Tanulmányom célja, hogy bemutassa az olasz gazdasági alapjogokra vonatkozó alkotmányi rendelkezéseket, főbb alkotmánybírósági határozatokat, illetve szakirodalmi álláspontokat. Mivel az írás az olasz elméletből indul ki, azt mutatja be, a munkához való jog az ismertetésben szociális jogként szerepel annak ellenére, hogy ez ellentétben áll nemcsak az alkotmány szerkezetével, amely a Gazdasági kapcsolatok fejezetcím alatt rendelkezik a 35. §-ról (a munka minden formájának és megnyilvánulási formájának a védelméről), hanem a gazdasági alapjogok közgazdasági megközelítésével is.[1] Ehhez szorosan kapcsolódik az államra, illetve a szociális jogokra vonatkozó olasz állásponthoz. Eszerint ugyanis a liberális állam klasszikus alapjogaival, illetve a politikai alapjogokkal szembeállva a szociális jogok kategóriája elvezet a minden vonatkozásban egyenlő közhatalom szolgáltatásának biztosítása szükségességéhez, és a társadalomban az egyesek pozíciójának kiegyenlítéséhez (egészségügyi segítség, szociális gondoskodás stb.). Bizonyos tekintetben a "államon keresztüli szabadságról, vagy állam által(i adott) szabadságról" lehetne beszélni (libertá attraverso dello stato). E jogok védelme hosszú történelmi folyamat tárgya, ami a liberális államtól a szociális állam egyik fajtáig, a szociálliberális államig tart. A szociális jogokkal összefüggésben az olasz jogirodalom is felfedezte, hogy azok az elméleti viták, amelyekben megkülönböztetik a szabadságjogokat és a szociális jogokat, illetve az előbbinek adnak elsőbbséget, túlhaladottnak tekinthetők. A szociális jogok ugyanis alapvető értékei a liberáldemokrácia rendjének. A jelenlegi olasz alkotmányjogi irodalomban túlhaladottnak tekintik azt a már 40 éves alkotmánybírósági gyakorlatot is, amely szerint a szociális jogokat elismerő normák pusztán programnormák. A szociális jogok - mint az állammal szemben érvényesíthető szolgáltatási jogok - egyéni követelésekként érvényesülnek azért, hogy a Köztársaság beavatkozzon azok effektívvé tétele céljából akár úgy is, hogy a szükséges financiális forrást a költségvetéséből biztosítsa. E jogok ezért szorosan kötődnek egyrészt a rendelkezésre álló pénzügyi forrásokhoz,[2] másrészt a közapparátus szervezetéhez és hatékonyságához: a tanítás szabadsága vagy az egészséghez való jog az iskolai rendszer vagy a nemzeti egészségügyi szolgáltatások adekvát szervezeti rendjének a gyümölcsei.[3]
a) Alapjog alanya az lehet, aki rendelkezik jogképességgel.[4] Az jogirodalom szerint az alapjog jellegéhez a jogképességen keresztül lehet eljutni, amelyek lehetnek jogilag védett és nem védett helyzetek.[5] Előbbibe tartozik egyrészt a jogi hatalom (i poteri giuridici), ami absztrakt lehetőséget jelent meghatározott jogi hatás kiváltásának elérésére, másrészt a szubjektív jog, ami olyan konkrét és aktuális helyzet, amit a címzett vagy közvetetten vagy közvetlenül gyakorol. A jogi rendelkezések ezt nem csak meghatározott képességként ismerik el, hanem más alanyok viselkedésének feltételhez kötésének igényeként is. A szubjektív jogok feloszthatók abszolút és relatív jogokká. Előbbi minden alanyt kötelez, és a jog élvezetét nem akadályozza, és ide tartoznak az alapvető jogok. A relatív jog élvezete meghatározott magatartástól függ, például jelenthet szerződésből eredő jogot, ami a megnyíltakor igénnyé válhat. Harmadrészt említendő meg a jogos érdek, amely olyan előnyös szubjektív helyzet, amiben a címzett eszközhatalmat gyakorol (poteri strumentali) az érdeke jogcímére hivatkozva, vagyis például a közigazgatási eljárásban részt vehet. A jogos érdekhez szükséges, hogy egy bizonyos közérdekkel essen egybe. Az Alkotmányban a 24. és a 113. §-okban található a jogos érdek és a szubjektív jog elhatárolása. A 24. § alapján bárki bírósághoz fordulhat jogainak és jogos érdekeinek védelmére, a 113. § szerint pedig a jogok és jogos érdekek közigazgatási aktusok elleni védelme a rendes és a közigazgatási bíróságok előtt minden esetben megengedett.
b) Az olasz alkotmányjogban az alapjogok öt csoportot képeznek.[6] Az olasz alapjogok dogmatikája megkülönbözteti a személy jogait (dirittio della persona) is, ahova a következők tartoznak: az emberi méltóság, illetve a környezetvédelemmel, az információval, az új információs technológiákkal, a művi megtermékenyítéssel és a bioetikával kapcsolatos jogok.
A szabadságjogok (libertá civili), amelyeket negatív szabadságokként, vagyis az államtól való szabadságokként (libertá dallo stato) és első generációs jogokként fognak fel. E csoportba az alábbi jogok tartoznak:
- személyi szabadság (libertá perosnale)
- magánlakás sérthetetlensége (libertá di domicilio)
- gazdasági szabadságok (libertá economiche)
- tulajdonhoz való jog (libertá di proprietá)
- véleménynyilvánítás szabadsága (libertá di manifestazione del pensiero)
- 65/66 -
- vallásszabadság (libertá religiosa).
A politikai jogok (i diritti politici) képezik az alapjogok második nagy csoportját, amit az olasz jogirodalom második generációs jogokként aposztrofál azért, hogy a klasszikus szabadságjogoktól megkülönböztessék őket. Ezek az alábbi alapjogok:
- aktív és passzív választójog (diritto di voto ativo e passivo)
- pártalakítás és szakszerveződés szabadsága (diritto di assiciazione in partiti e sindacati)
- egyesülési jog (diritto di riunione).
A szociális jogok (i diritti socali) jelenti a harmadik csoportot, amelyek az állam általi jogokat (diritti mediante lo stato) jelentik, és harmadik generációsok. Az olasz alkotmányjogászok szerint a szociális alapjogok az alábbiak:
- munkához való jog (diritto al lavoro 4. §); a dolgozó nők és a gyermekek jogai (37. §); tanuláshoz való jog és a gyermekeknek és a fogyatékosoknak a szakmai elindításához való joga (38. § (3) bek.).
- egészségvédelemhez való jog (diritto alla tutela della salute 32. §)
- szociális segítséghez való jog (38. § (1) bek. és 38. §)
- tanításhoz és tanuláshoz való jog.
Az ún. új jogok (diritti nuovi) a gazdasági és technikai fejlődés során alakultak ki, és a negyedik generációs jogok csoportjába tartoznak.
A felsorolt alapjogok értelmezési tartományát az Alkotmányban található alapvető elvek határozzák meg, ami indokolttá teszi azoknak a gazdasági alapjogok ismertetése előtti bemutatását is.
Az Alkotmány 1. §-a rendelkezik arról, hogy Olaszország munkára alapozott demokratikus köztársaság. A demokrácia elve magában foglalja a szabadságjogokat, és tartalmazza azt a szociális-gazdasági aspektust, ahol mindenkinek effektív lehetősége van arra, hogy személyiségét fejlessze, és a kollektív életben részt vegyen. Ez jelenik meg a 2. §-ban, az egyenlőség (3. §), és a munka elvében (principio lavoristico), ami a 4. §-ban található.
Az alapjogok olasz elmélete tehát az egyes egyéneket a társadalmi kötöttségi gondolkodásmóddal együtt értelmezi. Ez a jelenkori alkotmányok tekintetében újításként jelenik meg, és az olasz alkotmány a 2. §-ában került meghatározásra, amely rögzíti, hogy a Köztársaság elismeri és biztosítja az ember sérthetetlen jogait, amelyek mint egyént, mint olyan társadalmi szervezet tagját illetik meg, amelyben személyisége kibontakozik, és megköveteli a politikai, gazdasági és társadalmi szolidaritásból fakadó megmásíthatatlan kötelezettségek teljesítését.
A 2. § társadalmi szervezetekre való utalása azt jelenti,[7] hogy az egyének jogai a társadalmi formációkban is védettek, illetve a sérthetetlen jogok védelme azokat is megilleti. Az Alkotmány két alapvető elve került tehát így megfogalmazásra. A személyiségi elv (il principio personalistico), amely alapján a természetes személynek van olyan szférája, amelyet más nem sérthet meg. A pluralitás elve (il principio pluralistico)[8] az egyént a társadalmi viszonyaiban védi. Amellett, hogy a pluralitás elve a 2. §-ban (és a 18. §-ban - egyesülési jog) általánosan megnyilvánul, a közvetlenül alkotmányi relevanciával rendelkező társadalmi szervezetekre vonatkozó szakaszokban (család, nyelvi kisebbség, vallási közösségek, szakszervezetek, politikai pártok) speciális megfogalmazást is nyer.[9]
Mindezek után felmerül a kérdés, hogy a 2. § olyan rendelkezés-e, amely a szabadságok összegzését kívánja megjeleníteni, majd az Alkotmány 13. §-ától[10] kezdve részletezni, vagy inkább olyan fajta generálklauzulaként fogható fel, ami képes garantálni a sérthetetlen jogok védelmét, amelyekről aztán később kifejezetten rendelkezik. Az Alkotmánybíróság a második tézis mellett foglalt állást,[11] mivel a 2. §-t olyan nyitott tényállásként értelmezte, ami képes alkotmányi védelmet garantálni azoknak az új jogoknak, amelyeket sérthetetlennek ismer el a jogalkotó, a jogalkalmazás vagy nemzetközi elkötelezettség. Ez az értelmezés lehetővé tette az Alkotmánybíróság számára, hogy új személyiségi jogokat hozzon létre: az élethez való jogot (sent. 223/1996), a szexuális szabadsághoz való jogot (sent. 561/1987), a gyermek jogát ahhoz, hogy a családba beilleszkedjen (sent. 183/1988), a fogyatékosok jogát a kísérethez (sent. 346/1989), a privacyhoz való jogot (sent. 139/1990), a személyes identitáshoz való jogot (sent. 13/1994), a haza elhagyásához való jogot (sent. 278/1992), a lakáshoz való jogot (sent. 404/1988, 252 és 310/1989, 419/1991, 119/1999). A jogalkotó is több alkalommal hívta fel a 2. §-t mint alkotmányi alapot új jogokra vonatkozóan, amikor garantálta például az anyakönyvi átíráshoz való jogot azok számára, akik megváltoztatták a nemüket (164/1982), és az egészségügyi alkalmazott jogát ahhoz, hogy mentesítve legyen a magzatelhajtó tevékenységek alól (194/1978). A környezet védelme tekintetében az olasz alkotmány - ellentétben az újabb alaptörvényekkel - nem ad szubjektív jogot a környezethez, és nem rendelkezik a környezet védelmének objektív kötelezettségéről sem.
- 66/67 -
Az alkotmánybíróság a 9. és a 32. §-okat - a táj védelme és az egészség védelme - értelmezte, és a környezet védelmének követelményét olyan alkotmányi értéknek ismerte el, amely védelme mindenkit (az államnak alávetettet) megillet.
1.1 E szerint tehát az állam elismeri és biztosítja az ember - egyéni vagy szociális képződményekben megvalósuló - sérthetetlen jogait, feltéve, ha a személyiség kibontakoztatására szolgálnak, illetve a politikai, gazdasági és szociális kötelezettségeket az egyén teljesítette. A sérthetetlen és az elismer kifejezések együtt történő használata az emberi jogok természetjogias felfogására utal.[12] A többségi doktrína azonban pozitív és történeti felfogáshoz kötött, ami kizártnak tartja a 2. § természetjogias olvasatát, és hangsúlyozza, hogy a személy nem az állam előtt létezett értékek, hanem sajátos, történetileg kialakított jogrendszer általi értékek hordozója. Az olasz jogirodalom a sérthetetlen kifejezést tehát nem természetjog felhívásaként interpretálja, hanem akként, hogy az alapjogok abszolút megváltoztathatatlanok, még az alkotmányossági felülvizsgálat során is, vagyis, ha a sérthetetlen jogot védő normák lényegi tartalmát nem megfelelő értelemben módosítják, az Alkotmány valódi és tényleges sérelmét jelentené. A sérthetetlen alapjogok mindenkit megilletnek, tehát nemcsak az állampolgárra vonatkoznak, illetve a magzatot is megilletik, de az ő vonatkozásában figyelemmel kell lenni az anya jogaira.[13]
1.2 A 2. § második tagmondatában megszövegezett szolidaritási kötelezettség háromszoros megfogalmazása világossá teszi, hogy az alkotmány megalkotására melyik nagy történelmi tradíció volt hatással. A politikai szolidaritás a francia forradalomban gyökerező polgári-liberális testvériség etoszának felel meg. A gazdasági szolidaritás feladata a kommunista és a szocialista mozgalom hozzájárulásában, különösen a munka világának demokratizálásának létrehozásában ismerhető fel. A szociális szolidaritást a katolikusok szociális elkötelezettségének eredményeként foglalták az alkotmányba, amelyre XIII. Leó pápa 1891-ban születet Rerum Novanum művében hívott fel.[14]
Az egyéneknek a közösséggel való szociális kötelezettségét az alkotmány további részei fogalmazzák meg. A szolidaritás feladata nem csupán programelv, hanem a polgárok közti polgári jogi kapcsolatokban közvetlen hatást jelent, ami érvényes a családra vonatkozó rendelkezésekre (29. §), az egészséghez való jogra (32. §), a munkához való jogra (35. §-36. §), a tulajdonhoz való jog korlátaira (42. §, 44. §), a magángazdasági kezdeményezésekre (41. § (1) bek.), a munkavállalók vállalkozás vezetésében való közreműködésére (46. §), a szövetkezeti rendszerre (45. §), a vagyonképességre (47. § (1) bek.). Ebben az értelemben lehet Olaszországban a polgári jog alkotmányosodásáról (costituzionalizzazione) beszélni, ami különösen családjogra, a munkajogra és a deliktumjogra vonatkozó alkotmánybírósági döntésekben mutatkozik meg. Az alkotmányosodási folyamat azért nyert jelentőséget, mert az Alkotmánybíróság az általános alkotmányjogi princípiumok értelmezésében eltávolodott azok pusztán programnormákként való interpretálásától. Mivel az olasz alkotmányjogban az alkotmányi alapelvek közé az egyenlőség elve (3. §), a szolidaritás elve, illetve a munkához való jog (4. §) tartozik, ezek az alapelvek megmutatják az egyszerű törvényhozásnak a társadalmi rend alkotmánynak megfelelő kifejlesztéséhez vezető utat. Ma az alapvető elveket kötelező előírásként fogják fel, amiket az alkotmányjogi vizsgálatnál és értelmezésnél figyelembe kell venni.[15]
Az Alkotmány 3. § (1) bekezdése megállapítja, hogy minden állampolgár egyenlő társadalmi megbecsülést élvez, és törvény előtt nemre, fajra, anyanyelvre, vallásra, politikai hovatartozásra, személyi és társadalmi körülményekre tekintet nélkül ((1) bek.). A Köztársaság feladata, hogy megszüntesse azokat a gazdasági és társadalmi akadályokat, amelyek lényegesen korlátozva az állampolgárok egyenlőségét és szabadságát, meggátolják a személyiség szabad kibontakozását és minden dolgozó tényleges részvételét az ország politikai, gazdasági és társadalmi életében ((2) bek.). Noha az Alkotmánybíróság ezt az előírást nem tekinti alapjognak a szó valódi értelmében, de legitim érdekként, összehasonlító jogi helyzetként értelmezi, amit a törvény alkotmánnyal való összeütközésekor figyelembe vesz. Gerhard Leipod munkájával kapcsolatban az olasz alkotmányjog-tudomány és a jogalkalmazás a 3. § (1) bekezdést hosszú idő óta a német "önkényesség tilalma" alkotmányi doktrínájaként értelmezi: minden egyenlőtlen elbánást annak alapján kell felülvizsgálni, hogy az tárgyilagosan indokolt volt-e. Hasonlóképpen Németországhoz, a jogrend a nőknek sok tekintetben megmutatkozó történelmi függősége Olaszországban is tartósnak mutatkozott. Először a legge 9. 2.1963. Nr. 66 szüntette meg a nőkkel szembeni meghatározott foglalkozási korlátozást számos közszolgálati funkció és más foglalkozás területén. Az 1975. évi családjogi reform szüntette meg e terület legutolsó partiarhális vonatkozását. Az egyenlő elbánás elvét a munkajogban a legge 9. 12. 1977. Nr. 903. vezette be. Az, hogy az alkotmányozók a házasságban élőknek egyenjogúságot adtak, különleges törekvés volt, ami az alkotmány 29. § (1) bekezdésében jelenik meg, mivel az a
- 67/68 -
házasságban élők közti nem tárgyilagos megkülönböztetés általános tilalmát hangsúlyozza.[16]
1.1 A principio lavoristico megfogalmazása a 4. §-ban található: a Köztársaság elismeri minden állampolgár munkához való jogát, és előmozdítja azokat a feltételeket, amelyek ezt a jogot ténylegessé teszik ((1) bek.). Minden állampolgár kötelessége, hogy saját lehetősége és választása szerint olyan munkát végezzen vagy tevékenységet folytasson, amely elősegíti a társadalom anyagi és szellemi fejlődését ((2) bek.). Az Alkotmány 4. §-a nem az egyén tevékenységét jelenti, hanem a személyiség kibontakoztatásának és a saját vállalkozásnak, illetve a szolidaritási kötelezettség teljesítésének az eszközeként fogható fel. E rendelkezés kapcsolatban áll az 1. § (1) bekezdésével, ami szerint a Köztársaság a munkán alapszik. A munka a legfőbb alkotmányi érték, máskülönben azt lehetne feltételezni, hogy az Alkotmány nem értékeli azokat, akik nem dolgoznak, mert nem tudnak (gyermekek), vagy, mert személyes feltételeik a termelékeny munka végzésére alkalmatlanná, illetve kevésbé alkalmassá teszik őket (fogyatékosok), vagy már nincsenek olyan állapotban, hogy gazdaságos termelést folytassanak (időskorúak). Nyilvánvalóan az alkotmány nem inspirál ilyesfajta gazdasági víziót. A munka ezért magán viseli a gazdasági rend rendező kritériumait, de ez a szociális viszonyok szféráját nem meríti ki, és a munkán alapuló gazdasági rendnek az ember személyisége integrálásának előmozdítását és védelmét kell szolgálnia. Ennek oka, hogy az Alkotmány szerint a rendnek és a gazdasági kapcsolatnak a célja az olyan társadalom megteremtése, ahol az egyének egyenlők és szabadok. Ezért szentesítik a munkához való jogot az első szociális jogként, ami mindenkinek biztosítja egyrészt a megélhetéshez szükséges olyan eszközöket, amelyek nélkül a polgári szabadságok élvezete illúzióvá válna, másrészt azt a lehetőséget is, hogy saját képességeiket kifejezve illeszkedjenek be a társadalomba, és az ország gazdasági szervezésében részt vegyenek. A munka védelme, és különösen a munkához való jog az Alkotmányban olyan célként jelenik meg, amit a gazdaságba történő aktív állami beavatkozással lehet elérni. A 4. §-ban ez úgy fogalmazódik meg, hogy az állam előmozdítja a ténylegessé válás feltételeit. A munkavállalók azonban nincsenek olyan privilegizált helyzetben mint a szocialista alkotmányban. Az olasz alkotmány nem ismeri el az osztály nézőpontot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az alkotmány ignorálja a munkásság jelenlétének, értékének és történelmi törekvésének a fontosságát. Ettől azonban nem lesz az államban minden hatalom a munkásosztályé, mivel az Alkotmány 1. § (2) bekezdése meghatározza, hogy minden hatalom a népé.[17]
1.2 A 4. §-ban garantált jog tartalmára vonatkozóan több szakirodalmi vélemény létezik. Az egyik szerint az előírásoknak előíró jellegük van, de mivel beavatkozást igényelnek a munkához való jog effektívvé tétele érdekében, egyben ajánló norma is, ami köti a jogalkotót a teljes vagy nagy részbeni foglalkoztatottság megvalósítására. Mazziotti véleménye szerint a munka szabadsága (libertá di lavoro) csak olyan, az Alkotmány 4. §-a által közvetlenül védett jogot jelent, ami a parlamentnek feladatot határoz meg. Még azok is azonban, akik ragaszkodnak a 4. § (1) bekezdéséből következő ilyen pozitív és szociális garanciához, egyetértenek abban, hogy a saját foglalkozási tevékenységről való szabad döntés megelőzi a munkához való jogot (diritto al lavoro), amely egyébként olyan kötelezettséggé változna át, amit a közhatalom önkényesen vethet ki, határozhat meg, illetve szankcionálhat. Mások a hangsúlyt a (2) bekezdésre, vagyis a minden állampolgárt terhelő rendelkezésre helyezik, és ezt morális kötelezettségként fogják fel.[18] Corso álláspontja szerint a 4. § (1) bekezdésének az a rendelkezése, ami a Köztársaságra azt a kötelezettséget rója, hogy előmozdítsa azokat a feltételeket, amelyek e jogokat effektívvé teszik, a kormányzatot - amennyire lehetséges - a teljes foglalkoztatás elérésére kötelezi. Mortati véleménye azonban az, hogy a legtöbb, amire a principio lavoristico-ból lehet következtetni - elkülönítve kezelve -, az a munkanélküliség alapvető, alkotmányi kárpótlása, ami másrészt a 4. § (1) bekezdésén kívül a 38. §-hoz is kötődik. Az Alkotmánybíróság azonban az indítványok elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó "jog" a neve ellenére a jogalkotó meghívásává válik, mivel elégtelen arra, hogy bármilyen állampolgár részére a foglalkozás elérése vagy megvalósítása biztosított legyen.[19] A minden formájában védendő munkahelyhez való jogra (diritto al posto di lavoro) vonatkozó alanyi jog tehát nem része e rendszernek, mivel ebben az esetben a 4. §-ban meghatározott munkához való jog a foglalkozás szabadságát (libertá della professione) és a magánkezdeményezést garantálja, ami a piac szabadságának elvét (principio del libero mercato) foglalja magában A sent. 81/1969, illetve a sent. 174/1971. alkotmánybírósági határozatokban tagadták, hogy a munkához való jog tartalmazhatná a munka(hely) megszerzését és megtartását (diritto al consegnio un posto di lavoro
- 68/69 -
e a conservarlo). Mivel az alkotmánybíróság mindig megerősítette, hogy a munkához való jog önmagában nem alkalmas arra, hogy a polgár foglalkoztatását biztosítsa, azt ugyancsak sérthetetlennek tekintette.[20]
A 4. §-t egyrészt a munkához való általános jog megfogalmazásaként értelmezik a 35. § (1) bekezdés általános megerősítése ellenére (a Köztársaság védi a munka minden formáját és összes megnyilvánulását)[21], másrészt összetett garancia forrásaként is felfogják, amibe bármilyen foglalkozási tevékenység - legyen az alárendelt vagy önálló - is beleérthető. Ez alól kivételt élvez a magángazdasági tevékenység korlátozása, amelyet az alkotmány a 41. § (2) bekezdésében szabályoz.[22]
A munkához való jognak (diritto al lavoro), jobban mondva a munka szabadságának (libertá di lavoro) a magángazdasági tevékenység elengedhetetlen előfeltétele, ami vonatkozik a munkába kerülésre,[23] tehát a saját választásnak és a szakmai képességnek megfelelő tevékenység kifejtésére. Ennek alapján tehát az állampolgár egyrészt joga ahhoz, hogy megválassza a gyakorolni kívánt munkáját vagy szakmáját.[24] Ez az önálló vagy a függő munka garantálásának speciális formája. (Kivételt képez a vállalkozói tevékenység, amit azonban a 41. § véd.) Ebből két alanyi jogi helyzet következik: i) az ahhoz való szabadság, hogy az egyén ne szenvedjen irracionális korlátozást a munkába lépésnél,[25] (belépési korlátok természetesen vannak azért, hogy a jelentkező az adott foglalkozásra való alkalmasságát igazolni tudja); ii) a saját képességnek megfelelő munka, foglalkozás vagy szakma gyakorlásának a joga, illetve a munkaképességnek megfelelő beosztás gyakorlásának a lehetősége.[26] Az egyénnek másrészt joga van a függő munkával kapcsolatban az önkényes elbocsátás tilalmának (giusta causa o un giustificato motivo) a betartatására.[27] Az alkotmánybírósági döntések a principio lavoristico és az elbocsátásról szóló normák között összefüggésre utalnak.[28] Az Alkotmánybíróság mindazonáltal úgy értelmezi a 4. §-t, hogy az a munkát keresők és a munkában állók közti konfliktusok megoldására törekszik: e szakasz egyrészt előnyként működik azoknál a munkavállalóknál, akik munkát keresnek, másrészt védelemként a már foglalkoztatottak számára a már elfoglalt munkahely tekintetében.[29]
A principio lavoristico alkalmazása körében az alkotmány 35. §-a újra megerősíti és pontosítja a munkakapcsolatokra vonatkozó - olasz alkotmányjogi irodalom szerint - szociális jogokat.
2.1 A 35. § (1) bekezdése szerint a "Köztársaság védi a munkát annak minden formájában és gyakorlásában". Ahogyan azt az Alkotmánybíróság többször megfogalmazta,[30] az ilyen rendelkezésnek bevezető funkciója van a III. fejezet többi rendelkezése vonatkozásában. Ennek értelmében ez nem csak a függő munkára, hanem az önálló munkára is vonatkozik, kivételt csak a vállalkozói tevékenység képez,[31] amely azonban nem marad alkotmányi védelem nélkül, mivel ezt számára a 41. § biztosítja.
2.2 Másrészről azonban a 35-37. §-okban megfogalmazottak alapvetően a függő munkára vonatkoznak. Ez a 35. § elejéből következik, ami megerősíti, hogy a Köztársaság a munkavállalók szakmai képzéséről és fejlődéséről gondoskodik. A függő munkára való irányultság már nyilvánvalóbb a 36. §-ból, ami a megfelelő jövedelemhez való jogról, a napi munkaidő maximumáról, a heti pihenőidőről és az éves fizetett szabadságról rendelkezik.[32] Ugyanez a helyzet a 37. §-sal, ami a női munkavállalók és a kiskorúak jogáról rendelkezik, különös figyelemmel a fizetett munka végzéséhez szükséges legalacsonyabb életkorról való törvény általi rendezés kötelezettségére.[33]
A 36. § (1) bekezdésben az Alkotmány arról rendelkezik, hogy a dolgozónak joga van az olyan jövedelemre, ami megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének, illetve mindenképpen elegendő arra, hogy magának és családjának szabad és méltó életet biztosítson.[34] A 36. § (1) bekezdésében foglalt minimálbérre vonatkozó előírás értelmével kapcsolatban az a vélekedés kerekedett felül, ami szerint e rendelkezés nemcsak programtétel, hanem a munkavállalók számára a munkáltatóval szemben perelhető igényt létesít a méltányos és jogszerű munkabér megszerzésére. A hatáskörrel rendelkező bíráknak e rendelkezést minden további nélkül alkalmazniuk kell, de az alkotmány által garantált jövedelmi szint nem jelenti azt, hogy a döntés a bírák közül bárkinek is a diszkrecionális hatáskörébe tartozna. Az Alkotmánybíróság 156/1971. számú határozata óta a bíró a jövedelmet az alábbiak figyelembevételével határozza meg. Az első alap: a munkateljesítmény és a munkaadók közti cserének a viszonya, figyelembe véve a munkateljesítmény mennyiségét és minőségét; második alap: az elégségesség, figyelemmel a munkavállaló és a családja alapvető életfeltételeire. A két követelmény közül azonban az arányosság mutatkozik elsődlegesnek az általános alkalmazásokhoz képest. Erre utal a 37. § is, amikor előírja, hogy a női munkavállalóknak azonos munka esetén ugyanaz a jövedelem jár, mint amit a férfi munkavállalókra alkalmaznak ugyanabban a munkakörben. A nőknek az így garantált egyenlőség magában foglalja "a munkaviszony minden aspektusát és különféle fázisait",[35] a munkába lépéstől a nyugdíjig. Mi több, a 37. § megerősíti, hogy a munkakörülményeknek a nők, különösen az anyák alapvető családi feladataik teljesí-
- 69/70 -
tésével összhangban kell lenniük. Ezáltal speciális védelmet igazol a munkavállaló nők elbocsátásával összefüggésben akár a házasságkötés, akár a terhesség miatt.[36] A nők és kiskorúak jogai (37. § (1) és (3) bek.) tökéletes alanyi jogok és közvetlenül peresíthetők. A munkához kötődik továbbá a pihenés joga (36. § (2) és (3) bek.), ami alanyi jognak minősül, és ami az Alkotmánybíróság szerint sérthetetlen.[37]
2.3 Olaszországban a bérharc kezdete óta politikai és jogi viták voltak.[38] A 40. §-t - ami meghatározza, hogy a sztrájkot az azt szabályozó törvény keretein belül kell gyakorolni - már a hatvanas évektől kezdve értelmezte az Alkotmánybíróság, és a jogalkotó tehetetlensége miatt a testületnek kellett kidolgozni a jog gyakorlásának korlátait, általános alapelveit. A fasiszta büntető törvény - legge 19. 10. 1930. - sztrájktilalmát lassanként az alkotmánybíróság segítségével meg lehetett szüntetni. A munkaharc eszközének teljes tilalmát az alkotmánybíróság korábban már alkotmányellenesnek ítélte.[39] A politikai okokból szervezett sztrájk és a kizárás tilalmát a testület később nyilvánította alkotmányellenesnek.[40] Az alkotmánybíróság olyan határozatokat hozott, amelyek fokozatosan lerontották a büntető törvénykönyv vonatkozó tényállásait. Ily módon elismerték a gazdasági sztrájk alkotmányi védelmét, vagyis a foglalkoztatottak valamilyen jövedelmi természetű vagy tágabb értelemben gazdasági követelését. Következésképpen az alkotmánybíróság elismerte a foglalkoztatottak által gyakorolt olyan sztrájk legitimitását is, ami a szoros értelemben vett gazdasági célokat meghaladó érdekek védelmét szolgálta, amennyiben az nem veszélyezteti a még elégséges szolgáltatásokat vagy azok feladatát. Később a politikai célokat szolgáló sztrájk legitimitását is elismerték azzal a feltétellel, hogy az nem sérti az alkotmányos rendet, vagy nem akadályozza vagy korlátozza a legitim hatalomgyakorlást (sent. 290/1974, 165/1983, 1/1974 és 125/1980 a bírói működéssel kapcsolatban, 171/ 1996 az ügyvédek sztrájkjával kapcsolatban).[41] A sztrájkhoz való jog gyakorlásának újabb korlátait az alkotmánybíróság a polgári, politikai és szociális szabadság garanciáiban (sent. 4/1977) és az egyének alkotmány által garantált jogaiban (sentt. 31/1969 ÉS 220/1975) határozta meg.
A sztrájkjogot az olasz alkotmányjogban az állammal szembeni szabadságjogként fogják fel. Ezzel megakadályozható az, hogy sztrájkjogot törvényi vagy adminisztratív eszközökkel túlságosan korlátozzák.[42] A 40. § a dolgozó vagy dolgozók azon jogát védi, hogy megtervezett módon tartózkodjon a munkára vonatkozó tevékenységek végzésétől. A sztrájk joga a köz-, vagy magánszférában függő munkában, illetve a szabad/független (autonomo) (sent. 222/1975 és 171/1996) foglalkoztatottak illeti meg, de a vállalkozókat nem. A sztrájkhoz való jog csak békésen gyakorolható, és magában foglalja a foglalkoztatott azon jogát, hogy ne vegyen részt benne. A jogtudomány segítségével a sztrájkhoz való jog értelmezésekor követelik tehát annak szubjektív jogként való felfogását (bíróság előtti védelmét), ami a foglalkoztatottat illet meg, vagyis minden embert, akkor is, ha a sztrájk a munkaviszony követelményei által korlátozott is. A legge 12 giungo 1990 n 146 (módosította legge 11 aprile 2000 n 83) kifejezetten megjelölte a sztrájk korlátait az alapvető közszolgáltatások területén (egészség, polgári védelem, tömegközlekedés, bírósági igazgatás stb.). A minimális szolgáltatást biztosítani kell, aminek hiányáért büntetőjogi szankciókat lehet kiszabni.[43] A közszolgálatban szervezett gazdasági sztrájkot az alkotmánybíróság büntethetőnek mondta ki, mivel a közszolgáltatások - amelyekre az alkotmány kiemelkedő közösségi értéket fektet - veszélybe kerülnek. E döntés után a gazdasági sztrájk - bármilyen veszély bekövetkezte által - a közszolgálat területén büntetendő maradt. A nyolcvanas évek végén a gyakori, állami vasutak területén szervezett villámsztrájkok egyenesen ahhoz az 1990. évi törvényi előíráshoz vezettek, amik a közszolgálatban az elégséges szolgáltatásokra vonatkoznak.[44] A törvény hangsúlyozza a sztrájkjog alkotmányjogi kötődését.[45]
Az olasz alkotmányos rendszerben négy sztrájktípus különböztethető meg. A gazdasági sztrájk törvényesen elismert gazdasági érdek érvényesítésére szolgál. A szolidaritási sztrájk a már megkezdett sztrájk támogatását célozza. Ennek elismerésének az oka, hogy az alkotmány 3. §-ával is szoros kapcsolatban van, mert olyan eszközt jelent, amivel a Köztársaság életében részt lehet venni.[46] A protestálási és szimpátiasztrájk a munkaadói oldal intézkedései vagy más munkavállalók ellen irányul. Ez utóbbiakkal a sztrájkoló nem lehet azonos. Utolsó kategória a politikai sztrájk.
2.4 Az alkotmány 18. §-a szerint minden állampolgárnak joga van a felhatalmazás nélküli, szabad egyesüléshez minden olyan célra, amit a büntető törvény nem tilt. Tiltottak a titkos egyesülések, és azok, amelyek akár közvetetten, fegyveres szervezetek segítségével politikai célokat követnek. A 18. § általános előírásával párhuzamosan a szakmai védelem feladatának ellátására törekvő szakszervezetekre speciális szabály vonatozik. A szakszervezetek a múlt század elején inkább a munkavállalók védelmére irányultak, ma már mind a munkavállalók, mind a munkáltatók különféle szerveződéseit jelentik.[47] A 39. § (1) bekezdése szerint a szakszervezeti szervezkedés szabad. A (2) bekezdés alapján a szakszervezetekre nem lehet alapozni más kötelezettséget, csak a bejegyzésüket, a központi vagy helyi hatóságok felé a törvény szerint. A (3) bekezdés alapján a regisztráció feltétele
- 70/71 -
a szakszervezet alapszabályában foglalt demokratikus belső működés. A (4) bekezdés kimondja, hogy a nyilvántartásba vett szakszervezetek jogi személyek. A tagjaik arányában egységesen reprezentáltan kollektív munkaszerződéseket köthetnek, aminek kötelező ereje van azokra vonatkozóan, akik a szerződés hatály alatt álló csoportokba tartoznak.
A 42. §-ban található tulajdoni rendelkezések a gazdasági alkotmány alapvető rendelkezését jelentik, vagyis azoknak a normáknak az összességét, amelyeket az Alkotmány I. részének III. címe a gazdasági kapcsolatok névvel tartalmaz.[48] Az Alkotmány e fejezete a normákról különféleképpen rendelkezik, de mégis képes organikus rendbe szervezni azokat, vonatkozzanak akár a munkára (35-38. §), a szakszervezetek szervezésre és a sztrájkhoz való jogra (39-40. §), a vállalkozásra és a tulajdonra (41-44. §).[49]
A 42. § kijelenti egyrészt, hogy "a tulajdon köz és magán" anélkül, hogy specifikálná a védelem intenzitását (ellentétben a Statuto albertino-val, amely mindegyik tulajdoni formát sérthetetlennek deklarálta, bármilyen megkülönböztetés nélkül), másrészt deklarálja, hogy a magántulajdon a törvény által elismert és garantált, amely meghatározza a szerzésmódot, a használatot és korlátait a szociális funkció biztosítása, és a mindenki számára hozzáférhetőség céljából. Az egyik értelmezési doktrína szerint ezeket a rendelkezéseket úgy kell felfogni, hogy az alkotmányozó át akarta ruházni a törvényhozóra a tulajdonra vonatkozó teljes szabályozás meghatározását addig a pontig, hogy a jogalkotó azt a saját totális diszkréciójával korlátozhatja. Ez azonban nem értékeli megfelelően az ugyanitt található kifejezést, amely alapján a magántulajdont törvény által kell elismerni és garantálni. Másrészt vannak más alkotmányi normák is, amelyek garantálják és szabályozzák magántulajdon különféle formáit: pl. a vállalkozások (43-46. §), a földtulajdon (44. §), a lakástulajdon (47. § (2) bek.).[50]
Az alkotmánybíróság a magántulajdon szociális funkciójának értelmezését alkalmazza, vagyis egyrészt legitimálja a magántulajdon korlátozását, feltéve, ha más jogok és alkotmányi értékek garantálása érdekében szükséges, másrészt köti a jogalkotót, mivel csak akkor lehet korlátozni a magántulajdont, ha az a szociális funkció biztosítását garantálja (sent. 138/1984). A jogalkotói választás ésszerűsége alkotmánybírósági értékelésnek alávetett, még a 42. § (2) bekezdése alapján is, amely szerint a törvényben meghatározott esetekben a magántulajdon általános érdekből kártérítés fejében kisajátítható.[51]
1. A 41. § szerint magángazdasági kezdeményezés szabad ((1) bek.), amit nem lehet gyakorolni a társadalmi hasznossággal ellentétesen, vagy olyan módon, ami kárt okoz a biztonságnak, a szabadságnak, az emberi méltóságnak ((2) bek.). Törvény meghatározza a megfelelő terveket és ellenőrzést annak érdekében, hogy a magán- és az állami gazdasági tevékenység szociális célok érdekében lehet irányítani és koordinálni ((3) bek.). A 41. § dualista és totális is egyben. Dualista, mert ugyanolyan méltósággal és a területek elhatárolása nélkül rendelkezik a magán és az állami (köz) gazdasági tevékenységekről. Totális, mert a törvényekre, jobban mondva az államra bízza a teljes gazdaság tervezését: a tervezés és ellenőrzés kötelezettségét a szociális célok elérése érdekében.[52] E szakasz tehát védi és korlátozza a magánkezdeményezés szabadságát. A szövegből kitűnik, hogy az alkotmányozó olyan gazdasági rendszert kívánt létrehozni, amelyben gazdasági kezdeményezés nemcsak a köz, hanem a magán is.
2. Első megközelítésben a gazdasági kezdeményezés szabadsága meghatározható egyéni (szubjektív) jogi helyzetként: a magánszemély által elérni kívánt gazdasági cél meghatározása, a lehetséges zavaroktól védett jogi helyzet,[53] jog ahhoz, hogy a meghatározott gazdasági tevékenység gyakorlásában az egyén ne legyen korlátozva vagy kényszerítve.[54] Oppo szerint a kezdeményezés szabadsága a hatásos eszközök meghatározása, választása, megszervezése, kiépítése, a tevékenység folytatása és az abbahagyás szabadsága.[55] Pace a magángazdasági szabadságot nem a kezdeményezés egy aktusaként fogja fel, hanem a vállalkozás versenyképességének megőrzése érdekében tett kezdeményezések összességeként.[56] Galgano a gazdasági kezdeményezés szabadságát azonosítja a magánszemélyek szabadságával arra, hogy a források és az eszközök felett rendelkezzen, és a termelő tevékenység megszervezésének a szabadságával, illetve az egyének szabadságával annak eldöntésére, hogy mit, mennyit, hogyan és hova termeljenek.[57] A magángazdasági kezdeményezés tehát nem jelent homogén kategóriát.[58]
3. A 41. § (2) bekezdésével összefüggésben Marini kifejti a különbséget az egyéni szabadság (az egyént a saját szükségletei kielégítéséhez segítik hozzá) és a funkcionális szabadságok között. Utóbbi az egyént a
- 71/72 -
meghatározott társadalomban betöltött tagsága miatt illeti meg. A tagság, részvétel tehát meghatározza a jog tartalmát és korlátait. Ezek a belső korlátaikkal is jellemezhetők, mivel azok koherensek a közcéllal, a szociális és kollektív céllal. A funkcionális szabadság tehát kizárólag azt fejezi ki, hogy a szabadság elismerésével megvalósítani kívánt cél nem individuális, hanem szociális vagy kollektív.[59] Azt kéne feltételezni, hogy minden szabadság, eltekintve a pozitív és speciális szabályozásuktól, funkcionális jogoknak tekintendők.[60] A 41. § (2) bekezdésében található társadalmi hasznosság nem korlátként értelmezendő, hanem a gazdasági kezdeményezés szabadságának alapját fejezi ki, amely következtében átalakul az egyén olyan diszkrecionális hatalmává, hogy az állam által megjelölt szociális célokat valósítsa meg. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az Alkotmány 41. § (2) bekezdése tiltja a szociálisan közömbös - vagyis amely nem szociális, hanem individuális célokat követ -, de a társadalmi hasznossággal nem ellentétes magángazdasági kezdeményezés korlátozásának bevezetését.[61] Pace szerint ugyanis mást jelent azt mondani, hogy a deklarált gazdasági szabadság nem teljes szabadság, és a társadalmi hasznosság kötelező figyelembevételével korlátozható, és megint más azt kifejezésre juttatni, hogy a gazdasági szabadság alkotmányosan csak akkor garantált, ha a szociális hasznosságot valósítja meg.[62]
Ellenvetések a gazdasági kezdeményezés ilyen felfogásával szemben megtalálhatók a szakirodalomban. Galgano szerint a szociális hasznosság, a biztonság, a méltóság, az emberi szabadság korlátokat fejeznek ki, és nem a gazdasági kezdeményezés szabadsága lényegi tartalmának belső elemei. A magángazdasági kezdeményezés a szabadság kifejeződéseként és nem a szociális funkció végrehajtásaként történő minősítése nem mond ellent a 41. § (2) bekezdésének.[63] Spagnuolo Vigorita és Mazziotti Di Celso szerint a 41. § jelentése világos: elsőként a szabadság garanciáját tartalmazza, a második bekezdésben található e szabadság korlátai meghatározása, a harmadikban pedig a jogalkotónak tulajdonított csökkentett hatalom került meghatározásra a tervezés és az ellenőrzés vonatkozásában, amelyek anélkül, hogy a gazdasági kezdeményezés lényegi tartalmát sértenék, képesek előmozdítani a szociális célokat.[64]
4. A 41. § (3) bekezdése garantálni szándékozik a liberalizmus és a dirigizmus békés, egyensúlyra törekvő egymás mellett élését, amelynek a célja a gazdasági, a szociális és a társadalmi fejlődés.[65] A gazdasági tevékenység tervezése állami funkciójának alkotmányi elismerésében hangsúlyozandó a különbség a figyelő állam és aközött az állam között, amely aktívan elkötelezett a társadalmi valóság megváltoztatásában olyan beavatkozásokon keresztül, amelyek a szociális célok megvalósítását célozzák.[66]
A 41. § (3) bekezdésében meghatározott társadalmi cél - eltérően a szociális hasznosságtól - nem csak azt tartalmazza, ami alanyi szociális jogként definiálható, hanem a különféle szociális érdekeket is: a teljes foglalkoztatottságot,[67] a fogyasztók érdekeit.[68] Mivel az alkotmányozó hatalom ki kívánta zárni a totális tervezés minden formáját, és a preferenciát a tanácsolt vagy ösztönző tervezésben jelölte meg. Ezért a megfelelő tervezésre és ellenőrzésre utaló alkotmányi rendelkezés nem jelent mást, mint a jogalkotónak tulajdonított széles hatáskört a tanácsoláshoz leginkább megfelelő eszköz megválasztásában. Az ellenőrzés magában foglal minden intézkedést, amely a magángazdasági tevékenységet irányítja az egyéni érdekeken túli cél elérése érdekében.[69] Az alkotmánybíróság szerint a tervek és az ellenőrzések nem szüntetik meg az egyéni kezdeményezést, pusztán az a rendeltetésük, hogy azt irányítsák és feltételek közé helyezzék.[70] Az olyan gazdasági tervezés azonban, amely kiterjedt kötelezettségeket és kötelékeket ró ki széles körben, sértheti a gondolat kifejezésének szabadságát, a tanuláshoz való jogot és az egészséghez való jogot.[71]
A 41. § (3) bekezdésében foglalt alkotmányi norma elmozdulást jelez afelé, hogy a tervezés és az ellenőrzés, az irányítás és a koordináció hiányában nem lehet garantálni a gazdasági tevékenység társadalmi irányát.[72]
Ezzel kapcsolatban az olasz szakirodalom felismerte, hogy az EU tagállamaként olyan gazdaságpo-
- 72/73 -
litika folytatására kötelezettek, amely a nyílt piacgazdaság elvének és a szabad versenynek megfelel. (EKSZ 4. és 98. cikkely). Ez pedig befolyásolhatja a jogalkotó szabadságát.[73] ■
JEGYZETEK
[1] Ehhez ld. Drinóczi Tímea: Gondolatkísérlet a gazdasági alapjogok közgazdaságtani és jogi megközelítésére. Kézirat.
[2] la sent, 185/1998. Idézi: Barbera-Fusaro: i. m. 155. o.
[3] Augusto Barbera-Carlo Fusaro: Corso di diritto pubblico. Il Mulino, 2002 Bologna, seconda edizione: 155. o.
[4] Az olasz polgári törvénykönyv szerint a jogképesség a születéssel keletkezik, a cselekvőképességet pedig a nagykorúsággal lehet elérni. Barbera-Fusaro: i. m. 117., 118. o.
[5] A jogilag nem védett helyzetek közé tartozik az a kötelesség, hogy más jogát tiszteletben kell tartani (obblighi), illetve a kötelezettség (doveri), ami olyan magatartást jelent, ami a más személy jogától független, és speciális érdek védelmének a funkcióját látja el. Különösen ilyenek az alkotmányi kötelezettségek, amit az alkotmány ír elő a közérdek védelmében. Az alávetettség (soggezione) adott hatalomnak alávetett helyzetet jelöl, például azt, amikor az eljárásban a vádlott számos kötelezettségnek alávetett. Barbera-Fusaro: i. m. 118., 119. o.
[6] Barbera-Fusaro: i. m. 115-117. o.
[7] Barbera-Fusaro: i. m. 123. o.
[8] Kindlernél a szolidaritás elve (principio solidaristico). Peter Kindler: Einführung in das italienische Recht 23. o.
[9] Barbera-Fusaro: i. m. 123. o.
[10] I. rész Az állampolgárok jogai és kötelességei.
[11] Barbera-Fusaro: i. m. 123-126. o.
[12] Az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában így került megfogalmazásra: az emberek rendelkeznek az Úrtól származó elidegeníthetetlen jogokkal ... e jogok garantálása érdekében az emberek között megalkották a kormányzatot, ami a kormányzottak konszenzusának erejéből származik. Barbera-Fusaro: i. m. 122., 123. o.
[13] Barbera-Fusaro: i. m. 123. o.
[14] Kindler: i. m. 24. o.
[15] Kindler: i. m. 24., 25. o.
[16] Kindler: i. m. 25., 26. o.
[17] Manuale di diritto pubblico I. Diritto pubblico manuale (a cura di Giuliano Amato-Augusto Barbera con la collaborazione di Carlo Fusaro) Quinta edizione, Il Mulino 1997. 105-107. o.
[18] Livio Paladin: Diritto Costituzionale, terza edizione, CEDAM 1998. 6645. o.
[19] sentt. 26. gennaio 1957., n. 3, és 9 giugno 1965, n. 45. Idézi Paladin: i. m. 664. o.
[20] sent. 108/1994. Barbera-Fusaro: i. m. 156. o.
[21] sent. 36/1981. Barbera-Fusaro: i. m. 157. o., Paladin: i. m. 664-645. o.
[22] Paladin: i. m. 664-645. o.
[23] sentt. 9 giungo 1965, n. 45, 6 luglio 1965, n. 62.
[24] sent. 45/1965 és 248/1986.
[25] sent. 61/1995, 59/1976.
[26] sent. 94/1976.
[27] Art 1. legge 604/1966, art 18 legge 300/1970, sent. 176/1986, 311/1988, 469/1991.
[28] Először szabályozta: legge 15 luglio 1966. n. 604, majd a statuto dei lavoratori. Idézi: Paladin: 664. o.
[29] Vö. sentt. 24. marzo 1988. és 31. gennaio 1991, n. 41.
[30] sent. 9. marzo 1967 n. 22.
[31] sent. 15. dicembre 1967, n. 141. E döntésében az Alkotmánybíróság evidensnek tartotta, hogy a 35. § csak a munkavállalókra vonatkozik és a munkaadókra nem. Idézi: Paladin: i. m. 666. o.
[32] Paladin: i. m 666. o.
[33] sent. 35 aprile 1965, n. 30.
[34] sent. 36/1981., Barbera-Fusaro: i. m. 157. o.
[35] la sentt. 4 maggio 1960, n. 30. és 26. aprile 1962, n. 41., Paladin: i.m. 668. o.
[36] Paladin: i. m. 668. o.
[37] sent. 76/1962., 452/1991.
[38] Kindler: i. m. 27. o.
[39] Corte. Cost. 4 maggio 1960 n 29. Kindler: i. m. 27. o., Barbera-Fusaro: i. m. 150. o.
[40] Corte. Cost. 27 dicembre 1974 n 290. Ez olyan intézkedésekre vonatkozik, amelyek nem az alkotmányos rend megszüntetését célozzák. Kindler: i. m. 27. o.
[41] Barbera-Fusaro: i. m. 151. o.
[42] Kindler: i. m. 27. o.
[43] Barbera-Fusaro: i. m. 150., 151. o.
[44] Kindler: i. m. 28. o.
[45] Barbera-Fusaro: i. m. 152. o.
[46] Barbera-Fusaro: i. m. 151. o.
[47] Barbera-Fusaro: i. m. 150. o.
[48] Barbera-Fusaro: i. m. 152. o. E meghatározás is ellentétben áll azzal, hogy a 35. §-ban meghatározott munkához való jogot szociális jogként fogjuk fel.
[49] Barbera-Fusaro: i. m. 152. o.
[50] Barbera-Fusaro: i. m. 152. o.
[51] Barbera-Fusaro: i. m. 153. o.
[52] Irti: L'ordine giuridico del mercato, Laterza, Roma-Bari 1998. 19. o., Giuseppe Grisi: L'automia privata. Diritto dei contratti e disciplina costituzionale dell'economia. Dottore A. Guffrè Editore Milano 1999. 79. o.
[53] Francesco Saverio Marini: Il "privato" e la costituzione. Rapporto tra proprietà ed impresa, Milano, Dottore A. Guffrè Editore 2000. 47. o.
[54] Marini: i. m. 48. o., Barbera-Fusaro: i. m. 153. o.
[55] Oppo: L'iniziativa economica 320. o. Idézi Marini: i. m. 48. o.
[56]Alessandro Pace: Problematica delle libertá costituzionali. CEDAM, Milano 2002 462. o. Marini: i. m. 48. o.
[57] Galgano: Diritto civile e commerciale, III. 230. o. Idézi: Marini: i. m. 48. o.
[58] Marini: i. m. 50. o.
[59] Marini: i. m. 50. o.
[60] Marini: i. m. 53. o.
[61] Marini: 57. o.
[62] Pace: i.m. 460. o., Marini: i. m. 57. o
[63] Galgano: La libertá di iniziativa economica privata nel sistema delle costituzionali. In: Trattato di diritto commerciale e di diritto pubblico dell'economia (diretto da Galgano). 513. o. Idézi Marini: i. m. 53. o.
[64] Spagnuolo Vigorita: L'iniziativa economica privata nel diritto pubblico 58. o. és Mazziotti Di Celso: Il diritto al lavoro 164. o. Idézi: Marini: i. m. 57. o.
[65] A fasiszta rendszer ledöntésével a köztársasági alkotmány változást szentesített: a dirigista eszköz nem került elvetésre, hanem újra legitimálást nyert a demokratikus gazdaság tervezésének funkciójában. Grisi: i. m. 63-64. o.
[66] Perlingieri, P: Profili istituzionali del diritto civile, 2nd ed. ESI, Napoli 1979 42. o. Grisi: i. m. 64-65. o.
[67] Corte cost. 26 gennaio 1957, n. 3. in. Giur. cost. 1957. 11. o., újabban Cort cost. 5 luglio 1990, n. 316.
[68] Corte cost. 10 giunio1969, n. 97. in. Giur. cost. 1969. 1239. o., Corte cost. 22 giunio 1971, n. 137.
[69] Marini: 96-99. o.
[70] Marini: 107. o.
[71] Marini: 101. o.
[72] Grisi: i. m. 73. o.
[73] Marini: 102-103. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
