels) között", esetleg "konfliktust keletkeztetnek egy a bírósággal azonos szinten álló másik bíróság gyakorlatával".
Amerika legnagyobb bírósága a New York-i, ahol önálló 30 fős szervezet a New York State Law Reporting Bureau végzi a jogesetek publikálását, élén a State Reporter-rel, aki természetesen jogvégzett személy. A Hivatal működésének alapvető szabályait 1938 óta jogszabály rögzíti.[21] Főszabályként itt is minden precedensértékű, a közérdeklődésre számot tartó ítéletet publikálni kell, de a kiválasztáshoz szintén szabályzatban rögzített szabályrendszert dolgoztak ki. Ezen szabályok szerint az alábbi szempontok szerint kell az ítéleteket közzétenni.[22]
• Precedens-érték: ítéletek, amelyek "szignifikánsan hozzájárulnak a joghoz".
• Újdonság-érték: ítéletek, amelyek valamilyen napirenden levő téma, új szabályozást igénylő kérdés körül forognak.
• Közérdeklődésre számot tartó ítéletek: a szélesebb nagyközönséget érdeklő ügyek: ilyenek lehetnek az ügyvéd-ügyfél viszonnyal kapcsolatos ügyek, vagy pl. az általános iskolákat érintő ügyek stb.
• Gyakorlati fontosság: főként a jogásztársadalom széles körét a praxis szempontjából érintő eljárásjogi ügyek, pl. bizonyítással kapcsolatos precedensek.
• Sokszínűség: igyekeznek a jog különböző területeiről válogatni.
• Földrajzi sokszínűség: különböző földrajzi helyekről válogatnak.
• Szerzői sokszínűség: igyekeznek a lehető legteljesebben megmutatni a bírói kart.
• Szabatosság, jól megfogalmazottság: nem közölnek 15 oldalnál hosszabb, ismert témákat hosszan fejtegető, tudományoskodó, a tényeket komplikáltan, ismétlődésekkel tálaló ítéleteket.
Az, hogy mi jut el a State Reporter-nek alapvetően a bírák döntése, de ha az ítéletet publikálásra érdemesnek találják, és a Reporter kéri más, az eljárás és az ítélet megértése szempontjából fontos iratot is bekérhet. A Hivatal a felsőbíróságok ítéleteiből merít elsősorban, de publikálhat az alsóbíróságok gyakorlatából is ítéleteket, és ezt gyakorta meg is teszi: évente nagyjából 10 000 ítélet érkezik a hivatalhoz, amelyből a Hivatal csak 600-at közöl a nyomtatott jogeset-gyűjteményben. Egy bíró számára a Reporter-ben megjelenni óriási dicsőség, ezért az nem is kérdés, hogy a bírák a döntéseik felett a nevüket büszkén viselik. A beküldött, de nem publikált "maradékot" a Hivatal egy weboldalon teszi közzé,[23] illetve átadja a West kiadó online szolgáltatásának, a Westlaw-nak. A beküldendő ítéleteket a részletes, (több mint 250 oldalas!) stílus-kézikönyv (style manual) formátumleírása alapján kell benyújtani a hivatalhoz. A könyv meghatározza a hivatkozások egységes rendszerét (a jogesetekre, és minden más irányítási eszközre vonatkozóan), de rendelkezik a jogi fogalmak, a pénzösszegek, a dátum és időmegjelölések, a cégnevek, a szakirodalmi hivatkozások stb. írásának módjáról is; az egész nagyon hasonlít a szakmai kiadók stíluskönyveihez.[24] A Reporter Hivatala az ítéleteket szerkeszti: ellátja Headnote-okkal, (ezekről később) és a "szokásos indexekkel és táblázatokkal", a normál menet szerint visszaküldi a "szerzőnek" kijavításra, átnézésre a levonatot, majd gondoskodik gyors, pontos, és költséghatékony megjelentetésükről. A jogszabály a nyomtatással kapcsolatos szerződések részleteit is tartalmazza.
Az amerikai gyakorlat megengedőbb a nem publikált ítéletekre történő hivatkozásokkal, bár itt is vannak törekvések ezek visszaszorítására. Egyfelől kijelentik, hogy csak kivételesen lehet nem publikált ítéletre hivatkozni, de a legtöbb állam bíróságain elfogadják, ha a nem publikált eset "az ügy szempontjából lényeges kérdésben erősíti az érvelést."[25]
- 528/529 -
Az utóbbi időkben az angol és az amerikai gyakorlat az ítéletek formáját illetően - a mindkét kontinensen jelen levő elektronikus kiadók miatt is - egyre jobban hasonlít egymáshoz. Az itteni megállapítások tehát mindkét jogrendszerre érvényesek, ahol nem, ott jelzem.
Az első és legfontosabb jellegzetességük az angolszász bírói ítéleteknek, hogy nevük van, amely az alperes és a felperes nevéből áll, (büntetőügyek esetén a vádló R, - Regina, a Királynő, Amerikában a "People" vagy a "State" megjelölés áll a felperes helyén) a kettő között a v. (versus) betűvel. Ennek számtalan előnye van. A híresebb jogeseteket a jogász szakma és a közvélemény is könnyedén be tudja azonosítani, és könnyebb az írott anyagokban, az adatbázisokban is röviden hivatkozni rá. A "számos" hivatkozásnál egy folyó szövegben, vagy egy találati listában jóval beszédesebb, informatívabb.
A "népszerű" név után következik a citation, az ítélet beazonosíthatóságát lehetővé tevő karaktersor. A jogászok a jogi egyetemen első éven megtanulják a hivatkozások rendszerét, és az Egyesült Királyságban az OSCOLA[26], Amerikában pedig a Bluebook[27] nevű kiadványok (más módszertani kézikönyvek társaságában) nagyon részletesen taglalják nemcsak a hivatkozások felépítését, hanem azok használatának szabályait is.
A hivatkozás felépítése egészen a 2000. évek elejéig úgy nézett ki, hogy a népszerű név után a döntés éve következett szögletes zárójelben, majd a publikációs fórum (a jogesetgyűjtemény, a könyvszéria) rövidítése. Angliában ez pl. így nézett ki: Horton v Sandler [2007] 1 AC 307, ahol az 1 AC a Law Reports Appeal Cases 2007-es szériájának első kötete, a 307 pedig az oldalszám. Az amerikai rendszer hasonló logika alapján építette fel a hivatkozásokat, de itt a jogeset-közlő kötetek sorszámozása folyamatos, így nem volt szükség a népszerű név után az évszámra. Ez a hivatkozás tehát: Furman v Georgia 408 U.S. 238 (1972) a mögé rakott évszám nélkül is beazonosította a jogesetet, (bár a döntés éve nyilván informatív). Itt látható, hogy a U.S. Reportsnak ez a 408-adik kötete. Egyes szériák újraindultak, ekkor 2d, 3d és hasonló toldatokkal látták el a számokat.
A 2000-es évek elejéig mindkét országban kizárólag ez a rendszer létezett (az elektronikus publikációs fórumokban is kaptak saját számokat a döntések), és ez azt eredményezte, hogy a perekben olykor a 8-10. helyen közzétett ítéleteket nehezen lehetett beazonosítani, az egyik fél erre, a másik arra hivatkozott. Ekkor Angliában hivatalosan, Amerikában csak ajánlás szintjén (és a különböző tagállamokban eltérő módon) bevezették az ún. semleges idézési módot, amely a jogeset neve mellett általában évszámból, a bíróság rövidítéséből és a folyó sorszámból áll. Ez a szám nem a bírósági belső ügyszám, hanem a (bárhol, így a weboldalakon is) publikált ítéletek egy bíróságon, egy éven belül publikált ítéletek folyó sorszáma.
Az ítéletek alaki kellékei egyebekben megegyeznek a világ más pontjain, így hazánkban is használt és - egyébként az ésszerűség által diktált - kellékekkel. A felek és a perbeli képviselők pontos megnevezése mellett utalnak az előzményi bírósági ítéletekre, a kereset tárgyára stb. egy bevezető részben. Az Egyesült Királyságban az ítéleteket a könnyebb hivatkozhatóság kedvéért bekezdésenként folyamatos sorszámozással látják el. A bíró neve mindkét jogrendszerben az ítélet elején olvasható.
Az "opinion" indokolási részével kapcsolatban érdemes felidézni az amerikai Federal Judicial Center, a Szövetségi Bírói Központ segédanyagát.[28] A könyvecske, amelyet kifejezetten kezdő bíráknak szántak, az elején leszögezi, hogy teljesen más az, amikor úgy írunk ítéletet, hogy tudjuk, hogy az nem lesz publikálva, mint ha publikálják, hiszen ilyenkor egy meghatározatlan számú, ismeretlen, széles nagyközönségnek is írunk. A könyv ezután végigveszi az ítéletírás általános (stílus, terjedelem) és specifikus (jogi idézetek, az ítélet felépítése) jellegzetességeit, egy sor jó tanáccsal segítve a bírák ítéletírással, és persze elsősorban a publikusnak szánt "opinion" írásával kapcsolatos munkáját.
Ezek közül csak néhány érdekesebbet emelünk ki. A könyv azt ajánlja, hogy mindig készítsünk vázlatot, amely az érdemi rész elemei mentén halad. Az érdemi tartalom megfogalmazása esetén az "indokolási részben" azt ajánlja, hogy elöl szerepeltessük az eldöntendő kérdést, amelyet mindig a saját nézőpontunkból fogalmazzunk meg: a bíró nem lehet az ügyvéd "foglya"[29] ennek megfogalmazásakor. A célszerűség dönti el, hogy az eldöntendő kérdést a tényállás ismertetése előtt vagy után írjuk le. Az előtte történő szerepeltetés előnye, hogy a később következő tényállás-ismertetésnek az olvasó számára értelmet ad.
A tényállás ismertetése a nem publikált és a publikált ítéletek esetén nagyban eltérhet. Mivel a publikált ítélet nem a feleknek szól, a tényállás sok olyan részletére nem kell benne kitérni, amelynek a felek szempontjából jelentősége van, de az ügy megértése szempontjából, vagyis elvi szempontból lényegtelen. A könyv például kifejezetten nem javasolja az "opinion"-ben a túl sok dátum használatát.
Az ítélet következő részeként a jogi szabályok elemzését ajánlja, amely az ítélet "szíve". Ebben kell meggyőzni az olvasót arról, hogy az adott szabályok valóban helyesen lettek alkalmazva, s így a döntés valóban helyes. Itt is igaz, hogy a publikálásra szánt ítéletben nem kell a képviselők jogi érvelését követni, de reflektálni mindenképpen kell rájuk. Itt az idézéssel kapcsolatban az anyag a minél frissebb autoritásokra történő hivatkozást ajánlja, és a minél kevesebb hivatkozás használatát (az ún. lánchivatkozásokat, amennyiben nem adnak új érveket az egyes idézett ítéletek az érveléshez, el kell kerülni).
Végül megjegyzi, hogy az ítélet - bár szakmailag magas nívójúnak kell lennie - ez nem jelentheti azt, hogy pate-
- 529/530 -
tikus hangvételű, kioktató, vagy tudományoskodó. Nyelvezete legyen nagyon egyszerű, ha lehet rövid, egyszerű szavakból álló mondatokból álljon, a lehető legkevesebb jogi zsargonnal, latin kifejezéssel. Tanácsként fogalmazza meg, hogy a bíró használjon egy külső, szakmai szemet (pl. a law clerk-et, azaz a bírósági fogalmazót), hogy ellenőrizze, ítélete érthető-e egy külső személő számára. Beszélje meg vele az ügyet, és hallgasson a tanácsaira a józan ész határain belül.
Mint azt fentebb már több helyen említettem, a state reporterek és a kiadók nagyon komoly értéket adnak hozzá a döntésekhez, az ő rendszerező munkájuk nélkül a jogi szakma nem tudná használni, megtalálni ebben az irdatlan nagy halmazban a megfelelő autoritásokat: ha úgy tetszik a jogélet nélkülük rég megállt volna. Tulajdonképpen nincs is értelme a bíróságokról és a kiadókról, ítéletekről és publikált ítéletekről beszélni, talán eddig is láthatóvá vált, a kategóriák (történetileg is) egybefonódnak egymással.
A kiadók ugyanakkor természetesen nem szerkesztik át magukat szövegeket. Amit megtehetnek, és meg is tesznek több mint egy évszázada, hogy rendszerezik, kivonatolják, indexelik, és más eszközökkel teszik könnyen megtalálhatóvá, gyorsan áttekinthetővé, megérthetővé, összefüggésekbe helyezhetővé az adott döntést.
Itt most nem szeretnék minden kiadói szerkesztési "trükkről" beszámolni, csak a legfontosabbakat emelem ki.[30]
ca) Taxonómiák, és a Key Number System
A common law-t nem strukturálják nagy kódexek, amelyeknek a vázára fel lehet fűzni az ítéleteket. (A kontinensen az ítélet "helyét" a teljes jogrendszeren belül kijelöli, hogy mely jogszabály mely helyét értelmezi.) Ebből a megfontolásból született Amerikában a könyvtári tizedes osztályozás mintájára a West kiadó a Key Number System-e, amely a jog teljes "tartalomjegyzéke" kívánt lenni, (több mint 80 000 kategória volt a "fa" alsó szintjein). A számítógép feltalálása előtt ez nagyban segítette a jogászokat az egy témakörhöz tartozó ítéletek megtalálásában. A taxonómián kívül az ítéletek kaptak - ezzel csak lazán összefüggő - tárgyszavakat is.
cb) Több dimenziós indexek
Nemcsak az ítéletekben foglalt jogesetekről, hanem szinte minden létező információról készültek indexek a nagy Reporter-ekben. Jogszabályokról, mindenféle jogi kifejezésekről, az alperesek és a felperesek, a perbeli képviselők stb. neveiről is.
cc) Összefoglaló és Headnote
Az ítéletek könnyű áttekintéséhez már kezdetben is készültek rövid összefoglalók, amelyek a teljes jogesetet foglalták össze, ezek rendszerint két-három bekezdésben utaltak a tényállásra és a döntés lényegére. Ettől különbözött a headnote, amely az egy-egy ítéletből kiszűrhető kb. egy mondatos szabályt, és csakis a szabályt tartalmazta. Egy-egy ítéletben több ilyen szabály is lehetett. A korábban main points of the case-nek, vagy syllaby-nak is nevezett "szabály" nagyban segítette a jogalkalmazókat, hiszen láthatóvá vált az egyébként rejtett "ratio decidendi". A headnote-okat jogi szerkesztők (és a reporterek, vagy state reporterek) készítették, de ezek a legritkább esetben tértek el a szövegtől: sokszor a headnote csak annyi volt, hogy kiemelt az ítélet szövegéből és egyetlen értelmes mondattá formált egy szövegtöredéket, mellékmondatot stb.
cd) Citatorok és autority check
A rettenetes mennyiségű publikált ítélet oda vezetett, hogy nehéz volt megítélni egy-egy ítélet fontosságát, jelentőségét. Erre a 19. század végétől azt találták ki, hogy elkezdték nyomon követni az ítéletek hivatkozási utóéletét, oly módon, hogy minden újonnan született ítéletből kiszedték az ítéleti hivatkozásokat, és később ezekből statisztikákat készítettek, majd a táblát "invertálták", azaz a hivatkozott ítéletnél mutatták a reá mutató hivatkozásokat. Nemcsak a hivatkozást, hanem annak kontextusát is kigyűjtötték, - azt, hogy pozitív, vagy negatív színben emlegetik, "megkülönböztetik", esetleg kifejezetten "hatályon kívül helyezik" (overrule) azt. A Citatorok a mai napig fontos munkaeszközei a jogalkalmazóknak, jóllehet ma már ez az eszköz is számítógépről érhető el.
A Report-ok hatalmas szériáit, bár máig megjelennek nyomtatott formában is, a 2000. évek elejére csaknem teljesen felváltotta az elektronikus közzététel. Ugyanakkor sem a bírák gondos "opinion-writing"-ja, sem pedig a kiadóknak a megtalálhatóság növelésére kifejtett szerkesztési erőfeszítései és ezek sajátos szimbiózisa nem változtak, csak kissé átalakultak. A nagyközönség a nyers ítéletekhez ugyan hozzáférhet ma már mindenütt, de ez feldolgozás, indexelés, osztályozás nélkül még a jogászközönségnek sem ér sokat, egy laikus számára meg gyakorlatilag használhatatlan.■
JEGYZETEK
[1] A bemutatott kutató munka a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0001 jelű projekt részeként az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
[2] A bírói ítéletek szerepének növekedéséről a kontinensen ld. Igor I. Kavass: Law Reporting: Comparisons Between Western Europe and Common Law Countries (1977) 5 International Journal of Law Libraries, 104. o. Kavass már a hetvenes évek végén azt állítja, - amit a kiadók gyakorlata is megerősít, - hogy a döntvénytárak lassan átveszik a kommentárok szerepét, jóllehet ennek mértéke országonként nagyon eltérhet. Kavass amúgy ezt a trendet az egyetemek és az egyetemi jogászság átpolitizálódásával, és az alsóbb szintű, a jogdogmatikát "sértő" irányítási eszközök burjánzásával magyarázza.
[3] David, René: A jelenkor nagy jogrendszerei, Budapest, 1977. 261. o. és W.S . Holdsworth: History of English Law, London, 1956. I. kötet 54-63. o.
[4] Percy H. Winfield: Early Attempts at Reporting Cases 40 Law Qarterly Review, 318 o.
[5] Baker, Susan: Law Reporting in England and United States: History, Controversy and Access to Justice, 32 Canadian Law Library Review 187. o., (2007)
[6] "crisis of control" James R. Beniger zseniális könyvében kimutatja, hogyan vezetett az ipari forradalom "irányítási" azaz tkp. információs válsághoz. Ennek az irányítási válságnak, amely megteremtette a modern könyvelést, logisztikát, marketinget, futószalagos tömegtermelést, vasúti irányítást menetrendekkel és jelzőrendszerekkel stb. az egyik leágazása az ipari fejlődés nyomán elburjánzó jogviták miatt keletkező igény a kiszámíthatóbb jogra, a könnyebben kezelhető és átlátható jogforráskezelésre, a sztenderd formátumú, rendezett law reports-okra. James R. Beniger: The Control Revolution, Cambridge, Mass., 1986. 219. o. skk.
[7] Lindley, Nathaniel: History of the Law Reports, 1 Law Qarterly Review, 138. o. Lindley 30 fontot említ egy teljes széria áraként, ez mai értéken kb. 30 000 fontnak - több mint 10 millió forintnak - felelne meg.
[8] A szervezet honlapja: http://iclr.co.uk/news-and-events/about-us (2012-07-07-én látogatva)
[9] Baker 179. o.
[10] A Lord Woolf által készített jogforrások idézésére vonatkozó gyakorlati útmutatás [Practice Direction: Citation of Authorities (2012)] 6. pontja szerint. [2001] 1 WLR 194
[11] Joyce, Craig: The Rise of the Supreme Court Reporter: An institutional Perpective on Marshall Court Ascendancy, 83 Michigan Law Review 1291. o.
[12] Connecticut General Assembly, idézi Joyce 1297
[13] Robert M Jarvis: John B. West: Founder of the West Publishing Company, 50 American Journal of Legal History 1. o.
[14] (név nélkül): The Editorial Staff of the West Publishing Company 3 American Law School Review 76. o.
[15] Law Reporting: From Bracton to Lexis, Law Society Gazette, 1989. július 26. http://www.lawgazette.co.uk/news/law-reporting-bracton-lexis
[16] Paul Magrath: The Incorporated Council's 135 Years of Law Reporting for England and Wales, http://www.justis.com/data-coverage/iclr-si.aspx (utoljára látogatva: 2012-07-08)
[17] A Law Reporting and Legal Information in the New Millenium konferencia összefoglalója: LawLink, Faculty of Law Newsletter, Cambridge University, 2000. augusztus, 1. szám, 7. oldal.
[18] Practice Direction (Court of Appeal: Citation of Authorithy, 1995)
http://www.uwe.ac.uk/library/resources/law/blis/media/%5B1995%5D%201%20W.L.R.%201096.pdf, (utoljára látogatva: 2012-07-08) és Practice Direction: Citation of Authorities, (2012)
http://alisongrahamwells.files.wordpress.com/2012/04/citation-of-authorities-copy-260412.pdf (utoljára látogatva: 2012-07-08)
[19] Ezzel egyező számot említ Kavass 110
[20] Egy 2001-es cikk remek áttekintést ad a témáról táblázatos formában is összefoglalva az amerikai gyakorlatokat. (Melissa M. Serfass - Jessie L. Cranford: Federal and State Court Rules Governing Publication and Citation of Opinions [notes] 3 Journal of Appellate Practice and Process 251 2001)
[21] Judiciary Law, Article 14. § 430-438, http://www.courts.state.ny.us/reporter/Regulations.htm#5529
[22] http://www.courts.state.ny.us/reporter/Selection.htm#Criteria
[23] www.courts.state.ny.us/reporter/Decisions.htm
[24] http://www.courts.state.ny.us/reporter/New_Styman.htm
[25] Serfass és Cranford 255
[26] OSCOLA - Qxford Standard for the Citation of Legal Authorities, www.law.ox.ac.uk/oscola
[27] Ez több vezető jogi folyóirat összefogása nyomán egy 80 éve kiadott kötet, jelenleg önálló weboldala is van. www.legalbluebook.com
[28] Ez a szervezet 1967 óta foglalkozik a bírák (és a jóval nagyobb számú) bírósági alkalmazottak oktatásával. Feladata továbbá módszertani anyagok, segédletek készítése, és részt vesz a belső bírósági módszertanok, és szabályok kialakításában is. Kutatásokat végez a bírák körében, (pl. 2005-ben, mielőtt a nem publikált ítéletekre történő - egyébként végül megengedő - hivatkozás szabályozása elkészült volna, kérdőíves kutatást végzett a bírák és az ügyvédek körében a fennálló gyakorlatról, és az ezzel kapcsolatos elvárásaikról. Reagan, R. Timothy: Citing Unpublished Opinions in Federal Appeals,
http://www.fjc.gov/public/pdf.nsf/lookup/citatio3.pdf/$file/citatio3.pdf
[29] Uo. 14
[30] Ződi Zsolt: Jogi adatbázisok és jogi forráskutatás, Doktori értekezés, kézirat, Pécs, 2011., 31. skk, és a lábjegyzetek.
Visszaugrás
