Az előző számban olvashattunk összefoglalót a szerzői jogi jogérvényesítés aktuális kérdéseiben tartott konferenciáról.1 Az egyik előadó, Bodó Balázs most könyv alakban is megjelenő doktori disszertációját2 foglalta össze röviden, ami a kalózkodás jelenségének gazdasági és kulturális vetületével is foglalkozik, ezen belül is kifejezetten az előző 10 év feketepiaci robbanásáról.
Hogy mi történt ebben az időszakban, az talán közismert: a fogyasztók kultúraélvezeti szokásai jelentősen átalakultak, amiben az ingyenes, ám jogsértő internetes források vitték (és viszik) a prímet. A szerzői jogérvényesítés nagyrészt sikertelen volt, üzleti modellekkel pedig a tartalomipar elkésve és nehézkesen reagált, ami miatt a mai napig kétséges, hogy lesz-e valódi, legális online tartalompiac Európában, illetve a világ más pontjain.
Nem tisztem a filmgyártók, hangfelvétel-kiadók védelme; de bárki észreveheti, hogy fantasztikus üzletemberek dolgoznak náluk - elég csak az ún. filmforgalmazási ablakokra gondolni, hogy a bevétel maximalizálása érdekében hogyan szólít meg újabb és újabb közönségeket a film. Feltételezhetjük vajon, hogy ezek a vállalatok és a náluk dolgozó marketingguruk hirtelen elveszítették józan ítélőképességüket?
Véleményem szerint más a helyzet. Három ok együttes hatása vezetett a jelenlegi helyzethez:
Bodó Balázs alaptézise, hogy "ha rés támad a jogosultak által biztosított kínálat és a fogyasztók által megjelenített kereslet elvárásai között, akkor ezt a rést - jobb híján - kalózok fogják betölteni."3
Miért nem tudják, miért nem tudták az inkumbensek ezt az egyszerű tényt felismerni? A fenti gondolatból pedig következne: ha megjelenik a kalózkodás, az önmagában elégséges jelzés kellene legyen arra nézve, hogy rés támadt a kínálat és az elvárások között.
Véleményem szerint azért, mert kalózkodás, feketekereskedelem mindig létezik, akkor is, ha egy piac legnagyobb része egyébként békésen és kiegyensúlyozottan működik. A kulturális területről két egyszerű példa:
‒ Magyarországon a televíziók zenés műsoraihoz a szerzők jogát igen könnyen és nem túl drágán meg lehet szerezni az Artisjustól, és ez a piac meglehetősen jól működik - mégis volt olyan csatorna (a Budapest TV), amely megpróbált jogdíjfizetés nélkül működni, illetve van olyan csatorna is, amely országról országra költözteti székhelyét, hogy mindenhol elkerülje a díjfizetést.
‒ Miközben kedvezőbbnél kedvezőbb kábeltévé-előfizetési ajánlatokban dúskál minden magyar háztartás - mégis vannak olyanok, akik lopják a jelet.
Mert a kereslet elvárása egyszerűen megfogalmazható: minél jobb minőséget minél olcsóbban! És ettől szükségszerűen mindig eltér a kínálat, hiszen mindig lehetne jobb minőséget olcsóbban (például ingyen) nyújtani. Ahogy a köznyelvi bölcsesség tartja: "Nem lopnál autót...!" - "Nem, de ha lehetne, azt is letölteném inkább!"
A kulturális tartalmak területén a kalózkodás hosszú ideje a megszokott üzletmenet velejárója. Mivel a másolatkészítés nagyon egyszerű és a kereslet óriási, a kulturális ipar kulcsszereplői, az üzleti modelleket elsősorban meghatározó előállítók/kiadók hozzászoktak ehhez a harchoz.
Álláspontom szerint éppen ebben kereshető a 2000-es évek rossz üzleti reakcióinak az egyik oka: rosszul mérték fel az újabb, szokásosnak látszó kalózkodási hullámot, és hagyományos eszközökkel reagáltak.4
Amikor egy nyugalmi helyzetben lévő piac külső hatásra megroppan, minden szereplője igyekszik megerősíteni a pozícióját. Ez minden bizonnyal a földi élet természetéből fakadó törvényszerűség, ami a kulturális iparra is igaz. Az internet által hozott társadalmi és piaci változások azonban egyszerre túl sok fronton érték az iparágat. Ráadásul ezzel időben egybeesett a globalizált kereskedelem olyan kézzel fogható felgyorsulása, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Miközben tehát a kulturális ipar a területét érő talán legnagyobb horderejű kihívásra választ kellett találjon, annak szereplői egymással kezdtek el harcolni. A piac mind nagyobb része a kezelhetetlen fekete zónába tartozott, de a globális szereplők a reménybeli legális piac tortájának szeleteiért harcoltak.
Ennek egyik következménye zenei területen a kívülről talán nem is érzékelhető hatalmi harc a legnagyobb repertoárral bíró multinacionális "major" hangfelvétel-kiadók (labels) és a major zeneműkiadók (music publishers) között.
Sokan összetévesztik a zeneipar ezen két szereplőjét, pedig alapvetően eltérő tevékenységet folytatnak. A "lemezkiadó" hangfelvételek gyártásával és forgalmazásával foglalkozik; ennek során a felvételen közreműködő előadókkal (zenészekkel, énekesekkel) közvetlen szerződést köt. A "zeneműkiadó" (music publisher) ezzel szemben a zenék szerzőivel köt szerződést, vállalva, hogy népszerűsíti, promótálja a szerzőt üzleti kapcsolatai révén. A szerző ezért cserébe rendszerint lemond jogdíjainak egy részéről a zeneműkiadó javára, illetve egyes országokban bizonyos jogait teljesen átruházza a zeneműkiadóra.5
A fizikai hordozók kereskedelmének visszaesésével a hangfelvétel-kiadók veszítettek jelentőségükből, míg a nagy cégcsoportokon belül a megbízhatóbb, kiegyensúlyozottabb bevételt hozó zeneműkiadók mind nagyobb szerepre tettek szert. Ezek a zeneműkiadók aztán a zeneszerzők évszázados jogkezelési rendszerét, a helyi jogkezelő szervezetek működését is kikezdték, a piaci szereplők által megszokott "egyablakos jogosítás" helyett széttörve a világrepertoárt. (Pl. egy zeneműkiadó, az EMI angol-amerikai szerzőivel kötött szerződésekből származó jogainak határon átnyúló kezelésére külön szervezetet hozott létre.6)
A zenei területen egy jogszerű, minden lehetséges zeneművet szolgáltató, határokon átnyúló online tartalomszolgáltatás gazdája több millió szerző és zeneműkiadó, előadó és hangfelvétel-előállító jogát kell tisztázza, úgy, hogy közben ezek a szereplők egymással versengve próbálják megvetni a lábukat a digitális jövőben. Az egyszerűsödés helyett ez mind több jogosítási platformhoz vezet, ami még a korábbi, "minden országban engedélyt kell kérni" rendszerhez képest is nehézkesebb.
Ez a második ok, és azt gondolom, hogy a zeneipar válságának bekövetkezése ennyiben szükségszerű és elkerülhetetlen volt.7
Az Európai Bizottság 2005-ben részletes munkaanyagban foglalkozott a határon átnyúló zenei online szolgáltatások jövőjével. Ezzel egy időben következett az Online Ajánlás8, majd a CISAC-ügyben hozott versenyjogi határozat.
A munkaanyag megállapította, hogy az Egyesült Államokban jelentősen nagyobb az online tartalompiac, mint Európában.
Sajnos azonban a bizottsági anyag már rögtön első oldalának első bekezdésében rosszul fektette le az alapokat. Anélkül, hogy e helyzet komplex okait9 valóban megkereste és gyökeresen kezelte volna, arra az egyszerű következtetésre jutott, hogy "az online tartalomszolgáltatások részére nyújtott európai hatályú szerzői jogi engedélyek hiánya az ilyen szolgáltatások elindulását nehézzé teszi."10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
