"A magyar nemzetiségi jogok jelképéről van szó.
És a román demokrácia minőségeiről."[2]
A magyar felsőoktatás legnagyobb múltú részei közé tartozik a jogászképzés. Századokra visszanyúlóan születtek a magyar, illetve a belőle elkülönült erdélyi állam területén egyetemek, akadémiák, líceumok, amelyek keretet adtak a hazai jogi oktatásnak. E jogászképzés a hagyományos társadalom viszonyai között az európai kultúra univerzális nyelvén, latinul folyt. Ez a nemzeti ébredés koráig tartott, amikor a jogászképzésben is fokozatosan tért hódított, majd kizárólagossá vált az állameszmének megfelelően a magyar nyelv használata.[3]
A magyar történeti és nemzeti tudat mindig az ország részének tekintette a Kárpát-medence keleti felét, Erdélyt. Itt a XVI. században kialakult államiság során a Királyhágón inneni Magyarországgal azonos intézmények jöttek létre a jogászképzésben is. Így akadémiai keretek között folyt az oktatás 1774-től Kolozsvárott, majd Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Nagyenyeden. Ezen uralkodói vagy egyházi alapítású és fenntartású intézmények 1872-ig, a második magyar tudományegyetem Kolozsváron való létrehozásáig léteztek, illetve ezt követően szűntek meg. (Trianon óta a hazai közfelfogás Erdélyhez sorol minden Romániához csatolt területet, ahol a Partiumban Nagyváradon, továbbá Máramarosszigeten szintén léteztek jogakadémiák.)[4]
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem működése a magyar állam I. világháború utáni összeomlását követően megszűnt, mivel a város 1918. december végi román megszállását követően azt az új államhatalom kiutasította, s a megszerzett infrastruktúra felhasználásával létrehozta a saját nyelvű egyetemét. Az elűzött felsőoktatási intézmény a megmaradt országba menekülve 1921-től Szegeden folytatta tevékenységét. Innen a második bécsi döntést követően 1940-ben visszatért Kolozsvárra, s újrakezdte működését. (Ekkor a román egyetem ment Nagyszebenbe.) A város 1944. október 11-i szovjet megszállása előtt az oktatók nagytöbbsége visszatért Magyarországra, de a kiváló nemzetközi jogász professzor, Búza László prorektor a helyén maradt.[5]
S innen kezdődik az a történet, amelyet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara Jogi Szakának oktatói, Veress Emőd intézetvezető egyetemi tanár és Kokoly Zsolt adjunktus tártak fel, s örökítettek meg a 2016 augusztusában megjelent 298 oldal terjedelmű könyvükben.
A majd száz éve kisebbségi sorsban élő magyarság számára mindig alapvető fontosságú volt, hogy azon államban, ahová Trianon, majd Párizs sodorta, milyen oktatási-kulturális lehetőségek nyíltak identitása megőrzéséhez. Egy közösség számára a modern társadalom viszonyai között kiemelkedő fontosságú az iskoláztatás. Jelentős részben ennek keretei között történik meg azon ismeretek, készségek megszerzése, amelyek révén az egyén a közösség részévé válik. Az állam az óvodától az egyetemig ad kereteket és lehetőségeket az egyén oktatására, képzésére.
A kisebbségi magyar közösségek közül - a jelen korszakot megelőzően - a Romániában élő magyarság számára adatott meg, hogy másfél évtizeden át, 1945-59-ben létezett egy önálló felsőoktatási intézmény, ahol anyanyelvén folyt a tanítás, s ezen belül a modern társadalmakban nélkülözhetetlen jogászképzés. Ezen intézmény-
- 60/61 -
nek, a valamikori kolozsvári Bolyai Tudományegyetem jogi oktatásának feltárására és megörökítésére vállalkozott a hiánypótló mű.
A kötetet Veress Emőd "Törésvonal vagy folytonosság?" című tanulmánya (9-21. oldal) vezeti be. A szerző a XX. század történelmi tényei alapján azzal az alaptétellel kezdi okfejtését, miszerint az "határozza meg a jogászképzés nyelvét, hogy ki gyakorolja a szuverenitást Erdély felett", mivel mind a magyarok, mind a románok "nemzeti céljaik megvalósításának a legfőbb eszközét látták az egyetemben. A saját egyetem nemcsak nyelvi kérdés, hanem a kontroll kérdése is".
Ehhez képest mégis volt másfél évtized, amikor ez nem érvényesült, mivel a román állam egy királyi dekrétummal 1945. május 28-án magyar tanítási nyelvű tudományegyetemet alapított, majd tartott fenn. Mint a szerző rámutat, ezt néhány kivételes tényező tette lehetővé.
Ezek közül a legfontosabb a háborúban győztes szovjet nagyhatalom volt, amelyik Románia számára "lebegtette" Erdély hovatartozását, hiszen az országnak a tengelyhatalmak oldaláról való sikeres kiugrása után kötött 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény kilátásba helyezte, hogy azt vagy a nagyobbik részét visszakapja, ha majd ezt a békerendezés megerősíti. Így "Sztálin kedvére kellett tenni a román politikának és igazolni, hogy az új eszmék fényében járnak el, a kisebbségi kérdés szocialista rendezési modelljét hűen megvalósítják". Ezzel szorosan összefüggött a még 1945. február 7-én közzétett Nemzetiségi Statutum, amelyik kimondta a kisebbségek számára az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz való jogot.
A szovjet érdekkörbe került Románia számára meghatározott volt a megtehető társadalmi út, ezért a megújított "jogi oktatásnak politikai céljai voltak: az új rendszer szellemében nevelt jogászokkal kellett lecserélni a régi kádereket, elsősorban a bírákat és ügyészeket ... Az új szellemben nevelt jogászi kör volt hivatva a szocialista törvénykezést megvalósítani".
Veress Emőd rámutat arra is, hogy ezen nagypolitikai tényezők mellett a realitásokkal szembesülő erdélyi magyar értelmiség - amelyen belül domináltak a baloldali eszmék - nem kevés idealizmussal támogatta a visszatért román államhatalom intézkedéseit abban a hitben, hogy az "új rendszerben az egyetem létrehozása természetes és magától értetődő". S mindezekhez társult a tény, hogy a korábbi magyar egyetem oktatóinak egy része nem hagyta ott Kolozsvárt, s mivel őket az új román államhatalom - legalábbis egy darabig - megtűrte, így a személyi folytonosság is biztosított volt az anyanyelvű oktatás számára.
A szerző ugyanakkor leszögezi, hogy a Bolyaiban már létrehozásakor benne volt a bármikori megszüntetés lehetősége, mivel nem a két nép józan kiegyezése hozta létre, hanem az a rövid távú célokat elérni kívánó konjunktúra, amelynek elmúltával visszaállt az alaptétel, amely az "oktatás nyelvét közvetlenül a szuverenitás gyakorlójához kapcsolta". Ennek megfelelően a román Babeş Tudományegyetemmel való 1959-es egyesítéssel megszűnt a jogi oktatásban a magyar nyelvű oktatás folytonossága.
A másfél évtizedig önállóan létezett magyar egyetem jelentőségét összegzésként akként értékeli a tanulmány, hogy - bár fennállása alatt sok nehézségekkel küzdött - két dolognak mindenképpen a bizonyítéka: elsősorban a "magyarság önszervező képességének, mely a nehéz körülmények között, rendkívül rövid idő alatt valóban minőségi oktatási intézményt hozott létre". Ezentúl pedig az "anyanyelvű oktatás hatékonyságának", mivel az "alapos, komoly, anyanyelven megszerzett jogi szaktudásra könnyen rá lehet építeni a nyelvi, szaknyelvi kompetenciákat" idegen működési közegben is. (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ami itt Kelet-Közép Európában kivételes - az államnyelvtől eltérő anyanyelvi vagy kétnyelvű jogászképzés - az a világ több államában, illetve ezeken belüli területeken (pl. Kanada, Finnország, Spanyolország, Olaszország) bevett gyakorlat, mint arra Fábián Gyula - a jelenlegi két jogászképző kolozsvári egyetem, a Babeş-Bolyai és a Sapientia oktatásainak docense - az egyes országok megoldásait elemző tanulmányában rámutatott.[6])
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
