A könyv magyar kiadásának ajánlásában Fazekas Judit igazságügyi minisztériumi helyettes államtitkár a következőket írja: "Benacchio professzor könyvét azért tartom kitűnőnek, mert a szerző megtalálta egyfelől a világos, egyszerű előadásmód és információs gazdagság követelményei között feszülő ellentét feloldásának módját, másfelől sikeresen ötvözte a szakjogászi dogmatikai szemléletet az elméleti-történeti megközelítéssel. Ennek köszönhető, hogy az olvasó nemcsak plasztikus képet kap az európai közösségi magánjogról, de bőven talál a könyvben részletes adatokat és elmélyült fejtegetéseket is." Az ajánlás ugyanakkor elismerését fejezi ki a kötet fordítóinak, Földi András egyetemi tanárnak és Csizmazia Norbertnek, az Igazságügyi Minisztérium munkatársának, "akik áldozatos és szakmailag is igényes munkájukkal lehetővé tették, hogy a magyar nyelvű jogi szakirodalom egy igen fontos témát feldolgozó, értékes kötettel gazdagodjék."
A szerző, Giannantonio Benacchio, a trentói egyetem professzora a magyar nyelvű kiadáshoz szóló külön előszavában kiemeli, hogy egy "határok nélküli Európa létrejötte - ahol nincsenek falak, a történelmi hagyományoknak ellentmondó megosztottságok - sokak óhaja. A nemzetállamok megszületése és fokozatos megszilárdulása a XIX. században magával hozta a régi Európának a politikai, kulturális és jogi szférában egyaránt bekövetkezett széttöredezését, amelynek jogi egységét korábban évszázadokon keresztül biztosította a római jogi eredetű ius commune és a lex mercatoria. (...) A kelet-európai országok ma már az Európai Közösség házának küszöbén állnak, és ismét fölfedezik hagyományaikat és az európai kultúra részét képező régi értékeiket. (...) A múlt
- 363/364 -
évben kötött Nizzai Szerződésnek megfelelően a volt szocialista országok jelentős része be fog lépni az Európai Unióba. Magyarország, amely Ausztriával együtt hosszú éveken át az egész európai történelem alakulását meghatározó nagyhatalmak közé tartozott, egyike azon országoknak, amelyeknek elsőként kell konkrétan is alkalmazkodniuk az egységes piac követelményrendszeréhez. (...) A munka magyar nyelven történő megjelentetése szemléletes példáját adja annak az európai integráció lényegét tükröző kulturális és jogi európaizálódásnak, amelynek az új évszázad első éveiben tanúi lehetünk. A könyv magyar nyelvű kiadásának nem az a célja, hogy kitöltsön hézagot a magyar jogi szakirodalomban - hiszen ilyen hézag nem létezik -, hanem csupán arra szolgál, hogy ismertté tegye azt a szemléletmódot, azokat a nézeteket, értelmezéseket és általában azt a jogászi kultúrát, amelynek a közösségbeli jogászság, köztük a jelen könyv szerzője - a jövőben a magyar jogászokkal együtt - részese."
A mű általános és különös részben tárgyalja az EK magánjogát. Az általános rész a közösségi magánjog és a harmonizáció, az egységesítés valamint az utóbbitól a szerző (és általában az olasz szakirodalom) által figyelemre méltó módon megkülönböztetett, ti. az egységes jogalkalmazásban is testet öltő unifikáció (egyöntetűsítés) folyamatát elemzi. A szerző tárgyalja a közösségi magánjog fogalmát, a jogharmonizáció és a jogegységesítés jelentőségét, a tagállami jogok közösségiesítését. Ugyanakkor rámutat a jogforrások alkalmazásánál a szubszidiaritás elvére (61. old.), a rendeletek hatályára és az EKSZ normáinak közvetlen alkalmazhatóságára. A szerző kiemeli, hogy az 1957-es Római szerződés ma is hatályos szövege a közös piac megteremtését tűzte ki célul, majd a Maastrichti (1993) és későbbi szerződések (Amszterdami Szerződés, 1997 Nizzai Szerződés, 2001) által fokozatosan érvényre jut a négy alapvető szabadság, az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramIása. Az együttműködés egy idő után a szociálpolitika fejlesztésére, a közös külpolitika kialakítására, a tudományos kutatást és műszaki fejlesztést érintő intézkedések elfogadására és mindenekelőtt a környezetvédelemre terjed ki (61 sk. old.). A Nizzai Szerződés után kifejezésre jut a közös hatáskörök bővítése (EKSZ 137. cikkely, ld. 63. old.). A jelenlegi taglétszám (15) a közeljövőben a kelet-európai országok felvételével jelentősen megnő. Létrejön az európai polgárok közössége, azaz az uniós állampolgárság, ami nem annyira gyakorlati tartalmát tekintve jelentős, hanem inkább az általa megtestesített eszmei és jelképes érték miatt.
- 364/365 -
A Maastrichti Szerződés G/5. és a Római Szerződés 3/B., jelenleg 5. cikkelye a szubszidiaritás alatt azt érti, hogy a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók (67. old.). A rendelkezés tartalmazza a kizárólagos (átruházott) és versengő (megosztott) hatáskört. A kizárólagos hatáskörök azok, amelyek kizárólag az EK közösségi szerveit illetik meg, a versengő hatáskörök pedig azok, amelyeket mind a tagállamok, mind a Közösség gyakorolhatnak, azzal a megkötéssel, hogy amennyiben egy adott tárgykört a közösségi normák szabályoznak, a tagállamok azoktól mindaddig nem térhetnek el, amíg azok hatályukat nem vesztik, illetve amíg módosításra nem kerülnek. A szubszidiaritási elv csak a Közösség kizárólagos hatáskörén belüli ügyekben érvényesül, és a Közösség csupán akkor avatkozhat be, ha a tagállamok a maguk intézkedéseivel nem tudnak hatékonyan eljárni (68. old.).
A szerző az általános rész keretein belül elemzi a három közösségi jogforrástípust: a rendeleteket, irányelveket és a határozatokat (71. old.). A rendeletet általános jellege és közvetlen, kötelező alkalmazhatósága különbözteti meg a másik két jogforrástól. A közvetlen alkalmazhatóság fogalma az Európai Bíróság értelmezése nyomán alakult ki. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a belső jog ellentétes a rendeleti közösségi joggal, a tagország bíróságának - a belső norma alkotmánybírósági hatálytalanításának hiányában is - kerülnie kell az ellentétes belső norma alkalmazását. A közösségi rendelet tehát lerontja a belső törvényt (72. old.). Az irányelvek hatályosulása a belső jogban nem közvetlen (79. old.). Az EKSZ 249., korábbi 189. cikkelyének 3. bek.-e az irányelvek fő jellemzőjeként a kötelező elérendő célt határozza meg. Az elmélet értelmezése szerint ezért az irányelvek nem közvetlenül hatályosulnak, hanem a tagországok által célszerűnek tartott végrehajtási jogszabályok révén (80. old.). A Bizottság határozatai ugyanolyan kötelező erővel bírnak, mint a rendelet és az irányelv (EKSZ 249., korábbi 189. cikkelyének 4. bek.-e. A különbség abban van, hogy a határozat csupán egy vagy több meghatározott jogalanyra (pl. egyes tagállamokra, különféle intézményekre, társaságokra, vállalatokra vagy természetes személyekre) vonatkozik, tehát nem általános érvényű. A határozatok ezért nem tekinthetők általános normatív aktusoknak, csupán egyedi aktusok, céljuk nem a belső tagállami törvények egységesítése vagy harmonizálása, mint az első két normatípusnak, hanem sokkal inkább az, hogy konkrét esetekben biztosítsák a közösségi jog érvényesülését, különösen a vállalatok közötti verseny és a vállalatoknak nyújtott állami támogatások körében (81sk. old.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
