A kialakulóban lévő állam időszakának, az Árpádkor hatalmi-közjogi berendezkedésének, így a király közjogi hatalmának, a ius regium jelenségének is fontos megismerési forrásai a XIII. század vélhetően legismertebb törvényei, dekrétumai, az Aranybullák. E törvények rendelkezéseit számos szerző megannyi megközelítésben vizsgálta, és a történelmi gondolkodásban közkeletű az álláspont, miszerint azok a királyra a királyi serviensek, illetve a nemesek által "rákényszerített" szabadságlevelek, misztifikált státusztörvények. Az alábbiakban a serviensek szabadságai helyett a király közjogi állására vonatkozó elemeket, a királyi jog megnyilvánulásait keresem e dokumentumokban.
Mivel az országban minden közjogi hatalom forrása a király, az Árpád-kor hatalmi-közjogi berendezkedésének, a kialakuló állam mibenlétének központi kérdése a király jogállása, a királyi hatalom működése, végső soron a királyi jog (ius regium).
A ius regium általam is irányadónak tekintett tágabb értelmében - elfogadva Párniczky Mihály definícióját - nem más, mint a király közjogi állását meghatározó olyan jogszabályok összessége, amelyek a király számára valamely politikai, vagy gazdasági előnyt biztosítanak.[1]
A ius regium jelöli ki tehát a királyi hatalom közjogias kereteit, annak mibenlétét, meghatározza a király közjogi jellegű előjogait, egyszerűbben fogalmazva a ius regium az, amitől tartalmi értelemben király a király.[2] Jellegzetes elemei - korszakoktól és országoktól függően részleteikben némiképp eltérő tartalommal - a törvényhozás, a bíráskodás, az adók, vámok szedése, a fontosabb tisztviselők állítása, a birtokadományozás, vagy éppen a hadsereggel rendelkezés, amelyeket napjaink jogrendszereiben (természetesen tartalmilag is más, modernebb formában) a főbb állami szervek hatásköreiként azonosítanánk. Mivel azonban a személyes királyság korában hazánkban ezek az előjogok egyetlen hatalmi tényezőre, a királyra mutattak, nem volna helytálló a ius regium elemeit hatásköröknek nevezni, helyesebb ezeket a király hatalomgyakorlásának formáiként megjelölni. E formák pedig jellegüknél fogva alkalmasak arra is, hogy a királynak országához, alattvalóihoz való jogi viszonyát tükrözzék.
Léteznek a ius regiumnak más meghatározásai, szűkebb értelmezései is. Ezek közül kiemelendő a Werbőczy István Hármaskönyvében is leírt, de a jelölt forrás szokásjogi jellegéből adódóan az Árpád-kori királyi birtokadományozás és birtokháramlás rendszerére is érvényes definíció, miszerint a királyi jog a nemesek birtokai királyra háramlásának szubszidiárius jogcíme.[3] Béli Gábor pedig e szűkebb értelemben felfogott ius regium-ot a tulajdont korlátozó elidegenítési tilalomként azonosítja.[4] Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a birtokok királyra háramlásának e szubszidiárius jogcímeként, illetve elidegenítési tilalomként is felfogható királyi jog a tágabb értelemben vett királyi jog körében is megjelenik annak egyik vagyoni jellegű - Párniczky szavaival vagyonérdekű (fiscalia regum)[5] - elemeként.
A királyi jogot érintő jogszabályok megismerési forrásai többfélék: kiemelt figyelmet érdemelnek az írott jog körében a törvények (dekrétumok és privilégiumok), de a főként ítéletekben, birtokadományokban vagy egyéb oklevelekben testet öltő szokásjog vizsgálata is hasznos információkkal szolgálhat a jelenségről. A szokásjog persze részben beépülhetett és be is épült az írott törvényekbe is.
A törvényhozás, a mindenkire kötelező (magatartási) szabályok alkotása az Árpád-korban értelemszerűen a király egyik legfőbb jogosultsága, ekként a ius regium egyik legfontosabb eleme. A jogtörténészek széles körében elfogadott nézet szerint a korabeli magyar jog írott forrásait vizsgálva a formai azonosság mellett tartalmi szempontból különbséget tehetünk dekrétumok és privilégiumok között. Ezt az álláspontot képviseli például a Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László szerzőhármas.[6] E felfogás szerint a forrásokban már gazdagabb XIII. században a dekrétum általá-
- 284/285 -
nos jogszabály forrása, míg a privilégium egyesek vagy közületek jogviszonyainak szabályozására szolgál, és mint ilyen, ius singulare-t teremt. Kovács Kálmán szerint pedig a később kialakuló rendiképviseleti államban a dekrétum már a király és a rendi országgyűlés közös aktusa, míg a privilégium kiadásában az országgyűlésnek nincs szerepe.[7]
A rendi állam jogforrásaira vonatkozó fenti különbségtételt indokoltnak tartva és elfogadva, az Árpád-korra vonatkozó ilyen elméleteket azonban elutasítva, azt az álláspontot látom igazolhatóbbnak, miszerint a XIII. században, a rendi országgyűlés magyarországi kialakulása előtt dekrétum és privilégium között még nincs és nem is tehető lényegi különbség.[8] E források lényegi eleme ugyanis azonos: a király akarata. A jogalkotás alapvetően még a király mint egyedüli törvényhozó akaratán nyugodott. Az uralkodó mellett idővel ugyan megjelent egy előkelő személyekből álló, állandó szervezet nélküli tanács, ez azonban - 1267 előtt egészen bizonyosan - nem rendelkezett semmiféle hatáskörrel a jogalkotásban.[9] A király nem volt köteles kikérni a tanács véleményét, és a vélemény kikérése esetén sem volt köteles azt figyelembe venni, hatalmát a tanács jelenléte - közjogilag - nem korlátozta. Igaz ez még akkor is, ha az uralkodó nevében kiadott oklevelek olykor említést tesznek a király báróinak tanácsáról, ahogy a győri népeknek adott 1240. évi privilégiumában IV. Béla teszi: "nostra ordinacio consilio baronum nostrorum facta" (rendelkezésünk, melyet báróink tanácsában alkottunk).[10]
Gyenge lábakon áll az az állítás is, miszerint a privilégiumok legfőbb jellemzője az, hogy ius singulare-t hoznak létre. Tény, hogy a király e levelekben elsősorban egy személy vagy közösség jogállását szabályozza, ugyanakkor gyakran tartalmaznak olyan rendelkezéseket is, amelyeknek címzetti köre túlmutat adott személyen vagy a konkrét közösség tagjain. A privilégiumok egyik legjellegzetesebb típusát képező források, a királyi hospesközösségek szabadságlevelei például tartalmukban egymáshoz igen hasonlóak voltak (gyakran hivatkoztak is más hospesközösség kiváltságaira vagy kiváltságlevelére, különösen a fehérvári jogra), és esetleges különbségeik ellenére is olyan kiterjedt szabályrendszert alkottak, amely kifeszíti a ius singulare kereteit.[11]
Bár az előbb írtaknak megfelelően az Árpádkorban a dekrétumok és privilégiumok közötti éles különbségtételt nem tartom indokoltnak, illetve egyes források mindkét típus jellemzőit magukon hordozzák, érdemes felsorolni azokat a dokumentumokat, amelyeket a jogirodalomban általában az Árpád-kor dekrétumaiként említenek. E körbe sorolandó Szent István első (1024-1025) és második (vélhetően 1030-1038) törvénye, Szent László úgynevezett harmadik (vélhetően 1077-1083), második (1077 vagy később) és úgynevezett első (1092) törvénye, Kálmán első (1100 körül) és második (1116 előtt) törvénye, II. András korából az 1222. évi Aranybulla és az 1231-ben keletkezett (gyakran, de jellegét tekintve helytelenül "bullamegújításnak" nevezett)[12] második Aranybulla, IV. Béla és fiai - (V.) István ifjabb király és Béla herceg - 1267. évi törvénye, az úgynevezett harmadik Aranybulla, továbbá IV. László első (Buda, 1279. június 23.) és második (Tétény, 1279. augusztus 10.) törvénye, vagyis a kun törvények, valamint III. András első (1290, Erdélyben 1291-ben újra kiadott) és második (1298) törvénye. A fenti többé-kevésbé közismert törvények mellett Béli Gábor a dekrétumok közé sorolja a Kálmán uralkodása idején keletkezett zsinati határozatokat[13] és a II. András és Jakab pápai legátus között 1233-ban a beregi erdőben köttetett megállapodást.[14] Tágabb értelemben pedig a dekrétumok közé kell sorolnunk III. Bélának azt a rendelkezését is, amellyel 1181-ben Farkas nádor és Froa asszony ügyében arról rendelkezett, hogy a király előtti aktusokat a továbbiakban írásba kell foglalni.[15] E forrásban a kancellária felállítását kell látnunk.
A felsorolt dekrétumok között éppen az 1222. évi, 1231. évi és 1267. évi Aranybullák azok, amelyek -a királyi serviensek státuszának alapvető szabadságait is rögzítve - a privilégiumok bizonyos jellegzetességeit is látványosan magukon hordozzák. Béli Gábor szavaival élve, ezek a dekrétumok formájukra nézve kiváltságok.[16]
A királyi serviensek (servientes regis) jogállásáról - mivel e dolgozatnak nem ez az elsődleges tárgya, igen sommásan - előre kell bocsátani, hogy ezek a királynak szolgáló szabad állapotú népek, akiknek státusza 1222-ben és 1231-ben is (miként ez az első két Aranybullából is kiderül) más szabadokhoz viszonyítva kiváltságos, de a nemesek (nobiles) szabadságától különböző, annál kevesebb; a tatárjárást követően pedig mindinkább, végül 1267-re (a harmadik Aranybullában kifejezetten is) már a nemességgel egyenlő és azonos.[17]
- 285/286 -
II. András király történelmi megítélése nem nevezhető pozitívnak. A köztudatban élő kép szerint ő volt a gyenge király, aki elherdálta a királyi birtokokat, aki drága, ám sikertelen hadjáratokat vezetett Halicsba, aki a magyar előkelőkkel szemben az idegeneket pártolta, aki nem vagy csak alig tudta megtorolni feleségének meggyilkolását, és akire a királyi serviensek rákényszeríthették akaratukat, ami az 1222. évi Aranybullában öltött testet.
E kritikáknak nyilván van alapja, a mértéktelen királyi birtokadományozás folytán a kincstár valóban nehéz helyzetbe került, Andrásnak voltak olyan gazdasági törekvései, amelyek alattvalóiban ellenérzéseket válthattak ki, és a magyar előkelők - kiegészülve az esztergomi egyházzal - nem nézték jó szemmel Gertrúd királyné környezetének, a merániai németeknek a pártolását sem.[18] Az elégedetlenkedők egy csoportjának indulata 1215-ben a Gertrúd és kísérete elleni merényletben csúcsosodott ki. A király gazdaságpolitikájának problémáját Kristó Gyula úgy foglalja össze, hogy András a királyi birtokrendszeren alapuló jövedelmek helyett a királyi jogon szedett regálék rendszerére kívánt áttérni, erre azonban az ország gazdasága nem volt alkalmas.[19]
Mindezek ellenére azonban a királyi serviensek, mivel nem gyakoroltak közhatalmat (ahogy egyébként a nemesek sem), jogi értelemben nem tudták akaratukat rákényszeríteni a királyra, aki még ekkor is az egyetlen közhatalmi tényező volt saját országában. A serviensek valójában csak kérhették a királyt szabadságaik rögzítésére, és legfeljebb a jogon kívüli nyomásgyakorlás eszközeire támaszkodhattak - leginkább arra, hogy a királynak be kellett látnia, hogy hatalma fenntartásához éppen az előkelőkre és egyre inkább a serviensekre is kell támaszkodnia. Ez azonban nem változtat azon - az Aranybulla szövegezéséből is szembetűnő - tényen, hogy a király saját akaratát nyilatkozta ki dekrétumában, ő alkotott törvényt. Ugyancsak helytelen volna e dekrétumot a király és az alattvalóinak egy csoportja közötti közjogi szerződésként felfogni. Az, hogy az Aranybulla mégis a királyi hatalom önkorlátozását - így a királyi jog bizonyos korlátozását is - tükrözi, a király ésszerű belátásának szükségszerű folyománya. A királyi serviensek jogainak rögzítése pedig nem csupán azt jelöli ki, hogy ők mit várhatnak el az uralkodótól, hanem ezzel egyidejűleg - bár kevésbé látványosan - meghatározza azt is, amit a király követelhet, és aminél a királyi hatalom (és a királyi jog) nem szenvedhet nagyobb mértékű sérelmet. Ezen a tényen nem változtat az sem, ha a történelemtudomány rendre a serviensek jogait állítja középpontba a dekrétum elemzése során.
Az Aranybullában[20] a király akaratát, rendelkezéseit rögzítő korabeli oklevelek - lényegében a törvények - szokásos formáját követve a rendelkező részt az oklevél kiadása előzményeinek, indokainak megjelölése vezeti be. II. András ugyan elmondja, hogy rendelkezéseivel a nemesek és más kiváltságosok kéréseinek kíván eleget tenni (eorum peticioni satisfacere cupientes in omnibus), majd hozzáteszi: ahogy (tennünk) kell (ut tenemur), azonban e megjegyzés értékelése során - utalva az előző bekezdésekben kifejtettekre - szem előtt kell tartani, hogy 1222-ben a közjogi hatalom és ezen belül a törvényhozás letéteményese a király. Ennek megfelelően az ut tenemur kitételben nem közjogi alapú kötelezettséget - tehát nem a királyi hatalom közjogi korlátját - kell látnunk.
A korabeli okleveles források tanúsága szerint a királyi hatalom elsődleges korlátja az ésszerű önkorlátozás, annak felismerése, hogy az ország és a hatalom fenntartása érdekében az uralkodó kénytelen bizonyos kedvezményeket biztosítani egyes alattvalóinak. Egyetlen példát kiemelve álljon itt a körmendi hospesek 1244. évi oklevelének arenga szövege: "mivel nem fér kétség ahhoz, hogy a beköltöző vendégek hű szolgálatából a királynak és országnak megannyi haszna származik, ezeknek a szabadságát a királyi adakozásnak hathatósabban kell részesítenie kegye bőségében, hogy az itt lévők örüljenek annak, hogy betelepültek, és a távoliak könnyebben szánják rá magukat arra, hogy jöjjenek".[21]
A másik fontos korlát maga a törvény. Jóllehet, a személyes királyság korában a törvény a király akaratával azonosítható, így a király akarata a korábbi törvényt is felülírhatja, az oklevelekből kiolvasható az is, hogy a királyok elfogadják és elvárják a törvény hosszú távú kötelező erejét. Erre utalnak például az új rendelkezéseket rögzítő oklevelek olyan szokványos kitételei, hogy azok "örök érvénnyel fennmaradjanak" vagy "meg ne változtassanak". Gyakori továbbá a királyi oklevelekben az uralkodó elődökre és rendelkezéseikre, különösen Szent Istvánra utalás, akár olyan formában, hogy valamely oklevél arenga szövege a régtől való törvénynek valamely királyok általi megsértését emlegeti fel. Végezetül említésre méltó az is, hogy a királyok rendelkezéseikben gyakran
- 286/287 -
utalnak a szokásra, vagyis a szokásjog íratlan törvényeire.
Az Aranybulla az érdemi rendelkezéseit bevezető részében kétszer is utal a király jogalkotó hatalmára. II. András először a Szent István által a nemeseknek és másoknak adott szabadságokat (libertas tam nobilium regni nostri quam etiam aliorum instituta a sancto Stephano rege) említi, és elmondja, hogy azokat elődei olykor megsértették. Később e szabadságok megerősítésének szándékát fejezi ki, és azokra mint a Szent Király által engedettekre utal (libertatem a sancto rege concessam).
Érdemes megemlíteni az oklevél érdemi rendelkezéseit követő - a korabeli királyi rendelkezésekben, törvényekben szokásos - megerősítő záradékot is, amelyben a király azt rendeli, hogy engedményei és rendelései az ő és utódai idejében is örökké érvényesek legyenek (hec nostra tam concessio quam ordinacio sit nostris nostrorumque successorum temporibus in perpetuum valitura). Megfogalmazza továbbá a király azt a követelményt, hogy szabadságaik biztosítását követően és azoknak örvendvén a nemesek "meg ne tévedjenek", a királyhoz és utódaihoz mindenkor hűségesek maradjanak, és a koronának járó szolgálatokat meg ne tagadják. E mondat is arra utal, hogy az Aranybullát II. András nem csupán a királyi serviensek jogainak biztosítékául, de legalább ilyen mértékben saját jogainak biztosítékául is szánta.
Ezt követően rögzíti a dekrétum a közismert ellenállási záradékot, miszerint a törvényben rögzített jogaik, kedvezményeik biztosítását a mindenkori püspökök, a király jobbágyai és a nemesek együtt vagy egyenként is a hűtlenség bélyege nélkül követelhetik a királytól (hiszen az Aranybulla rendelkezései a király akaratát, saját vállalásait tartalmazzák). A ius regium oldaláról nézve e kitétel lényege az, hogy a (szabadságaikat tekintve sorrendiségben) megjelölt személyi kör anélkül várhatja el a királytól a törvényben ígértek betartását, hogy ezzel hűtlenségbe esnének. A hűtlenségi bűncselekmények lényege pedig éppen a király közjogi hatalmának, méltóságának megsértése. A kör azzal válik teljessé, hogy a hűtlenségi deliktumok fő- és jószágvesztéssel (vagyonkobzással) történő megtorlása ugyancsak a ius regium egyik részjogosultsága.[22]
Az Aranybulla érdemi rendelkezési közül több is érinti a fiscalia regum elemeinek, a ius regium úgynevezett vagyonérdekű jogosítványainak körét. A kincstár adójellegű, továbbá confiscatio vagy az uratlan birtokok királyra (koronára) háramlása jogcímén alapuló bevételei, illetőleg a birtokadományozás intézménye mellett tágabb értelemben ide sorolhatjuk valamennyi, döntő módon gazdasági jellegű királyi előjogot.
Az adózási szabályok körében rögzíti például a dekrétum, hogy a serviensek birtokai után és az egyházi népektől a király sem szabadok dénárjait, sem más jogcímen begyűjtést (adószedést) nem eszközöl, és nem is száll meg náluk, hacsak nem hívásukra (beleegyezésükkel). A nyestbőr adójáról úgy rendelkezik, hogy azt a Kálmán király óta szokásos módon - vagyis pénzben - kell fizetni. A királyi jövedelmek biztosítékaként kiemeli azt is, hogy az ispánok csak azt élvezzék, ami a hivatalukat illeti, míg a csöböradó, a vámok, az ököradó és a vár jövedelmének két része (kétharmada) a királyt illesse.
A pénzverési monopóliumra és ennek hasznaira (lucrum camarae) következtethetünk abból a törvénycikkből, amely kimondja, hogy az új királyi pénz húsvéttól a következő év húsvétjáig lesz forgalomban. Ennek megfelelően a király elvileg nem nyúlhat gyakrabban a pénzrontás eszközéhez, évenként egyszer azonban erre törvényben is rögzített lehetősége van.
A serviensek vagyonának örökléséről az Aranybulla úgy rendelkezik, hogy egynegyed rész jusson a lánynak (lányoknak), a fennmaradó részt pedig a fiú leszármazók, ilyenek hiányában a végrendeleti örökösök, végrendelet hiányában a nemzetségbeli legközelebbi rokonok kapják; mindezek hiányában pedig a királyra szálljon. Erre konkrétan nem utal az Aranybulla, de leánygyermek hiányában nyilvánvalóan a teljes vagyonra ennek az öröklési rendnek kell érvényesülnie, vagyis fiúgyermek, végrendeleti örökös vagy nemzetségbeli örökös léte esetén a leánynegyed sem száll a királyra. Ha azonban leánygyermek, fiúgyermek, végrendeleti örökös és nemzetségbeli örökös sincs, akkor minden a királyra háramlik. A leánynegyed (quarta puellaris) egyébiránt nem az Aranybulla találmánya. Ez a nőt illető törvényes örökrész már korábban kimutatható az előkelők körében.[23] Ennek az artikulusnak a lényege pedig nem kevesebb, mint az, hogy a királyi serviensek a nemesekkel azonos szabad tulajdonosi, birtokosi jogot élvezhettek.[24]
A fiscalia regum körébe tartozó birtokadományozás és az ezzel összefüggő, de személyi döntésként nem közvetlenül vagyonérdekű jog, a tisztségek adományozása körében is tartalmaz rendelkezéseket az 1222. évi dekrétum. A királyi birtokpolitika korlátját képezik azok a törvénycikkek,
- 287/288 -
miszerint egész megyéket (és tisztségeket) örök jószágul a király nem adományozhat, a szolgálattal szerzett birtokot pedig nem lehet visszavonni, illetőleg idegeneknek (az országon kívülieknek) birtokot adományozni nem lehet, a már eladományozott ilyen birtokokat pedig meg kell váltani, tisztséget pedig az ország egyetértése nélkül (sine consilio regni) nem kaphatnak. Továbbá a nádor, a bán, valamint a királyi és a királynéi udvar bírájának kivételével senki nem viselhet több (országos) tisztséget.
Megígéri a király azt is, hogy ha valamely tisztséget viselő jobbágya hadjáratban meghalna, annak tisztségét fiának vagy fivérének biztosítja, míg az így elhunyt serviens fiát belátása szerint részesíti adományban. A várjobbágyokat pedig a Szent Király által meghatározott, a bármely nemzetiségű hospeseket a kezdetektől fogva nekik engedett szabadságaikban (secundum libertatem ab inicio eis concessam) ígéri megtartani. Ezek a rendelkezések nem csupán az említett rétegek számára jelentik megszerzett státuszuk, jogaik megtartását, de a servienseknek is garantálják, hogy az alacsonyabb státuszban lévőket nem emeli az ő szabadságaikkal azonos szintre.
A nem vagyonérdekű királyi jogokat érintő szabályok körében az Aranybulla első rendelkezései között találjuk a király bíráskodáshoz kapcsolódó ígéretet arra nézve, hogy minden évben Szent István ünnepén a király Fehérváron törvénynapot ül, ahol a serviensek megjelenhetnek és ügyeiket előadhatják, ha pedig a király nem tud megjelenni a törvénynapon, akkor a nádor lesz ott helyette és érte, mint helyettese (pro nobis ut vice nostra). E törvényhellyel II. András - mivel a gyakorlatban a nádori jelenlét vált általánossá - hozzájárult a nádori bíráskodás intézményének alakulásához, ki-teljesedéséhez.[25] A nádori suo iure (saját jogon történő) bíráskodás köréből kiemelve azonban magának tartja fenn a király a nemesek fő- és jószágvesztési ügyeinek bevégzését.
A király hadúri jogait érinti az a törvénycikk, miszerint a király az ország határain kívül csak saját terhére hívhatja hadba a servienseket, illetőleg ha személyesen vonul hadba, az ispánokat; az országot ért támadás esetén azonban (az országhatárokon belül) valamennyi servienst hadba szólíthatja.
Végezetül a királyi hatalom által és mellett kialakulóban lévő - a gyakorlatban nem hatáskörmegosztásként, hanem területi alapon elkülönülő -ifjabb király hatalmának elismerésére utal az a cikk, amelyben II. András megígéri, hogy a serviensek, akik erre engedélyt kaptak, szabadon mehessenek a királytól annak fiához (és nyilván visszafelé is), és emiatt nem kell birtokaik pusztulásától tartaniuk. Ugyancsak rögzíti a király a saját és az ifjabb király bírói joghatóságának és ítéleteinek kölcsönös tiszteletben tartását.
Az 1222. évi Aranybulla rendelkezései a gyakorlatban nem érvényesültek maradéktalanul, és ezúttal - Degré Alajos megállapításai szerint - leginkább az egyháziak sérelmei kerültek előtérbe.[26] 1222 után is folytatódtak a halicsi hadjáratok, a túlzott mértékű birtokadományozás (az idegenek javára is), II. András és fia, (a későbbi IV.) Béla ellentéte sem csitult, az egyház pedig sérelmesnek találta az 1222. évi dekrétum több pontját (például az egyházi sókereskedelem ellen irányuló rendelkezést).[27] 1231-ben aztán II. András kiadta újabb dekrétumát, a második Aranybullát, amely jellegét tekintve szintén a király aktusa. A sérelmeik által egy táborba állított királyi serviensek és egyházi előkelők ekkor sem gyakorolhattak közhatalmat, tehát jogi értelemben továbbra sem tudták akaratukat rákényszeríteni a királyra. II. András ekkor is maga alkotott törvényt, amellyel az ésszerű belátáson alapulva ismét megtörtént a királyi hatalom önkorlátozása, a királyi jog határainak kijelölése. Tartalmát tekintve pedig nem egyszerűen a közismert előzményének formális átültetése, megerősítése; matériájában néhol szűkebb, máshol szélesebb annál. Főbb vonalaiban mégis követi az 1222. évi dekrétum rendelkezéseit.
Mindezek ellenére volt azonban egy - nem túlbecsülendő, de nem is teljesen jelentéktelen - különbség az 1222. évi és az 1231. évi dekrétumok megszületéséhez vezető folyamatban. 1222-ben ugyanis II. András a saját akaratát kifejező törvényében (közjogilag) önként korlátozta a királyi hatalmat, erre tekintettel 1222 és 1231 között az elégedetlenkedő alattvalók már nem egyszerűen a korábbi királyoktól származtatott régi jogukra és a szokás(jog)ra hivatkozhattak, hanem az első Aranybullára is. Ez következik már önmagából az Aranybulla törvény-jellegéből, de konkrét alapja is lehetett az 1222. évi dekrétumban rögzített ellenállási jog. A királyi hatalom jellege - és a királyi serviensek, illetve az egyháziak közjogi hatalmának hiánya - folytán azonban a királyi hatalmat (és a királyi jogot) az 1231. évi dekrétum sem - a még nem létező - rendek jogai irányából, hanem a király státusza és az ő ésszerű belátásának irányából közelíthette meg.
- 288/289 -
Az 1231. évi (második) Aranybulla[28] rendelkezései lényegében betűről betűre átveszik az 1222. évi dekrétumban foglaltakat. II. András itt is utal a nemeseknek és másoknak Szent István király által engedett szabadságokra (libertas tam nobilium regni nostri quam etiam aliorum a sancto Stephano rege instituta), és arra, hogy azokat a királyok gyakran megsértették. Ismét rögzíti a király azt is, hogy az előbbiek kéréseinek kíván eleget tenni (peticioni eorum satisfacere cupientes in omnibus), ahogy (tennünk) kell (ut tenemur). A közhatalmi-közjogi állapotok alapvető azonosságára tekintettel ezeket a megjegyzéseket az 1222. évi Aranybullánál kifejtettekkel azonosan értékelhetjük.
Az oklevél érdemi rendelkezéseit követő megerősítő záradék (corroboratio) némiképp különbözik az 1222. évi törvényben olvashatótól. András ugyanis - bár az 1231. évi dekrétum saját, és nem fiaival közös aktusa - hangsúlyozza, hogy ő és fiai is kötelezőnek ismerik el a törvény rendelkezéseit: ut autem hec nostris et successorum nostrorum temporibus firma et inconcussa permaneant, tam nos quam filii nostri prestito corporaliter sacramento confirmavimus, et tam nostro quam filiorum nostrorum sigillis fecimus roborari (és hogy ezek a mi és utódaink idejében szilárdan és rendületlenül fennmaradjanak, úgy magunk mint fiaink, közös esküvel megszilárdítottuk, és mind magunk mind fiaink pecsétjével megerősítettük).
Megváltoztatta a király az ellenállási záradékot is, eszerint már csak az esztergomi érsek jogosult meginteni a mindenkori királyt, amennyiben az nem tartaná tiszteletben saját vállalásait, az intés eredménytelensége esetén pedig ugyancsak ő jogosult a királyt a kiközösítés (excommunicato) fenyítékével sújtani, vagyis megtagadhatja a királytól a szentségek kiszolgáltatását.
A második Aranybulla rendelkezései közül is kiemelhetők a fiscalia regum körét érintő szabályok. A dekrétum első cikkei között ígéri meg a király az újonnan bevezetett és a rendkívüli adók eltörlését, valamint a kamara hasznáról való lemondást, a további cikkekben pedig az 1222. évi Aranybullában foglaltakhoz hasonló rendelkezések olvashatók az egész várbirtokok eladományozásának tilalmáról, a tisztségek adományozásának korlátairól, az örökös nélkül maradt vagyonnak a királyra háramlásáról, valamint a királyi jövedelmek (ispáni jövedelmekkel szembeni) sértetlenségéről. A külföldieknek történő birtokadományozás tilalma azonban kiegészül ezek méltóságra emelésének tilalmával is, "ugyanis az ilyenek viszik ki az ország gazdagságát" (per tales enim divicie regni extra-hantur). Meghatározza továbbá e dekrétum a nyestbőr adójának mértékét és elosztását is.
Ugyancsak gazdasági jelentőségű az a rendelkezés, amelyben a király megígéri, hogy sem ő, sem egyéb tisztviselők vagy bárók nem szállnak meg akaratuk ellenére a serviensek birtokán, ha mégis megszállnának, akkor illendő árat tartoznak fizetni mindenért, amit elvesznek vagy elfogyasztanak. Ezzel II. András az utazó udvartartás jellegzetes - és az alattvalókra az elszállásolt kíséretének nagy létszáma miatt rendkívül súlyos terhet jelentő - bázisáról, vagyoni jellegű jogáról mondott le. Királyi jövedelemként említi a második Aranybulla a "királyokat régtől fogva megillető" huszadot (vicesimam, quam ab antiquo reges habent), de további királyi jogosítványokra következtethetünk azokból - az önkorlátozást jelentő - törvénycikkekből is, miszerint a servienseket és az egyháziakat a király nem kényszerítheti semmilyen munkára a királyi birtokokon, illetőleg a király disznói nem legeltethetők és makkoltathatók ezek földjein és erdeiben (a servienseknek és egyháziaknak biztosított efféle kedvezményből ugyanis arra következtethetünk, hogy más jogállású alattvalókat e kötelezettségek továbbra is terhelték a királlyal szemben).
Kiemelkedő jelentőségű az a törvénycikk, amelyben II. András úgy rendelkezik, hogy a confiscatio útján elvett (például a hűtlenségben marasztalt személytől elkobzott) vagyonról a király rendelkezhet, azt magának fenntarthatja vagy eladományozhatja, és a továbbiakban - a korábbi gyakorlattal szemben - tilos az ilyen jószágot elpusztítani. Ezzel vált lehetővé az elkobzott jószág gazdasági értékének tényleges kihasználása.[29]
A fiscalia regum körén kívül eső szabályok közül kiemelhető a nemesek hadkötelezettségének szabályozása (1222-ben a serviensek hadkötelezettségéről volt szó), miszerint az országon kívül csak a nagyobb tisztséget viselők vagy nagyobb birtokkal adományozottak tartoznak hadba vonulni. Idegen hatalom támadása esetén azonban, ha az ellenséges sereg visszavonul, azoknak is üldözőbe kell venniük azt, akik csak belföldön kötelesek hadba vonulni.
Az 1222. évi Aranybullához hasonlóan rendelkezik az 1231. évi dekrétum a fehérvári törvénynapról, azzal azonban, hogy amennyiben a nádor "hanyagul intézi a király és az ország dolgait" (si palatinus interim male administravit negocia regis et
- 289/290 -
regni), akkor a királyi serviensek a nádor leváltását kérhetik a királytól, amely kérés teljesítésére II. András ígéretet is tett, ahogy megígérte az 1222 óta az Aranybullával össze nem egyeztethető módon elrendelt vagyonkobzások felülvizsgálatát és a birtokok visszaállítását is. Megismétli e törvény az Aranybullának a billogosok hatáskörére vonatkozó szabályát is.
Fontos eleme az 1231. évi dekrétumnak a nádori bíráskodás főbb hatásköreinek ismételt kijelölése.[30] Az 1222. évi Aranybullához hasonlóan e dekrétum is kimondja, hogy a nádor az egész ország bírója az egyháziak és bizonyos - az egyházhoz is kötődő - ügycsoportok (házassági ügyek, hitbérrel kapcsolatos ügyek) kivételével. Fenntartja e törvényt azt a szabályt is, hogy a király tudta nélkül a nádor nem fejezheti be a nemesek fő- és jószágvesztési ügyeit.
A második Aranybulla rendelkezései a korszakot vizsgáló történészek álláspontja szerint annyira sem érvényesültek, mint a korábbi dekrétum szabályai, mitöbb, maga az 1231. évi törvény is hosszú időre feledésbe merült.[31]
A harmadik Aranybulla megszületésének előzményei között már nagyobb szerepet tulajdoníthatunk a nemesség (illetőleg annak felsőbb rétege) erősödésének, a dekrétum rendelkezéseinek háttere azonban ennél összetettebb. A királyi birtokadományozás működésével, a külföldiek támogatásával és a királynak a bevételei növelésére irányuló kísérleteivel kapcsolatos ellenérzések IV. Béla uralkodásának első szakaszában a birtokadományok visszavételéből fakadó elégedetlenséggel egészültek ki. Ezt követte a tatárjárás pusztítása, amely a korábban kialakult földbirtokosi szerkezetben helyenként "hatalmi" vákuumot idézett elő, felélesztve a környező területek földesurainak éhségét, birtokigényét. Amikor a tatárjárást követően IV. Béla birtokpolitikája - a fenti vákuumok betöltése és az ország újjáépítése, védelmi rendszerének fejlesztése (és nyilvánvalóan saját hatalmának újabb lekötelezéseken alapuló megszilárdítása) érdekében - megváltozott, ez a nemesség egyes tagjainak újabb csalódásokat okozott, az említett igényeik kielégítetlenek maradhattak, veszteségek érhették őket. Összességében tehát IV. Béla - bár szervező és országépítő tevékenysége dicséretes volt - méltán nem örvendhetett nagy népszerűségnek e rétegek körében.[32]
A nemesek - a velük a korábban írtak szerint egyéges státuszt elnyerő királyi serviensekkel együtt - 1267-ben Esztergomnál királyi engedéllyel közgyűlést tartottak, hogy megtárgyalják a király és fiai elé viendő ügyeiket.[33] Kérelmeik visszaköszönnek a harmadik Aranybullában, és arról tanúskodnak, hogy a kérelmezők a királyi jog kereteivel is tisztában voltak, és azokat tiszteletben tartották.
Az 1267. évi dekrétum legfontosabb előzménye és magyarázata azonban - álláspontom szerint - nem (közvetlenül) a nemesi elégedetlenségben keresendő, hanem a IV. Béla és fia, István ifjabb király (a későbbi V. István) hatalmi harcában. A hatalmi vetélkedés ugyanis - a konkrét fegyveres ütközeteken túlmenően - nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a két szembenállónak minél erősebb bázist kellett kiépítenie maga körül, maga mellé kellett állítania azokat, akikre a hatalmi harcban támaszkodhatott - ezek pedig az egyháziak mellett a világi urak, bárók és nemesek voltak.[34] Utóbbiak pedig egyre nyilvánvalóbban igyekeztek kihasználni a körülmények által kínált lehetőséget saját jogaik, kedvezményeik körülbástyázására.
A harmadik Aranybulla egyik legfontosabb jellemzőjének a fentiekre tekintettel azt tartom, hogy a király és az ifjabb király egyfajta egyezségeként, közös aktusaként, akarataként a további hatalmi vetélkedés, a bárók és nemesek támogatásának megszerzését célzó licitálás lezárását volt hivatott szolgálni. Ennek megfelelően a törvény vizsgálata során nem (csupán) arra kell koncentrálni, hogy a dekrétum mit ad (ígér, enged meg) a nemességnek, hanem arra, hogy hol jelöli ki ennek határait. A király és az ifjabb király ugyanis nem csak arra vállalt garanciát, hogy bizonyos szabadságokat biztosít a nemeseknek, és ezek jogait nem sérti, hanem arra is, hogy ennél többet egyikük sem ígérhet nekik. Ez pedig annak kijelölése mellett, hogy a királyi jog meddig terjeszkedhet, annak rögzítését is jelenti, hogy a királyi jog határai sem sérthetők további korlátozások útján.
Béla herceg szerepe a dekrétum megszületésében - mivel hatalma nem érhetett fel a király és az ifjabb király hatalmával - leginkább annak kifejezése lehetett, hogy a rendelkezések őt is kötelezik. Ezzel IV. Béla és V. István kizárhatták annak lehetőségét, hogy Béla herceg egyikük mellé állva és a nemeseket újabb ígéretekkel megnyerve lépjen fel a harmadikkal szemben.
A harmadik Aranybulla másik legfontosabb jellegzetessége pedig az, hogy a nemesség egy szűkebb rétege, a király bárói itt már a közhatalom részeseként, a jogalkotás közreműködőjeként jelennek meg.[35] IV. Béla, István ifjabb király és Béla
- 290/291 -
herceg ugyanis a "bárókkal tanácsot ülve és egyetértésükkel" alkották meg az 1267. évi dekrétumot.
A harmadik Aranybulla[36] bevezető részéből kiemelendő - miként arról az előbb szó volt -, hogy az Béla király és István ifjabb király (valamint ifjabb Béla herceg) közös és a királyi tanáccsal egyetértésben megalkotott törvénye. E dekrétum is utal a királyi servisensek kérésére azzal, hogy őket immár a nemesekkel azonosítja (nobiles regni Ungarie universi, qui servientes regales dicuntur), és ugyancsak visszautal Szent István királytól kapott szabadságaikra. Az oklevél záró részében található ellenállási záradék az 1231. évi dekrétumhoz hasonlóan az esztergomi érsek kezébe teszi le az ellenállás jogát az egyházi fenyíték, lényegében az excommunicatio eszközével.
A harmadik Aranybulla a gazdasági érdekű királyi jogok vonatkozásában a két korábbi dekrétumhoz képest sommásan rendelkezik arról, hogy a nemesektől és népeiktől adókat nem szednek, azok mentesek az elszállásolás alól, továbbá a király újfent lemond a kamara hasznáról.
A dekrétum rendelkezik a fehérvári törvénynapról is azzal, hogy ott a király, az ifjabb király vagy a herceg fog megjelenni, és megyénként kettő vagy három nemes társaságában ítélkezni. A nemesekkel szembeni eljárások esetére pedig a király és fiai ígéretet tesznek a törvényes rend betartására azzal, hogy nemest elfogni, személyi szabadságától megfosztani csak törvényes bírói ítélettel, őket elítélni pedig a bárók jelenlétében lehet.
A dekrétum ígéretet tesz a korábban elvett várföldek és udvarnoki földek visszaadására, nehogy az ott letelepedett népek a kiváltságolt hospesek státuszába jussanak, sértve ezzel a földesúri jogokat, érdekeket. Ugyanakkor a törvény megígéri a nemesektől elvett és a király vagy királyné szabad népeinek, az udvarnokoknak vagy várnépeknek adott birtokok visszaállítását is, amelynek intézésére a király két báróját küldi ki. E két báró, név szerint Kemény fia Lőrinc nádor, somogyi ispán, illetve Csák bán, zalai ispán mellé IV. Béla megyénként nemeseket állított bírótársnak.[37] E bírótársak - miként Béli Gábor elemzi működésüket - a későbbi szolgabírók elődeinek tekinthetők ugyan, valójában azonban még a király által delegált bírók, akik ítélkezési hatalmukat, iurisdictio-jukat a királytól, és nem valamiféle nemesi közösségtől kapják.[38] E delegált bírók működését a korszakból fennmaradt több oklevél (ítélet) tanúsítja.
A harmadik Aranybulla megismétli az 1222. évi dekrétum azon rendelkezését, miszerint a nemesek, akik erre engedélyt kaptak, szabadon mehessenek a királytól annak fiához vagy fordítva, és emiatt nem kell birtokaik pusztulásától tartaniuk.
A nemesek hadba vonulásáról a törvény úgy rendelkezik, hogy azok az ország határain kívül csak önként vagy fizetségért vonuljanak hadba. Az ifjabb király vagy bárki más segítségére azonban nem szólíthatók hadba.
Látszólag kizárja a nemesi birtokoknak a királyra háramlását a harmadik Aranybulla öröklési szabályrendszere. Eszerint ugyanis a fiúörökös nélkül elhunyt nemes birtokai nem adományozhatók el anélkül, hogy az örökséget őrizni köteles rokonokat a király és a bárók jelenlétére hívták volna. A hadjáratban elhunyt nemes örökségéről pedig a dekrétum úgy rendelkezik, hogy örökös birtokai rokonait, majd nemzetségét illetik, míg vásárolt vagy szerzett birtokairól szabadon rendelkezhet. E törvénycikk kimondja ugyan, hogy a jószágok "a király kezére ne háramoljanak" (ad manus regias non devolvantur), a korábbi törvények és szokásjog alapján azonban rokonok és nemzetség, illetőleg végrendelet együttes hiányában a ius regium alapján a király szükségképpeni birtokszerzése továbbra sem zárható ki.[39]
Az ismertetett rendelkezések alapján megállapítható, hogy az Aranybulláknak nevezett XIII. századi törvények egyaránt magukon hordozzák a dekrétumok és a privilégiumok sajátosságait. Tartalmukban hasonló kérdéseket érintenek, de egyes szabályaikban kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak, mindezt jellemzően úgy, hogy az időben később keletkezett dekrétum (egyetlen kivételtől eltekintve) nem utal a korábbi Aranybullá(k)ra.
Jellegüket tekintve pedig az Aranybullák a király akaratát tükröző (a harmadik Aranybulla esetében már a bárók tanácsának egyetértésével kiegészült) törvények, amelyek bár a királyi hatalom ésszerű önkorlátozását is jelentik, mégsem tekinthetők a királyra a királyi serviensek vagy a nemesség által ráerőszakolt, (jogilag) kikényszerített rendelkezéseknek.
A királyi serviensek alapvető szabadságainak rögzítése mellett - amely ismérvet az Aranybullákról szólva általában elsődlegesnek tartanak - e jogforrások a királyi jogra, a király közjogi hatal-
- 291/292 -
mára nézve is jelentős szabályokat tartalmaznak. Ami ugyanis az érintett népelemek oldaláról jog, engedmény, az a király oldaláról egyfelől a saját jogáról való (részbeni) lemondás, másfelől önmagának kötelezése, de ezzel egyidejűleg a felső határa is annak, amit tőle elvárhatnak alattvalói. Egyszerűbben szólva, a király nem csak azt jelöli ki, hogy mi az, aminél többet nem fog követelni, de azt is, aminél kevesebbet nem vár el. ■
JEGYZETEK
* "A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg."
[1] Párniczky Mihály, De iure regio Hungarico tempore regum stirpis Arpadianae. A magyar ius regium az Árpádházi királyok korában. (Illés Szeminárium, Budapest 1940), 7.
[2] László Balázs, A király helye az Árpád-kori államszervezetben. In: PhD Tanulmányok 13. (Szerk. Ádám Antal) PTE ÁJK Doktori Iskolája, Pécs 2014.187. o.
[3] Werbőczy István, Tripartitum. A dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve. Téka Könyvkiadó, Budapest 1990. 104. o.
[4] Béli Gábor, Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2000. 72-73. o.
[5] Párniczky Mihály, vj. 2., 8.
[6] Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László, Magyar állam- és jogtörténet. Második, változatlan kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest 1975. 63-66. o.
[7] Ibid, 129-133. o.
[8] Béli Gábor, Árpád-kori törvényeink, Jura 2000. 1-2. sz. 4043. o.
[9] Degré Alajos, Magyar alkotmány- és jogtörténet. Készült: Dr. Degré Alajos egyetemi tanár 1950/51. tanévben tartott előadásai nyomán. (Szerk. Béli Gábor) IDResearch Kft./Publikon Kiadó, PTE ÁJK Pécs 2009. 81. o.
[10] Endlicher, Stephanus Ladislaus, Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana. Sangalli 1849. 448. o.
[11] László Balázs, Bíráskodási szabadság a XIII. századi hospesközösségekben. In: Studia Iuvenum Iurisperitorum 6. A PTE ÁJK hallgatóinak tanulmányai. (Szerk. Drinóczi Tímea - Naszladi Georgina) PTE ÁJK, Pécs 2012. 40. o.
[12] Az 1231. évi Aranybulla az 1222. évi törvénnyel javarészt azonos kérdéseket szabályoz, formálisan azonban nem megújítása annak, maga sem utal a korábbi dekrétumra. Az 1231. évi Aranybulla kiadásának előzményeiről az 5.2.1. cím alatt számolok be.
[13] Béli Gábor, vj. 9., 35. o.
[14] Béli Gábor, vj. 5., 26. o.
[15] Fejér, Georgius, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis II. Budae 1829. 198-199. o.
[16] Béli Gábor, vj. 9., 37. o.
[17] A királyi serviensek és a nemesek státuszának viszonyához az Aranybullák rendelkezéseire is tekintettel, lásd: Béli Gábor, A nemesek négy bírója. A szolgabírók működésének első korszaka 1268-1351. (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, PTE ÁJK, Pécs 2008. 20-41. o.
[18] Pauler Gyula, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt II. Atheneum, Budapest 1899. 39-44. o.
[19] Kristó Gyula, Az Aranybullák évszázada. Magyar História sorozat, Gondolt Kiadó, Budapest 1976. 54-57. o.
[20] Bak, János M. - Domonkos, Leslie S. - Sweeney, James Ross, The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. Tomus I. 1000-1031. Idyllwild, California 1999. 32-35. o.
[21] Ipolyi Arnold - Nagy Imre - Véghely Dezső, Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius VI. Budapest 1876. 42. o.
[22] László Balázs, A hűtlenség és annak büntetése az Árpádkorban, 59-90. In: Studia Iuvenum Iurisperitorum 7. A PTE ÁJK hallgatóinak tanulmányai. (Szerk. Drinóczi Tímea - Naszladi Georgina - Novák Barnabás) PTE ÁJK, Pécs 2014. 62-65. o.
[23] Béli Gábor, Women' Acquisition of Property during the Era of the Arpad Dynasty in Hungary. In: Jogtörténeti Tanulmányok X. (Szerk. Béli Gábor - Herger Csabáné - Peres Zsuzsanna) Pécs, IDResearch Kft./Publikon Kiadó, Pécs 2010. 4243. o.
[24] Béli Gábor, vj. 18., 27-32. o.
[25] Béli Gábor, A nádor bírói hatalma a XIII. század derekáig, 53-65. In: IV. Szegedi Jogtörténeti Napok. Konferencia a bírói hatalomról és az állampolgárságról. (Szerk. Homoki-Nagy Mária) Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2011. 53. o.
[26] Degré Alajos, vj. 10., 65. o.
[27] Kristó Gyula, vj. 20., 67-74. o.
[28] Bak, János M. - Domonkos, Leslie S. - Sweeney, James Ross, vj. 21., 36-39. o.
[29] László Balázs, vj. 23., 68. o.
[30] Béli Gábor, vj. 26., 53-54. o.
[31] Degré Alajos, vj. 10., 65-66. o.
[32] Kristó Gyula, vj. 20., 106-129. o.
[33] Szűcs Jenő, Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához, 341-394. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. (Szerk. H. Balázs Éva - Fügedi Erik - Maksay Ferenc) Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 342-343. o.
[34] Kristó Gyula, vj. 20., 138-145. o.
[35] Béli Gábor, vj. 9., 39.
[36] Bak, János M. - Domonkos, Leslie S. - Sweeney, James Ross,vj. 21., 40-41. o.
[37] Kristó Gyula, vj. 20., 145. o.
[38] Béli Gábor, vj. 18., 179. o.
[39] Béli Gábor, vj. 5., 136., Párniczky Mihály, vj. 2., 62-63. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző abszolvált doktorandusz.
Visszaugrás
