Az természetes, hogy egy Előszó minden esetben előrevetíti szerző - legyen az író, költő, tudós stb. - könyvében kitűzött céljait, röviden-hosszabban megmagyarázza az általa alkalmazott módszereket, a célba vett közönséget, mondandójának apropóját.
Azért S. P. Huntington Előszava mégis kicsit meglepett, amikor próbáltam végiggondolni az ő kitűzött céljait, vizsgálandó témáit. Csodálom, ahogyan azt a bizonyos 1993-as írását vaskos, öt fő- és tizenkét alfejezetből álló, több mint hatszáz oldalas könyvvé varázsolta - nem "földagasztotta", nem "felhígította", hanem a szó szoros értelmében elmélyítette olyan mélységekig, amelyek elérésére az utóbbi évtizedekben a politikatudományok és a történelem tanulmányozása terén nem sok példa akad.
Mert mire is vállalkozik Szerző az Előszava szerint? Hadd idézzem őt magát - mint ahogyan, szokásom szerint ebben az ismertetésemben is sokat fogok idézni, mert csak így lehet egy szerző eredeti gondolatait visszaadni, ahelyett, hogy az olvasó előtt nem ismert szerzői fejtegetéseket valamilyen tartalmi, vagy esetleg rögtön kritikai megjegyzések formájában adnám meg. Az idézetek természetesen önkényesen kiválasztottak, ami nem lehet akadálya annak, hogy a legjellemzőbbek közül válasszam ki azokat. De térjünk most akkor vissza az első, ígért idézethez! "Ebben a könyvben... szeretnék teljesebb, mélyebb és alaposabban dokumentált választ adni a korábbi írásomban ("A civilizációk összecsapása?", 1993) feltett kérdésre. Megpróbálom kifejteni, finomítani, kiegészíteni, helyenként minősíteni az abban felvetett témákat, és kibontani sok olyan gondolatot, illetve taglalni sok olyan témát, amelyekkel ott nem foglalkoztam vagy éppen csak érintettem őket."
És most jön a témák felsorolása, amelyek száma azért tűnik impozánsnak számomra, mert egyébként valamennyi közülük külön-külön legalább egy ilyen könyvet követelne meg. Idézet folytatása: "Ezek közé tartozik: a civilizációk fogalma; az egyetemes civilizáció kérdése; a hatalom és a kultúra kapcsolata; az erőegyensúly eltolódása a civilizációk között; a kulturális őshonosodás a nem nyugati társadalmakban; a nyugati univerzalizmus előidézte konfliktusok; a muzulmán harciasság és a kínai magabiztosság; a törésvonal-háborúk okai és dinamikája; a Nyugat és a civilizációk világának jövője. Az egyik központi téma, amely a folyóiratban (Foreign Affairs) megjelent cikkemből kimaradt: a népességnövekedés döntő hatása az instabilitásra és az erőegyensúlyra... Ez a könyv nem társadalomtudományi műnek készült, hanem a hidegháború utáni világpolitika alakulását igyekszik értelmezni." Bár a hidegháború vége a referenciapont, azért mellette az azt megelőző történelem idevágó eseményei, jellemzői is helyet kapnak, még ha röviden is, a műben, ami nem is lehet másképpen, hiszem jelenünk és jövőnk ezeken alapul.
Az I. fejezet a nemzeti identitások és az azokat szimbolizáló zászlók kapcsolatával indul, konkrét példákkal illusztrálva e kapcsolat realitását, majd a hidegháborús időszakot vizsgálva Szerző megállapítja, ebben a korban vált a "világtörténelem folyamán először, a világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá." Szerző objektivitását mutatja jellemzése a kor két nagy világhatalmáról, amikor, félretéve a zavaros, egyoldalú jelzőket, ezt állapítja meg: "A zömében gazdag és demokratikus országok csoportja, élükön az Egyesült Államokkal, erős ideológiai, politikai, gazdasági és (időnként) katonai versenyre kelt a valamelyest szegényebb (kiemelés tőlem.) «Szovjetunióval»." Észrevesszük itt egyrészt azt, hogy az USA-val kapcsolatban nem beszél kulturális versenyről, valamint a "valamelyest szegényebb Szovjetunió" kifejezést? Nem a közgondolkodásban annyira divatossá vált lenézett, műveletlen, tudatlan és főleg gazdasági fejlettség szempontjából nyomorúságosnak, abszolút szegénynek, nincstelennek tartott oroszokról és Szovjetunióról beszél, hanem félredobja a sematizmust, a meggyökeresedett, mondjam azt, már-már népiessé vált pejoratív szemléletet - ami egyébként mindvégig nagy erénye Szerzőnek. Viszont a hidegháború után már a világ népei közötti különbségek "nem ideológiaiak, még csak nem is politikaiak vagy gazdaságiak, hanem kulturálisak" (kiemelés tőlem). Igaz, hogy most már nem az USA-ról és/ vagy a többi nyugati hatalmakról, hanem az ún. "harmadik világ"-ról beszél, ahol a konfliktusok tovább zajlottak. (Örülnünk kell, hogy egyrészt bevezeti a kultúrát mint történelmi tényezőt, másrészt a világtörténelembe a harmadik világ gyakran elfelejtett szerepét).
(Itt egy magánjellegű megjegyzés: az 1930-as évek Párizsában tanult néger egyetemisták nagy része - Léopold Sédar Senghorral az élen - a kultúra elsőbbségét hirdették a politikával szemben, amikor faji identitásukért harcoltak. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez egy másik kontextusban újra felbukkanjon...).
- 191/192 -
És továbbra is a kultúra: "Az ideológiailag elkülönülő, ám kulturálisan egységes népek (kiemelés tőlem) egymásra találnak." Huntington továbbmegy (már nem részletezem, milyen mértékben közeledik a fent említett néger identitásküzdelemhez), a kultúra mellett már bevezeti a civilizáció (kiemelés tőlem) fogalmát: "... a különböző civilizációk államainak és csoportjainak kölcsönös egymásra hatásáról" szól. És még tovább és újra a civilizáció! "A világpolitika napirenden levő kérdései a civilizációk közötti különbségekre vezethetők vissza." Mint a realitások embere, Huntington szerencsére nem abszolutizálja a kulturális megkülönböztetést, amikor gazdag és szegény országok, "a szegény Dél és a tehetős Nyugat" összehasonlítását elvégzi. Az viszont megint érdekes, hogy a mai világ-felosztással szemben nem Északról és Délről, hanem Északról és Nyugatról beszél. De továbbra is a kultúránál maradva, nem tagadhatja, hogy az egyes államok egymással szembeni veszélyérzetét szintén magas fokon a kulturális megfontolások befolyásolják: a hasonló kultúrával rendelkező államok jobban bíznak egymásban, mint az eltérő kultúrájúak.
Szerző "civilizáció-központú megközelítés"-ről beszél, szerinte a nemzetállamok továbbra is a "világpolitikai események legfontosabb szereplői., és a jövőben is azok maradnak", de az a véleménye, hogy a világ stabilitását olyan államok és/vagy csoportok konfliktusai fenyegetik, amelyek különböző civilizációkhoz tartoznak - de nem minden esetben. Kijelöli egyúttal az ENSZ főtitkárának és az Egyesült Államoknak a feladatát is, amelynek azon kellene alapulnia, hogy "civilizációs perspektívá"-ban gondolkozzanak, "béketeremtő erőfeszítéseiket e konfliktusokra kellene összpontosítaniuk", mivel ezek rejtenek elsősorban háborús veszélyeket. De napjaink világpolitikájának egyik legveszélyesebb konfliktusát, az orosz-ukrán konfliktust is "az államközpontú megközelítés" helyett "civilizációs megközelítés" csökkentené. Nem mindegy azonban, hogy "civilizáció"-ról (egyes számban) vagy "civilizációk"-ról (többes számban) beszélünk-e. Huntington - végre a modern társadalomtudományokban, még ha nem is egyedül csak ő - föltétlen a többes számot alkalmazza, s meg is magyarázza az egyes szám jelentette veszélyt: ". a civilizáció egyes számú értelemben használatos eszméje. szerint létezik egyetemes világcivilizáció". Majd összefoglalva a "kultúra" és a "civilizáció" szavak igazi kapcsolatát, kiemeli: "A civilizáció és a kultúra egyaránt egy adott nép életmódjának egészére utal, és a civilizáció ugyanaz nagyban, mint a kultúra." S tovább a meghatározások; a példát a görögöktől veszi, akik azt állították, a civilizáció legobjektívabb jellemzője a vallás, amellyel azután a történelem során a nagy civilizációk a nagy vallásokkal azonosultak, valamint bizonyos nagy vallások - iszlám, kereszténység - különböző "fajok" társadalmait ölelik föl. Mindent egybevetve, s elfogadva a kultúra és a civilizáció különböző mibenlétét, a következő meghatározást találjuk: "A civilizáció tehát az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, és ez egyben a kulturális identitás legtágabb szintje is, amellyel az emberek rendelkeznek, eltekintve attól, ami őket más fajoktól megkülönbözteti."
Melyek korunk kiemelkedő civilizációi? A kínai, amely szó Kínát és a "Kína határain kívüli kínai közösségek közös kultúráját, valamint Vietnam és Korea rokon kultúráit is" magában foglalja;
- a japán, amely a kínaiból származik;
- a hindu, amely "ilyen vagy olyan formában központi jelentőségű a szubkontinens kultúrájában az i.e. 2. évezred óta";
- az iszlám, amely olyan "alcivilizációkat" foglal magában, mint a török, a perzsa és a maláj;
- az ortodox: ezen belül szokás elkülöníteni "egy oroszországi központú ortodox civilizációt";
- a nyugati: ide értjük az európait, az északamerikait és a latin-amerikait. Ezt valamikor "nyugati kereszténység"-nek nevezték;
- az afrikai ("vitatott"). Hát, Afrikát a világ többi civilizációja még ma sem akarja elismerni, ami minden, Afrikához fűződő kulturális jelleget tagadni látszik. (Jómagam több mint negyven esztendeje foglalkozom Afrikával és az afrikai diaszpórával, s értetlenül állok a makacs elutasítás előtt, amellyel komoly tudósok, politológusok, társadalomkutatók még ma is körülveszik ezt a földrészt minden, a történelemben, az irodalomban, a művészetekben stb. végbe vitt teljesítménye ellenére. Ékes példa erre az Akadémiai Kiadó által néhány éve második, javított kiadásában sem szentel egyetlen oldalt sem az afrikai irodalmaknak, az afrikaiak által szerzett irodalmi Nobel-díjak ellenére sem!) Végül is, Afrika Huntington könyvében követett módon, a "nyugati imperializmus" gyarmati politikájával kapcsolatban bukkan fel, ez az "imperializmus" az európai terjeszkedést jelentette, amely során "az andok-béli és a közép-amerikai civilizációkat teljesen megsemmisítették, az indiai és az iszlám civilizációt - Afrikával együtt - igába hajtották." A Nyugat világot bekebelező terjeszkedése a 20. században véget ért, és a "Nyugat elleni lázadás" vette kezdetét.
A 3. fejezet az "Egyetemes civilizáció fogalmával foglalkozik. A szerző sorban cáfolja meg a fogalomról adott vagy képzelt meghatározásokat: gyakorlatilag a nyugatiak által a saját civilizációjukról adott definíciókat, pontosabban tartalmakat elutasítja. Részletesen tárgyalja a nyelvek kultúrákban betöltött szerepét, különös tekintettel az angolra. Kiemeli a függetlenségükért harcoló gyarmatok nyelvválasztását, ami azt is jelenti, hogy saját hazájuk nyel-
- 192/193 -
vét választották a volt gyarmatosító nyelve helyett, így az a "nacionalista elit egyik eszközévé vált." A felszabadulás után azonban ugyanez az elit saját társadalma "köznépétől" is különbözni akart, ezért használták az angolt, a franciát? Nemigen sikerült a 20. században egy "egyetemes vallás" kialakítása sem, ehelyett "megerősödött a vallási öntudat és a fundamentalista mozgalmak" hatása - ezek pedig egyértelműen akadályt jelentettek az "egyetemes vallás" létrejötte előtt.
Izgalmasak azok a gondolatok, amelyek az "egyetemes civilizáció" kialakulását ígérik bizonyos történelmi helyzetekben. Szerző szerint ezek is hamisak. Így pl. kifejti, óriási tévedés azt hinni, hogy a szovjet kommunizmus összeomlása "a liberális demokrácia világraszóló diadalmát jelentené. Ez az érv tarthatatlan, ugyanis egyetlen alternatíva hamis képletét kínálja." Egy másik elgondolás szerint "a népek mind erőteljesebb kölcsönös hatása. közös világkultúrát teremt." Ez is inkább kétségeket támasztó feltevés, semmint bizonyosság. A harmadik feltevés: "A Nyugat mint az első modernizálódó civilizáció természetesen az élen áll a modernség kultúrájának elsajátításában. Azzal, hogy más társadalmak átveszik az oktatás, a munka, a gyarapodás és az osztályszerkezet hasonló mintáit - hangzik a fejtegetés - a modern nyugati kultúra a világ egyetemes kultúrája lesz." Ez sem igaz, annak ellenére, hogy a mai, "modern" és a "hagyományos" kultúrák jelentős különbségeket mutatnak fel; a "modern" kultúrák sem homogenizálódtak, és azok számára, akik ennek az ellenkezőjét állítják, csak azt jelenti, hogy "a modern társadalomnak egyetlen típus, a nyugati felé kell közelítenie; a modern civilizáció a nyugati civilizáció, és a nyugati civilizáció a modern civilizáció. Ez az azonosítás azonban teljességgel hamis." De van egy ezzel ellentétes nézet is, amely azt mondja: "a nyugati civilizáció hanyatlóban van., a Nyugat győzelme a hidegháborúban nem diadalt, hanem kimerülést eredményezett." Melyik állítás igaz? A szerző szerint mindkettő: a Nyugat jelenleg dominál, de már tanúi lehetünk azoknak a változásoknak, amelyek végül vesztét okozzák. Honnan jönnek ezek a feltarthatatlan változások? A választ szinte mindenfelől hallhatjuk: az "új erő növekménye" Ázsia, azon belül Kína, "amelyről leginkább valószínűsíthető, hogy birtokra kel a Nyugattal a globális befolyásért", de bizonyos területeken már a Közel-Kelet, sőt - végre azért Afrika megint szóba kerül! - Afrikában is vannak új erőáttolódások, amelyek a Nyugat befolyását alaposan megnyirbálhatják. Fontos jelenség, hogy ugyancsak a hidegháború befejeztével erőteljes katonai potenciaváltás is végbement a Szovjetunió kárára és a kelet-ázsiai államok javára: ez a hadi kiadások méreteiben is világosan látszik. Új szakaszhoz érkeztek a nyugati ideológiák: "progresszív korszakuk" lezárult, ezt az egymásra kölcsönösen ható civilizációk kora váltotta fel, mely folyamat a "világszerte tapasztalható vallási folyamatban nyilvánul meg": az ázsiai vallásokban és az iszlámban. A vallási érzület "döbbenetes erővel tört felszínre a volt kommunista országokban."
Az "ázsiai öntudat" gazdasági alapokon nyugvó ideológiájának vizsgálata után a szerző az "Iszlám Újjászületés" ideológiáját elemzi. A két szót nagy betűkkel kezdi, mivel szerinte olyan nagy horderejű történelmi eseményt jelképez, mint az Amerikai Forradalom, a Francia Forradalom vagy az Orosz Forradalom, és a világ népességének nagyszámú hívőjét tudhatja maga mögött. Törekvésében kétarcú: igyekszik elfogadni a modernitást - ami nyugati -, ugyanakkor elveti a nyugati kultúrát, "és az élet kalauzaként a modern világban is teljességgel érvényes iszlám iránti elkötelezettséget követni." Fölmerül az "iszlám fundamentalizmus is," ami az általános nézettel ellentétben nem maga az "iszlám politikai mozgalom, hanem csak egyik összetevője az iszlám eszmék, gyakorlat és retorika iránti elkötelezettség lényegesen kiterjedtebb újjászületésének. Az Iszlám Újjászületés nem szélsőség, hanem maga a fősodor, nem elszigetelt jelenség, hanem mindent átható mozgalom." A tiltakozó hullámokban most is és a jövőben is a fiatalok játszanak és fognak kiemelkedő szerepet betölteni, mivel mindig is vezető szerepet vállaltak az instabilitás előidézésében, és ezt csak elősegíti a fiatal korosztály számbeli növekedése, többek között Észak-Afrikában.
Ami a gazdaságot illeti, ott az ázsiai országok két számjegyű növekedése a 21. század elejére erősen csökkenni fog, de ami ennél is érdekesebb, hogy a vallási megújhodás, így az Iszlám Újjászületés is veszíteni fog lendületéből, és "megfeneklik és beleolvad a történelembe": ezt az időszakot a szerző a 21. század második - harmadik évtizedére teszi. Ami biztosnak tűnik, hogy az ázsiai gazdaság növekedése érezhető módon fogja "destabilizálni a Nyugat által irányított, jelenlegi nemzetközi rendet."
Huntington a 6. fejezetben tovább folytatja a globális politika sorsszerű átalakulásáról szóló elméletét: az új rendet, húzza alá újfent, "a kultúra és a civilizáció határozza meg", melyek a világpolitika minden mozzanatára hatással lesznek, ideértve az államok "szövetségesi, illetve konfrontációs rendszerét." Döntő lesz egy ország számára ezen kívül, hogy meg tudja-e határozni identitástudatát; erre azért is szükség lesz, mert a hidegháború után az identitástudatok nagy átalakulásokon mentek át, régiek letűntek, újak bukkantak fel, új ellenségek és új szövetségek jelentek meg Európának azon térségeiben, amelyek a szovjet érdekkörbe tartoztak. Új, regionális konfliktusok robbantak ki, de új regionális szervezetek már nehezebben vagy egyáltalán nem tudnak egységesen fellépni, lásd pl. Japán
- 193/194 -
példáját, amely hiába próbálkozik általa irányított "regionális gazdasági csoport" létrehozásával, megint csak a kultúra szól közbe, ami eleve elhatárolja a többi ázsiai országtól.
Milyen államok alkotják a "civilizációk szerkezetét"? Az egyik alfejezet a hidegháború utáni politikai átrendeződést figyelemmel kísérve, a következő "szerkezetű" államokat különbözteti meg a különféle civilizációkhoz tartozáson belül: tagállam, magállam, magányos állam, hasadó állam, elszakadó állam. Ezek közül az ún. elszakadó államokat a civilizációváltás kudarcának mondja Szerző; ezeknek az államoknak nagyon nehéz "újraformálniuk civilizációs identitásukat, ugyanis több követelménynek kell(ene) megfelelniük. A szomorú eredmény: "Eddig lényegében még sohasem sikerült", még abban az Oroszországban sem, amelyet Nagy Péter próbált modernizálni - a maga elképzelései és módszerei szerint, amelyek azonban ütköztek az orosz objektív realitással és környezettel. Oroszország után Törökország, Mexikó, Ausztrália identitás-keresését, politikai átformálásukra irányuló törekvések elemzését kapjuk.
A mai világpolitikai rend létrejöttének kiindulópontja, ez már egyértelmű a szerző szerint, a hidegháború vége volt, tartalma pedig a volt hidegháborús szuperhatalmak szerepének a megváltozása. Mivel azonban a mai világban a világhatalom elnevezés, úgy tűnik, elavult, az óhajtott világközösség "pedig egyelőre csak távoli álom", az egész világ biztonsága senkinek, semmilyen államnak nem áll érdekében. A megoldást megint csak a civilizációk jelentik: "A világot csak a civilizációkat alapul véve lehet rendbe rakni; más megoldás nem létezik." Az Európai Unió azonban másképpen gondolkozott, amikor tagjait különböző tagcsoportokba sorolta, vagyis kiválasztotta magát Németország és Franciaország mag-államnak, utána jöttek, különböző körökben, a többi államok. Végül eljutottak a legkényesebb kérdéshez: a határ meghúzásához az EU-tagállamok összessége, valamint a nem EU-tagállamok összessége közötti határ meghúzásának problémájához, azon belül Európának mint kontinensnek meghatározásához. A nyugateurópaiak szerint Európa ott végződik, ahol a nyugati kereszténység, illetve ahol az iszlám és az "ortodoxia" világa kezdődik. Egy kis térkép azt is lerajzolja, hol húzódik a "nyugati civilizáció határa."
Szerző a NATO megalakítását egyértelműen a Szovjetunió közép-kelet-európai befolyásának erősödésével magyarázza, ami ugyan néhány alapvető kérdést megválaszolatlanul hagy, amibe itt és most ne menjünk bele! Igaz, kicsit pontosít, ám itt bizonyos ellentmondások jelentkeznek Oroszország illetve a Szovjetunió besorolásával, amikor ezt olvassuk: "A cári és a kommunista birodalmak utóda olyan civilizációs tömb, mely több szempontból az európai Nyugatra emlékeztet. Magként Franciaország és Németország megfelelője (!)" S idézzük Ukrajna példáját is, amely "hasadó állam. Az országon keresztülfut a Nyugatot és az ortodox területet elválasztó civilizációs törésvonal." (ld. a könyvben a fentebb említett kis térképet, p. 258!). Oroszország után Kína, majd egy "kohézió nélküli iszlám identitástudat" elemzése jön. És az iszlám továbbra is fő szereplője marad a különböző civilizációk közötti konfliktusoknak, vele szemben állnak a hindu, az afrikai, az ortodox civilizációk és a nyugati kereszténység, magasabb szinten állnak a "Nyugat és a többiek", de az iszlám itt is központi helyen áll az ázsiai civilizációkkal, velük szemben pedig ott van a Nyugat. Csak nehezen lehetne megcáfolni azt a megállapítást, mely szerint van a "nyugati arrogancia, az iszlám intolerancia és a kínai magabiztosság", amelyek együttesen jelentenek robbanásveszélyt. (Egyébként véleményem szerint az "intoleranciát" a Nyugathoz, azon belül az USA-hoz is csatolhatnánk mint az arroganciájukon kívüli második jellemvonást.). Azt pedig, amit a Nyugat "univerzalizmus"-ként állít a világ elé, az mások számára "imperializmust" jelenthet. (Itt érdekes lenne megtudni, pontosan milyen meghatározást adna Huntington az "imperializmus" szónak.). Igaz, kiemeli, hogy pl. a Nyugat úgy tünteti fel és főleg védelmezi érdekeit, mintha azok a "világközösség" érdekét szolgálnák. Súlyos problémákat okoz a fegyverkezés, ami természetesen a két szuperhatalom kapcsolatában játszik fontos és főleg veszélyes szerepet, miután mindketten fenntartják maguknak az első nukleáris csapás jogát, Kína pedig szintén fontolgatja, hogy ő is fenntartja magának ezt a jogot. Kína az emberi jogok kérdésében is különleges pozíciót vívott ki magának a Nyugattal, azon belül az USA-val szemben: a Clinton-adminisztráció meghátrálni kényszerült a Kínával szemben alkalmazni próbált gazdaságipénzügyi büntetésével, miután az semmibe vette ezeket a fenyegetéseket, viszont az USA-nak szüksége volt a Kínával, majd a többi ázsiai országgal kialakítandó szerződéses kapcsolatokra, amelyekben az emberi jogok vajmi keveset játszottak (és játszanak ma is).
Szerző pesszimista a civilizációk jövőbeni "szövetkezését" illetően. Véleménye rövid: erre "nem lesz esély." A kapcsolatokat "nagy valószínűséggel a «hideg béke» fogja jellemezni." És megint az iszlám, mindig, mindenütt az iszlám! A szerző nem osztja azt a clintoni véleményt, mely szerint csupán az iszlám szélsőségesek jelentenek problémát a Nyugat számára. Az iszlám történetét elemezve a két nagy vallás - az iszlám és a kereszténység - közötti kapcsolatok sohasem voltak felhőtlenek. Szellemes megjegyzése szerint: "A liberális demokrácia és a marxizmus-leninizmus 20. századi konfliktusa csupán röpke és felszínes történelmi jelen-
- 194/195 -
ség az iszlám és a kereszténység folyamatos és mély elvi ellentétéhez képest." Később a szerző már egyértelműsíti az iszlám fundamentalizmussal és magával az iszlámmal kapcsolatos álláspontját: "A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám, ez az eltérő civilizáció. Az iszlám számára nem a CIA vagy az Amerikai Védelmi Minisztérium a legfőbb probléma, hanem maga a Nyugat, ez az eltérő civilizáció, melynek népei fennen hirdetik kultúrájuk felsőbbrendűségét, s úgy hiszik: olykor hanyatló hatalmuk azt a kötelességet rója rájuk, hogy kultúrájukat az egész világra kiterjesszék."
Milyen kölcsönös fenyegetettség alakul ki Kína és az Egyesült Államok között, ha Kína Kelet-Ázsiában hegemóniára tesz szert, és ugyanakkor tudjuk, hogy Kína az Egyesült Államokat tekinti elsődleges ellenségének? Amerika természetesen reagálni fog, hogy világelsőbbségét megőrizze, ami a szerző szerint a "21. század elején az első és legfontosabb biztonságpolitikai kérdés [lesz], amivel az amerikai politikának szembe kell néznie." Ha nem kíván harcba bocsátkozni a kínai gazdasági hegemóniával, akkor le kell mondania világelsőbbségi politikájáról. Ezt azonban nem valószínű, hogy meglépi, ugyanis nem szokása, hogy megelégedjen bármilyen másodlagos szereppel a világpolitika és -gazdaság bármelyik területén. A szerző meglepően élesen fogalmaz az USA-t illetően ilyen másodlagos "egyensúlyteremtő szereppel" kapcsolatban: "Ez ravasz, simulékony, kétértelmű, sőt olykor álnok szerep. Az egyik fél mellől átállhat a másik fél mellé; megtagadhatja a támogatást vagy egyenesen szembehelyezkedhet egy olyan állammal, amely az amerikai értékrend szerint morálisan jó, s egy olyan államnak nyújthat támogatást, amely morálisan rossz." Az amerikai politikának ezt a jellemvonását - jellemtelenségét? - nap mint nap érezheti a világ. Van még egy másik lehetőség, a legveszedelmesebb: Amerika háborút indít Kína ellen, s teszi ezt a konfliktus bizonytalan kimenetelének figyelmen kívül hagyásával.
A Kína-félelmet Dél-Kelet-Ázsiában az Indonézia és Ausztrália között megkötött biztonsági szerződés is jelzi, bár konkrétan nem fogalmazódott meg ez a félelem. Majd a muzulmán népesség növekedését összekapcsolva Ázsia gazdasági fejlődésével, a Nyugat és a "rivális civilizációk" közötti ellentétek minden más konfliktust felülírhatnak. S egy újabb lehetséges konfliktus sötét képe is kirajzolódik előttünk, ami a háborút sem zárja ki abban az esetben, "ha Washington megpróbálja megakadályozni, hogy Kína hegemonikus szerephez jusson Ázsiában."
És a Szovjetunió széthullása? Érdekes a magyarázat rá, legalábbis Szerző szerint: "Az amerikai dollárok és rakéták nélkül nem lehetett volna legyőzni a szovjeteket." De vajon mit jelent itt a "szovjetek" kifejezés? A szovjet pártállamot, a szovjet hadsereget vagy a szovjet (orosz?) embereket? Kicsit pontatlan a megnevezés: a szovjetek, amennyiben a szovjet emberekről (az oroszokról) van szó, legyőzése, sajnos, már hamarabb, és a szovjet pártállam által megtörtént - ld. Sztálint és a volt szovjet államot, annak vezetőit! A szovjet (orosz) embereket (kiemelés tőlem) tehát valahogy pontosítva, ki kellene ebből az egészből hagyni! Még egy észrevétel: a "szovjeteket" ugyancsak nagy haszonnal alkalmazta a Nyugat és az USA bizonyos világméretű konfliktusban - igaz, a "legyőzésükre" indított mindennemű nyugati lépések sorozata rögtön a közös ellenség fölött aratott győzelem után - sőt, már azelőtt és közben is - beindult. Igen, az amerikai dollár és az amerikai rakéták - nagyon nagy téma, amit nem mostanában fognak teljes terjedelmében elfogadhatóan földolgozni.
Új irányt kaptak a konfliktusok szintén a hidegháború után: "nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé terjednek." A konfliktusokban való érintettségnek fokozatai vannak: Huntington első, második, harmadfokon érintett államokat különböztet meg, a különböző fokon érintett államok konfliktusbeli szerepvállalása is természetesen más és más, de mindegyik konfliktusban ott vannak a muzulmánok, legyen szó Oroszországról, Iránról, Pakisztánról, vagy a keresztények: a két valláshoz tartozó közösségek - államok, kormányok - azután nem haboztak fegyvereket - importból származó fegyvereket - exportálni az általuk támogatott ügy harcosainak, akik nem egyszer ugyanezekkel a fegyverekkel a volt támogatóik ellen fordultak. Különösen részletesen elemzi a szerző a volt Jugoszlávia szétesése révén létrejött államok közötti konfliktusokat, rámutatva a Nyugat reakcióira is. Egy konkrét megállapítást kiemelek: "A boszniai háború civilizációk háborúja volt. A három elsődlegesen érdekelt fél három különböző civilizációt képviselt, és különböző isteneket tisztelt." Ami pedig az USA sokarcú, ellentmondásos szerepvállalását illeti ebben a háborúban, azt Szerző sem tudja magyarázni.
A könyv 12. alfejezete már a jövővel foglalkozik, azon belül a civilizációk és a Nyugat jövőjével. "Megújul-e a Nyugat" - teszi fel a kérdést a szerző. Nem az a kérdés, vajon megújul-e a Világ maga? Vagyis a központ továbbra is a Nyugat, de nem a nyugati Ember -, hanem az ún. "nyugati civilizáció" sorsa iránti aggódás. Mi a nyugati civilizáció a szerző szerint? "A Nyugat nyilvánvalóan eltér minden egykori civilizációtól, hiszen 1500 óta a többi civilizációra döntő befolyást gyakorol. A Nyugat nevéhez fűződik a modernizáció és az iparosodás folyamatának elindítása, amely világhódító útra indult, s a többi civilizáció társadalmait arra ösztönözte, hogy gazdagság és modernség tekintetében megpróbáljanak lépést tartani vele." Rövid megjegyzés részemről - de más társadalom- és politikatudósok és történészek részéről is: a "nyu-
- 195/196 -
gati civilizáció" avagy a "Nyugat", nem csak, nem mindenütt, nem mindig volt az, amit Szerző itt felsorolt. Mennyi pusztítást, pusztulást, vért, ember- és anyagáldozatot hintett szét ötszáz éves történelme, "világhódító útja" során (a "világhódító út" talán a legigazabb mindabból, amit Szerző felhozott e néhány sorban. Tovább pontosítanék: a "hódítás" szóra tenném a hangsúlyt, hiszen azt tette az öt évszázad során tűzzel-vassal. De ez már egy másik megközelítés.). De még igazabbak és komolyabbak azok a kérdések, amelyeket feltesz a Nyugat túlélésének feltételeiként. Melyek ezek? Csak maradjunk a szó szerinti idézeteknél! Tehát: "A Nyugat számára az a legdöntőbb kérdés, hogy - a külső veszélyeket leszámítva (de miért is számítanánk le azokat?), - képes-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani. Vajon meg tudja-e önmagát újítani, vagy pedig a belső rothadás egyszerűen felgyorsítja a végső pusztulást, és/vagy más, gazdaságilag és demográfiailag dinamikusabb civilizáció befolyása alá kerül?... A gazdasági és demográfiai kérdéseknél sokkal jelentősebb problémát jelent a Nyugat erkölcsi hanyatlása, kulturális öngyilkossága és politikai megosztottsága". "A Nyugat kultúráját a nyugati társadalmakon belüli csoportok is veszélyeztetik. Ilyen veszélyforrást jelentenek azok a más civilizációkból érkező bevándorlók, akik az asszimilációt elutasítva továbbra is az anyaország értékeit, szokásait és kultúráját képviselik és hirdetik." Veszélyforrás lehet a kereszténység meggyengülése, "az amerikai politikai hitvallás és a nyugati civilizáció elutasítása.", ami "a mi fogalmaink szerint az Amerikai Egyesült Államok végét jelenti. Ez egyben a nyugati civilizáció felett is kimondja a halálos ítéletet." (Megjegyzésem: nem a mai nyugati vagy amerikai civilizáció lenne az első vagy utolsó civilizáció, amelyet egy másik vált fel.).
Végül Szerző felvázolja egy esetleges "globális nemzetközi háború" lehetséges kimenetelét, ami a háborúban részt vett hatalmak számára demográfiai, gazdasági és katonai erejük "drasztikus sérüléséhez vezet." (Enyhe kifejezés pl. egy globális nukleáris háború következményeire.) Ami valóban beláthatatlan következményekkel járna, az az, hogy "az erőegyensúly. most Északról Dél felé fog eltolódni fog eltolódni..., [már ha] a Nyugat, Oroszország, Kína és Japán szörnyű veszteségeket szenvedett."
Elképzelhető, hogy egyre több állam kíván nukleáris fegyverhez jutni, miközben más államok felhagytak/felhagynak ilyen irányú kísérleteikkel. A feltörekvő civilizációk egyre sürgetőbben fognak fellépni azért, hogy a nemzetközi szervezetek, azokon belül elsősorban a Biztonsági Tanács tagjaivá váljanak. Összeütközésekhez vezethet a külföld technikai újdonságainak befogadása és az azokkal járó új és az adott civilizációra jellemző értékek együttes megjelenése, úgymint individualizmus, egocentrizmus. S végre felmerül egy kérdés, amelyre az egész könyv olvasása során vártam: "A modernizáció révén a Civilizáció általában magasabb anyagi szintre kerül. De vajon ugyanilyen hatást gyakorol az erkölcs és a kultúra fejlődésére is?" Az egész kérdésben a legfontosabb momentumnak tartom, hogy megjelenik az erkölcs és a kultúra - kérdés, sőt szavak, amelyek nemigen szerepelnek a világ politika- és társadalomtudósai által szült művekben. Lényeg, hogy ezek szerint a két fogalom - és reméljük, velük együtt a tartalmuk is - (újra) létező valósággá válik. A feltett kérdésre a válasz: "Bizonyos esetekben igen., Valószínűleg igen." Nem valami biztos fogódzó, de mégiscsak - fogódzó.
A könyv ismertetését a jövőnket illető idézettel zárom: "A béke és a Civilizáció jövője a világ nagy civilizációinak politikai, vallási és szellemi vezetőinek együttműködésén és megértésén múlik. A civilizációk összecsapásában Európa és Amerika (itt valószínűleg csak az Amerikai Egyesült Államokról van szó. - Kun T.) együtt vagy külön - külön bukik majd el. A globális méretű «igazi (kiemelés Huntingtontól) összecsapásban», a Civilizáció és a barbárság háborújában a világ nagy civilizációi együtt vagy külön - külön fognak elbukni, s magukkal rántják civilizációs értékeik gazdag tárházát: a vallást, a művészetet, az irodalmat, a filozófiát, a tudományt, a technikát, az erkölcsöt és a könyörületességet. Az elkövetkezendő időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyét egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el."
Ennél szebben, ugyanakkor keményebben, plasztikusabban, emberibben, igaz, ijesztőbben is, aligha lehetne jövőnk megmentésére felhívni az Emberiség figyelmét. Kár, hogy valószínűleg kevesen fogják magukévá tenni a figyelmeztetést. ■
JEGYZETEK
* Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest 2014. 646 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
