A továbbítási kötelezettség (angol megnevezéssel "must carry") egy sokrétű, több jogalkalmazói nézőpontból is megközelíthető szabályozási kérdés. A médiajog a kötelezettséget annak versenykorlátozó jellege és ezen keresztül alkotmányos indokoltsága alapján közelíti meg. A továbbítási kötelezettség ebben a kontextusban a magyar jogi szabályozásban a műsorszolgáltatók törvényben meghatározott hozzáférését jelenti meghatározott műsorterjesztési platformokhoz.
Ennek a jogosultságnak az alapja a törvényben külön nevesített közérdek, - például nemzeti, etnikai nyelvek megőrzése és ápolása, vallási, vagy kulturális érdekek érvényre juttatása - ami indokolttá teszi, hogy a műsorterjesztő szolgáltatók a kapacitásuk meghatározott hányada erejéig a kötelezettség jogosultjait kötelezően továbbítsák, eljutassák az előfizetőik felé.[1] A médiajog ezzel kapcsolatban többek között azt vizsgálja, hogy a megjelölt közérdek elég erős-e ahhoz, hogy zászlajára tűzve korlátozza a jogalkotó a hírközlési szolgáltatók kapacitásainak szabad felhasználását, a műsorcsomagok szabad kialakítását. A magyar médiajogi kutatásban ehhez párosulva a továbbítási kötelezettséggel kapcsolatban automatikusan felvetődik a kérdés, hogy a kötelezettség mindenkori jogosultjai, amelyek között mindig megtalálhatók a közszolgálati médiaszolgáltatók (lineáris audiovizuális és rádiós médiaszolgáltatások egyaránt), képesek-e a jogszabályokban megjelölt közérdek érvényre jutatatásában pozitívan közreműködni.
A fentieken túl azonban több vizsgálati szempont is létezik, amit a továbbítási kötelezettség értékelésénél figyelembe lehet és kell venni! A továbbítási kötelezettség "debitor oldalán" hírközlési szolgáltatók állnak. Bármilyen alkotmányos indok is álljon a háttérben, bármely médiaszolgáltatásról is legyen szó, a végcél, ami a hírközlési szolgáltatók feladata, a jogosult médiaszolgáltatásoknak az előfizetőhöz történő eljuttatása. Ezt műszakilag a hírközlési szolgáltatók teljesítik, a saját kapacitásaik, kialakított programcsomagjaik terhére.
Ez a nézőpont azonban sok új, a médiajogban nem vizsgált szempontot is előtérbe hoz. A hírközlési szolgáltatók számára másodlagos a továbbítási kötelezettség indokoltságával kapcsolatos alkotmányos vita, a jogosulti körre vonatkozó pesszimizmus. A hírközlési szolgáltató elsődleges érdeke a sávszélességükhöz, ezen belül pedig az értékesített programcsomagjaik igénybevételéhez fűződik[2]. A szolgáltatói oldal elsődleges kérdése ezek alapján az, hogy miként kell a kötelezettséget megvalósítani, mekkora kapacitásokat von el a teljesítés a többi, nyereségérdekelt csomagtól, a jelenleg hatályos szabályozást tekintve pedig az is, hogy milyen médiaszolgáltatást, hogyan, mennyiért és kinek kell továbbítani.
A tanulmányban két fő téma kerül előtérbe a továbbítási kötelezettség hatályos szabályozásával kapcsolatban: a kötelezetti kör meghatározásának, valamint a közszolgálati és a közösségi médiaszolgáltatásokkal kapcsolatos továbbítási kötelezettségek teljesítésének a vizsgálata. A tanulmány formai keretei nem tették lehetővé a továbbítási kötelezettséggel kapcsolatos minden rendelkezés részletes, mindenre kiterjedő vizsgálatát, így a továbbiakban csak a szerző által kiemelt rendelkezések és az ezekkel kapcsolatos kérdések kerülnek megvizsgálásra.
Mind az európai uniós, mind a magyar jogszabályok a műsorterjesztést végző hírközlési szolgáltatókat jelöli meg a továbbítási kötelezettség kötelezetti oldalán. Ez nem is igényel bővebb kifejtést, ők végzik a médiaszolgáltatások előfizetőkhöz történő eljuttatását, így egyértelmű, hogy nem lehet más a kötelezett. Az azonban már korántsem egyszerű kérdés, hogy a közel 400 szereplős piacon ki mire köteles. Az Európai Parlament és Tanács 2002/22/EK irányelvének (a továbbiakban: irányelv) 31. cikke alapján a tagállamok ésszerű továbbítási kötelezettséget írhatnak elő "a joghatóságuk alá tartozó, a nyilvánosság számára rádió- vagy televízió műsorok terjesztésére szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat működtető vállalkozások számára abban az esetben, ha az ilyen hálózatok végfelhasználóinak jelentős hányada ezeket a hálózatokat használja a rádió- és televízió műsorok vételének fő eszközeként.". A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Mttv.) 73. § (2) bekezdése pedig úgy fogalmaz, hogy "Továbbítási kötelezettség terheli a nyilvánosság számára rádiós és audiovizuális médiaszolgáltatás közvetítését végző átviteli rendszeren, hálózaton műsorterjesztési szolgáltatást nyújtó műsorterjesztőt."
Ezt az Mttv. 74. § (2) bekezdése tovább differenciálja és különbséget tesz a digitális és az analóg műsorterjesztési hálózaton műsorterjesztést végző elektronikus hírközlési szolgáltató között, más és más kötelezettséget meghatározva velük szemben. Azt a kérdést viszont megválaszolatlanul hagyja az Mttv., hogy miként lehet a két hálózat üzemeltetői között különbséget tenni.
Az Mttv. a műsorterjesztési hálózatok között az irányelvtől eltérően és értelmezési problémákat okozó módon tesz különbséget az analóg és digitális jellemző segítéségével, ugyanis a hálózat mindkét esetben ugyanazt a fizikai hálózatot jelenti. Bizonyos átviteli technológiák, mint a műholdas műsorterjesztés, vagy az internet protokoll alapú műsorterjesztés csak digitális formában valósulhat meg, azonban a hagyományos koaxiális hálózat egyaránt alkalmas analóg és digitális jelek továbbítására is, egy időben, ugyanazon a fizikai hálózaton. Ebből a nézőpontból pedig így már nincs is különbség ténylegesen analóg és digitális műsorterjesztési hálózat között, hiszen ugyanazon fizikai hálózaton a továbbított jelek között van csak különbség. Ugyanazon hálózat esetében pedig a jogszabálytól való elvonatkoztatás és valamely külső szempont segítségével lehet csak eldönteni, hogy adott szolgáltató digitális műsorterjesztési hálózatot, vagy analóg műsorterjesztési hálózatot üzemeltet-e.
Vegyünk egy példát a probléma súlyának érzékeltetésére! Adott egy középméretű várost kiszolgáló, hagyományos műsorterjesztési hálózatot üzemeltető szolgáltató. A szolgáltató csomagkínálata analóg programcsomagokból áll, ám előfizetői igényekre tekintettel technikailag saját maga által, vagy társszolgáltató által képzett kiegészítő digitális csomagokat (mint például mozi csomag, sport csomag, vagy pajzán csomag) is felkínál igénybevételre. Ebben az esetben a hálózaton analóg és digitális jeleket továbbítanak, akár egyazon előfizető irányába is, tehát analóg és digitális műsorterjesztési hálózatot is üzemeltet a hírközlési szolgáltató. Az Mttv. szigorú értelmezése szerint mind a két műsorterjesztési hálózattal kapcsolatos kötelezettségeknek meg kell felelnie. De a fenti eset valóban digitális műsorterjesztési hálózat üzemeltetésének minősül-e, és ha igen, akkor indokolt és ésszerű-e a szolgáltatót arra kötelezni, hogy alakítson ki digitális közszolgálati csomagot az Mttv. 74. § (2) bekezdése alapján? Az indokoltság és ésszerűség azért is kiemelt ebben a kérdésben, mert a példán keresztül megvilágított elválasztási kérdés a műsorterjesztői piac közel háromnegyedére érvényes valamilyen formában, és ezen hírközlési szolgáltatók nagy része kapacitásaikat, technikai eszközeiket és árbevételüket tekintve sem képes az Mttv. 74. § (2) bekezdése szerinti digitális közszolgálati csomagot kialakítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
