Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozását követően 2008. május 1-jéig közzétett legfelsőbb bírósági- és ítélőtáblai határozatai alapján bemutassuk az előzetes döntéshozatali eljárás magyar bírói joggyakorlatának "mérföldköveit". Két eljárásjogi kérdésre összpontosítunk e körben: az első, hogy miként alakult az ilyen eljárások kezdeményezésével kapcsolatos fellebbezések (Pp. 155/A. §, 249/A. §) elbírálása, a másik, hogy milyen bírói álláspont alakult ki az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésében szabályozott előterjesztési kötelezettséggel kapcsolatban.
A közösségi jogon alapuló igények érvényesítésének modellje egy sajátos megoldáson alapul: mivel nem jött létre olyan uniós bíróság, amely kizárólagos hatáskörrel rendelkezne az ilyen jogviták elbírálására, ezen igényeket a joghatósággal rendelkező nemzeti bíróságnál lehet érvényesíteni. Hiányossága az Európai Közösségek Bírósága - a továbbiakban: EuB - hatáskörének, hogy a nemzeti bíróságoktól a peres felek nem juthatnak el a luxemburgi testületig ilyen jogorvoslati eszköz hiányában. Az egyetlen, s ily módon kiemelten fontos, gyakorlati jelentőségű jogintézmény a nemzeti bírók - s nem a peres felek számára - az EKSz. 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás.
Ezt a sajátos, közbenső eljárást alapvetően az elsődleges (EKSz. 68. cikk, EUSz. 35. cikk, EuB Alapokmánya) és a másodlagos (EuB Eljárási Szabályzata) uniós jog szabályozza, az általuk nem érintett részkérdések vonatkozásában azonban a nemzeti törvényalkotók is fogadhatnak el rendelkezéseket.
Az előzetes döntéshozatali eljárással kapcsolatos magyar szabályozás már a csatlakozás előtt közel egy évvel megindult. A 2003. évi XXX. törvény mind a Pp.-t, mind a Be.-t módosította ezen közösségi jogintézményre tekintettel, s legfontosabb változtatásként megteremtette az ezen eljárást kezdeményező végzés elleni közvetlen fellebbezés lehetőségét. A Pp.-be bevezetett 249/A. § pedig ezen túlmenően, a másodfokú polgári eljárásokban lehetővé teszi az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása elleni külön fellebbezés lehetőségét is. A törvényalkotó később, a 2005. évi XVII. törvénnyel a Pp. XX. Fejezetében szabályozott közigazgatási perek vonatkozásában azt is lehetővé tette, hogy a 340. § (3) bekezdése alapján az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása ellen is külön fellebbezésnek van helye, ha az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.
Ezen törvényalkotói módosítások - bár alapvetően szélesítették a peres felek eljárási jogait ezen jogintézménnyel kapcsolatban - több új kérdést vetetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. Nem tisztázta ugyanis, hogy a peres felek fellebbezése mire irányulhat: csak arra, hogy egyáltalán ne legyen előzetes döntéshozatali eljárás az ő ügyükben, azaz nem szükséges ilyent kezdeményezni, vagy: irányulhat-e a végzésben megfogalmazott kérdések tartalmára, e körben esetleg a fellebbezésben indítványozhatják-e újabb kérdések feltételét is, vagy: a fellebbezés irányulhat-e kizárólag a tárgyalás felfüggesztésére, nem érintve az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését.
Ezeket a problémákat a jogirodalom már a módosítások hatályba lépése előtt jelezte1, az új jogszabályi rendelkezések azonban változatlan tartalommal léptek hatályba 2004. május 1-jén. (A 2005. évi XVII. törvény pedig 2005. november 1-jén)
A magyar bírósági joggyakorlat szükségszerűen találkozott azzal a rendkívül összetett jogi problémával, hogy a minden nemzeti bírót az EKSz. 234. cikk (2) bekezdés alapján megillető jogot mennyiben és milyen módon korlátozhatja az ezt az eljárást kezdeményező végzés elleni fellebbezést elbíráló fellebbviteli bíróság.
Ezen jogkérdés helyes megválaszolását nehezíti az a tény is, hogy az EuB ezidáig kifejezetten ebben a kérdésben egyértelműen nem foglalt állást. A sokat hivatkozott 146/73. sz. Rheinmüllen/Düsseldorf II. ügyben hozott ítéletében hosszas indokolás nélkül csak annyit mondott az EuB, hogy a közösségi joggal összeegyeztethető az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés elleni fellebbezés. A konkrét ügyben arra a következtetésre jutott az EuB, hogy a nemzeti bírók korlátlan előterjesztési jogosultsággal rendelkeznek, amennyiben arra a meggyőződésre jutnak, hogy az előttük folyamatban lévő jogvita közösségi jogi szabályok értelmezését, vagy érvényességük vizsgálatát veti fel, amiről ezeknek a bíróságoknak a konkrét ügyben dönteniük kell. Így jutott arra az eredményre az EuB, hogy egy olyan nemzeti jogi rendelkezés, ami alapján a nem végső fokon eljáró tagállami bíróságok a fellebbviteli bíróság jogi minősítéséhez kötve vannak, nem zárja ki a nem végső fokon eljáró bíróságok jogát arra, hogy olyan, közösségi jogi szabályokkal kapcsolatos kérdéseket terjesszenek elő a luxemburgi Bíróságnak, amik ezekre a jogi minősítésekre vonatkoznak. Amennyiben a nem végső fokon eljáró bíróságok ezekhez kötve lennének, anélkül, hogy a luxemburgi Bíróságot megkereshetnék, úgy annak az előzetes döntésre vonatkozó hatásköre, csakúgy, mint a közösségi jog alkalmazása a tagállami bíróságok különböző szintjein korlátozva lenne.
Az EuB ezen értelmezésének legfontosabb következménye, hogy az alsó fokú bíróságok eltérhetnek a fellebbviteli tanácsok jogi értelmezésétől. Azonnal hozzá kell tennünk, hogy ezt - a nemzeti jogszabályok rendelkezései ellenére - csak és kizárólag akkor tehetik meg, ha előzetes döntésért folyamodnak az EuB-hoz, s az a vonatkozó közösségi jogszabály eltérő értelmezésére jut, mint a tagállami fellebbviteli bíróság. Az előzetes döntés minden esetben köti az alapeljárásban érintett összes bírói fórumot. Így tehát az előző példánál maradva, amennyiben másodszor is a másodfokú bírósághoz kerül ugyanaz a jogvita, ám ezúttal már egy "luxemburgi" ítélet is született az ügyben, könnyen előfordulhat, hogy saját korábbi álláspontját módosítani kényszerül a fellebbviteli tanács.
Amennyiben mindehhez még hozzáolvassuk azokat az EuB-i ítéleteket, amelyekben a luxemburgi testület azt vizsgálja, hogy a peres feleknek milyen jogaik vannak az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése, a konkrét kérdések megfogalmazása, vagy esetleges módosítása tekintetében, úgy az EuB joggyakorlatából az a végkövetkeztetés vonható le, hogy a fellebbviteli bíróság csak rendkívüli esetben változtathatja meg az alsófokú bíróság akaratát. Ilyen rendkívüli indok lehet a nyilvánvalóan alaptalan, illetve az önkényes előterjesztések esete.2 Az előzetes döntéshozatali eljárás mint jogintézmény céljával lenne ellentétes, ha az alsófokú bíróságok a nemzeti bírói gyakorlat következményeként gyakorlatilag nem terjeszthetnék kérdéseiket Luxemburgba.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
