A munkavállalót a munkáltató javára végzett munkájáért általában a munkaszerződéses munkabér illeti meg.
Külön jogszabály azonban az ezt meghaladó díjazást rendelhet.
Ilyen jogszabályon alapul jelenleg például a szolgálati találmány, illetve az alkalmazotti találmány díjazása. Az előbbi annak találmánya, akinek munkaviszonyból folyó kötelessége, hogy a találmány tárgykörébe eső megoldásokat dolgozzon ki. Az alkalmazotti találmány pedig annak a találmánya, aki anélkül, hogy ez a munkaviszonyból eredő kötelessége lenne, olyan találmányt dolgoz ki, amelynek hasznosítása a munkáltatója tevékenységi körébe tartozik.
A szabadalom szolgálati találmányra a feltaláló jogutódjaként a munkáltatót, az alkalmazotti találmányra pedig a feltalálót illeti meg, utóbbi esetben azonban a munkáltató jogosult a találmány nem kizárólagos hasznosítására. A feltaláló díjazására mindkét esetben a munkáltatóval kötött szerződés az irányadó (1995. évi XXXIII. tv. 9-10. §).
Hosszú időn át a gazdasági tevékenységet folytató szervezet tevékenységi körében a vele munkaviszonyban álló személy, esetleg szerzőtársai által kidolgozott - a szervezetnél új műszaki, illetve szervezési - megoldás újításnak minősült és az újítót az újítás hasznosítása, illetve átadása esetén - a szervezettel, illetve a jogszerzővel kötött, írásba foglalt szerződés szerint - újítási díj illette meg. Az újítási díjnak arányban kellett állnia azzal a díjjal, amelyet a megoldás hasznosítására adott engedély fejében a szervezetnek fizetnie kellene, illetve arányban kellett állnia az átadás ellenértékével vagy az ingyenes átadásból származó gazdasági előnnyel, amelynek megállapításánál a díjat a munkáltatónak az újítás kidolgozásához nyújtott hozzájárulására és az újító munkaviszonyából eredő kötelességeire figyelemmel kellett meghatározni, amely rendelkezésektől nem lehetett eltérni [legutóbb 63/1998. (III. 31.) Korm. r.]. Ezt a jogszabályt 2003. január 1. napjával a 2002. évi XXXIX. tv. 38. § (1) bekezdésének d) pontja hatályon kívül helyezte azzal, hogy ha a megjelölt időpont előtt az újítási szerződést megkötötték, a hasznosítás megkezdődött vagy az újítást átadták, a szerződéskötés, a hasznosítás, illetve az átadás időpontjában hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni.
Az újításról szóló törvényi rendelkezéseket hatályon kívül helyező törvény indokolása szerint az újítások központi jogszabályban való szabályozása mára idejét múlttá vált: az "újítói jog" nem iparjogvédelmi jog, az újításhoz kizárólagos hasznosítási jog nem kötődik; a csupán "vállalati szinten" újnak számító "alkotások" elismerése az érintett gazdálkodó szervezetekre tartozik; európai összehasonlításban gyakorlatilag nincs példa az újítások központi jogszabályban történő szabályozására; az újítási tevékenység megszűnt hazánkban, az azt szabályozó rendeletet elvétve is alig alkalmazzák; a találmányi szintet el nem érő megoldások számára 1992 óta nyitva áll a használati mintaoltalom lehetősége.
E rendezésből következőleg a megjelölt körülményekre tekintettel 2003. január 1-jétől kezdődően külön díjazást a munkáltató állapíthat meg. Kérdéses azonban, hogy megállapodás, illetve a munkáltató külön díjazást rendelő intézkedése hiányában van-e ez iránti igénye a munkavállalónak?
A magyar jog külön és kifejezetten nem rendelkezik e kérdésről, az előzményeket is figyelembevéve azonban a válasz nemleges.
Vajon másutt is ez a helyzet, különös tekintettel a miniszteri indokolás azon megállapítására, amely szerint "európai összehasonlításban gyakorlatilag nincs példa az újítások központi jogszabályban történő szabályozására"?
Németországban hosszabb idő óta a valóban használható találmányok túlnyomó részét üzemekből - sok esetben munkavállalók - jelentik be oltalomra, mostanában az összes találmány mintegy 80-90%-a munkavállalótól származik (Hueck, Alfred - Nipperdey, Hans Carl,
Lehruch des Arbeitsrechts. 7. kiadás. Berlin - FrankfurtaM: Vahlen, 1963. 498. old., Schaub, Günter - Koch, Ulrich - Linck, Rüdiger, Arbeitsrechts-Handbuch. 10. kiadás. München: Beck, 2002. § 115 1/). Ezzel nyilvánvaló összefüggésben Németországban bizonyos háború alatti előzmények után, az 1957. július 25-i munkavállalói találmányi törvény szabályozza nemcsak a tág értelemben vett munkavállalói találmányokat, hanem a műszaki ésszerűsítési javaslatokat is. A továbbiakban e törvény szabályait tekintjük át.
A törvény hatálya mind a magán-, mind pedig a köz-szolgálatra kiterjed, az utóbbira a törvény 40-42. §-ában foglalt eltérésekkel. A törvény rendelkezéseitől a munkavállaló hátrányára általában nem lehet eltérni (22. §). Más személyekre, így különösen a jogi személy törvényes képviselőjére, a nem jogi személyiségű társaság tagjára, a szolgálati viszonyban állóra, a munkavállalóhoz hasonló személyre, és a nyugdíjasra a törvény hatálya nem terjed ki, ezért ők a találmányukkal, javaslatukkal szabadon rendelkeznek; az ilyen személyek tekintetében szokásosan kikötik a munkavállalói találmányi törvény alkalmazását (Schaub: i. m. § 115 6/), illetve a törvény ennek hiányában is megfelelően alkalmazható az ítélkezési gyakorlat szerint a BGB általános elvei alapulvételével, például a munkavállalónak nem minősülő kft.-ügyvezetőre (BGH NJW-RR 1990, 349).
A munkáltató a munkavállalónak a szolgálati találmányát igénybe veheti, az ún. szabad találmányát azonban nem. Üzemutódlásnál a törvényen alapuló jog átszáll. A kölcsönbeadott munkavállaló mind a találmány, mind pedig a minősített, műszaki ésszerűsítési javaslat szempontjából - a kölcsönvevőnél végzett tevékenységének ideje alatt - a kölcsönvevő munkavállalójának minősül [AÜG § 11 (7) bekezdése]. Az igénybevételi jog a törvény alapján a munkáltatót illeti meg, konszern vagy más harmadik személy közvetlenül a törvényre nem hivatkozhat. A gyakorlatban általában megállapodás rendezi a munkavállaló díjazását, ha harmadik személy használja a találmányt (Schaub: i. m. § 115 8/).
Szolgálati találmány fennállásához szükséges, hogy
- azt a feltaláló a munkaviszony fennállása alatt készítse el; ennél a bizonyítási teher a munkáltatóra hárul; abban a kérdésben, hogy a találmány elkészült-e nem a feltaláló véleménye, hanem a találmánynak az átlagos szakember ismeretén alapuló kivitelezhetősége az irányadó (BGH AP 2. számú határozata az ArbnErfG 4. §-ához), annak nincs jelentősége, hogy a munkavállaló a találmányt a munka-, vagy szabadidejében dolgozta-e ki,
- az a munkavállalót a munkaszerződés alapján terhelő tevékenységéből származzon (kötelezettségi találmány), vagy mértékadóan a munkahelyi tapasztalatokon, illetve munkán alapuljon (tapasztalati találmány); az előbbit tágan, az utóbbit megszorítóan értelmezi a gyakorlat (Schaub: i. m. 11-12/),
- a találmánynak szabadalmi-, illetve minta-oltalomra alkalmasnak kell lennie. Ennél nem egyértelmű, hogy ebből a szempontból a belföldi jogot kell-e irányadónak tekinteni, vagy pedig elégséges valamely külföldi jog szerinti oltalomképesség; a gyakorlat az utóbbi felé hajlik (Schaub: i. m. § 101 15/, BGH NJW-RR 1989 185).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
