A jelenlegi gazdasági berendezkedésünk teljes egészében visszatükrözi és megtestesíti a XX. század végére, az ipari forradalom korszakától kezdődően kialakuló, mára világszerte megszilárdult gazdasági világrend jellemzőit: többek között a nagy tőketársaságok uralmát. E gazdasági társaságok egyik legfontosabb jellemzője, amely többek között jelenlegi pozíciójuk megszerzésében is sorsdöntő szerepet játszott, hogy tagjaik (részvényeseik) nem felelnek a társaság tartozásaiért. Az elkülönült jogi személyiséggel (vagy legalábbis jogalanyisággal) rendelkező és korlátozott tagi felelősség mellett működő gazdasági társaságok gazdasági rendjét sokan sokféleképpen szokták kritizálni. Jelen írás célja, hogy e kritikák közül egyet megvizsgáljon elméletileg és jelenleg hatályos jogunk tükrében egyaránt, nevezetesen a kockázat externalizációjának vádját és így a kényszerhitelezők helyzetét.
A kockázat externalizációjának vádja tulajdonképpen még jogos is lehetne. A korlátozott tagi felelősség ugyanis azt jelenti, hogy a társaság vagyonát meghaladó mértékben tud tartozásokat felhalmozni, amelyek a társaság jogutód nélküli megszűnése (felszámolása) esetén fedezetlenek maradnak, hiszen a tagság e tekintetben a bevitt vagyon (illetve a saját tőkéből a bevitt vagyon alapján a tagra eső rész) erejéig limitálta felelősségének maximumát. Ezt a lényegében általánosan elterjedt megoldást a magyar társasági törvény (a továbbiakban: Gt.[2]) is tartalmazza [lásd a kft. és az rt. definícióját, illetve a Gt. 68. § (1)-(3) bekezdését]. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gazdasági társaság tagsága úgy externalizálja felelősségét, hogy azért a hitelezők lényegében semmiféle ellenszolgáltatást nem kaptak. Legalábbis elsőre ez tűnik megállapíthatónak. E ponton azonban lényeges eltérés mutatkozik a hitelezők két csoportja, az ún. önkéntes és a kényszerhitelezők között, bár ezt a szétválasztást a legritkábban intézményesítik jogszabályaink.
A (korábbi és a jelenlegi) Gt. preambulumában kifejezetten megtalálható a hitelezővédelem, mint a törvény egyik célja abban a formában, miszerint a törvény "ne sértse a hitelezők méltányos érdekeit", "összhangban álljon a hitelezők méltányos érdekeivel", sőt régi kereskedelmi jogunk álláspontja szerint is a hitelezők védelme (szintén fenti megkülönböztetés nélkül) "a legfőbb problémája és egyben próbaköve minden társaság jogi szabályozásának".[3] Ám arra a kérdésre, hogy ez a védelem az önkéntes vagy a kényszerhitelezőket illeti, nem kapunk választ, hiszen a törvény nem alkalmazza ezt a megkülönböztetést. Sőt, megállapítható, hogy a hitelezővédelmi gondolat, amely a közösségi társasági jogi szabályozás egyik legfőbb célja és elve,[4] az Európai Unió társasági jogi irányelveiben ebben a köntösben nem jelenik meg, hiszen e jogforrások nem foglalkoznak a hitelezők e két körének eltérő megítélésével, holott sokszor vezérelvük a társasággal szerződő, kapcsolatba lépő harmadik személyek védelme.[5] Megállapítható, hogy fenti, a valóságban létező, megkülönböztethető és különböző hitelezői csoportok jogi értelemben vett észlelése és speciális szabályozása mindeddig elmaradt.
Közgazdasági értelemben minden esetben hitelezési (hitelezői) viszonyról beszélünk, amikor a teljesítés és az ellenszolgáltatás nem egyszerre zajlik, hanem időben elválnak egymástól. Így jelen cikk
- 440/441 -
szempontjából is a (szó jogi értelmében vett) hitelezőkön kívül önkéntes hitelezőnek minősül akár a vásárló vagy a munkavállaló is. A kockázat áthárítása ilyen esetekben lényegében konszenzusos alapon történik, hiszen a hitelező tudatában volt annak, hogy az "adós" gazdasági társaság korlátozott tagi felelősség mellett működik, azaz megszűnés esetén megvan a kockázata annak, hogy a követelés nem kielégíthető. Mivel e körülmény a hitelezési viszonyra vezető ügylet megkötése pillanatában is ismert volt, így nem beszélhetünk aggályos kockázatáthárításról. Ez különösen nyilvánvaló a pénzügyi hitelezők esetében. Az ellentételezés nélküli kockázatáthárítás vádja velük kapcsolatban ugyanis azért sem állná meg a helyét, mert ismeretes az önkéntes pénzügyi hitelezők kapcsán, hogy az ügyleti kamat nem csupán "helyettesíthető dolgok bizonyos mennyiségének elvonása fejében járó, a helyettesíthető dolgok mennyiségéhez és az elvonás időtartamához képest számított ellenszolgáltatás",[6] azaz az idegen tőke használatának ellenértéke, hanem (nem vitatva e "tankönyvi" meghatározás igazságtartalmát) egyben a kockázat-kiterjesztés vagy átvállalás ellenértéke: a nemteljesítés kockázata ekként bele van számítva az ügyleti kamatba,[7] a finanszírozott ügylet kockázata és az ügyleti kamat között közvetlen összefüggés húzódik. Ennek igazságát nap mint nap tapasztalhatjuk (vö. az áruhitel vagy egy jelzálog alapú lakáshitel teljes hiteldíj mutatóját).
Mindezek alapján azt lehet mondani, hogy az önkéntes hitelezők érdekei kellően védve vannak azzal, hogy a javukra teljesítendő kamat mértéke tükrözi az ügylet kockázatát, illetve a nemteljesítés esetén annak tagokon való behajthatatlanságát, így a kockázat-kiterjesztés vádja e tekintetben nem állja meg a helyét: Caveat ereditor!
Más a helyzet azonban azokkal a hitelezőkkel, akik egyáltalán nem önkéntes alapon vállalták e pozíciót. E körbe sorolandók elsődlegesen a deliktuális kárfelelősség körébe eső cselekmények károsultjai, továbbá a természet- és környezetkárosító cselekmények károsultjai.[8] Ha a Ptk. szabályaira gondolunk [Ptk. 360. § (1) bekezdés], érthető, hogy egy kárkötelem alanyai közgazdasági értelemben hitelezői viszonyban állnak, és ebben az esetben a követelés kielégítése tulajdonképpen attól függ, hogy a károkozó gazdasági társaság milyen formában működik. Ha korlátozott tagi felelősségű társaságról van szó, akkor a kielégítés alapja csak és kizárólag a társaság vagyona, így a kielégítés e vagyon mértékétől függ, mert ezt meghaladóan a tagok nem felelnek a társaság tartozásaiért.
Természetesen a kérdés lényegében abban a mozzanatban csúcsosodik ki, hogy a jogi rendezés bevon-e a követelés kötelezettje, azaz a társaság vagyonán kívül egyéb forrást is a hitelezői igény kielégítésének alapjába, hiszen a jog nem foglalkozik és nem is foglalkozhat azzal, hogy a korlátlanul felelős tagnak van-e (legyen-e) végrehajtás alá vonható magánvagyona vagy sem. Ennek megfelelően elméletileg kedvezőbb az a helyzet, amikor kielégítési alapként egy pótlólagos vagyon is rendelkezésre áll, ám ismeretes, hogy a gyakorlatban egyáltalán nem biztos, hogy a (kényszer)hitelező igényének kielégítése jobban biztosított akkor, ha a tag magánvagyona a tag korlátlan felelőssége révén ugyancsak a követelés kielégítésére szolgálhat, hiszen sokszor a korlátlanul felelős tag pontosan azért vállalja a korlátlan felelősség ódiumát (tipikusan a bt. beltagjának helyzetét), mert nincs, vagy elenyésző a végrehajtás alá vonható vagyona.
Mindez azonban nem cáfolja meg azt, hogy deliktuális kárfelelősségi tényállásoknál a korlátozott tagi felelősségre hivatkozással igenis ellentételezés nélküli kockázatexternalizáció valósul meg, ahol cinikus és sovány vigaszt jelent a "Caveat creditor!" közhelyszerű megállapítása. Ez természetesen annak tükrében is vizsgálandó, hogy a csődtörvény (Cstv.) a kártérítésből fakadó, magánszemélyeket megillető követeléseket - más követelésekkel egyetemben - a felszámolási eljárásban befolyt összegek elosztásakor negyedik hellyel [Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pont] honorálja a kielégítés során. Ez viszont csak addig tűnik "preferált" helyezésnek, amíg nem tudjuk, hogy önmagában az első helyen álló felszámolási költségek kategóriája hét különböző tételt takar [57. § (2) bekezdés a)-g) pontok]. A felszámolási eljárások "sikerének" és az egyszerűsített felszámolások óriási számának ismeretében nem kecsegtet sok jóval a kényszerhitelezővé válás gondolata...
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
