"A pénzügyi lízinget a jogirodalom klasszikusan atipikus, vagyis jogszabályban nem nevesített szerződésnek minősíti. Magyarországon a piacalapú gazdaság meggyökeresedését követően a lízingszerződésnek két évtizedet meghaladó gyakorlata alakult ki. A polgári jog újrakodifikálása során fókuszba került több atipikus jogviszony, így a lízing törvényi szintű anyagi jogi normáinak megalkotása. (...) Az új Ptk. - akárcsak a Javaslat és a Törvényjavaslat - a pénzügyi lízingszerződést típusszerződésként szabályozza. Jelen tanulmány célja annak vizsgálata, milyen változást hozhat a gyakorlatban az, hogy a jogalkotó a pénzügyi lízinget beemelte az új Ptk. szabályozási tárgykörei közé."
Bartal Tamás érdekfeszítő cikkét, amely a Gazdaság és Jog idei márciusi számában jelent meg, ezt követően az új Ptk. (a továbbiakban: Ptk.) vonatkozó szabályozásának áttekintésével folytatja, és rögtön ennek elején meglepő kijelentést tesz: "Meglehetősen szerencsétlen következményekhez vezet, ha a szakma, amely alkalmazni hivatott egy jogszabályt, nem tudja értelmezni azt. Márpedig jelen esetben ez a helyzet állott elő". Ezen kijelentés igazságtartalmát rögvest beláthatjuk, ha vetünk egy pillantást a cikk által is idézett törvényi definícióra: 6:409. § [Pénzügyi lízingszerződés] "Pénzügyi lízingszerződés alapján a lízingbeadó a tulajdonában álló dolog vagy jog (a továbbiakban: lízingtárgy) határozott időre történő használatba adására, a lízingbevevő a lízingtárgy átvételére és lízingdíj fizetésére köteles, ha a szerződés szerint a lízingbevevő a lízingtárgy gazdasági élettartamát elérő vagy azt meghaladó ideig való használatára, illetve - ha a használat időtartama ennél rövidebb - a szerződés megszűnésekor a lízingtárgy ellenérték nélkül vagy a szerződéskötéskori piaci értéknél jelentősen alacsonyabb áron történő megszerzésére jogosult, vagy a fizetendő lízingdíjak összege eléri vagy meghaladja a lízingtárgy szerződéskötéskori piaci értékét". A szerző is megállapítja, ami kézenfekvő, hogy ez a meghatározás nyelvtanilag és normaszerkesztési szempontból is aggályos. Az azonos kötőszavak gyakori használata, illetve a feltételes mód teljesen bizonytalanná teszi az értelmezést. Ezen túl a normaszöveg tagolatlan és olyan közgazdasági fogalmat használ ("gazdasági élettartam"), amelyet máshol nem határoz meg.
- 71/72 -
A Ptk. nem csak dolog, hanem jog lízingjét is lehetővé teszi, ugyanakkor utóbbira nem határoz meg külön szabályokat. A végső normaszövegbe csak szakmai észrevételek hatására került be, hogy határozott időre jön létre, holott ez a pénzügyi lízing alapeleme.
Tartalmilag a lízingbevevőt megilleti a használat joga, a használat átengedésének joga a lízingbeadó hozzájárulásával, a hasznok szedésének joga, továbbá a vételi jog. A Ptk. 6:409. §-a alapján azonban nem világos, hogy a vételi jog milyen értéken gyakorolható. A vételi jog kapcsán hiányzik a vevőkijelölési jog szabályozása is, így a Ptk. nem különbözteti meg egymástól a nyíltvégű és zártvégű pénzügyi lízinget. A kötelezettségek oldalát megnézve a lízingbevevő viseli a lízingtárgy terheit és a kárveszélyt, valamint fizeti a lízingdíjat. Utóbbival kapcsolatban viszont előre láthatóan problémákat fog okozni a 6:414. § (2) bekezdés, miszerint a lízingbevevő nem köteles lízingdíjat fizetni arra az időszakra, amely alatt a lízingtárgyat a saját érdekkörén kívül álló okból nem használhatja. A "lízingbevevő saját érdekköre" - mint Bartal rögzíti - meglehetősen tág fogalom és indokolatlanul széles hivatkozási lehetőséget nyújt a lízingbevevők számára. Ez a szabály teljességgel idegen is a lízing jellegétől, hiszen a lízingbevevő felelőssége mindazon körülmények biztosítása (biztosítási díjak fizetése, rendszeres karbantartás elvégzése), amelyek a lízingtárgy használatát lehetővé teszik. A lízingdíj fizetése a gyakorlatban csak akkor szüneteltethető, ha a lízingcég jogellenesen akadályozza ügyfelét a lízingtárgy birtoklásában és használatában.
A jogintézmény kodifikálásának ténye magával hozott egy új kötelezettséget, mégpedig, hogy a lízingszerződést be kell jegyeztetni ingatlan esetén az ingatlan-nyilvántartásba, ingóság és jog esetén a hitelbiztosítéki nyilvántartásba; vagy ha az ingó dolog tulajdonjogát vagy a jog fennállását közhiteles nyilvántartás tanúsítja és jogszabály a dolog vagy jog elzálogosítását a lajstromba való bejegyzéshez köti, a megfelelő lajstromba. A szerző szerint a lízing bejegyzését a vonatkozó nyilvántartásba akár előremutató lépésnek is tekinthetnénk, hiszen a lízing bejegyzése elvileg mindkét szerződő fél jogait védi. Ám a hitelbiztosítéki nyilvántartás kialakuló rendszere - úgy tűnik - mégsem szolgálja a megfelelően a felek érdekeit, hiszen nem jogok keletkezését, fennállását tanúsítja, mindössze a jog megalapítására vonatkozó nyilatkozat megtételét. Komoly probléma az is, hogy a bírálatok ellenére bekerült az új Kódexbe a Javaslat azon szabálya, amely szerint a bejegyzés elmaradása esetén a lízingbevevőtől jóhiszeműen, ellenérték fejében jogot szerző személy tulajdonjogot, illetve zálogjogot szerezhet a lízingtárgyon akkor is, ha a lízingbevevő -a lízing jellegéből fakadóan - nyilvánvalóan nem rendelkezik a dolog (jog) tulajdonjogával vagy rendelkezési jogával. A "nemo plus iuris"elv áttörése teljességgel indokolatlan, az éppen a lízingnek a kölcsönügyletekhez képest fennálló előnyét (a lízingtárgy tulajdonjogának mint elsőszámú biztosítéknak a lízingbeadó részére történő fenntartását) eliminálja.
A törvény a szavatossági jogok körében különbséget tesz aközött, hogy a lízingbeadó közreműködött-e a lízingtárgy kiválasztásában vagy sem; ez szintén vitatott rendelkezés. Ha a
- 72/73 -
lízingbeadó nem játszott szerepet a lízingtárgy kiválasztásában, kizárólag jogszavatossággal felel. Ha azonban megállapítható a lízingbeadói közreműködés a lízingtárgy kiválasztásában vagy a lízingtárgy megszerzésére irányuló szerződésből fakadó szavatossági jogairól a lízingbevevő hozzájárulása nélkül lemondott, a lízingbeadó a jogszavatosságon felül kellékszavatossággal is tartozik a lízingbevevő felé. Nem tudhatjuk azonban, a Ptk. mit ért lízingbeadói közreműködés alatt, és nem igazságos, hogy felelősség-megosztást sem alkalmaz a felek között a közreműködés arányára tekintettel. Így kialakulhat az a helyzet, hogy a lízingbevevők egyszerű hivatkozással átháríthatják a szavatossági igényeket a lízingcégre. A jogszabály itt sem veszi figyelembe azt, hogy a lízing alapvetően finanszírozás-jellegű ügylet: az ügyfél azért fordul a lízingcéghez, mert nincs kellő forrása az adott eszköz megvásárlásához, így a finanszírozó kifejezetten a lízingbevevő kérelmére szerzi meg a lízingtárgyat. A kellékszavatosság lízingbeadóra telepítése Bartal szerint ellentmond a lízing ezen alapvető vonásának (vö. a cikk elején idézett azon megállapítással, amely szerint valójában azzal állunk szemben, hogy a jogalkotó nem érti az általa szabályozni kívánt jogviszonyt).
A szerző ezt követően arra tér át cikkében, hogy mi a Ptk. hatása a gyakorlatra; figyelemmel a hitelintézeti törvény (Hpt.) szabályozására is. Bartal itt szintén éles szavakkal veszi kritika alá a Ptk. kodifikátorait: "Az új Ptk. miniszteri indokolása szerint a törvényalkotó célja az volt, hogy a lízinget élesen elhatárolja a bérlettől. Ez érthető igyekezet, ám a lízing nemcsak a bérlettel, hanem a kölcsönszerződéssel és a részletvétellel is mutat rokon jegyeket, így elvárható lett volna, hogy a jogalkotó az ezektől való elhatárolásra vagy a rokon szerződések alkalmazható rendelkezéseinek átemelésére is kellő energiát fordítson. Az új Ptk. szabályozási logikájának másik hibája, hogy a lízinget egy fiduciárius konstrukciónak tekinti, miközben a lízing - mint arra az előzőekben már több ízben rámutattam - alapvetően egy speciális finanszírozási forma."
A Ptk. a lízinget illetően a hazai gyakorlattal és jelenlegi szerződési konstrukciókkal össze nem férő megoldásokat tartalmaz; a szerző szerint azonban a Ptk. lízingszabályozásának alig lesz hatása a gyakorlatra. Ennek kettős okát egyrészt a Ptk. diszpozitivitásában, másrészt a Hpt. szabályaiban látja.
Ami a Ptk. diszpozitivitását illeti, a 6:1. § (3) bekezdése értelmében a kötelmeknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályaitól a felek egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A lízingszerződésnél ilyen eltérést tiltó szabályt nem találunk. Lehetősége lesz tehát a lízingcégeknek a jövőben is arra, hogy a lízingszerződés tartalmát a Ptk.-beli általános szabályoktól eltérően határozzák meg. Tekintettel arra, hogy lízingcégek üzletszabályzatot, általános szerződési feltételeket és sablonszerződéseket készítenek, azok nagy valószínűséggel hangsúlyos helyen fogják tartalmazni az ügyfelek számára megfogalmazott figyelemfelhívást a Ptk.-beli lízingszabályoktól különböző rendelkezésekre. De azért felmerülhet bennünk a
- 73/74 -
kérdés, hogy akkor van-e gyakorlati haszna és értelme a pénzügyi lízing általános szabályai Ptk.-ba iktatásának, ha az nem találkozik a lízingszakma egyetértésével, és a lízingbeadók az új szabályrendszer nagy részét várhatóan ignorálni fogják.
A másik oka annak, hogy a Ptk. lízingszabályozásának nem lesz számottevő hatása a gyakorlatra, a Hpt. A mindenkori hitelintézeti törvény határozza meg, hogy milyen tevékenységek minősülnek pénzügyi szolgáltatásnak. Pénzügyi szolgáltatást üzletszerűen kizárólag pénzügyi intézmények (hitelintézetek és pénzügyi vállalkozások) végezhetnek. A lízingcégek jellemzően pénzügyi vállalkozásként működnek. Az operatív lízinggel ellentétben a pénzügyi lízing a hazai jogi környezetben tipikusan pénzügyi szolgáltatásnak minősül. Nagy jelentősége van tehát annak, hogy a hitelintézeti törvény hogyan definiálja a pénzügyi lízinget. A szerző rámutat, érezhető volt 2013 folyamán a lízingszakma félelme azzal kapcsolatban, hogy az új Hpt. a pénzügyi lízing tekintetében átveszi a Ptk. fogalom-meghatározását. A lízinggel foglalkozó jogászok megkönnyebbülésére azonban a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: új Hpt.) egyszerűen figyelmen kívül hagyta az új Ptk. lízingfogalmát és lényegében megtartotta a 2014. január 1-je előtt hatályos lízingdefiníciót.
Az új Hpt. 6. § (1) bekezdés 89. pontja az értelmező rendelkezések között az alábbiak szerint határozza meg a pénzügyi lízinget: "pénzügyi lízing: az a tevékenység, amelynek során a lízingbeadó ingatlan vagy ingó dolog tulajdonjogát, illetve vagyoni értékű jogot a lízingbevevő határozott idejű használatába adja oly módon, hogy a használatba adással a lízingbevevő
a) viseli a kárveszély átszállásából származó kockázatot,
b) a hasznok szedésére jogosulttá válik,
c) viseli a közvetlen terheket (ideértve a fenntartási és amortizációs költségeket is),
d) jogosultságot szerez arra, hogy a szerződésben kikötött időtartam lejártával a lízingdíj teljes tőketörlesztő és kamattörlesztő részének, valamint a szerződésben kikötött maradványérték megfizetésével a dolgon ő vagy az általa megjelölt személy tulajdonjogot szerezzen. Ha a lízingbevevő nem él e jogával, a lízing tárgya visszakerül a lízingbeadó birtokába. A felek a szerződésben kötik ki a lízingdíj tőkerészét - amely a lízingbe adott vagyontárgy, vagyoni értékű jog szerződés szerinti árával azonos -, valamint kamatrészét és a törlesztésének ütemezését". Ez a normaszöveg tartalmaz minden olyan lényeges pontot, amit a magyar és nemzetközi gyakorlat a lízing alapelemének tekint: határozott időre létrejövő jogügylet, használat, hasznok szedésének joga, kárveszély és költségek viselése, lízingdíj fizetése, vételi és vevőkijelölési jog, vételár meghatározása.
Az új Hpt. két ponton újdonságot is hozott a 2014. január 1-je előtti szabályokhoz képest.
Egyrészt kikerült a fogalomból az a kitétel, miszerint a lízingbeadó a lízingtárgyat minden esetben "a lízingbevevő megbízása szerint abból a célból szerzi meg, hogy azt a lízingbevevő
- 74/75 -
használatába adja". Ezáltal a már eddig is alkalmazott visszlízing és az allízing is pénzügyi szolgáltatásként való törvényi elismerést nyert.
A lízing klasszikus háromszereplős modelljéhez képest a visszlízing alapeseténél a lízingbevevő egyben a szállító is, vagyis a lízing kétszereplős. Példával illusztrálva, ha egy vállalkozás saját forrásból beszerez egy eszközt, ám a vételár kifizetését követően tőkehiány lép fel nála, forgóeszközfinanszírozás igénybevétele helyett az új vagyontárgy lízingelésében találhatja meg a hiányzó forgótőke forrását. Visszlízing-konstrukció keletkezhet úgy is, hogy a társaságnak az eszköz vételárát valamely okból olyan rövid időn belül kell teljes egészében kifizetnie, hogy a finanszírozás megoldására a klasszikus keretek között nincs mód. Ilyenkor az önerőből vagy áthidaló kölcsönből kifizetett vételárat utóbb visszlízing-finanszírozás keretében kapja meg a lízingbevevő.
Allízingről van szó, ha a lízingbevevő a lízingtárgyat további lízingbe (ún. allízingbe adja). Az allízing két dolgot feltételez; azt, hogy az eredeti lízingbeadó hozzájárult az allízingbe adáshoz, valamint, hogy az eredeti lízingbevevő (allízingbe adó) maga is rendelkezik pénzügyi lízingszolgáltatás nyújtására jogosító engedéllyel, vagyis maga is lízingcég. Az allízing lehet refinanszírozási célú (a refinanszírozó hitelt helyettesítő lízingszerződés törlesztőrészleteinek esedékességét és nagyságát összehangolják a tényleges lízing törlesztésével) vagy kockázatmegosztási célú (a két lízingcég az ügyletben rejlő kockázatokat osztja meg egymás között).
A másik, amiben az új Hpt. üdvözölhető nóvumot nyújt, hogy kimaradt az az eddigi leegyszerűsítő meghatározás, miszerint a lízingtárgy "a lízingbevevő könyveiben kerül kimutatásra". A lízing könyvelése ugyanis bonyolult folyamat, amit a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény a lízingbeadóra és a lízingbevevőre nézve is részletesen szabályoz.
Összegzésként a szerző rámutat, hogy a Ptk. és új Hpt. a pénzügyi lízinget illetően egymástól eltérő szabályozása megfigyelése nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy a Ptk. inkább elméleti megfontolások alapján készült konstrukciót vázol, míg az új Hpt. a gyakorlat elfogadásán, sőt továbbfejlesztésén alapul. A két szabályozási felfogás közötti kollízió feloldása fontos lenne a lízingcégek számára. Mivel a Ptk. nem kógens, a pénzügyi szolgáltatást nyújtó gyakorlat nyilvánvalóan az új Hpt.-t fogja követni a lízingfinanszírozást igénylő ügyfelek irányában. Ebből viszont adódik, hogy hiába emelte be a jogalkotó a pénzügyi lízinget a tipikus szerződések sorába, nem érheti el, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a jogalkalmazásra. Csak remélhető, hogy a lízingszabályozás e kettősége idővel kikényszeríti a Ptk. lízingszabályozásának a gyakorlathoz közelítését.■
Visszaugrás
