A büntetéskiszabást érintő kodifikációs kérdések tárgyalásakor, megítélésem szerint abból kell kiindulni, hogy melyek azok a kriminálpolitikai elvek és célok, amelyeket - figyelembe véve a hazai viszonyainkat, a bűnözés eddigi alakulását, ezen belül elsősorban nagyságát és összetételét, de nem különben várható alakulását is - az új Btk. megalkotásánál a törvényhozónak figyelembe kell venni.
A problémák felvetésekor, a megoldásukra való törekvésnél természetesen figyelembe kell venni az új Büntető Törvénykönyv megalkotása érdekében létrehozott Kodifikációs Bizottság eddig már kialakított álláspontjait, valamint a fejlettebb európai államok nagy hagyománnyal rendelkező büntető törvénykönyveit is. Szem előtt kell tartani azt is, hogy azoknak a rendelkezéseknek, amelyek hatályos büntetőjogunkban beváltak, - a már kialakult helyes és jó joggyakorlat fenntartása, megzavarása elkerülése érdekében - az új Btk.-ban is helyet kell adni, mégpedig lehetőleg változatlan tartalommal.
A nyugati polgári államok kriminálpolitikájában, - miként arra Prof. Dr. Nagy Ferenc tanulmányában rámutatott - az utóbbi időszakban alapvetően két irányú, illetve kettős fejlődési vonal körvonalazódott. Az egyik dominása a szabadságelvonó szankciók jelentőségvesztése, a másiké a kriminalizáció kiszélesedése, a törvényi büntetéssel fenyegetés és az ítélkezés szigorítása[1]. Hazánk büntetőpolitikájában ugyan mindkét irányzat fellelhető, ám az utóbbi időben túlsúlyban a megfelelő differenciálás nélküli szigorításra való törekvés érvényesült. A törvényhozó azonban ezzel szakítani kíván. Szakítani kíván azzal a szemlélettel, hogy a bűnözés szerkezetében és dinamikájában bekövetkezett kedvezőtlen változások egyedül a szigor eszközével állíthatók meg és szoríthatók vissza. E helyett, azt látja célravezetőnek, ha az európai országokban többnyire elterjedt azt a büntetőpolitikai elvet követi, amely szerint: más-más eszközrendszert kell alkalmazni a társadalomra jelentős veszéllyel járó súlyos bűncselekmények elkövetőivel szemben és határozottabban kell alkalmazni az enyhébb megítélésű bűncselekmények elkövetőinél, a tényleges szabadságvesztéssel nem járó büntetéseket, intézkedéseket, valamint a bírósági procedúrával nem járó eltereléseket. Ezzel a kettősséggel is növelni kell, a törvényben meghatározott keretek között, a bírói mérlegelés szabadságát, meg kell valósítani a felelősségre vonás egyéniesítését, a tettarányos büntetéskiszabási gyakorlatot.
Osztom dr. Berkes György álláspontját, amikor leszögezi: "… hibás minden olyan helyzetelemzés, amely abból indul ki, hogy a bűnözési helyzethez képest az ítélkezési gyakorlat "általában" túl enyhe vagy túl szigorú. Az ilyen sommás megállapítás nem állja meg a helyét. Arra kell törekedni, hogy az új Btk. reális, az egyes társadalomra veszélyes (ha úgy tetszik: "materiálisan jogellenes") cselekmények súlyához igazodóan megfelelő, illetve azokat egymáshoz viszonyítva is arányos büntetési tételeket állapítson meg az egyes bűncselekményekre, és úgy állapítsa meg a büntetési tételek alsó és felső határát, hogy biztosítsa az egységes bírói gyakorlat kialakulását, de lehetővé tegye a legkülönbözőbb súlyú bűncselekmények differenciált elbírálását.[2]"
A hatályos Btk.-ban, annak 37. §-a határozza meg a büntetést és annak célját, a 83. §-a pedig a büntetés kiszabásának elveit deklarálja. Megítélésem szerint mindenekelőtt annak vizsgálata szükséges, hogy a hatályos Btk. említett két törvényi rendelkezése megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyeket a törvényhozó a követendő büntetőpolitika céljául meg kíván határozni. Szükség van-e megváltoztatásukra, s ha igen mennyiben és hogyan?
A Kodifikációs Bizottság eddig kialakított álláspontja szerint a hatályos Btk. 37. §-ában megfogalmazott büntetés és büntetési cél, - amely elkülönül ugyan a büntetés kiszabásának elveitől, de azokkal szorosan összefügg -, alkalmas az előzőekben vázolt büntetőpolitikai célok megvalósítására, de azt is kifejezésre kellene juttatnia, hogy a büntetés céljának része a büntetőjogi megtorlás is.
Az említett két törvényi rendelkezés szoros összefüggésére, valamint arra is figyelemmel azonban, hogy a modern európai büntető törvények a büntetési célokat a büntetés kiszabásának elveitől elválasztva, külön nem határozzák meg, megfontolandó, hogy, a hatályos Btk. 37. §-ának megfelelően, az új Btk. is, külön elválasztva a büntetés kiszabásának elveitől megfogalmazza-e, hogy mi a büntetés, és mi a büntetés célja. Idézve a hatályos Btk. 37. §-ának első mondatát: "A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány". máris megállapítható, hogy ennek külön kimondására nincsen szükség, hiszen a Különös Rész törvényi tényállásainál, a lehetséges büntetésre utaló "büntetendő" szó önmagában is jelenti valamilyen hátrány várható elszenvedését. A "törvényben meghatározott joghátrány" pedig összhangban van azzal a jogelvvel - és ezt már az Általános Rész elején ki kell mondani (miként tartalmazza ezt az osztrák Btk. 1. §; NSZK. Btk. 1. §; francia Btk. 111-2. cikk; olasz Btk. 1. §; svájci Btk. 1. cikk is), - hogy büntetés (a büntetőjogi joghátrány) csak a törvény rendelkezése alapján szabható ki (nulla poena sine lege). Az pedig, hogy a kiszabandó büntetésnek - a társadalom védelme érdekében -, mi a célja, hogy a speciális és a generális prevenciót is szolgálnia kell, a büntetés kiszabásának általános elveinél fogalmazható meg, azzal együtt, hogy a kiszabandó büntetés, a bűncselekmény súlyától függő büntetőjogi megtorlás is. Külön megfogalmazni a büntetést és annak célját tehát nem látom indokoltnak.
A már elmondottakból következik, hogy a büntető jogalkalmazás egyik legfontosabb kérdése a büntetéskiszabás, vagyis azoknak a joghátrányoknak, szankcióknak az alkalmazása a bűncselekmény elkövetőjével szemben, amelyekkel elérhető vagy legalább is legjobban megközelíthető a büntetés társadalmi célja és rendeltetése: a bűnözés visszaszorítása. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a helyes büntetéskiszabás a büntetőbíró tevékenységének tulajdonképpeni súlypontja, s miután a bíró az alapvető kérdésben, a vádlott bűnösségének kérdésében döntött és azt megállapította, feladatának csak egyik, és talán nem is mindig a nehezebb részét oldotta meg.
A bíró ezzel a tevékenyégével részben a törvényhozó akaratát juttatja érvényre, részben pedig kiegészíti azt, hiszen ő az, aki az életben előforduló esetek változatosságával találja szemben magát; a törvény csak azokat a határokat (büntetési tételkeret) jelöli meg, és azokat az eszközöket (büntetési nemek, fokozatok, kerettágító rendelkezések, felfüggesztés és feltételes szabadságra bocsátás szabályai, alkalmazható intézkedések stb.) teremti meg, amelyeken belül, illetve amelyekkel a bíró mozoghat. Minél nagyobb a bírónak biztosított szabadság, annál inkább előtérbe lép felelőssége, mert döntése nemcsak jogi, hanem erkölcsi értékítélet is, amelyben a társadalom által elfogadott vagy követelményként már megfogalmazott etikai normák is ki kell hogy fejeződjenek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
