1873 januárjától 1875 májusáig a Magyar Királyság Képviselőházának napirendjét az államháztartás válságának okait, természetét vizsgáló, ül. a megoldást célzó pénzügyi, gazdaságpolitikai intézkedésekről, alternatívákról folyó viták uralták. A diszkussziónak - a probléma természete s a résztvevők politikusi mivolta miatt - a kezdettől fogva nem csupán "szakmai", hanem politikai tartalma is volt.
Ami persze egyáltalán nem meglepő. A költségvetés a gazdaságpolitika része, s így nyilvánvaló, hogy vele kapcsolatos problémák - az államháztartás hiánya, az államadóság növekedése - politikai értelmezést nyernek, "megoldásuk" politikai döntéseket igényel, politikai folyamatokat generál. Ez esetben azonban másról is szó volt. A pénzügyi válság az 1867-ben kiépített "rendszer" folytathatóságának kérdését vette föl kettős értelemben is. A kiegyezést opponáló közjogi ellenzék egyik része - a nemzeti radikális nézeteket képviselő "szélbal" - az államháztartás növekvő hiányát a kiegyezés következményének tekintette, s a válság megoldását az Ausztriával kötött államszövetség felbontásától várta. Ám a "rendszerváltoztatás" igénye más tartalommal is megjelent: a vita előrehaladtával egyre markánsabban fogalmazódtak meg olyan álláspontok, amelyek nem Ausztria és Magyarország kapcsolatát, hanem a Magyar Királyság belső viszonyait meghatározó társadalmi, gazdasági, politikai, közigazgatási "rendszer" némely elemének gyökeres reformjában látták a megoldást.
A pénzügypolitikai probléma így csakhamar gazdaságpolitikai, sőt, társadalompolitikai vitává változott. s mint tudjuk, végül a kiegyezési tárgyalások során kialakult pártstruktúra átalakulásához, a Deák-párt szakadásához, ül. a Deák-párt "liberálisainak" és a mérsékelt közjogi ellenzék, az ún. "balközép" zömének fúziójához vezetett.
Egy másik tanulmányunkban[1] részletesen bemutattuk már a gazdaságpolitikai vitákat, e helyütt kifejezetten ez utóbbi kérdésre koncentráljuk figyelmünket. Azt vizsgáljuk, hogy a pénzügyi válság rendezését célzó politikai viták hogyan vezettek el a pártstruktúra átalakulásához, s egyben az 1867-ben kialakí-
- 167/168 -
tott társadalmi-politikai rendszer konszolidációjához. A gazdaságpolitikáról folytatott vitáknak csupán azon témáit villantjuk fel röviden, amelyek nelkuí a szorosan vett pártpolitikai viták értelmezhetetlenek.
A diskurzus mind a valóságkonstrukciók, mind a teendők körvonalazásának típusai szerint két szakaszra tagolódik. Az elsőben még sokan úgy vélik, hogy a probléma lokalizálható, és az adott politikai szereplők, pártok által megoldható. Az események alakulása viszont már 1873-ban megmutatta, hogy a probléma összetettebb, s az adott politikai keretek között nincs lehetőség az államháztartás rendezésére. Elsőként a probléma értelmezésében bekövetkezett változásokat kíséreljük meg leírni.
Természetesen a vita első percétől megmutatkozott a pártpolitikai tagoltság, amelyet alapvetően a kiegyezés közjogi rendszeréhez füződő viszony határozott meg. Az ellenzék nemzeti radikális szárnya - a korszak szóhasználatában a "szélbal" - a probléma értelmezésében, a kiút keresésében, a kritika megfogalmazásában és a politikai követelések megfogalmazásában egyaránt ezt a szempontot érvényesítette. A baj forrásának, a kormány rossz döntéseinek legfőbb okát a Magyarország szuverenitásának hiányában, a kiutat a közjogi rendszer megváltoztatásában jelölte meg. Helfy Ignác pártja vezérszónokakent az 1867-ben kialakított alkotmányos rendszer gyökeres átalakítását kívánja.
"Én nem látok más módot arra, hogy a bajoktól és azon veszélyből, mely bennünket fenyeget, menekedjünk, mint először azt, hogy vissza kell szerezni Magyarországnak önrendelkezési jogát [...] Másodszor vissza kell állítani a nemzet történetéből természetszerűleg fejlődött intézményeket és azokba akkép beleoltani a kor által igényelt reformokat." A harmadik pedig a "helyes gazdálkodás", ami viszont a közjogi rendszerhez ragaszkodó kormánytól nem várható.[2]
A közjogi rendszert ugyancsak bíráló, de politikai követeléseiben mérsékletet tanúsító másik ellenzéki párt - a balközép - álláspontja összetettebb volt: a rendszer- és a kormánykritika mellett hangsúlyosan jelentek meg pénzügypolitikai megfontolások. A kormánypárt képviselők pedig nem egyszer egymással is vitáztak, néhányan nem fukarkodtak a hiányt eredményező kormány bírálatával sem. Igazat kell, hogy adjunk az egyik kormánypárti képviselőnek e vita különlegességére vonatkozó megállapításával:
- 168/169 -
"A költségvetési vita rendezett viszonyok közt, többnyire hatalmi párbaj; a mi jelenlegi viszonyaink közt nem ily természetű. Mi nekünk van egy közös ellenségünk, ez a pénzügyi chaos, mely ellen a minisztérium, a jobb és baloldal egyaránt küzd."[3]
Az álláspontok tehát nem illeszkedtek mindenben a kormány/ellenzék törésvonalhoz. Az egyik legnagyobb feltűnést keltő beszéd, a kormánypárti Zsedényi Ede felszólalása a szemben álló feleket nem is a pártpolitikai törésvonal, hanem a realizmus és az illuzionizmus ellentéte alapján különbözteti meg egymástól. Az ő beszédében is megjelenik a "rendszer-kritika", ám ő nem a kiegyezést, hanem a Deák-párti kormányok által 1867 óta követett meggondolatlan gazdaságpolitikát bírálja.
"Midőn a valódiság a jámbor óhajtások légvárai ellen küzd, a kötelessége a tisztelt háznak amannak győzelmet szerezni, s tekintve, hogy egy jól elrendezett pénzügyi helyzet első föltétele az államlét biztosításának és a népjólétének, az ország színe előtt férfias nyíltsággal ellenezni az eddigi rendszert, minthogy az. eddig követett út oda nem vezet, mert nem biztosítja államháztartásunkban a kiadások és bevételek közti súlyegyent, hol pedig a kiadások tartósan túlhaladják a bevételeket, ott mint a magán, úgy az államháztartás süllyedése elkerülhetetlen."[4]
A Deák-párti szónokok többsége élesen szembefordul ezzel a kritikával, de a balközép szónokai sem csatlakoznak a gazdaságpolitika gyökeres megváltoztatását, a "takarékosság apostolainak" a "kultúrállami programot" elutasító, az "olcsó államot" igénylő programjához.
A kormánypárt egyik jelentős politikai súllyal rendelkező személyisége, a politikai pályáját még a reformkorban kezdő Pulszky Ferenc bírálja a pénzügyi bizottság óvatosságot sugalló jelentését is. A pénzügypolitikát - mondja - a politika egészében, annak összefüggésében kell szemlélni. S mivel Deák pártjának politikáját helyesnek tartja, elfogadhatónak ítéli a pénzügypolitikát is, tekintet nélkül a hiányra.[5] A "nagyságra vezető" út mellett tesz hitet; alternatívájához a nemzethalál toposzát társítja. A javasolt takarékosság, mint mondja:
"[...] nézetem szerint, nem gazdálkodás: ez már filléreskedés; ily gazdálkodásnál a nemzet sohasem fog fölmelegedni, és sohasem lesz kész arra, hogy áldozatokat hozzon."[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
