Úgy vélhetnénk, hogy jogi szakkönyvkiadásunk már klasszikusnak minősíthető alapműve, és mindmáig csupán kevésbé megközelített etalonja, amely már a tizenhetedik kiadását élte meg 2012-ban, nem szorul méltatásra. Jelen kis recenziónak azonban mégis látjuk létjogosultságát. Egyrészt a szerzőpáros fáradhatatlan szorgalommal és kérlelhetetlen szakmaisággal évre-évre átdolgozza, bővíti könyvét. Másrészt akad még bepótolnivaló jogi könyvkiadás területén: a Földi-Hamzaféle monográfia már első megjelenésekor messze meghaladta a hazai jogi tankönyvek színvonalát, mind szerkezetét, mind tartalmát és megjelenését illetően. Irányt mutatott több, embrionális állapotban leledző jegyzet számára, amelyek akkor a jogi tananyag nem elhanyagolható részét alkották. Rövid méltatásunkban a művet mint tudományos monográfiát kívánjuk értékelni.
Abban, hogy Földi-Hamza-féle könyv fogalommá vált, és az Üvegtigris című nagysikerű filmbohózat révén a populáris kultúra integráns részét alkotja, a szerzőpároson kívül elévülhetetlen érdemeket szerzett Rihmer Zoltán, akinek következetes, filológiai pontossága emelte magasan az átlag felé a császárbíbor kötetet. A mű nemzetközi híre és elterjedtsége magáért beszél. Megtalálható a világ minden jelentősebb jogi szakkönyvtárában, és éppúgy találkozhatunk vele a hamburgi Max Planck Intézetben mint a New York University jogi fakultásán. Árulkodó jel, hogy a kötetről mintegy tucatnyi nyelven készül brosúra, a szinte természetesnek tekinthető nagy európai nyelvek (angol, francia, német, orosz) mellett hollandul, dánul, svédül, románul, illetve kínaiul és arabul is tájékozódhat a kötetről az érdeklődő.
A szerzők szakmai alázatát dicséri, hogy hangsúlyozzák a jogtudomány fejlődése során bekövetkezett változásokat. A következőkben felvillantjuk a legújabb kiadás újdonságait, illetve egy rövid szellemi exkurzust teszünk a tulajdon kialakulásának témakörében, amelynek kapcsán beláthatjuk, hogy még egy ilyen ismertnek tekinthető területen is nyerhetünk inspirációt a Földi-Hamza-féle monográfiából.
A szerzők szorosan követik a hazai polgári jog anyagának alakulását. Kiemelik például, hogy az új Ptk[1] 2012-ben közzétett ún. Bizottsági Javaslata, és ezt követően a végül 2013. február 11-én elfogadott új Polgári Törvénykönyv is - szakítva a korábbi tervezetekben követett hagyományos megoldással (egységes személyi jogi könyv) - a jogi személyekre vonatkozó normaanyagot "Az ember mint jogalany" c. II. könyvet követő, önálló (III.) könyvben foglalta össze. A szerzők szerint "feltétlenül e megoldás mellett szól az a megfontolás, hogy a társasági jog teljes normaanyagának a kódexbe történő felvétele - amely mögött a kereskedelmi magánjogi [avagy gazdasági jogi] matériát is magába olvasztó egységes polgári jognak a magyar civilisták többségének támogatását élvező koncepciója húzódik meg - a 2008-ban közzétett ún. Szakértői Javaslatban az egységes személyi jogi könyvben való elhelyezés útján realizálódott, ami a Szakértői Javaslat ezen könyvét túlterhelte, ill. egymástól nagyon távol álló jogintézmények kerültek ezáltal egyazon könyvbe (pl. a holtnak nyilvánítás, másfelől pl. a dematerializált részvények adatainak módosítása). Megjegyzendő, hogy a Vékás Lajos akadémikus nevével fémjelzett Bizottsági Javaslat III. könyve azért tudja a társasági jogot a maga egészében befogadni, mert e javaslat 3:71. §-a[2] szerint minden gazdasági társaság jogi személy[3] A jogi személyiség fogalmának ez - a francia típusú jogrendszerekben hagyományosnak nevezhető - szélesebb koncipiálása nagyrészt (ha nem is teljes mértékben) feloldja azt az (alapvetően a német jogi tradíció követésére visszavezethető) ellentmondást, hogy számos, jogalanyként egyébként elismert entitás (pl. a bt. és a kkt.) a jelenleg hatályos magyar jog szerint nincs felruházva jogi személyiséggel."[4]
Érdekes terminiológiai kitérőt tesznek a szerzők, amikor megállapítják, hogy "Francisco de Vitoria spanyol filozófus és teológus használta először a nemzetközi jog megjelölésére a ius gentium (= 'népek, nemzetek joga') helyett a ius intergentes (= 'népek, nemzetek közötti jog') kifejezést. E modern latin terminus elterjedésében később jelentős szerepet játszott Alberico Gentili, aki Oxfordban civil law-t (vagyis római jogot) oktatott."[5] A ma sajnálatos
- 111/112 -
módon oly aktuálissá váló plágium kifejezés - amely eredetileg szabad ember elrablását jelentette - keletkezéstörténetére is rávilágít a szerzőpáros: "A pontosabban nem datálható, de Cicero által már említett[6] lex Fabia de plagiariis közbűncselekménnyé nyilvánította a szabad ember elrablását, valamint az idegen rabszolga szökésre való rábeszélését. A plagium tényállási körét később kiterjesztették az olyan jogügyletekre (pl. adásvétel), amelyeknél a felek szabad embert tudatosan rabszolgaként kezeltek."[7] Majd hozzáteszik, hogy "a plagium fogalmának a szerzői jogbitorlással való összekapcsolása antik római gyökerekkel is rendelkezik."[8]
Már messze meghaladja az egyszerű nyelvészkedés kereteit az a mély dogmatikai belátásról tanúskodó megállapítás, hogy "a hatálytalan jogügylet nem vált ki joghatásokat,[9] pontosabban: nem váltja ki a jellegadó joghatásokat. Így pl. a felfüggesztő feltétel meghiúsulása esetén (pl. ha nem érkezett meg a kereskedő hajója: condicio deficit) az árukat nem lehet követelni a kereskedőtől, vagy pl. egy adásvételnél az áru átadását (iraditio), ill. a vételár megfizetését (solutio) követően e szolgáltatások teljesítésére értelemszerűen már nem lehet (ismételten) perelni. Az ilyen értelemben véve hatálytalan jogügyletnek is lehetnek azonban bizonyos másodlagos joghatásai, pl. a bona fides alapján a felek a jogügylet hatálytalanságának idején is kötelesek tartózkodni a másik fél jogi érdekeit sértő magatartásoktól, ill. pl. az eladót terhelő szavatosság tipikusan az áru átadását követően kerül előtérbe. Erre az összefüggésre tekintettel szembeállíthatjuk a hatályosság fentebb - a jellegadó jogok érvényesíthetőségével definiált - fogalmát mint kiváltképpeni hatályosságot a másodlagos joghatásokkal kapcsolatos "alacsonyabb intenzitású" hatályossággal. Ez utóbbi tartósan is fennállhat, végeredményben mindaddig, amíg pl. a követelés el nem évül."[10]
A következőkben a monográfia szakirodalmi apaprátusa segítségével a római tulajdon kialakulásának egyes érdekesebb mozzanatait mutatjuk be. A szerzők ez esetben is túlszárnyalják az egyetemi tankönyvektől megszokott színvonalat, amely megmutatkozik a felhasznált szakirodalom mennyiségében, a fejezetek átlátható szerkezetében és nyelvezetében is. A tulajdonra vonatkozó tételes római jogi szabályok ismertetését a mancipatio kifejtésével kezdik meg.
Emile de Laveleye a mancipális hatalom megszerzésének módjában (Fustel de Coulanges nézeteivel ellentétben) a tulajdon ősi közösségének bizonyítékát látta.[11] Rómában kezdetben a pecus szolgált csereeszközül, amely még az első (érc)pénzérmék megjelenése idején sem vesztett jelentőségéből, hiszen az érméket marha vagy juh ábrázolásokkal látták el, mintegy megtestesítve azokat. A közösségben csaknem minden család tartott jószágokat, így szívesen fogadta e csereeszközt. Az állattartáshoz elengedhetetlenül hozzátartozott a közös földtulajdon tárgyát jelentő (köz)legelő. Az ősi időkben (jóval a XII táblás törvények megjelenése előtt) a közösség egyik összetartó erejét éppen ez a közös földtulajdon képezte.[12] A föld eleinte nem állt magántulajdonban, kivéve a házat és a hozzátartozó bekerített területet. A kerítés célját szolgáló sövény vagy karók összességét a germán nyelvben zun-nak vagy tun-nak nevezték, ebből a szóból származik az angol town kifejezés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
