A hatályos Polgári Törvénykönyv 629. § (1) bekezdése az írásbeli magánvégrendeletek alaki kellékeinek tárgyalása kapcsán kimondja, hogy a magánvégrendeletet a végintézkedőnek alá kell írnia, ha pedig a végintézkedés érvényességéhez tanúk alkalmazása szükséges, a tanúknak is - e minőségük feltüntetésével - alá kell írniuk az okiratot. A szabályok - az aláírást említő további rendelkezések - ismertetésétől ehelyütt eltekintünk. Vizsgálódásunk tárgya e dolgozatban kizárólag az aláírás mikéntjére vonatkozik, vagyis azt a kérdést vesszük elő, van-e jogszabályi elvárás az aláírás írásképére, képi megjelenésére vonatkozóan. A tanulmány témájának apropóját a közelmúltban közzétett számos eseti döntés szolgáltatta, melyek igen részletes okfejtéseket tartalmaznak arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy aláírás írásképének, megjelenésének, ahhoz, hogy azt egyáltalán aláírásnak tekinthessük.
Bár az aláírás módját körüljárni, mi több, definiálni igyekvő határozatok elsősorban a tanúkénti aláírással kapcsolatosan születtek, a megállapítások elvileg az örökhagyói aláírásra is átvihetőek: az örökhagyó és a tanú aláírásának módja ugyanúgy nincs szabályozva a Polgári Törvénykönyvben. Ha ugyanis a tanúk hitelesítő szerepét szigorúan kezeljük, legalább ilyen súllyal lehet érvelni az örökhagyói aláírás fontossága mellett is. A végintézkedés a legszemélyesebb nyilatkozatok egyike - az örökhagyó aláírásának az okiratot "perfektuáló" hatása kétségtelen. Mindaz tehát, amit a gyakorlat a tanúk aláírásával kapcsolatban követelményként támaszt, az érvek kicserélésével az örökhagyói aláírásra is alkalmazhatóak (lennének). Nézetünk szerint a tanúi aláírás kapcsán megfogalmazott álláspontok sem állják meg a helyüket (bár egyes megállapításokat megfontolás tárgyává lehetne tenni), s mivel az ítélkezési gyakorlat ilyen irányba mozdulása kifogás alá esik, még inkább óvakodni kell attól, hogy ez az új irány az örökhagyói aláírást is célba vegye.
A magánvégrendelet aláírásával kapcsolatban eddig is voltak a Ptk. szigorú szabályait értelmező állásfoglalások, gyakorlati és jogirodalmi értelmezések. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül tekintünk át néhányat.
Az aláírásnak a végintézkedés szövegétől el kell különülnie (BH 2001.373.), ezért nem tekinthető aláírásnak, ha az örökhagyó a holograf végrendelet szövegében megne-
- 1/2 -
vezi önmagát. Ez legfeljebb a PK 85. állásfoglalás a) pontjában írt követelmény kielégítését szolgálhatja, így ugyanis az okirat külsőre az örökhagyótól származóként jelentkezik. Ha a több lapból álló holograf végrendelet nincs ellátva folyamatos sorszámozással, az örökhagyó nevének a főszövegben való feltüntetése az első lapon aláírásnak sem minősülhet (az első lap különálló, érvényes végrendeletnek nem tekinthető).
A végrendelet tanúja az okiratot e minősége feltüntetésével kell, hogy aláírja. Nem szükséges a tanú kifejezés kifejezett használata, szükséges azonban, hogy a tanúi minőség egyértelműen kiolvasható legyen az okiratból. Az ítélkezési gyakorlat szerint nem elegendő, ha az okiraton az örökhagyó aláírásán kívül szerepel még két - puszta, megjegyzés nélküli - aláírás, akkor sem, ha az örökhagyó a végintézkedés szövegében utal arra, hogy a végakaratát tanúk jelenlétében írja alá.[1] A tanúktól ugyanakkor csak a tanúi minőség közlését követeli meg a jogszabály, egyéb - az azonosításhoz szükséges vagy azt segítő adatok közlése, pl. lakcím, személy igazolvány szám, születési adatok stb. nem törvényi előírás, elmaradásuk a végrendeletet nem teszi érvénytelenné.
Több döntés helyesen utal arra, hogy a tanúkénti aláírást nem pótolja közjegyzői aláírás hitelesítés, ügyvédi ellenjegyzés sem, az alaki kellékek ugyanis szigorúak (pl. EBH 2006/1412.). Más kérdés, hogy e szabály változatlan fenntartása de lege ferenda átgondolandó.
Az aláírás mikéntjével - az aláírás írásképével, képi megjelenésével - azonban a jogi irodalom és az ítélkezési gyakorlat mindezidáig nem sokat foglalkozott. A jogi irodalom általában néhány közzétett döntést hívott fel az örökhagyói aláírással kapcsolatban, melyek nagyfokú - néhol talán már vitatható - engedékenységről tettek tanúbizonyságot, Így pl. az örökhagyó csak becenevét ("Mami") használta aláírásként egy levélben, melyet tartalma alapján érvényes és hatályos végrendeletnek tekintett a Legfelsőbb Bíróság. E döntést a bírói gyakorlatunk azóta is hivatkozza - igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy örökhagyói aláírásként elfogadható a keresztnév, becenév is, feltéve (?) hogy az örökhagyó levélben nyilvánította ki a végakaratát, mely esetben az utónév használata szokásosnak tekinthető (vö. Legfelsőbb Bíróság Pfv.I.21.017/2008/5.).
Újabban azonban megjelentek az aláírás módjával kapcsolatos okfejtések, jogerős ítéletek indokolása formájában. Mivel a közzétett ítéletek gyakorlatot befolyásoló hatása vitán felüli, mindenképpen foglalkozni kell e "forrásokkal", különösen úgy, hogy a jogi irodalom erre a kérdésre a közelmúltban nem fordított figyelmet. Látni kell azt is, hogy a közzétett ítéletek indokolásai - ami önmagában helyes is volna - nagyon sok esetben részletes, néhol szakirodalmi igényességű okfejtéseket tartalmaznak. Az ítéleti indokolás nem puszta formaság, hanem egyrészt az ítélet meggyőző erejének forrása, ezen keresztül a konkrét jogviták eldöntését szolgáló ítélet (a rendelkező rész) közvetlen bázisa,
- 2/3 -
másrészt a jól megfogalmazott indokolás az ítélkezési gyakorlatot, s a jogi képviselők munkáját befolyásolni képes.
A Ptk. kétségtelenül szűkszavú rendelkezései nem beszélnek az aláírás mikéntjéről, a kódex nem magyarázza meg, mit ért aláírás alatt. Nem zárható ki természetesen, hogy ebben a nem kis jelentőségű kérdésben is helye legyen bírói jogértelmezésnek, jogfejlesztésnek. A bírói döntések indokolásai ennek következtében látszólag a fogalomhiányt pótló jogértelmezésnek tűnnek. Látni kell azonban, hogy a végintézkedés aláírására vonatkozó Ptk.-beli szabályok a törvénykönyv megalkotása óta lényegében változatlanok. Ma pedig e szabályok értelmezésére nézve foglal állást a bírói gyakorlat, a következtetések függetlenek kellenek, hogy legyenek a végrendelet keletkezésének időpontjától. Vagyis: egy megváltozó gyakorlatra csak a jövőre nézve tudnak felkészülni a jogi képviselők (itt értem a végintézkedés tételében segítséget nyújtó közjegyzőket is), ám arra semmiképpen, hogy ezen új gyakorlat előtt keletkezett végintézkedések megítélése is megváltozik: olyan "aláírás-fogalom" kerül(het) alkalmazásra az ítélkezés során, amiről korábban szó nem volt. Egy új ítélkezési iránynak mindig erősen kell állnia a lábán - a cikkbeli esetben azonban (nézetem szerint legalábbis) csak szemre helyesek az okfejtések, a közzétett döntések indokolásai a jogszerűség és jogbiztonság próbáját nem állják ki.
A probléma mélyebb tárgyalása előtt érdemes áttekinteni, milyen álláspontot foglalt el a végintézkedés aláírásának kapcsán a jogi irodalom.
Az aláírással, annak módjával a polgári jogi dogmatika mindezidáig kevésbé foglalkozott, az alábbiakban e kevésből is csak az öröklési jogi irodalomra vetünk pillantást. Elöljáróban azt kell megállapítanunk, hogy az aláírás módja tekintetében - elsősorban az örökhagyói aláírást vizsgálva - korábbi és egészen új jogi irodalmunkat is inkább a megengedő hozzáállás jellemezte.
Teller szerint "minden írásbeli végrendeletnek érvényességi kelléke, hogy azt a végrendelkezőnek vagy alá kell írnia, vagy kézjegyével kell ellátnia. ... A bírói gyakorlat a kérdések hosszú sorát vetette fel e téren, de elment a favor testamenti legmesszebb határáig."[2] Régi magánjogunk szerint a kézjegy akkor fogadható el, ha az illető nem tud, vagy nem képes írni: ilyenkor aláírás helyett kézjegyet alkalmaz és az egyik tanú írja az okiratra a nevét.[3]
- 3/4 -
Abban a kérdésben, hogy az aláírónak milyen nevet kell használnia, szintén a megengedő és rugalmas hozzáállás jellemezi jogi irodalmunkat. Elenyésző számú kivételtől eltekintve általánosnak mondható az a nézet, hogy nem csak a vezeték- és keresztnév együttes használatával - lehetséges az aláírás. A vezetéknév mellett elegendő a keresztnév kezdőbetűjének írása is, sőt ez utóbbi el is hagyható.[4] A Kúria állandó gyakorlata szerint nincs törvényes rendelkezés arra nézve, hogy az aláírás miként történjék, így nem lehet érvényességi kelléknek tekinteni, hogy az okiratot a fél teljes névaláírásával (vezeték és keresztnév) lássa el. Elég, ha az örökhagyó az okiraton csupán vezeték vagy keresztnevét (utónevét) tünteti fel. Különösen így van ez (tehát a keresztnév alkalmazása), ha az illető foglalkozásánál vagy méltóságánál fogva jogosult pusztán keresztnevét használni (pl. János püspök, Pál herceg).[5]
A puszta keresztnév használatát a jogi irodalom szerint a korábbi gyakorlat abban az esetben fogadta el különösen, ha az a végrendelkezés keletkezési körülményei miatt indokolt vagy érthető (pl. tábori levelezőlapon küldött végrendelet, vagy házastárshoz vagy gyermekhez intézett levélben végrendelkezés).[6] Ugyanezzel az indokkal támogatólag ismerteti a Legfelsőbb Bíróság egyik - a jogi irodalomban azóta többször is hivatkozott - döntését az öröklési jogi irodalom: az örökhagyó nem a nevét, hanem a végrendeletben érintett személyek körében ismert becenevét írta alá, s mivel a törvény nem kívánja meg, hogy az aláírás a családi és utónév teljes leírása legyen, a bíróság elfogadta a "Mami" becenév alkalmazását aláírásként.[7]
E gyakorlatot öröklési jogi tankönyvében felhívja Vékás Lajos is, azzal azonban, hogy a szerző álláspontja szerint "aláírásként általában a végrendelkező teljes (családi és utó-) nevét kell megkívánni."[8] Ez alól kivételként a magánlevélben nyilvánított végakaratot tekinti elfogadhatónak.
Magánjogi gyakorlatunk kimondta, hogy a férjes nő aláírásként használhatja akár férjének családi nevét (bármilyen lehetséges formában - pl. Nagyné Kiss Erzsébet, Nagy Jánosné Kiss Erzsébet, Nagy Erzsébet).[9] Ráadásul nem szükséges, hogy ez az aláírás megegyezzen az anyakönyvi bevezetéssel: érvényes az aláírás, ha megegyezik az
- 4/5 -
anyakönyvi bejegyzéssel, de eltér az illető által rendesen használt névtől és fordítva.[10] Még tovább lépve: ha pl. az örökhagyó jogosulatlanul használja volt házastársa nevét (pl. elvált feleség volt férje nevét), ez még a végintézkedést érvénytelenné nem teszi, legalábbis nézetünk szerint.[11]
A források egy része kifejezetten állást foglal az aláírások olvashatóságának kérdésében. "Természetes, hogy az aláírásnak nem kell olvashatónak lennie. Igen gyakoriak a hosszú kuszált olvashatatlan aláírások, amely körülmény a végrendelet érvényességét nem érinti.[12]
Az idézett állásfoglalások arra engednek következtetni, hogy az ítélkezési gyakorlat rugalmas hozzáállásával a jogi irodalom egyetértett és azt messzemenően támogatta. A határozatok a személynév leírás sokféle módjának ismertetése mellett gyakran hivatkoznak arra, hogy elfogadható az aláírás szokásos módja akkor is, ha az olvashatatlan, kusza vonalvezetésű, csak a vezetéknevet tartalmazza stb. Ha kétséges, hogy az olvashatatlan aláírás az örökhagyótól származik - miként akkor is, ha olvasható aláírásnál merül fel ugyanilyen aggály - lehetőség nyílik a perjogi szabályok megtartása mellett bizonyítás lefolytatására. A tisztázás erre irányuló indítvány alapján írásszakértői bizonyítás útján valósulhat meg (ritkasága miatt csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a Pp. 197. § (3) bekezdése szerint az okirat valódiságát vagy a szöveg meg nem hamisított voltát íráspróbázással - ez értelemszerűen csak a tanúi aláírásokra vonatkozik - vagy más, nem kétséges valódiságú okirattal való egybevetés útján is meg lehet állapítani. Ez bírói mérlegelés körébe tartozó kérdés, nézetünk szerint azonban ilyenkor nagyfokú körültekintéssel kell eljárni: ez a megoldás akkor helyeselhető, ha a jogi következtetés ránézésre levonható).
Mivel a tanulmányunkban az ítélkezési gyakorlatra - a közzétett határozatokban megjelenő okfejtésekre - irányítjuk figyelmünket, legyen szabad ehelyütt hosszabban idézni a döntések indokolásaiból, egyelőre csak rövid megjegyzésekkel, kiemelésekkel.
A Legfelsőbb Bíróság EBH 2006.1412. szám alatt közzétett elvi határozata a következőképpen fogalmaz (a kiemelések értelemszerűen e cikk szerzőjétől származnak): "az aláírás szokásos módja: a családi és utónév együttes használata, az érvényességi feltételeknek megfelel akkor is, ha nehezen vagy alig olvasható. A tanúk szerepe, hogy az örökhagyó névaláírását hitelesítsék, mégpedig akként, hogy a végrendeletet e minőségük feltüntetésével aláírják. Miként a törvény az örökhagyói névaláírás más módon történő
- 5/6 -
hitelesítését sem teszi lehetővé ... úgy a tanú aláírása sem helyettesíthető nevének kezdőbetűjelével, olvashatatlan írásjellel."
Nagyon részletes indokolást - nézetünk szerint számos vonatkozásban aggályt keltő megállapításokat és következtetéseket - tartalmaz a Szegedi ítélőtábla Pf. II.20.376/2008/7. számú, döntvénytárban is közzétett ítélete.[13] A döntés pl. az alábbiakat rögzíti (a ?-ek, mint megjegyzések a cikk a szerzőjétől származnak): "...hogy a végrendeleti tanú saját kezű aláírásának mennyiben kell olvashatónak lennie, attól függ (?), hogy az aláírás milyen formában történik. Mivel a végrendelet tanúi aláírásukkal a végrendelkező személyazonosságát és aláírásának hitelességét igazolják, nélkülözhetetlen (?) hogy a tanúk személye is beazonosítható legyen önmagából a végrendeletet tartalmazó okiratból. Ez a követelmény vagy úgy valósítható meg, hogy a tanú kézírásos aláírása olvashatóan, a tanú nevének egyértelmű felismerésére alkalmas módon kerül rávezetésre a végrendeletre, vagy oly módon, hogy a tanú az olvasható formában nem saját kezűleg (?) (gépírással, nyomtatott betűvel) feltüntetett neve mellett (alatt, vagy fölött) írja alá saját kezűleg az okiratot, amely utóbbi esetben az aláírása lehet akár olvashatatlan is, feltéve (?), hogy az a teljes nevet tartalmazza (?) és legalább a kezdőbetű felismerhető (?)."[14]
A szóban forgó kérdést tárgyaló ítéletek - a jogi képviselők okfejtéseire reagálva - gyakran rögzítik, hogy az aláírás fogalmának értelmezési problémája anyagi jogi és nem eljárásjogi természetű. Ezzel a megállapítással nem kívánunk vitába szállni, annál kevésbé, mivel az ítélkezési gyakorlat által levont következtetések egyébként sem alkalmasak a vitás kérdés megnyugtató rendezésére (az indokolások ezzel az érveléssel leginkább a Pp. 196. § rendelkezéseire való hivatkozást igyekeznek kizárni vagy távol tartani).
A dolgozatban vitatott ítéleti indokolások szinte ontják - legalábbis a cikk írója elé - a vitás, bizonytalan kérdéseket. Ki dönti el, mi az aláírás? Mi a rövidített (betűkihagyásos) aláírás? Mi a kézjegy, szignó, monogram? Ki határozza meg ezek fogalmi kritériumait? Hol van közöttük a határ - ebben a kérdésben mihez kezdjünk az ítéletekben olvasható olyan kifejezésekkel, hogy "rendszerint", "általában", "többnyire", "legalább..."? Mennyire kell olvashatónak lennie egy aláírásnak - több ítélet azt mondja, hogy nem kell, de a vezeték és keresztnév kezdőbetűit azonosíthatóan tartalmaznia kell. Ez miből vezethető le? Ha valahonnan levezethető, akkor a kezdőbetűknek mennyire kell olvashatónak
- 6/7 -
lenniük? A név egyéb betűiből mégis mennyit kell felismerhetően leírni ahhoz, hogy az íráskép aláírásnak minősüljön? Végül: számít-e, s ha igen mikor, hogy az illető személy hogyan szokott aláírni? A dolgozat záró soraiban is megfogalmazott végkövetkeztetésünket előre bocsátva: amíg a kérdést a Polgári Törvénykönyv nem rendezi, nézetünk szerint egyedül ez számít: vagyis hogy az aláíró személy hogyan alakította ki és használja az aláírását. Ez lehet rövid, vagy hosszú, teljes vagy betűkihagyásos. Ellenkező esetben szubjektív megítélésnek rendeljük alá, hogy az íráskép aláírásnak minősül-e vagy sem - figyelmen kívül hagyva azt a legfontosabb körülményt, hogy törvényi előírás, megkötés hiányában az illető személy mindig az okiraton szereplő aláírásképpel azonosítja magát.
A Legfelsőbb Bíróság EBH 2006/1412. sz. határozatának indokolása, melyet - legalábbis a közzétett döntésekből érezhetően - kiindulási alapként kezel az ítélkezési gyakorlat, a következő megállapítást teszi: "az aláírás szokásos módja: a családi és utónév együttes használata, az érvényességi feltételeknek megfelel akkor is, ha nehezen vagy alig olvasható."
Annak rögzítése mellett, hogy az ítéletekben az okfejtések érvelési láncolata több esetben is csúszik (félrecsúszik), meg nem engedhető módon lazul (vagyis egyik megállapításból nem következik a másik), a jelen alfejezetben a fenti megállapítást vesszük gondolatébresztőként górcső alá.
A legnagyobb hibát abban látjuk, hogy az ítéletek az aláírás szokásos módjáról úgy beszélnek, mintha e "szokásos aláírásmód" lenne a Ptk. által egyedül elfogadható aláírás, míg minden egyéb egyáltalán nem, vagy csak további (a törvényből szintén ki nem olvasható) feltételek megléte estén lenne aláírásnak minősíthető. Ez azonban nem helytálló. Ha lehet is megkülönböztetést tenni aláírások között, akkor az helyesen csak úgy lehetséges, hogy van az aláírásnak szokásos módja és olyan, ami szokásostól eltér, ám a Polgári Törvénykönyv megszorító szabálya hiányában ez is, az is aláírásnak tekintendő. Határozott álláspontunk szerint nem lehet a kódex öröklési jogi rendelkezéseiből olyan következtetést levonni, hogy aláírásnak csak az aláírás "szokásos módja" fogadható el, minden más ezzel szemben "nem létező aláírás" vagyis kellékhiányossá teszi a végintézkedést. Mivel a hiányzó alaki kellékek bizonyítással nem pótolhatók - ha örökhagyói aláírásra koncentrálunk, akkor a favor testamenti elvének alkalmazásával sem - ezért a "mit tekintünk aláírásnak és mit nem" kérdés eldöntése elvi jelentőségű.
Meglátásunk szerint nagyon nehéz - ha nem lehetetlen - eldönteni, hogy egy adott íráskép vajon családi és utónevet tartalmazó olvashatatlan aláírás vagy aláírásnak a kritika alá vont ítéletek szerint nem minősülő ún. "betűkihagyásos írás" (kézjegy). Már az olvashatatlanság is nézőpont kérdése, előfordul, hogy nem csak laikus jogászok, de írásszakértői vélemények is egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak ugyanazon íráskép olvashatóságáról... Arról nem is beszélve, hogy az ilyen minősítést nagyban befolyásolja az is, hogy tudjuk-e, mit keressünk: ha ismerjük a nevet, könnyebben nyilatkozunk a kérdésben, mintha nekünk kellene a nevet kibogoznunk. A legkevesebb problémát talán a monogram alkalmazása jelenti: ez alatt ugyanis a vezeték és keresztnév kezdőbetűi-
- 7/8 -
nek "kalligrafikus" ábrázolását értjük. Csak megjegyezzük, hogy ismert előttünk olyan perbeli írásszakértői vélemény, mely egyenesen úgy fogalmazott, hogy a monogramnál terjedelmesebb névírás már nem szignó, nem kézjegy, hanem adott esetben olvashatatlan aláírás. A helyzet tehát itt sem egyértelmű.
A legnagyobb gondot a jogkérdésre visszatérve mégis abban látjuk, hogy - ha mégoly dicséretes is a szándék - az ítéletek okfejtései számos feltételezést, valószínűsítést és a mindennapi gyakorlathoz képest meg nem engedhető szűkítést fogalmaznak meg, ráadásul olyképpen, hogy a végkövetkeztetéseket általános érvénnyel a Ptk. hatályos szabályaival összhangban állónak mondják ki. A Szegedi Ítélőtábla fent idézett ítéletének egy másik kijelentése pl. így hangzik: "az aláírás szokásos módja a családi és az utónév együttes, de egymástól elkülönülő lejegyzése, ami lehet kusza vonalvezetésű, tartalmazhat betűkihagyást, s nem feltétlenül kell olvashatónak lennie, de tartalmaznia kell az aláíró személy teljes nevét. A kézjegy ezzel szemben - az írni tudó személy esetében - rögzített betűkihagyásos írás, rendszerint egy tagból álló, rövid, aláírást helyettesítő jelcsoport." Az indokolás követi az EBH indító okfejtését, majd továbbvezeti azt. Számtalan kérdés vethető azonban fel: ha az aláírás szokásos módjának nem kell feltétlenül olvashatónak lennie, előfordulhat betűkihagyás, de tartalmaznia kell a teljes nevet, mi különbözteti meg ezt az aláírást a két tagból álló (vagyis a teljes nevet tartalmazó) ugyancsak betűkihagyásos kézjegytől? Mert azt az ítéleti indokolás is rögzíti - nem is tehet mást - hogy a kézjegy rendszerint egy tagból áll... Mi az, hogy rendszerint? Mikor áll két tagból a kézjegy? Nagy kérdés - eseti döntések tanúsága szerint hosszas viták terepe - hogy a nevet alkotó betűk hány százalékának kellene szerepelnie kivehetően az írásképben, hogy azt meggyőződéssel (betűkihagyásos) aláírásnak, s ne "rögzített betűkihagyásos írásnak, azaz (?) kézjegynek" tekintsük.
Az eddig megismert ítéletek indokolása szerint a "megoldást" egy alá nem támasztott következtetés adná: ti. a kézjegy valójában az aláírást helyettesítő jelcsoport. Szép, de nem vagyunk vele előrébb. Ez a megállapítás ugyanis nem a bizonyosságot szolgáló fogalom egy eleme, hanem minősítés eredménye (a szó szoros értelmében következtetés): egy konkrét írásképre ugyanis fogalmi elemként nem mondhatjuk, hogy azért nem aláírás, mert aláírást helyettesít. Vagyis: ránézésre nem mindig állapítható meg - ezt teljes bizonyossággal előre nem tudhatjuk - hogy egy írásjel aláírást "helyettesít": ehhez ugyanis együtt kell látnunk az aláírást és az aláírást helyettesítő jelcsoportot (ebben ez értelemben a kézjegyet). Elképzelhető persze olyan élethelyzet, amikor az aláíró személy egyidejűleg papírra vetett aláírásai-kézjegyei jelentős eltérést mutatnak egymáshoz képest. A Fővárosi Ítélőtábla 1.P.21.513/2010/7. sz. ítéletének - általunk is helyesnek tartott - indokolásából kivehető tényállás szerint a tanúk az okirat végén a második lapon elhelyezett aláírásai jelentősen és indokolatlanul eltértek az első lapon található - vélhetően tőlük származó - írásjegyektől, melyek csak néhány, részben olvashatatlan betűből álltak. Ilyen tényállás mellett egyértelmű, hogy az illető az első lapon "szignózni", míg az okirat végén aláírni akart. Vagyis utóbbi névírását aláírásnak, az előbbieket aláírást helyettesítő kézjegynek szánta.
- 8/9 -
Nem fogadható el a Szegedi Ítélőtábla fentebb idézett ítéleti indokolásának okfejtése sem. Ilyen következtetések egyszerűen már túllépnek a jogértelmezés határain, sem a laikus jogalkalmazók, de megkockáztatom, hogy a jogi képviselők sincsenek felkészülve arra, hogy az aláírás fogalmát az indokolásbeli módon kell(ene) érteni. Mindig veszélyes, ha egy jogerős ítéleti indokolás olyan következtetéseket tartalmaz, melyek a jogszabályból nem vagy csak "komoly erőszak árán" vezethetők le. Csak néhány elemet kiragadva: ha a tanú egy allográf végrendeletben a nyomtatottan feltüntetett (!) neve fölé egy tagból álló olvashatatlan aláírást helyez el, érvénytelennek minősül(ne) a végintézkedés, mert nem tartalmazza a teljes nevet. De érvénytelennek tekintené a tábla - az indokolás szerint - azt az okiratot is, melyen a tanú tanúi minőségének, lakcímének és nevének olvasható feltüntetése megtörténik ugyan, ám az olvashatatlan (esetleg két tagból álló) aláírásban a kezdőbetűk felismerhetetlenek. Vagyis: hiába a név (esetleg lakcím) olvasható feltüntetése, hiába azonosítható ezek alapján a tanú, ha az aláírása nem felel meg az idézett "elvárásoknak", nem fogadható el aláírásként. A fenti, ítéleti megállapítások akkor sem állják meg - álláspontunk szerint - a helyüket, ha a bírói gyakorlat másképpen kezeli az örökhagyó és a tanúk aláírásával kapcsolatos elvárásokat.
Nem kívánjuk folytatni a lehetséges vitás kérdések sorát. Meggyőződésünk, hogy a fent idézett álláspont kifejtése már túllép a jogértelmezés alkotmányos keretein, meghaladja azt a szabadságot, amivel a jogszabályt értelmező bíró rendelkezik. Ilyen és hasonló elvárásokra - érzésem szerint - nem lehet előre felkészülni, s a legrosszabb velük ítéletben szembesülni.
Hatályos jogszabályaink nem határozzák meg az aláírás fogalmát, mi több: nem szorítják rá a természetes személyeket arra, hogy nevüket teljes névaláírással, vagy olvashatóan vezessék rá az aláírandó okiratra. Ha megkötésekkel, előírásokkal találkozunk, az jellemzően két irányban jelenik meg: a jogszabály aláírást és kézjegyet különböztet meg, vagy olvasható aláírást kér. Már az aláírás és a névírás (névaláírás) fogalom sem szinonim, de - mint arra rámutattunk - igen elmosódott a határvonal a teljes aláírás, a betűkihagyásos (de még teljes) aláírás, rövidített aláírás, kézjegy, szignó, monogram esetében várt (elvárt?) íráskép, képi megjelenés között. Azt viszont egyértelműnek tartjuk, hogy a megszorításokat jogszabálynak kell tartalmaznia.
Nem ide tartozó kérdés - ezt tisztán kell látni - amikor jogszabályok aláírásmintáról (pl. címpéldány) beszélnek, vagy az aláírás azonosítását különleges módon végzik el. A címpéldány ugyanis - egyszerűen megfogalmazva - nem más, mint a természetes személy által használt aláírás írásképének rögzítése, annak érdekében, hogy a későbbiekben használt aláírása a címpéldányra vezetett írásképpel egybevethető legyen. A címpéldány,
- 9/10 -
banki aláírásminta ellenőrzésekor sem az a követelmény, hogy az aláírás olvasható legyen, hanem annyi, hogy az alkalmazott aláírás megfeleljen a címpéldányon (mintán) elhelyezettnek: vagyis mindegy, hogy milyen az aláírás, a lényeg, hogy úgy írjon alá mindig, ahogyan a címpéldányon (aláírásmintán) szerepel. Ez a legbiztonságosabb módon akkor valósul meg, ha a címpéldányra azt az írásképet vetjük, ahogyan aláírni szoktunk.
Nem helytálló - de legalábbis megtévesztő - az az ítéleti indokolás, mely a következőképpen fogalmaz: "az olyan speciális aláírási formáktól, mint pl. a cégszerű aláírástól eltekintve, az »aláírás« a köznapi szóhasználatban és nyelvtani értelemben egyaránt azt jelenti, hogy valaki a saját nevét saját kezűleg feltünteti egy okiraton vagy valamely más tárgyon."[15] A cégszerű aláírás ugyanis nem abban különbözik a "köznapi értelemben vett" aláírástól, hogy "szabad neki" akármilyennek lennie, s nem kell névleírásnak látszania, máshol viszont az aláírás névírás kell, hogy legyen. Ilyen szabály nincs. A jogszabály - szerződés - által megkövetelt aláírásminta azt a célt szolgálja, hogy az illető személy későbbi aláírásait a mintaként szolgáltatottal egybe lehessen vetni. A cégszerű aláírás a természetes személy nevét egyébként sem azonosítja.[16]
Ugyancsak teljes egészében elkerüljük az aláírás írásképének értékelését, amikor a jogszabály - konkrétan az Inytv. 32. § és az Inyvhr. 69. § rendelkezései - a felek azonosítható aláírását követeli meg. A törvényi rendelkezés ilyenkor megint csak nem az írásképre vetít követelményeket, hanem az aláíró felek nevének olvasható feltüntetését és okirat szerinti ügyletkötői minőségük megjelölését kívánja meg (eladó, vevő, haszonélvező stb.). Az Inytv. 32. § (2) bek. f) pontja - az okiratnak azonosítható aláírással való ellátásán túlmenően - a több lapból álló okirat valamennyi lapjának kézjeggyel való ellátását követeli meg. Ilyen esetben a kézjegy az egyébként írni tudó személy által alkalmazott egyszerűsített írásképet jelenti, nem zárva ki egyetlen lehetőséget sem: a papírra vethető monogram, rövidített aláírás, egy vagy több tagból (elemből) álló íráskép stb. és ez az írásjel akár azonos is lehet az okirat végén alkalmazott, név és ügyletkötői minőség feltüntetése mellett elhelyezett aláírás-képpel. Az aláíró - ha az Inyvhr. 69. § rendelkezése betartásra kerül - nagyfokú (teljes) szabadságban részesül arra nézve, hogy miként ír alá.
- 10/11 -
Nem véletlen, hogy jogszabályaink - mint láttuk - általában nem határoznak meg az aláírással szemben kritériumokat. Az aláírás módja, írásképe ugyanis az adott természetes személytől nagymértékben függő kérdés, a grafológiai irodalomban olvasható megközelítés szerint az egyik legfontosabb személyiségjelölő jelcsoport, mely bizonyos értelemben és megközelítésben az önmagunkkal való azonosságot jelképezi. Szokás úgy is fogalmazni, hogy ha írásról beszélünk, akkor az aláírásban áll az ember legszorosabb kapcsolatban önmagával - ezért van, hogy ha a szöveg írását nem is, de az aláírást sajátkezűnek követeli meg a polgári jog. De ebből fakad az is, hogy lehet a folyószöveg írása olvasható, vagyis "szokásos", ettől még jelentősen eltérhet az illető személy aláírása. Végül ezért is van az, hogy amikor az aláíró személytől más írásképet követelünk meg, mint ahogyan ő aláírni általában szokott, akkor egészen egyszerűen arról van szó, hogy nem az aláírását kérjük, hanem valami mást.
Számtalan oka van, lehet egyébként annak, hogy valaki miért választ ilyen vagy olyan formájú aláírást, illetőleg - még ha ez ritkábban fordul is elő - miért változtat esetleg nagymértékben az aláírásán. Előfordul, hogy az illető nagyon sokat ír alá, ezért szokásos aláírásán szükségből rövidít. Esetleg nem szeretett keresztnevét stilizálja, rövidített jellel. Nem ritka, hogy valaki határozott céllal választ a rendszerintitől eltérő aláírásképet, ennek személyiségi, érzelmi-lelki okaiban elmélyülni nem tisztünk és nem szükséges. Jogszabályaink "aláírás-önarcképünk" kialakítása terén ezt a nagyfokú szabadságot csak nagyon kevés esetben szorítják korlátok közé.
Mára a hétköznapi értelemben vett aláírásra egyre kevésbé igaz az aláírás=névírás megközelítés. A természetes személyeket sem kötelező érvényű jogszabály, sem a környezet elvárásai nem szorítják rá arra, hogy aláírásként teljes nevüket alkalmazzák, olvashatóan írjanak alá, de legalábbis vezeték és keresztnevük kezdőbetűit tegyék felismerhetővé. Lehetséges, hogy az aláírásnak valamikor ez volt a szokásos módja, lehet, hogy ma is így van (tehát általában így szokás), viszont hangsúlyozni kell, hogy a szokásostól eltérő aláírásképet a természetes személyek jogszerűen használják és használhatják nap, mint nap, hivatalosan is. Ráadásul éppen ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ahol jogszabály, vagy a másik szerződő fél, a nyilatkozatot bekérő, fogadó stb. nem elégszik meg az aláírás bármilyen formájával, azt kifejezetten közlik: olvasható aláírást, vagy olvasható névírást, esetleg csak sajátkezű névírást stb. kérnek. Vagyis felhívják a figyelmet az elfogadott aláírás kritériumaira. Ilyen megszorítást a Polgári Törvénykönyv nem tartalmaz.
Abban a kérdésben, hogy az örökhagyói aláírással kapcsolatban a gyakorlat nagyfokú rugalmasságot mutat. A kusza, olvashatatlan örökhagyói aláírás nem teszi a végrendeletet érvénytelenné - az arra jogosultak hivatkozása után bizonyítási eljárás folytatható le az
- 11/12 -
aláírás valódisága tekintetében. Arra vonatkozóan nem ismeretes széleskörű ítélkezési gyakorlat, hogy az örökhagyótól származó aláírásnak milyennek kellene lennie. A Legfelsőbb Bíróság Pfv. II.22.887/2001/5. sz. ítélete ugyan kimondja, hogy "nem fogadható el az örökhagyó névaláírásának az az olvashatatlan jelekből álló grafikai anyag, melynek kézeredete az írásszakértői vélemény szerint teljesen bizonytalan, és amelynek kivitelezésére a jellemző írásjegyek hiánya miatt bárki képes", ez a megállapítás azonban az aláírás eredetét vizsgálva született, s a grafikai állományra utaló megjegyzései nem tekinthetőek elvi értelműnek. A Magyarázat is hasonlóképpen foglalt állást, amikor rögzítette, hogy az aláírás olvashatatlanságára az örökhagyó egészségi állapota és egyéb körülmények is magyarázatul szolgálhatnak, annak pedig nincs indoka, hogy csak olyan személyt tekintsünk nevének aláírására képes állapotúnak, akinek névaláírása jól olvasható."[17]
Az örökhagyói aláírás szabadsága - a favor testamenti elvének idézése mellett - talán evidenciának tűnik. Nézetünk szerint azonban e széles mozgástér indoka abban is megtalálható, hogy a jogszabály nem határozza meg az aláírás fogalmát, a hétköznapi élet pedig nagyfokú rugalmassággal tolerálja a szokásostól eltérő aláírásokat is. Ha viszont az ítélkezési gyakorlatban elterjed az aláírás "szokásos" módjának megkövetelése, ítéletek ide vagy oda, egyértelmű jogszabályi rendelkezés hiányában nehéz helyzetbe kerülhetnek a végintézkedés tételénél közreműködő jogi képviselők (ügyvédek, közjegyzők), ha a "szokatlan" módon aláíró személy nem hajlandó másképpen aláírni... Nem lesz egyszerű "aláírás-próbákat" végeztetni az örökhagyóval (de ez a probléma még erősebben él a tanúknál), s addig alakítgatni - alakíttatni - az aláírást, míg az aláírás szokásos módjához közelítő, ebben ez értelemben szokásos "megfelelő" grafikai állományhoz nem jutunk... Ráadásul, ha az aláíró személy (örökhagyó, de akár a tanú) aláírása egyezik a személyazonosító igazolványon szereplővel, nem lesz könnyű elmagyarázni, miért várunk el tőle mást. Minden esetben kérdéses marad azonban, miként fogja értékelni az örökhagyó okirati aláírását - később, akár évek múlva - egy öröklési per bírósága. Véleményünk szerint éppen ezért a leghelyesebb, ha tudomásul vesszük, hogy az örökhagyó aláírása az, ahogyan ő rendszerint aláírni szokott.
Az aláírás írásképével kapcsolatban elmondottak az örökhagyó és a tanúk aláírására egyaránt állnak, függetlenül attól, hogy az ítélkezési gyakorlat a tanúi aláírással foglalkozik behatóbban.
- 12/13 -
A tanúk aláírásával kapcsolatos szigorú (pontosabban jelentősen szigorodó) hozzáállás abból indul ki, hogy a tanúk szerepe, hogy az örökhagyói névaláírást hitelesítsék, méghozzá akként, hogy a végrendeletet e minőségük feltüntetésével aláírják. A kiindulási helyzetet tekintve egyetértünk a megállapításokkal, a hibát abban látjuk, hogy az alkalmazott "korrekció" nem vezethető le a Polgári Törvénykönyvből, jogfejlesztő értelmezésként való felfogása ezért eleve kétséges. A megoldás ráadásul nem is képes valamennyi kétely, bizonytalanság eloszlatására, sőt, a tisztázatlanság miatt csak újabb értelmezési nehézségeket vet fel. Végül egy - a gyakorlat által kreált fogalom, "kritérium-kör" alkalmazása, betartása a gyakorlattól (különösen a laikus jogalkalmazótól) el nem várható, a visszamenőleges értelmezés helytelen.
A Ptk. 629. § a tanúi minőség és az aláírás feltüntetésén túl más követelményt - az aláírásra nézve - nem támaszt. A kritika alá vont bírói gyakorlat helytállóan mutat rá a kódex hiányosságára: ahhoz, hogy a tanúk hitelesíteni legyenek képesek az örökhagyó végakarat-nyilvánítását, azonosíthatónak kell lenniük. Ehhez arra lenne szükség, hogy a végrendeletből tűnjön ki a tanúk olvasható neve és lakcíme. A Szegedi Ítélőtábla idézett ítélete azért hibás, mert a kógensen meghatározott alaki kellékek tartalmát jogszabálytól eltérően értelmezi, a jogalkotóra tartozó munkát végzi el, méghozzá egyedi ügyekben. Határozott álláspontunk szerint ez a gyakorlat a jogbiztonságot sérti. Ezek az ítéletek ráadásul közzétételre kerülnek és/vagy döntvénytárakba kiválogatásra és közzétételre kerülnek, alkalmasak a joggyakorlat alakítására.
Tisztán kell látni azt is, hogy az olvasható aláírás megkövetelése sem jelent garanciát a határozatokban megfogalmazott cél elérésére. Lehetnek ugyanis a végintézkedésen olyan aláírások, melyek egészben vagy nagyobb részben olvashatóak (tehát a "kívánalmakat" kielégítik), az okiratot kézben tartóknak azonban nem mondanak semmit. Egy egyszerű példával élve, hiába szerepel az okiraton tanúként - olvasható aláírással - Nagy Péter vagy Kovács Eszter, ha a tanút az érintettek (hozzátartozók, örökösök) nem ismerik, nem beszélhetünk teljes azonosíthatóságról. Ugyanez a helyzet az örökösök által teljességgel ismeretlen tanúk esetében is.
A Polgári Törvénykönyv nem definiálja, mit ért aláírás alatt.
Kétségbe nem vonható tapasztalati tény, hogy a mindennapi életben a természetes személyek a legkülönfélébb módon használják aláírásukat.
Éppen ezért - jogszabály megszorító rendelkezésének hiányában - az aláírás fogalmi köre nem szűkíthető az aláírás "szokásos" módjára, mely egyébként sem jogi fogalom, ennek következtében nem lehet kirekeszteni az aláírás fogalomköréből azokat a grafikai állományokat, melyeket az illető személy aláírásként alkalmaz.
- 13/14 -
A magánvégrendeletekre vonatkozó jogi szabályozás széles - célzottan laikus - kört érint, szabályai mindennapi alkalmazásra szántak. A magánvégrendelet készítésekor a jogalkotó nem ír elő kötelezően jogi képviselői közreműködést, ezért a kódex rendelkezéseit leghelyesebb a hétköznapi megítélés szerint kell értelmezni, ez alatt azt értve, hogy ha a törvény aláírást követel, el kell fogadni azt az írásképet, ahogyan az érintett személy aláírni szokott.
Nincs akadálya annak, hogy a jogalkotó a fentieknél szigorúbb, szorosabb értelmezést tartson szükségesnek. Ennek azonban csak a jogszabály módosítása útján nyílik lehetőség, azzal, hogy a módosítás értelemszerűen nem érinti a jogszabályváltozás hatályba lépéséig készült végrendeletek érvényességét. Aggályos az ítélkezési gyakorlatban megjelenő minden olyan megoldás, mely gyökeresen szakít az alapvetően megengedő és rugalmas hozzáállással, az alaki kellékekre vonatkozó olyan érveléssel, mely a törvényből nem olvasható ki.
Nem kizárt, hogy a jogalkotó akár az örökhagyó, akár a tanúk aláírása esetében olvasható aláírást követeljen meg, ez azonban már nem feltétlenül lesz aláírás, hanem az illető által használt aláíráshoz képest olvasható névírás. Ebben az esetben a további értelmezési gondok elkerülése érdekében egyértelműen kell fogalmazni és az aláírótól olvasható aláírást vagy nevének olvasható névírását kell megkövetelni.
Álláspontunk szerint azonban de lege ferenda helyes megoldás az lenne, ha a jogalkotó a tanúk esetében megkövetelné, hogy a végrendeletből tűnjön ki az aláíró személyek tanúi minősége mellett a tanú neve és lakcíme. Ez a követelmény akár a végrendelet szövegében való feltüntetéssel, akár - amint a jogi képviselők által készített végrendeletek esetében a lakcímre nézve szinte már megszokott - a tanúkénti aláírás mellett közölve egyaránt elfogadható. Többletkövetelményként tehát lényegében csak a tanú nevének olvasható megjelölésével kell számolni. ■
- 14 -
JEGYZETEK
[1] Pl. BH 2007/89. Nézetem szerint ez a megközelítés túl merev. Ha pl. az örökhagyó az okirat szövegében jelzi, hogy az általa megnevezett tanúk jelenlétében írja alá a végrendeletet, s a tanúkat felkéri az okirat aláírására, a tanúi minőség külön feltüntetésének hiánya nem eredményezheti a végrendelet érvénytelenségét.
[2] Magyar Magánjog Öröklési jog (a továbbiakban Magyar Magánjog. Szerk. Szladits Károly, Grill Károly Könyvkiadóvállalata Budapest 1939. A cikkben idézett részt Teller Miksa írta.) 257.o.
[3] Magyar Magánjog 259.o. Fontos azonban, hogy itt kézjegy alatt általában a formális vonás-elhelyezést értették (X vagy + jelek alkalmazását).
[4] Magyar Magánjog Öröklési jog (szerk. Fodor Ármin. Singer és Wolfner Kiadása én. Budapest. A vonatkozó részt Kern Tivadar írta. A továbbiakban Fodor Magánjog.) 328. o. Ugyanígy Magyar Magánjog 257.o.
[5] Fodor Magánjog 328. o., ugyanígy Magyar Magánjog 258.o.
[6] Magyar Magánjog 258.o.
[7] BH 1973/124. Bacsó Jenő-Pallósi Gizella-Sőth Lászlóné-Szolcsánszky Vilmos: Az öröklési jog kézikönyve (Közgazdasági és jogi Könyvkiadó Budapest 1984.) 236. o., ugyanígy közli A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest 2007., a továbbiakban Magyarázat) 2312.0.
[8] Vékás Lajos: Magyar polgári jog Öröklési jog (Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 2002.) 72.o.
[9] Fodor Magánjog 329. o., igaz, közli, hogy a gyakorlat vitás. Teller Magyar Magánjog 258.o. azonban már egyértelmű, nem vitás ítélkezési gyakorlatként említi.
[10] Fodor Magánjog 329.o.
[11] Annak ellenére tehát, hogy az aláíró ilyenkor nem a nevét, hanem korábbi nevét írja.
[12] Magyar Magánjog 257.o. Ugyanígy lényegében Magyarázat 2312. o.
[13] BDT 2009/2045.
[14] Az idézett ítéleti rendelkezésben a "r" megjegyzésekkel a vitatható megállapításokra kívánom a figyelmet felhívni. Az okfejtés azonban önmagával is ellentmondásba keveredik: ha ugyanis az az elvárás, hogy a tanúk személye az okiratból azonosítható legyen, akkor elegendő a tanúk nevének olvasható közlése és emellett bármilyen formájú aláírás.
[15] Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.402/2008/2.
[16] Abba pedig belegondolni sem szabad, mi történne, ha a bírói gyakorlat a Ctv. 9. § által említett aláírás kapcsán - a szó nyelvtani vagy köznapi értelmezésére hivatkozva - elkezdené megkövetelni az olvasható aláírást. A cégszerű aláírás - eddig - a cég nevének feltüntetését és a címpéldányon szereplő aláírás feltüntetését jelentette. A gyakorlat sem olvasható nevet, sem a név kéttagúságát, sem a kezdőbetűk olvashatóságát nem követelte meg. Ha a bíróságok a tanúi aláírás szerepét felértékelik, hasonlóan fontos aláírásokkal szemben is meg kell(ene) tenniük ugyanezt. Úgy gondolom, hogy milliószámra fordulnak elő az országban olyan okiratok, melyeken jogszabály követeli meg az aláírást, ha viszont megtekintjük őket, legfeljebb kézjegynek minősülő grafikai jelek találhatóak rajtuk... Elegendő a Pp. és a BÜSZ által aláírni rendelt okiratokra gondolni. Ezek legalább olyan fontos iratok - esetleg közokiratok, mint egy írásbeli magánvégrendelet.
[17] Magyarázat 2312.o. Erre azért kell felhívnunk a figyelmet, mert az olvashatatlan aláírás, a kusza vonalvezetés, a betűkihagyásos írás "fogalmai" között nagyon keskeny és elmosódó a határvonal.
Visszaugrás
