A jogtudomány nem egy esetben foglalkozik megoldottnak hitt problémákkal, avagy olyan jogintézményekkel, amelyekről korábban azt hitte, mindent tud róluk. A tudományos kérdésfelvetések megújulása mögött a jog eleven fejlődése mellett a jogrendszerrel szemben újra és újra jelentkező társadalmi kihívások állnak. Mindezek együttesen kényszerítik rá kérdéseik és válaszaik újragondolására a jogalkotót, jogalkalmazót és a kutatót.
A perfüggőségről a jogász szakma képviselőinek döntő többsége úgy vélekedett, mindent tud, mindent elmondott, sok újdonság nem várható e téren. Csalódniuk kellett - mint már annyiszor. Egyfelől az Európai Unió igazságügyi együttműködést szabályozó másodlagos joganyagának rendeletei (és az Európai Bíróság gyakorlata), másfelől éppen Perrendtartásunk módosításai[2] világítottak rá arra, újra kell értékelni a perfüggőség eljárásjogi intézményének számos vonatkozását, illetőleg meg kell fogalmazni az utóbbi évek fejlődésének tanúságait. A perfüggőség dogmatikái újraértelmezése azonban - természeténél fogva - dominóhatást idéz elő. Így amennyiben újraértelmezzük az alapintézményt, újra kell gondolnunk a peres felek (félazonosság és kereshetőségi jog), a kereseti kérelmek (azonos igények), pertárgyazonosság (kereset típusok), vagy a peres tényállítások (tényazonosság, bizonyítási rendszerek) problémáit, vagy éppen a párhuzamos perindítás tilalmát kimondó más jogintézmények (jogerő) perfüggőségi összefüggéseit. Nem könnyű feladat.
Nincs egyszerű dolgunk akkor sem, amennyiben elemzésünket kiterjesztjük az Európai Unió közösségi joganyagának perfüggőségi szabályaira. Az elemzés nézőpontjának széles horizontja azonban Magyarország tagállami státuszából következően kötelező, hiszen a közösségi jog anyaga a magyar jogrendszer részét képezi. A közösségi jog autonóm módon határozza meg a perfüggőség nemzeti-tagállami jogoktól eltérő tartalmát, és - tegyük hozzá - ez az értelmezés a tagállami joggal és jogértelmezéssel szemben elsőbbséget élvez. A joghatósági rendeletek[3] egyértelműen és pontosan elő-
- 101/102 -
írják, mit kell tennie a tagállami bíróságnak akkor, amikor párhuzamos keresetindításra kerül sor. Napjainkra tisztázódtak a perfüggőség intézményének részlet-szabályai, s e szabályokat a tagállamokban[4] még akkor is alkalmazni kell, ha a nemzeti-tagállami jog nem ismer hasonló megoldásokat (magyar eljárásjog), avagy ellenkezőleg, ha túlszabályozott és történetileg gazdagon reguláit (német perjog).
A közösségi jog - evidencia - elsősorban a tagállamokban érvényesül. A közösségi jog eljárási intézményeit a tagállami bíróságok a határon átnyúló jogvitákban kötelesek alkalmazni, így mindez nem érinti - nem érintheti - a nemzeti/tagállami jog közösségi összefüggéseket nem tartalmazó peres eljárásait, és perintézményeit. A tagállami jogrendszerek és jogalkalmazás szemszögéből nézve úgy tűnik, egy-egy peres (eljárásjogi) intézmény megkettőződik a jogalkalmazás hétköznapjaiban, ráadásul az egyes nyelvek fogalmi definíciói, elnevezései képtelenek különbséget tenni közösségi és tagállami jogintézmény között. E kettős intézményi struktúra nyelvi, fogalmi, egyúttal intézményi kettősség, de nem vonatkozik az egyes eljárások belső (immanens) rendjére. Ennek oka, hogy az adott, konkrét ügyben a bíróságnak vagy a közösségi eljárásjog per-függőségi szabályait, vagy a nemzeti/tagállami eljárásjog intézményét kell alkalmaznia, a kettőt egyszerre sohasem. A jogrendszer differenciálódása tehát e vonatkozásban nem jár együtt processzuális szegmentációval.[5]
Tanulmányunkban nem térünk ki a problémakör minden érintett részletére. Szándékunk szerint a német és a magyar eljárásjog perfüggőségi szabályait elemezzük, bemutatva azok nemzeti/tagállami sajátosságait. Jog-összehasonlító módszerünk elsődlegesen nem a nemzeti - tagállami jogintézmények egymással szembeni különbségeire fókuszál, hanem a közösségi jog prioritásának elismerésével a közösségi jogi intézmény és a tagállami intézmények konfliktusát járja körül.[6] E konfliktus ugyanis a közösségi jog alkalmazhatóságának akadályaként kikapcsolhatja az Európai Unió számos jogpolitikai alapelvét, többek között az egységes igazságügyi térség kialakítását, mivel a párhozamos eljárások legalizálásával utat nyithat az egymásnak ellentmondó ítéletek meghozatalának éppúgy, mint a joggal való visszaélésnek minősíthető keresetindításoknak.
A közösségi jogalkotókat régóta foglalkoztatta az a probléma, miképpen lehet a tagállamok bíróságai közötti együttműködést úgy megoldani, hogy az a hatékony és gyors igazságszolgáltatás mellett, megfelelő jogvédelmet nyújtson a közösség természetes és jogi személyiségeinek. A kezdeti időkben - az 1957-es Alapszerződéstől az 1968-as Brüsszeli Szerződésig - a határozott és markáns törekvéseket nem követte számottevő jogi rendelkezés, az EGKSz 220. cikke (az Amszterdami Szerződéssel történt módosítás után 293. cikk) szerint a tagállamok "tárgyalásokat folytatnak" egymással annak érdekében, hogy biztosítsák a bírósági és választottbírósági határozatok kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó alakiságok egyszerűsítését.
Mivel a nemzetközi szerződésekre úgy tekintettek, mint e cél megvalósításának optimális eszközére, a jogterület első jelentős jogforrása az 1968-ban Brüsszelben "A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról" kötött egyezmény lett[7] Az egyezmény 1973. február 1.-én lépett hatályba, s ezen év június 3.-án pedig a szerződő felek jegyzőkönyvben rögzítették az Európai Bíróság értelmezési jogkörét.[8]
Az egyezmény meg akart felelni az Európai Gazdasági Közösséggel szemben jelentkező kihívásoknak - így a közös, majd egységes belső piac követelményének[9] -, ezért a polgári és a kereskedelmi ügyekben a közösség egész területén érvényes, egységes és zárt joghatósági
- 102/103 -
rendszert hívott életre. A bírósági joghatóságot az alperesnek bármely tagállam felségterületén meglévő lakóhelyére (székhelyére) alapította, s ezzel búcsút mondott a korábban szentnek és sérthetetlennek tekintett állampolgársági elvnek.[10] Igaz számos ügyre, ügykörre a szerződés nem vonatkozott - pl. személyállapoti, jog-és cselekvőképességi, öröklési jogi ügyekre, a csődeljárásra, társadalombiztosításra - ám intézményes megoldásai méltán vívják ki a mai elemző elismerését. Így például az ítéletek elismerése és végrehajtása során kizárták a joghatóság utólagos vizsgálatát, meggyorsítva ezzel a "határon átnyúló ítéletek" forgalmát.
A szakirodalom a Brüsszeli Szerződés továbbfejlesztett rendszerének tekinti az 1988. szeptember 16-án kötött Luganoi Egyezményt, amelyet az Európai Gazdasági Közösségen kívüli fejlett piacgazdasággal rendelkező EFTA tagállamok is aláírtak. Az egyezményt aláíró EFTA tagok vonatkozásában az Európai Bíróságnak nem volt értelmező jogköre, hiszen nem EGK tagországra a bíróság határozatai nem volt kötelező. Mindezt megoldandó, az EFTA tagállamok szerződési kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy az EB határozatait figyelembe veszik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
