Magyarországon az írott polgári jogi kódex csak a szovjet típusú diktatúra alatt született meg, 1959-ben. Mi az oka annak, hogy amíg a kontinentális Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa országai egyaránt polgári törvénykönyvekben szabályozták a magánjogukat, Magyarországon még a XX. század első felében is a szokásjog szerepe maradt meghatározó? A tanulmány kiemelkedő polgári jogászunk, Szladits Károly küzdelmein keresztül arra a kérdésre keresi (és remélhetőleg meg is találja) a választ, hogy a két világháború közötti korszakban miért nem született meg a magyar magánjogi kódex, annak ellenére, hogy már 1900-ban rendelkezésre állt az első kiemelkedő minőségű, teljes szövegtervezet.
A magyar polgári jog történetében az 1959. évi IV. törvény volt az első Polgári törvénykönyv, ha leszámítjuk az Osztrák Polgári törvénykönyv (Optk.) rövid, pár éves oktrojált hatályát (1853-1861).
Ha ezt a történelmi tényt összehasonlító jogi szempontok szerint vizsgáljuk, akkor egyértelműen megkésettség képe formálódik ki, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Polgári törvénykönyv megalkotását az 1848-as törvényhozás programadó jogszabályban vállalta fel.[2] Hiszen a térségben gyakorlatilag minden állam polgári törvénykönyvvel, írott kódexszel rendelkezett: például saját kódexe volt Moldovának 1817-ben, Szerbiának 1844-ben, az újonnan megalakult Romániában 1864-ben, a Habsburg Birodalomhoz tartozó horvát, szlovén és cseh területeken pedig az Optk. volt hatályban már a XIX. század elejétől fogva.[3]
A megkésettség azonban az elképzelhető legrelatívabb kategória ebben az esetben. Saját polgári törvénykönyvet egyfelől pontosan azok az államok fogadtak el, amelyek sorsa a legmostohább volt, a leginkább integrálódtak az Oszmán Birodalomba: Szerbia és Románia is a polgári törvénykönyveik hatálybalépése után évtizedekkel, csak 1878-ban nyerték el függetlenségüket. A polgári törvénykönyvek (Szerbia esetében az osztrák, Románia esetében a francia) importját a szerves fejlődés lehetetlensége váltotta ki. A társadalmi struktúrától tulajdonképpen idegen nyugati modellek átvétele egyúttal politikai szándéknyilatkozatnak minősültek a nyugathoz való felzárkózás igénye mellett. Így a kodifikációs igyekezet motivációja alapvetően tért el a törvénykönyv megalkotásának magyarországi kérdésétől.
Más volt az osztrák birodalmi kontextus is: a szlovén, horvát és cseh területeken a kodifikációt, vagyis az Optk. hatálybaléptetését a felvilágosult abszolutizmus által diktált (mérsékelt) modernizáció, de még inkább a birodalmi egységesítés gondolata indokolta. Magyarország ezzel az egységesítéssel a kezdetektől fogva szemben állt, ezért nem is vezették be itt az Optk.-t a XIX. század első felében, eltérően az említett térségektől.
A polgári kodifikáció hiányában azonban a középkori, szokásjogi alapú magánjog volt hatályban. Az 1848-49-es forradalom bukása után, mintegy szankcióként bevezették ugyan az Optk.-t, de ez csak pár éves kényszerű alkalmazását jelentette az idegennek tekintett jogszabálynak. Sándorfy Kamill szavaival "1853-ban megérkezett az új osztrák postakocsin az 1811. évi osztrák polgári törvénykönyv ."[4] Az Országbírói Értekezlet az Optk. hatályon kívül helyezése mellett döntött: "a magyar polgári anyagi magán-törvények visszaállíttatnak..." (1861). Szladits szavaival "1861 óta a magyar magánjogban voltaképpen fennakadt az írott törvény uralma, hogy a legkényesebb jogviszonyokat az »esetjog» szabályozza".[5] Valóban a magyar magánjogban a törvény mellett elsődleges forrás volt a szokásjog, sőt a magyar magánjog nagyobb részében szokásjog mint törvényi jog. A magyar magánjog a gyakorlás útján kialakult jogszabályok tömege volt.[6]
- 210/211 -
Mi az oka a kodifikáció terén ennek a - amint láttuk, látszólagos - megkésettségnek? A magyar magánjogászok két csoportja között mély feszültség állt fenn a kodifikáció kérdésében a XIX. századtól a szovjet típusú diktatúra bevezetéséig. Hihetetlenül szívós volt a kodifikáció (írott kódex megalkotásának) végső lehetetlenségét vagy célszerűtlenségét képviselő csoport. Nem egyszerűen Savigny történeti iskolájának kései felvirágzásáról van szó, hanem olyan irányvonalról, amely szervesen gyökerezett a magyar jogi gondolkodásban. Savigny munkássága sok esetben nem is volt a kodifikációt elutasító attitűd közvetlen alapja, hanem a magyar jogi gondolkodás egésze pozitívan rezonált a kodifikációellenes nézetekre. A történeti iskola híveinek számítottak az 1848-49-et követő korszak nagy magyar magánjogászai is: Wenzel Gusztáv (1812-1891)[7] és Zlinszky Imre (1834-1880).[8]
Velük szemben állt a kodifikációt pártolók csoportja, a XIX. század második felében például Szalay László (1813-1864)[9] és Dell'Adami Rezső (1850-1888),[10] akik a kódex megalkotásában keresték a magyar magánjog fejlődésének az útját. Nizsalovszky Endre szerint "Szalaynak a kodifikációról vallott alaptétele, hogy a törvénykódex természeténél fogva új korszakot igyekszik megnyitni, a históriai elemeknek s a fokonkénti fejlődés szövedékének feloldatása által. Ismerjük azt a véleményét is, hogy a francia Code mutatja meg legjobban e cél megvalósításának, a haladásnak az útját."[11]
A két értelmezés közötti feszültséget jól érzékelteti Arany János Az elveszett alkotmány című elbeszélő költeménye (1845):
"Bende a hongyűlés éventi ülései ellen
Tiltakozék, kérdvén: minek azt a sok f... törvényt?
Ollyan a törvény mint a bor: fanyar ízü ha új még,
És savanyú képet torzít mellette ivója,
Míg a megérett ót kéjelgve bocsátja le torkán.
Van Verbőczyben ó is elég, csak győzze az ember
Azt betanulni; miért ahelyett hát gyártani újat?
...
»Úgy van, öcsémuram« ősz Patvardy felelt helyeselvén,
»Hajdan az ifjúság tanulá, mint tisztes apái,
A haza törvényét, mint azt Verbőczyben és szent
Corpus Jurisaink foliánsain írva találta:
Most, tanulás helyt, őmaga gyúr, külföldi anyagból,
Új törvényt, nehogy a régin rágódnia kelljen.«"[12]
A szembenállás azonban nemcsak a fent jelzett történelmi pillanatot jellemezte, hanem generációkon átívelő volt. Ráadásul a két csoport között a határvonal sem volt egyértelmű. Ezt a jelenséget, Grosschmid Béni kapcsán, Mádl Ferenc ragadta meg igen plasztikusan: "A polgári jogi kodifikációt illetően az egész [a kiegyezés követő és az első világháborúig terjedő] korszak prizmájaként fogható fel Grosschmid: délután a kormánybizottságban törvénykönyvet kodifikál, délelőtt pedig azt tanítja magánjogi előadásaiban, hogy a törvényalkotás haszontalan dolog, mert »hiszen egyedül bizonyos észrevétlen történeti processzus képes létrehozni oly intézményeket, melyek a nemzet sajátságait mélyen bevésve magukon viselik«."[13]
Lényeges, hogy e törésvonalat nem szabad fekete-fehér,
- 211/212 -
jó-rossz értékkategóriák mentén megközelíteni. Mindkét csoport - kodifikáció elleni és kodifikáció melletti - magas színvonalú érveiben nagyon sok igazság és még több (ma is érvényes) tanulság húzódott meg. A vitának a tárgya végső soron a jog legbelsőbb esszenciája: hogyan jön létre a jog?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
