A magyar nyelvben a "példátlan" szónak több jelentése van. Kifejezhet elítélést, sőt felháborodást is, de jelentheti azt is, hogy valami példa nélkül, előzmény nélkül való. A legfurcsább az, hogy a két jelentés néha egybemosódik, ha valamit éppen előzmény nélkülisége miatt tartunk felháborítónak. Amiről ebben az írásban szó lesz, az felháborító ugyan, de nem előzmény nélküli, s ebben az értelemben nem is példátlan.
A Bajai Városi Bíróság 1998 márciusában a dávodi kislány abortusz-ügyében hozott ítéletéről az újságokból kaphattunk hírt. Az eset közismertté vált, de nem az ítéletből, hanem a tudósításokból. Az ítélet jogszerűségét sok szempontból bírálták: jogszerűtlen volt az ügygondnok kirendelése, a perképesség megállapítása, és így tovább. Jelen kommentárban nem az ügy egészének jogszerűtlen voltát akarom elemezni, hanem annak csak egyik - de talán a legtöbb problémát felvető - vonatkozását: az ítélet alkotmányosságát. Mind alkotmányossági, mind jogelméleti szempontból egész jogrendünket érintő probléma vetődik fel az ítélet kapcsán. Az ítélet megszületése alkalmat ad rá, hogy ezt a problémát - a jövőre vonatkozóan is - tisztázni lehessen. Röviden a következőről van szó: ki mire jogosult a magyar alkotmányos rend alapján, illetve jogosult-e bármely szerv arra, hogy saját értelmezésének megfelelően áthágja az alkotmány által megszabott eljárásjogi korlátokat, és szubsztantív értékítéletekkel helyettesítse a jogi normákat.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya 50.§ (1) bekezdése kimondja: "A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit." Ugyanezen paragrafus (3) bekezdése szerint: "A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve." Az 1997. évi LXVI. törvény 2.§ (1) bekezdése szerint: "A bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról - törvényben szabályozott eljárás során - véglegesen döntenek"; a (2) bekezdés szerint: "A bíróságok a jogalkalmazási tevékenységük során biztosítják a jogszabályok érvényesülését." Eszerint a bírák csak a törvénynek vannak alárendelve, de a törvénynek, beleértve a hatásköri szabályokat és a jogi hierarchia rendjét is, megmásíthatatlanul alá vannak rendelve.
A Bajai Városi Bíróság ítéletét - most pusztán alkotmányossági szempontból vizsgálva - a követezőkkel indokolta:
1. A Polgári törvénykönyv 8. és 9. §-ai szerint a magzatot jogalanynak kell tekinteni. A 9. § szerint az életkornak nincs korlátozó hatása a jogképességre.
2. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) AB határozata szerint - mely a biológia és a genetika ma már általánosan elfogadott álláspontjára alapoz - az emberi élet a fogantatással kezdődik és attól kezdve folyamatos.
3. Az Alkotmány 54. §-a szerint a magzatot az élethez való jog tekintetében abszolút védelem illeti meg, s ez a magzat esetében az egészséges és biztonságos fejlődéshez és a megszületéshez való jogként érvényesülhet.
4. A magzatnak az Alkotmányban kifejezett ezen jogát csak az anya élethez és egészséghez való ugyancsak alkotmányos joga sérelmének a veszélye korlátozhatná. Az adott esetben a két alapjog nem áll olyan konfliktusban, mely csakis az egyik jogalany életének kioltásával oldható fel.
Vegyük sorra ezeket az indokokat!
Ad 1. A Ptk. 8. § (1) bekezdése kimondja: A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes: jogai és kötelességei lehetnek. A (2) bekezdés szerint a jogképesség az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez vagy felekezethez tartozásra tekintet nélkül egyenlő. A Ptk. 9. §-a deklarálja, hogy a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni, bizonyítani lehet azonban, hogy a fogamzás korábban vagy később történt. A Ptk. szövege alapján a bíróság olvasata enyhén szólva is különös. Az életkornak valóban nincs korlátozó hatása a jogképességre, feltéve, hogy a magzat megszületik. A Ptk. még abban is állást foglal, hogy a fogamzás időpontját is utólag, a tényleges születés alapján kell jogi értelemben kiszámítani. (Idekívánkozik egy rövid megjegyzés: a jogképesség jogok és kötelezettségek lehetőségét jelenti. A jogalanynak felelőssége is van. Képzeljük el azt a szituációt, amikor egy anya minden orvosi figyelmeztetés ellenére a végsőkig ragaszkodik magzata kihordásához. A magzat egyfajta rendellenes fejlődése következtében az anya még a gyermek születése előtt meghal. Az okszerű kapcsolat orvosilag nem vitatható. Ha a magzat jogalany, még korlátozott jogképessége is van, egész jogképességét pedig szülei képviselik. Vizsgálja a hatóság a magzat esetleges vétkességét, és mentse fel, vagy talán vizsgálja a meghalt anya felelősségét? Képtelen helyzetek
- 87/88 -
egész sora állhat elő a jogok abszolút voltát képviselő jogászok elképzeléseinek érvényesítése esetén.)
Ad 2. Az Alkotmánybíróság fent említett határozatának indoklásában - többek között - a következőket állapítja meg: a hatályos magyar jog szerint a magzat nem jogalany, mert a jogképesség a születéssel kezdődik; alkotmányértelmezéssel nem dönthető el a magzat jogalanyiságának kérdése; a magzat jogalanyiságának kérdését törvényben kell megállapítani, a törvény alkotmányos voltáról pedig értelmezéssel dönthet az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság döntésében kétségtelenül található iránymutatás arra vonatkozóan, hogy melyek az alkotmányos abortusztörvény ismérvei, de kötelező erejű megfogalmazás sem a rendelkező részben, sem az indokolásban nem található. (Egy megjegyzést ezzel kapcsolatban is teszek: a jogászoknak tartózkodniuk kellene az olyan megfogalmazásoktól, mint hogy "a biológia és a genetika általánosan elfogadott álláspontja alapján", vagy a "mai morális megítélés szerint". Az ilyen álláspontok és megítélések általános elfogadottsága - az, hogy mindenki, minden mérvadó tudós ezeket vallja - erősen vitatható. Az olyan, úgynevezett "végső kérdésekre", mint hogy "mi az élet?", "mikor kezdődik az élet?" és így tovább, történelmileg mindig is változó válaszokat adtak, és ezek a válaszok sokkal inkább megállapodás eredményei, mint pontosan meghatározott természeti törvény folyományai.)
Ad 3. E pontot illetően a Bajai Városi Bíróság egyenesen átveszi az Alkotmánybíróság szerepét és jogkörét. Itt ugyanis már nem egyszerűen egy törvény - a Polgári törvénykönyv - alkotmányos értelmezésére vállalkozik, hanem magát az alkotmányt interpretálja. Szempontunkból nem az az érdekes, hogy jól vagy rosszul - mellékesen rosszul -, hanem az, hogy a bíróság a jogkörét messze meghaladó feladatra vállalkozott. (Ezzel kapcsolatos megjegyzésem: abszolút jogelvek természetesen vannak, legalábbis abban az értelemben, hogy egy jogrenden belül kétségbevonhatatlanok. Kétlem azonban, hogy lennének abszolút, feltétlen jogok. Sajnos még az emberi élethez való jog sem ilyen.)
Ad 4. A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 5. §-a kimondja: "A terhesség csak veszélyeztetettség esetén az e törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg." A 6. § (1) bekezdése szerint: "A terhesség 12. hetéig szakítható meg, ha a) azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja; b) a magzat valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; c) a terhesség bűncselekmény következménye, valamint d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén."
A Bajai Városi Bíróság ítélete egyszerűen átlép a törvényen, és korábbi értelmezése kedvéért csupán a 6. § (1) bekezdés a) pontját veszi figyelembe. Nem vizsgálja sem a c) sem a d) pontot. Mindez nem más, mint egyszerű törvényszegés. Törvényszegés azon az alapon, hogy a bíróság jogot formál a hatályos törvény alkotmányos értelmezésére. Nem meglepő a bíróság ezen magatartása, hiszen mint az előbbiekben láttuk, még az Alkotmány és az alkotmánybírósági határozat jogszerűtlen értelmezésére is jogot formált.
Itt térhetünk vissza a kommentár elején felvetett kérdéskörre. Nem vitattuk meg, hogy jogrendünkben mely jogi autoritásnak mekkora a pontos hatásköre, ki mire jogosult, és mit lehet, vagy mit kívánatos tenni, ha valaki törvényi felhatalmazás nélkül túllép a jogkörén. Egy jogrendben, melyben a végrehajtási utasítások néha a törvény átértelmezését jelentik, s amelyben a jogi hierarchia alacsonyabb fokán álló autoritások döntenek a hatáskörükbe nem utalt kérdésekben, fölöttébb kívánatos volna ennek a problémának a jogi megoldása.
Azt hiszem, az eredendő bűn az Alkotmánybíróságé. A rendszerváltozásnak ez a talán legfontosabb jogi intézménye rendkívüli feladatokat kapott és oldott is meg. Nélküle Magyarország ma nem lenne alkotmányos jogrend, nem épültek volna ki jogszerűen demokratikus intézményei sem. Azt sem vitatom, hogy az Alkotmánybíróság jogszerűbben oldott meg olyan problémákat, melyeket akár a parlament, akár a kormányzat szakszerűtlenebbül kezelt volna. Mégis! Az Alkotmánybíróság olyan kérdésekbe ártotta bele magát, melyek nem tartoznak a hatáskörébe. A "láthatatlan alkotmány" fogalma tulajdonképpen jelezte, hogy az Alkotmánybíróság bizonyos kérdésekben igényt formál az alkotmányozásra, és néhány esetben valóban nagyon is "láthatóan" alkotmányozott, mondhatni magára vállalta a parlament szerepét (például a halálbüntetés eltörlésekor). Néha meg olyan alkotmányértelmezést adott, melyet nehezen lehetett volna az írott alkotmányból kiolvasni (például 1990-ben, az úgynevezett kamatadó ügyében, vagy 1995-ben, a szociális jogokra vonatkozó kormányzati döntések kérdésében), máskor elsőbbséget adott kevésbé lényeges ügyeknek, ugyanakkor máig nem döntött olyanokban, melyek valóban alkotmánybírósági értelmezést igényelnének (hogy például csak a magzat jogalanyiságának kérdését említsem). A rendszerváltozás után talán mindez elnézhető, sőt talán hasznos is volt, de hosszú távon bizony veszélyezteti azt a jogbiztonságot és kiszámíthatóságot, melyet döntéseiben maga is oly erősen és joggal hangsúlyozott. Nem engedhető meg, hogy egy jogállami státuszra igényt tartó országban a jogeszmével teljességgel ellentétes szubsztantív jog uralkodjék el, még ha szívünk szerint időnként óhajtanánk is ezt. ■
Visszaugrás