Prugberger Tamás: A versenykizárási szerződés és a munkajog (GJ, 2014/9., 8-11. o.)

I.

A munkajogi versenykizárási, vagy másként versenytilalmi megállapodás viszonylag gyér hazai jogirodalmát Zaccaria Márton Leónak "A munkáltató jogos gazdasági érdekeinek védelme" c. tanulmánya gazdagította, amely e folyóirat 2014. évi 2. számában jelent meg. E munkájában a szerző bár főtémaként a versenytilalmi megállapodással, mint munkajogi intézménnyel foglalkozik, átlépi ennek határait és a munkáltató jogos gazdasági érdekeit védő egyéb előírásokkal is foglalkozik, mint amilyen a munkavállalónak a munkáltató vállalatát érintő bizalmi adatait, belső szervezetét, gazdasági kapcsolatait, technológiai eljárásait, licenszeit és receptúrái érintő titoktartási kötelezettsége, amely a munkaviszony megszűnését követően is fenn áll. A munkavállaló ezeket az adatokat, technológiát és recepturát, ha a munkaviszony megszűnése után vállalkozóvá válik, a saját vállalkozása-vállalata érdekében sem használhatja fel. Ezenkívül a munkavállalót a munkaviszony alatt "ex lege" köti a munkáltatóval szembeni versenytilalom, vagyis nem folytathat mellékfoglalkozásként, vállalkozói vagy munkavállalói minőségben olyan tevékenységet, amellyel munkáltatójának a piaci érdekeit sérti. Ez az utóbbi tilalom, vagyis a versenytilalom csak addig áll fenn, amíg a munkavállaló az adott munkáltatóval munkaviszonyban áll. Ezt követően, ha a munkáltató biztosítani kívánja magát a tőle távozó munkavállalójának vele szembeni konkurensi tevékenységével szemben, most már a 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: új Mt.) 228. §-a alapján versenytilalmi megállapodást kell kötnie, amelyben a volt munkavállaló kötelezettséget vállal arra, hogy ellenérték fejében olyan szakmai kereső tevékenységet sem munkavállalóként, sem önálló vagy társas vállalkozóként legfeljebb két évi időtartamon keresztül nem fog folytatni, mint amit a volt munkáltatójánál végzett.

Zaccaria Márton Leo ezt a versenytilalmi megállapodást a munkaviszony alatti versenytilalommal együtt a munkáltató érdekeinek a szemszögéből vizsgálja, ami megmutatkozik abban is, hogy mindenekelőtt azokra az írásokra utal, amelyek e témakört a munkáltató érdekei szemszögéből vizsgálják. Nyilván ezért nem foglalkozik az e témakörben általam írtakkal, mert én a versenytilalmi megállapodást a munkavállaló érdekei szempontjából dolgoztam fel. Ezért Zaccaria három lényeges szemponttal egyáltalán nem foglalkozik, amelyek viszont a munkavállaló jogos érdekei szempontjából a versenytilalmi megállapodásnál alapvető jelentőségűek. Így először ezt a három alapvető jelentőségű szempontot tárgyalom ismét meg, újabb szempontokkal kiegészítve, majd pedig kilépve a munkajog kereteiből a konkurencia-tilalmi szerződés polgári joghoz tartozó kérdéseivel is foglalkozom.

II.

A számomra első alapvető kérdés, hogy mit jelent az új Mt. 228. § (2) bekezdésében szereplő "megfelelő ellenérték", amelynek fejében lehet csak versenytilalmi megállapodást kötni. E bekezdés második mondatából, amely az ellenérték összegéről szól, hogy az ellenértéknek pénzbeli szolgáltatásnak kell lennie. Ez lehet egyszeri és lehet járadékszerű pénzbeli szolgáltatás. Megítélésem szerint azonban a felek megállapodhatnak értékarányos dologi szolgáltatásban is. Pl. abban, hogy ha a volt munkavállaló a tilalmi idő letelte után vállalkozásba kezd, akkor a volt munkáltató részére ahhoz szükséges ingatlant vagy gépet (pl. gépkocsit) bocsát a tulajdonába. A legtöbbször azonban a járadékfizetés kerül szóba a volt munkavállaló és családja megélhetésének biztosítása érdekében. Ezért sem mindegy, hogy az ellenérték milyen összegű és mennyire arányos a munkáltató által kapott korábbi munkabérrel. A Ptk. 6:98. § (1) bekezdése előírja, hogy a visszterhes szerződések esetében, ha szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között feltűnő az aránytalanság, azt az a fél- egyéves jogvesztő határidőn belül megtámadhatja a szerződést. A Ptk.-nak ezt az előírását kellett alkalmazni az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: korábbi Mt.) 3. §-ának (6) bekezdése értelmében. Ezt az új szabályozás kihagyta. Következésképpen szigorú jogszabály-értelmezés alapján a megtámadási határidő ma már a munkajogi versenytilalmi megállapodásnál nem a polgári jogi egyéves határidő, hanem a 28. § (7) bekezdésében meghatározott 30 napos szubjektív és a 6 hónapos objektív határidő. Mármost ami az ellenérték nagyságát illeti, az az új Mt. 228. § (2) bek. értelmében nem lehet kevesebb, mint

- 8/9 -

"az azonos időszakra járó alapbér egyharmada". Ez az összeg felháborítóan kevés, mivel még ebből levonásra kerül egy 10%-os jövedelemadó, valamint a társadalombiztosítási járulékok, amihez a munkáltató már nem járul hozzá. A polgári jogban a feltűnő aránytalanság a BGB 138-139. §-a alapján kialakult német bírói gyakorlathoz hasonlóan a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között fennálló 35-40%-os különbségnél kezdődik. Itt viszont 66% lehet a különbség. Szigorú jogértelmezés szerint csak akkor támadható meg a volt munkavállaló részéről a versenytilalmi megállapodás, ha a különbség 66%-ot meghalad, vagyis ha az ellenérték nem éri el a korábbi bér 33%-át. Még durvább a helyzet, mivel a (2) bekezdés utolsó mondata - mint erre fentebb már utaltunk - az ellenértéket nem az átlagkeresethez, hanem az alapmunkabérhez viszonyítja.

Ami a munkabér összegszerűségét illeti, mindenekelőtt az ellenértéket nem alapmunkabérnek, hanem az átlagkeresetnek legalább a 60%-ában kellene megállapítani. Az ez alá menés esetén érvényesülhetne már a megállapodás megtámadásának a lehetősége. Amennyiben pedig a munkáltató ingyenes versenykizárási megállapodás-kötésére "kényszeríti" a volt munkavállalóját, az nemcsak a magyar jog, hanem a német BGB 138. §-a alapján is semmis (Sittenwidriges Rechtgeschaft, Wucher, Paland, ad §138., 1.e., 2.c., 119. p). A francia Cod du travail és újabban a cseh Codex Pracy kivételével az európai államok equiva­lens visszterhes szerződésként kezelik a versenytilalmi megállapodást. A német Kereskedelmi Törvény (HGB. 90a. §-a) kifejezetten kimondta, hogy a versenykizárási megállapodásnál, akinek az érdekében ez megkötésre kerül, megfelelő mértékű, azaz arányos kártalanításra köteles (angemessene Entschadigung). Ennélfogva, ha elmarad az "ex lege" előírt ellenérték-kikötés, a versenykizárási megállapodás semmis. Ez alól a már említett francia és cseh jogi megoldás a kivétel, ahol a versenykizárási megállapodás ingyenes jogügylet is lehet a szerződéskötési szabadságra hivatkozással, határidőtől függetlenül semmis. Ez utóbbival kapcsolatosan jegyzem meg, hogy a Tschesko-Budejovicei Gépgyár olyan munkaszerződéseket kötött a munkavállalóival, miszerint ha megszűnik a gépgyárnál a munkaviszonyuk, a fémiparban többé nem dolgozhatnak és mind ezt ingyenesen vállalniuk kellett. A gyártól kivált munkavállalók közül többen, e megállapodással nem törődve más hasonló gyárban helyezkedtek el, akik ellen a munkáltató pert indított. A pereket azonban nemcsak első fokon, hanem másodfokon, sőt a Brünben székelő Legfelsőbb Bíróságon is a felülvizsgálat kapcsán is elvesztette. Ezt követően az Alkotmánybírósághoz fordult, amely a személyi szabadságról szóló cseh dekrétumra hivatkozással alkotmányellenesnek mondta ki a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, mivel nem tolerálta a szerződő felek akarat-megegyezési szabadságát. Az Alkotmány-bíróság e döntését a cseh szerzővel (Silvia Sparfeld, Nachvertragliches Wetbewerbsverbot in tschechischem Recht, WIRO, 7/1996, 249. p.) együtt a gyengébb felet az erősebbnek történő kiszolgáltatása miatt magam is antiszociálisnak és alkotmányellenesnek tartom. (A munkaviszony megszűnését követő versenytilalom munkaszerződésben történő kikötésének néhány elvi és gyakorlati problémája. Jogtud. Közl. 1998/10.) Idáig az új Mt. megalkotója nem merészkedett. Ezért a semmisséggel operálva addig, amíg az itteni javaslatomnak megfelelően nem áll vissza a korábbi Mt.-hez hasonlóvá a helyzet, átmenetileg úgy kellene kezelni a kérdést, hogy ha az ellenérték nem éri el az alapbér egyharmadát, akkor az a megállapodás semmis, mivel a törvény előírásával ellentétes. Ezen felül pedig a megtámadás szabályait kellene alkalmazni, ha megállapított pénzbeli ellenérték nem éri el a személyi alapbér kétharmadát.