A jelen tanulmány a sertések levágásának - ideértve a háztáji disznóvágást is - jogi, társadalmi és állatvédelmi kereteit vizsgálja. A kutatás tárgya annak feltárása, hogy a sertések leölésére vonatkozó szabályozás miként jelenik meg a különböző jogrendszerekben, valamint hogy ezek a normák hogyan kapcsolódnak az állatjólléti követelményekhez, az élelmiszerbiztonsági elvárásokhoz, illetve a társadalmi és kulturális hagyományokhoz.
A kutatás központi problematikája abból fakad, hogy a disznóvágás egyszerre hagyományőrző társadalmi gyakorlat, állatvédelmi és élelmiszerbiztonsági kérdés, valamint ahogyan a tanulmány rámutat: lehet vallási kérdés is.
A tanulmány bemutatja a sertések leölésére vonatkozó jogszabályi kereteket, különös tekintettel az európai uniós szabályozásra és annak tagállami alkalmazására, valamint kitekintést nyújt Pakisztán, egy egészen eltérő társadalmi-kulturális közeg jogi megoldásaira is. Emellett áttekinti azokat az állatjólléti, élelmiszerbiztonsági és vallási szempontokat, amelyek a disznóvágás jogi és társadalmi megítélését alakítják.
A vizsgálat következtetése szerint a disznóvágás kérdése nem értelmezhető pusztán állatvédelmi problémaként. Sokkal inkább olyan összetett jelenségről van szó, amely egyidejűleg érinti az állatjóllétet, az élelmiszerbiztonságot, a gazdasági viszonyokat, a kulturális hagyományokat és a vallási normákat. A hatékony és társadalmilag elfogadható szabályozás ezért csak akkor valósulhat meg, ha ezek a szempontok egymással összhangban, komplex módon jelennek meg a jogalkotásban és a jogalkalmazásban.
Magyarországon a disznóvágás a paraszti kultúra egyik meghatározó hagyománya, amely hosszú időn keresztül a vidéki életmód szerves részét képezte. A sertéstartás és a téli időszakban végzett disznóvágás nem csupán az élelmiszerellátás biztosításának egyik legfontosabb módja volt, hanem jelentős társadalmi és kulturális eseményként is szolgált a falusi közösségek életében. A disznó feldolgozása során a családtagok, rokonok és szomszédok közösen vettek részt a munkában, amelyet meghatározott munkafolyamatok, a hagyományos eszközök használata és a generációkon keresztül átörökített tudás jellemzett.
A disznóvágás hagyományosan a téli hónapokhoz kötődött, amikor az alacsony hőmérséklet kedvező feltételeket biztosított a hús feldolgozásához és tartósításához. A modernizáció, a városiasodás és az ipari élelmiszertermelés elterjedése következtében a háztáji disznóvágások száma napjainkra jelentősen csökkent. Az iparosodás, a falusi életmódtól való eltávolodás, az elvárosiasodás, a vegetáriánus, vegán életmód terjedése, az állatvédelemre való társadalmi érzékenység fokozódása, az állatokról való ismereteink bővülése, az állatvédelmi jogszabályok szigorítása egymással kölcsönhatásban lévő, egymást erősítő tényezők, és az állatok korábban soha nem vitatott leölési módja ma már egyre több kérdést vet fel. Mindezen társadalmi folyamatok következtében a disznóvágás jelentősége egyrészről nőtt, mint a magyar kulturális örökség részét képező közösség- építő szokás, másrészről viszont egyre élesebb bírálat alá kerül. A települési önkormányzatok gyakran részt vesznek ezen események valamilyen szervezési munkálatában. Bár a jegyzőnek,[1] mint állatvédelmi hatóságnak a leölést tekintve kevésbé van hatásköre, mint az állattartási körülmények ellenőrzésének tekintetében, ugyanakkor a köztudatban "elsődleges" állatvédelmi hatóságként tartják számon, és főleg vidéken jelen van azon elvárás, hogy a "tanács" foglalkozzék minden bejelentéssel.
Figyelemmel arra, hogy a jegyző többnyire a kedvtelésből tartott állatokkal kapcsolatos bejelentések ügyében jár el a hazai szabályozás alapján, jelen tanulmány gyakorlati jelentősége, hogy tudásanyagot nyújt ezen hatóságoknak is, amelyekhez a legtöbb helyi bejelentés érkezik ezen a területen. A tanulmány állatjólléti szempontból pedig azért bír jelentőséggel, mivel az állat odaszállítása mellett a lefogása és leölése az egész cselekménysorozat azon mozzanata, amely kritikus, ahol a jogszabályok maradéktalan be nem tartása leginkább eredményezheti az állat szenvedését.[2]
Az EU jogrendje sajátos jogforrási rendszerrel rendelkezik. Ebben elkülöníthető az
- 32/33 -
elsődleges jog, amelybe az alapító szerződések, az azokat módosító szerződések, a hozzájuk kapcsolódó jegyzőkönyvek és nyilatkozatok, valamint a tagállamok csatlakozási szerződései tartoznak. Ezzel szemben a másodlagos jog az uniós intézmények és szervek által elfogadott jogi aktusokat foglalja magában, például a rendeleteket, irányelveket és határozatokat.[3]
Az állatjóllét az Európai Közösséget létrehozó szerződéshez csatolt, az állatok védelméről és kíméletéről szóló (33.) Jegyzőkönyvben foglalt közösségi érték ["(33.) Jegyzőkönyv"]. Az EU sertések leölésével kapcsolatos szabályozása irányelven és rendeleten alapul. Az állatok levágásuk vagy leölésük során való védelméről szóló, 1993. december 22-i 93/119/EK tanácsi irányelv megállapítja az állatok levágása vagy leölése során az állatok védelmére a Közösségben alkalmazandó minimumszabályokat. A Tanács az állatok leölésük során való védelméről szóló 1099/2009/EK rendelete (2009. szeptember 24.) ezt a szabályozást igazítja az irányelv meghozatala óta szerzett jogalkalmazási tapasztalatok alapján.
A fenti irányelv és rendelet minimumkövetelmény: a tagállamok nem alkalmazhatnak kevésbé szigorú szabályozást, de szigorúbb rendelkezéseket fenntarthatnak vagy alkalmazhatnak (a Bizottság tájékoztatásával).
Az irányelvet a tagállamok szabályozásába át kell ültetni.[4] Az irányelv kizárólag a címzett tagállamot vagy tagállamokat kötelezi, a címzett tagállam pedig szabad kezet kap az irányelvben meghatározott cél megvalósítására a módszer és az eszköz megválasztásában.[5] Az irányelvvel szemben az uniós rendelet a hatálybalépését követően az összes tagállamban egységesen és közvetlenül alkalmazandó, nincs szükség a nemzeti jogrendszerbe való átültetésére.
Az állatok levágásuk vagy leölésük során való védelméről szóló, 1993. december 22-i 93/119/EK tanácsi irányelv - a továbbiakban: irányelv - definiálja a vágóhíd, a mozgatás, az elhelyezés, a féken tartás, a kábítás, a leölés, a levágás, az illetékes hatóság fogalmakat. A leölés minden olyan eljárás, amely az állat halálát okozza. Ennek egy alternatívája a levágás, amikor az állat halálát az állat elvéreztetése okozza. Az irányelv előírja, hogy az állatokat meg kell kímélni minden elkerülhető izgalomtól, fájdalomtól vagy szenvedéstől a mozgatásuk, elhelyezésük, féken tartásuk, kábításuk, leölésük, illetve levágásuk során is.
Az irányelv állatvédelmi követelményeket állít fel a vágóhidak elrendezése, kialakítása és felszerelése tekintetében, továbbá a vágóhídra levágás céljából bevitt egypatás állatok, kérődzők, sertések, nyulak és baromfik mozgatása, elhelyezése, féken tartása, vágás előtti kábítása vagy azonnali leölése, továbbá az állatok véreztetése tekintetében is, mely főszabályoktól kizárólag az egyes vallási szertartások által megkövetelt különleges vágási módszereknek alávetett állatok vonatkozásában lehet eltekinteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
