A rovatba, Sólyom Lászlóra is emlékezve arról vártunk írásokat, hogy vajon mennyire voltak reálisak a Sólyom-bíróság és általában a rendszerváltó értelmiség elvárásai a liberál-demokratikus alkotmányos fordulattal kapcsolatban. Komoly alkotmányos hagyományok hiányában el lehetett-e várni a polgároktól, hogy megértsék és kövessék a többségi felfogást gyakran elvető alkotmánybírósági döntéseket (pl. a halálbüntetés eltörléséről, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalmáról, a személyes adatok vagy a szólásszabadság szigorú védelméről). Mennyiben könnyítette meg a 2010-es autokratikus populista fordulatot az, hogy egy elitistának gondolt alkotmányos felfogás nem vált a jogi kultúra széles rétegek által elfogadott részévé. Mit tehetett volna az Alkotmánybíróság és a liberál-demokratikus elit az alkotmányos kultúra megerősítése érdekében?
A rendszerváltás során hatalomra kerülő politikai erők történelmi feladata az volt, hogy Magyarországot a kommunista-tervutasításos autokratikus rendszerből piacgazdaságra építő, többpárti demokratikus rendszerbe vezessék át. Magyarországon (és Lengyelországban) nem forradalom, hanem nemzeti kerekasztal-megállapodás, azaz klasszikus elitmegállapodás[1] révén zajlott le a rendszerváltás, mégpedig a berlini fal leomlása előtt, így a folyamatnak az MSzMP pártállami vezetői és az éppen formálódó demokratikus ellenzéki vezetők egyaránt részesei voltak. A demokratikus berendezkedéshez szükséges új intézmények megalkotását az 1990 áprilisa után felálló új országgyűlés fejezte be. Bár a rendszerváltások esetében mindig kiemelt szerepe van a vezető személyiségeknek, a tömegmozgalom nélküli magyar rendszerváltásban az elit szerepe és felelőssége még inkább érzékelhető.
Miután mi és más kelet-európai országok a nyugati demokráciáktól vettük át az intézményeket és a jogrendszert - amelyek a nyugati társadalmakban hosszabb idő alatt alakultak ki -, érthető, ha a 90-es évek elején ezek az intézmények még nem voltak "belakva", hanem egyfajta légüres tér vette azokat körbe.[2] Az új intézményekkel eleinte nem kapcsolódtak össze a szocializmus idején rögzült szokások és normák, az emberek belső világa. A demokratikus kapitalizmusról alkotott kép hiten alapult, és tele volt illúziókkal.
A rendszerváltás meghatározó szereplőinek felelőssége abban állt, hogy megteremtsék az új rendszer legitimitását. Meg kellett győzni a magyar társadalmat egyfelől arról, hogy a liberális demokrácia normái - például a hatalmi ágak szétválasztása, a joguralom elfogadása vagy a szólásszabadság - igazságosabb világot teremtenek, és az új intézmények képesek lesznek kezelni a társadalmat megosztó kulcskérdéseket; másfelől arról, hogy mindez gazdaságilag prosperáló országot eredményez majd. Az 1989-ben létrejött elitkonszenzus, a liberális demokrácia és a nyugati szövetségesi rendszer mellett, eleinte megnyugtatóan alkalmasnak tűnt ehhez a feladathoz.
A tárgyalásos, puha átmenet mindazonáltal súlyos kompromisszumok elfogadására kényszerítette az új szereplőket, mert nem képzett világos, mindenki számára érzékelhető határt a régi és az új rendszer között. Elmaradt az állampárt vagyonának megosztása és a lusztráció, a korábbi rendszerhez kötődő szereplők átvilágítása, illetve nem kerültek nyilvánosságra a korábbi rendszer titkosszolgálatainak dokumentumai, ami később visszaélésekre adott alkalmat a hatalmat gyakorlók számára. A demokratikus alkotmányosság konszolidációját nehezítette, hogy az új pártstruktúra korán intézményesült, miután 1990-ben Antall József három jobboldali párt - az MDF, a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt -részvételével állította fel az első kormányt, két másik rendszerváltó párt, a Fidesz és az SzDSz pedig a posztkommunista utódpárttal együtt ellenzékbe került. A kialakult politikai konstellációban rivális szerepbe kerültek a rendszerváltó pártok, és az első években, amikor húsba vágó kérdések kerültek felszínre, közös értékeik és érdekeik nem tudtak megfelelő módon artikulálódni. Miközben vitathatatlan volt a konszenzus volt a kívánatos államforma és az ország nemzetközi orientációja tekintetében, a történelmi igazságtétel töredékessége sérelmeket hagyott hátra, és muníciót adott azoknak, akik az új rendszert nem tekintették eléggé igazságosnak.
A rendszerváltás során a leginkább mélyreható elitváltás a politikai vezetésben zajlott le. Az 1990-ben megválasztott Országgyűlésben az utódpárt képviselői csupán 10%-nyi helyet tudtak szerezni. A gazdasági elitben azonban jóval kisebb volt az elitcsere. A szocialista nomenklatúra elitjének egy fiatal, technokrata rétege gazdasági pozícióvá tudta konvertálni politikai kapcsolatrendszerét, gyorsan alkalmazkodva a liberalizmus és piacgazdaság körülményéhez.[3]
- 79/80 -
A kapitalista gazdaság és modernizáció elfogadtatásában fontos szerepet játszott a késő-kádári technokrácia, a demokratikus ellenzék, valamint az új reformer értelmiségből a 90-es évek közepére összeálló "organikus közgazdászelit"[4] közti kiegyezés. Ennek révén az említett elit közgazdászcsoport erős véleményformáló és közpolitikai befolyást gyakorolhatott, és koherens gazdasági programot valósíthatott meg a kialakuló neoliberális status quóhoz igazodva, ami két évtizeden keresztül tartó hatalmi és ideológiai hegemóniát eredményezett.
A kulturális- és médiaelitnek a politikai elitnél erősebb megtartó ereje miatt a 90-es éveket jelentős hatalmi csaták, illetve a kormányzati politizálást beárnyékoló ideológiai ellentétek határozták meg.[5] A nyilvánosság birtoklásáért azonnal megkezdődött a harc. A rendszerváltás idején az újságírók nagy szabadságra és jelentős befolyásra tettek szert, és sokan abba az illúzióba ringatták magukat, hogy a média egyfajta "negyedik hatalmi ág"-ként működhet. Ez azonban sértette a hatalmi érdekeket, illetve a média körüli küzdelmek maguk is hozzájárultak a szellemi és a politikai élet polarizálódáshoz. A "médiaháború"-ként emlegetett évtizedes küzdelemnek az volt a kulcskérdése, hogy a sajtónak a valóság bemutatása, a kormány ellenőrzése vagy inkább a kormány rendszerátalakító tevékenységének támogatása-e a feladata - az Antall-kormány az utóbbit várta volna.[6] A 90-es évek végére a médiatörvény kereteinek kialakulásával a szellemi háborúskodás ugyan véget ért, de a kérdés nem dőlt el. Egyfajta egyensúly alakult ki a politikai média piacán, a politikától teljesen független média éthosza azonban gyenge maradt.
A hatalomváltás további húsba vágó kérdése volt az MSzMP vagyonának újraelosztása, ami nem szerepelt a kerekasztal-tárgyalás napirendjén. Átfogó megállapodásra később sem került sor, a pártvagyonnak csak egy kis részét kapta meg a többi párt, jelentős része magánkézbe került. A kampányfinanszírozást, a pártok vagyonának hasznosítását szabályozó törvények nem nyújtottak megfelelő keretet a pártok gazdálkodásának átláthatóvá tételére. A korrupciót korlátozni hivatott intézmények hatáskörei gyengék voltak. Ezen okok miatt az új, demokratikus politikai elit szereplői kivétel nélkül a kormányzati szerephez jutásban látták a politikai túlélés esélyét, illetve az állami forrásokhoz való hozzáférésben a gazdasági hátország megteremtésének lehetőségét. A politikai pártok magáncégek hálójával vonták körbe magukat, amelyek az állam vagy az önkormányzatok, valamint a szolgáltató cégek közé ékelődve jelentős vagyont forgattak vissza a politikai pártokhoz, illetve a politikai elithez.[7] A járadékvadász gyakorlat és a klientúraépítés morálisan gyengítette az új elitet, ráadásul megterhelte a gazdaságot és akadályozta az állam működésének modernizációját. A viszonyok rendezetlenségében megmutatkozott, hogy a politikai vezetők körében mennyire korlátos volt az egymás iránti bizalom, továbbá az is, hogy a demokratikus értékek elfogadása sok esetben csak látszólagos volt.[8] A rendszerváltást követően minden kormányváltó választás után nagyarányú személycserékre került sor.
A politika újra és újra maga alá gyűrte az államapparátust, ami így színvonalas közszolgálat helyett a politikai elit hatalmi érdekeit szolgálta. A kormányzati működés hiányosságai és a klientúrarendszer gátolták, hogy széles körben erősödjön a polgárok demokratikus intézményekbe vetett bizalma, és hogy növekedjen a rendszer legitimitása. További problémát jelentett, hogy a tőkehiány és az öröklött eladósodottság nem tette lehetővé Magyarországon a lakosság széles rétegeit érintő privatizációt. Az állami alkalmazásban dolgozók nagy tömege és a segélyből élők széles köre - a segélyeket a rendszerváltás utáni első kormány vezette be a tömeges elszegényedés megelőzése érdekében - azt eredményezte, hogy túl sok ember maradt függő az államtól, így az erős polgári tudattal rendelkező középosztály csak nagyon lassan formálódott. A polgárosodás megkésettségét - ami a régió egészét jellemezte - a rendszerváltást követő években nem lehetett behozni. A társadalmi mobilitást az oktatási rendszer sem volt képes támogatni, noha a 90-es években reformok indultak ezen a téren.
Ezek a tényezők akadályozták a demokratikus normák és értékek rögződését, és az új elit nehezen tudta elfogadtatni, hogy az új rendszer igazságosabb és hatékonyabb, mint a korábbi pártállami rendszer.
Ezért is volt mértékadó a Sólyom-féle Alkotmánybíróság aktív alkotmányértelmező tevékenysége. Az Alkotmánybíróságnak - valamint az államfőnek vagy az ombudsmannak - a döntései ugyan időről időre konfliktusokat okoztak a végrehajtó hatalom számára, ugyanakkor fontos igazodási pontok voltak a demokratikus normák meghonosításában, illetve a kormányhatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok rendszerének elsajátításában.
A demokratikus intézmények példamutató tevékenysége ugyanakkor leginkább csak a politikai jártassággal rendelkezők számára lehetett szemléletfor-
- 80/81 -
máló, és nem pótolhatta azt, hogy sem a kormányzatok, sem a szellemi elit képviselői nem tettek érdemi erőfeszítéseket a demokratikus kultúra tudatos fejlesztése érdekében. A demokratikus állampolgárságra nevelés, noha az oktatás terén egymást érték a reformok, sosem vált az oktatási rendszer részévé. A társadalmi részvétel fórumai jellemzően az európai uniós csatlakozás miatt jöttek létre, és bár a rendszerváltás után létrejövő civil szervezetek közül sokan be tudtak kapcsolódni a társadalmi döntéshozatalba, a kormányzati intézmények ellenállása és a passzív társadalmi közeg mindig is nehezítette az erőfeszítéseiket.[9] 2009-ben Nizák Péter arról írt,[10] hogy Kelet-Európában felesleges normatív alapon működő civil társadalom kialakulására várni akkor, amikor az ezredfordulóra világszerte átalakult a civil kultúra: az erős érdekérvényesítési készségű szakszervezetek és az egyházak szervezettsége és befolyása csökkent, az állami finanszírozás pedig végső soron sehol sem szolgálta a tömeges társadalmi aktivitást. Ráadásul kifejezetten kirekesztő civil mozgalmak és szerveződések is felbukkantak, ami megkérdőjelezte azt a tézist, hogy a társadalmi aktivitás, a részvétel és a mozgalomszervezés magától értetődően a demokráciát segíti elő. Kiderült, hogy az alkotmányos intézmények puszta működése, bármily fontos normaalkotó küldetéssel bírnak is azok vezetői, nem eredményezi a társadalom tudatosodását a demokráciát illetően. Az absztrakt és komplex alkotmányos kérdések csak akkor lesznek alkalmasak a kritikus gondolkodás és demokratikus képességek fejlesztésére, ha képzési anyagokká vannak formálva, illetve szellemes, interaktív módon be vannak építve az oktatási rendszerbe.
A múlt terhei, a tárgyalásos átmenet tökéletlenségei és a demokratikus kultúra gyengesége sérülékennyé tették az új rendszert, de Magyarország mégis előre haladt, a rendszer elfogadottsága nőtt. A demokratikus stabilitást jelentős mértékben elősegítette, hogy az első évtized végére a gazdaság stabilizálódott, és beindult a növekedés, ami széles körben érzékelhetővé is vált. Magyarország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz, és világos pálya vezetett az Európai Unió felé.
A politikai váltógazdaság garantálta a demokratikus rendszer stabilitását. Igaz, a választási rendszer többségi természete miatt a politikai tér blokkosodott, a polarizáció azonban a politikai verseny természetes velejárója. A jól működő liberális demokráciákban a természetes módon létező társadalmi, ideológiai és érdekkonfliktusokat a demokratikus intézmények képesek kezelni.[11] A demokratikus stabilitást biztosító intézmények között kulcsfontosságú az egyenlő versenyfeltételeket biztosító választási rendszer, mert a hatalmon lévő erőket mindenekelőtt az tartja vissza a visszaélésektől, hogy tudják: a választások alkalmával elveszíthetik pozíciójukat. Viszont bízhatnak abban, hogy riválisaik nem élnek vissza hatalmukkal, és fenntartják a tisztességes versengés körülményeit. A választási rendszer tehát nem csak a jog betűje révén tudja biztosítani a váltógazdálkodást, hanem azáltal is, hogy a közösen megalkotott szabályok mögött kölcsönös bizalom áll.
A rendszerváltás első évtizedében a rendszert fenntartó elitkonszenzus, ha nem is volt erős, de működött. A gyengeség egyik fontos jele volt, hogy az alkotmányhoz hasonlóan a választási rendszer korrekciójára sem került sor. Pedig a 1994. évi választások alkalmával nyilvánvalóvá vált, hogy az 1989-ben megalkotott választási rendszer aránytalansága révén egy párt könnyen abszolút többséget szerezhet - ez pedig veszélyt jelent a demokrácia stabilitására.
A rendszerváltáskori elitkonszenzust a kezdetektől fogva nem csak az utódpárttal szembeni politikai averzió terhelte, hanem a demokratikus erők közötti bizalomhiány is. Az MDF mögött húzódó jobboldali politikai és kulturális elit megkérdőjelezte a liberális baloldal nemzeti elkötelezettségét, az SzDSz elitje pedig a jobboldal demokratikus elkötelezettségét vitatta. A Fidesz eleinte távol tartotta magát ezektől a másik felet delegitimáló stratégiáktól. A párt kezdetben az úgynevezett "belga ideológiát" képviselte, vagyis szakítani akart a magyar politikai elit évszázados megosztottságával; azzal, hogy választani kell a kollektív nemzeti és az egyéni demokratikus elköteleződés között. A párt vezetése azonban hamar megértette, hogy az aránytalan választási rendszer nem kedvez a centrumban álló pártoknak. Antall József 1993. évi halálával a jobboldalon politikai vákuum alakult ki, és Orbán köre úgy vélte, hogy ez megfelelő a pillanat arra, hogy a Fidesz átsoroljon a politika jobboldalára, mert ott a párt növekedési lehetőségei kecsegtetőbbek voltak. A párt
- 81/82 -
tudatosan átvette a tradicionális jobboldali toposzokat, és hamar interiorizálta a jobboldali elit sérelmeit és gyanakvását a hatalomba visszatérő posztkommunista-technokrata elittel szemben.
Enyedi Zsolt szerint a Fidesz a jobboldalra áttérve olyan "törésvonal"-politikát honosított meg, amely a magyar társadalom kognitív, érzelmi és kapcsolati struktúráiba ágyazódott be, és amelyet nem a kormányzati teljesítmény vagy a napi ügyek formáltak.[12] Minden társadalomban fellelhetők törésvonalak. Az, hogy végül mennyire polarizálódik a politikai tér a traumatikus történelmi események hatására, illetve az adott intézményi rendszer működése mellett, mindenekelőtt a politikai cselekvők választásain múlik, a szervezeti erőforrások mobilizálását, a választási stratégiákat és a koalícióalkotás preferenciáit illetően.[13] A politika szereplőinek tehát döntő befolyása van arra, hogy a politikai érdekellentéteket mennyire éli meg konfliktusként a társadalom.[14] A Fidesz újsütetű ideológiai nyomása alatt a két nagyobb politikai erő - a Fidesz és az MSzP - az alapvetően identitás- és attitűdbeli kérdések - a vallásosság, a vidék-város ellentét, az antikommunizmus és az ezzel összekapcsolt nacionalizmus, valamint és a tekintélyelvűség kérdései - által meghatározott törésvonal mentén sorakozott fel. A Fidesz Orbán Viktor vezénylete alatt ehhez a törésvonal-logikához illesztette a párt belső szerkezetét is, és a maga számára létrehozott médiában tudatosan épített falat a rivális politikai erőkkel szemben. Mindez erősen befolyásolta a szavazók magatartását. Az ezredfordulóra a politikai, a kulturális és a gazdasági elit kettévált, a választótáborok átalakultak, és a kétosztatú politikai tér megszilárdult,[15] amit az is elősegített, hogy az SzDSz csatlakozott az MSzP-vezette kormányhoz. A polarizáció azonban, ahogy fentebb írtam, önmagában nem ássa alá a demokratikus konszenzust.
1998-ban a Fidesz már a jobboldal vezető pártjaként került hatalomra, hárompárti koalíció élén. Addigra az ország gazdaságilag stabilizálódott. A politikai stabilitás és a kiszámítható váltógazdaság eredményeként a korábbiaknál is több működőtőke áramlott az országba. Az ezredfordulón a magyar politika fénykorát élte, és az ország a demokratikus és piacgazdasági átmenet vitathatatlan sikersztorija volt a régióban.
Ennek ellenére a Fidesz 2002-ben elveszítette a választást. A kudarc meglepte és elkeserítette a párt vezetését és táborát. A kialakult politikai helyzet alapvető változást hozott a Fidesz körüli értelmiség gondolkodásában. Lánczi András filozófus 2002-ben megjelentetett "Konzervatív Kiáltvány"[16] című írása szerint az igazi rendszerváltás még nem történt meg, mert az emberekben tovább élnek a kommunista beidegződések, mint például a gazdasági egyenlőség, a politikamentességgel elérhetőnek vélt társadalmi béke és a minden bajra megoldást hozó haladás eszméje. Azt hangoztatta, hogy a valódi rendszerváltás csak konzervatív politika révén valósulhat meg, amelynek, szemben a kommunizmussal, az erkölcs az alapja, ami lehetővé teszi az emberi értékek minél teljesebb kibontakozását. Úgy látta, hogy a konzervatív eszmények, mint az objektív igazság, a természetes közösségek - azaz a család, a kisközösségek és a nemzet - által fenntartott hagyományok, valamint a hierarchián alapuló rend és tekintély azért nem tudnak érvényre jutni, mert a konzervatív eszmét a felvilágosulatlansággal azonosítva lejáratták. Lánczi a Fidesz 2002-es bukása után arra a következtetésre jutott, hogy mivel a posztkommunizmus meghaladása a hagyományos konzervatívoknak nem sikerült, a valódi rendszerváltás csak radikálisabb eszközökkel lehetséges, és a konzervatívoknak tőlük idegen lépésekre kell elszánniuk magukat. Ennek a radikális konzervatív politikának a szellemében a politikai cselekvés elsőbbséget élvez az intézményes korlátokkal szemben, és a politikai közösség kollektív értékválasztása fontosabb az egyén választásánál. Lánczi hangsúlyozta a politikai vezetés, a hatalom és a tekintély jelentőségét és az állampolgári kötelességek fontosságát.[17] Kiáltványa utat nyitott a jobboldal radikalizálódásához, és már nagyon korán megalapozta Orbán hatalomközpontú, antiliberális, radikális politikáját.[18]
Orbán Viktor "A haza nem lehet ellenzékben!" szlogennel hirdette meg új mozgalmát, megosztó és erősen nacionalista retorikával, riválisait veszélyforrásnak állítva be. 2004-ben a szocialista párt éléről Gyurcsány Ferenc került a miniszterelnöki székbe, aki felvette az Orbán által ledobott kesztyűt. A két politikus személyes rivalizálása és megosztó kommunikációja a magyar politikát egyre inkább a szélsőségek irányába tolta, és az elit konszenzusa, a közös játékszabályok elfogadása nyilvánvalóan tovább gyengült. A társadalom növekvő elégedetlenségét és a politika radikalizálódását jól mutatta, hogy a magyar szélsőjobb politikai vezetését új generáció vette át, amely nyílt gyűlöletkeltés révén, de a popkultúra eszköztárát bevetve immár fiatalokat is képes volt mobilizálni, amit a hatalmi elit, a politikai pártok és a demokratikus intézmények nem tudtak megfelelően kezelni.
A 2000-es években döntő változások következtek be Magyarországon és a világban, aminek a demok-
- 82/83 -
ratikus stabilitásra való hatását akkor még kevesen tudták felmérni. Itthon, az aránytalan választási rendszernek és hibás politikai döntések sorának köszönhetően a rendszerváltó politikai elit meghatározó pártjai, az MDF és az SzDSz marginalizálódtak. Az ezeket a pártokat vezető értelmiség helyét professzionális politikai elit vette át; az ő ambícióikat már a pártokban betöltött szerepük határozta meg. A politikát meghatározó MSzP és Fidesz hatalmi küzdelmei új módszerekkel és modern, amerikai típusú, konfrontatív kommunikációs eszközökkel folytak. Mindkét párt arra törekedett, hogy érzelmi kötődés révén stabil szavazóbázisra tegyen szert. A Fidesz tudatosan dolgozott az egységes jobboldali uniópárt létrehozásán, és mivel nem korlátozták a múlt terhei, gátlástalanabb eszközöket használt a politikai táborépítéshez. Az MSzP ezzel szemben elvesztette a szervezeti dinamikáját, és tartalmilag is hanyatlásnak indult.
Eközben a globalizáció tetőfokra hágott; a globális gazdaságban új súlypontok alakultak ki, egyes multinacionális vállalatok és nemzetközi szervezetek az államoknál nagyobb hatalomra tettek szert, aláásva az államok autoritását. A digitális technológiai forradalom új társadalmi dinamikákat indított el, és egyre inkább érzékelhetővé vált a klímaváltozás. Az új évezred előremutató perspektívákat, de aggasztó fejleményeket is hozott.
A 2000-es évek elejére a politikai és gazdasági rendszerváltás befejezettnek volt tekinthető, és Magyarország 2004-ben belépett az Európai Unióba. A rendszerváltás fő céljai megvalósultak. Mindezek a fejlemények elfedték azt a kérdést, hogy vajon a magyar pártok a demokratikus elveknek megfelelően tevékenykednek-e, törekedve arra, hogy tovább stabilizálják a demokratikus rendszert Magyarországon.[19] A Fidesz az agresszív terjeszkedés, az MSzP a túlélés érdekében alkalmazta a politikai konfliktusok generálásának módszerét, mobilizálta a klientúráját, és üzemeltette a politikai korrupciót.
A vízválasztó végül a 2006-os év lett. A Fidesz újabb választási veresége elfogadhatatlan volt Orbán körének. Az "őszödi beszéd" az erősen polarizált politikai légkörben gyúanyag lett, amit a Fidesz a választási eredmények megkérdőjelezésére használt fel. Politikai vita helyett Orbán kivitte az utcára a politizálást, nem riadva vissza a szélsőséges és radikális csoportok mobilizálásától. A párt országgyűlési képviselői rendszeresen obstruálták a parlament munkáját, az Alkotmánybíróság megüresedett helyeire nem voltak hajlandók új alkotmánybírákat választani, akadályozva a testület munkáját. A 2007. évi kordonbontás szimbolikusan és valóságosan is jelezte, hogy az alkotmányos intézmények veszélybe kerültek. A demokratikus intézmények munkájának eredményességét és éthoszát tehát maguk a megválasztott politikusok kezdték ki. Az elitkonszenzus megroppant, és ezzel a fiatal magyar képviseleti demokrácia sorsa megkérdőjeleződött.
A Fidesz-vezette politikai ellenzék ettől fogva állandó defenzívára kényszerítette a szocialista-liberális kormányt. Az intézményekkel szembeni fokozódó bizalmatlanság és a politikai rendszer erkölcsi alapjainak rohadása a gazdasági reformokat is kikezdte. A szocialista vezetésű kormány a nyugdíjak, a fizetések és a szociális támogatások növelése révén igyekezett fenntartani társadalmi támogatottságát, így a gazdaság visszazuhant az államadósság lefelé húzó spiráljába. Ebben a kritikus állapotban érte el Magyarországot a 2008 őszi pénzügyi világválság. A politikai-gazdasági válság nyomása alatt a szocialista-liberális kormánykoalíció felbomlott, a miniszterelnök lemondásra kényszerült. Bajnai Gordon technokrata kormánya a gazdasági helyzetet ugyan stabilizálta, de a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat nem tudta helyreállítani, mert addigra a politikai elit erre vonatkozó megállapodása szertefoszlott. A 2010-ben győztes Orbán Viktor a kampányban azt ígérte az embereknek, hogy véget vet a politikai bizonytalanságnak - amelynek létrejöttében magának is kiemelkedő szerepe volt. Az illiberális hatalomgyakorlás forgatókönyve addigra készen állt. A rendszerváltás után felálló régi-új elit - a politikai, a kulturális, illetve a gazdasági elit egyaránt - az elkerülhetetlen hatalmi harcok közepette mindenekelőtt a saját személyes és intézményes pozíciójának biztosítására fókuszált. A demokratikus normák és aktív polgári készségek fejlesztése nem volt különös célja a liberális elitnek sem, amely magát kifejezetten a demokrácia letéteményesének tekintette. Ideológiai befolyásukat a nyugati világban hegemón liberális szellemiség primátusára és a demokratikus intézmények stabilitására építették akkor, amikor a neoliberalizmus árnyoldalai már láthatóvá váltak, a demokratikus intézmények pedig még sebezhetők voltak, és a tömegektől messze álltak. A 2008-as világgazdasági válság után, amely elsöpörte a liberális rendszerváltó elitet Magyarországon, új vezető réteg vette át a hatalmat, amely organikus, az uralkodás sorsát és kötelességét viselő vezetői csoportnak hiszi magát.[20] Mikor ez az elit elindította az illiberális kísérletet, fájóan hiányzott az öntudatos, magáért kiálló polgárság.
- 83/84 -
Karen Stenner a tekintélyelvűség dinamikájáról írt könyvében[21] megállapítja, hogy a tekintélyelvű beállítódás kultúrától és képzettségtől függetlenül az emberek mintegy egyharmadára jellemző, és időben állandó. A tekintélyelvű beállítódású személyiségre jellemző a nyitottság és tapasztalatszerzés hiánya, a kognitív behatároltság és ebből fakadóan a bonyolult helyzetek elutasítása, a konspirációs teóriák elfogadására való hajlam. A tekintély, az "egység" és a "hasonlóság" kereteit tartják a létezésük számára megnyugtatónak, ezért fontos számukra az engedelmesség és a konformitás; a hozzájuk hasonlókkal tudják magukat megértetni, és idegenkednek minden tőlük különböző csoporttól. Stenner azt állítja, hogy stabil társadalmi körülmények között, ahol világosak a meghatározó tekintélyek - a család és az állam intézményének - körvonalai, a tekintélyelvűség nem mutatkozik meg. De ha az "egységet" és "azonosságot" veszélyeztető, a tekintélyt romboló helyzet lép fel, akkor a tekintélyelvűség és az azzal járó intolerancia aktivizálódik, és az ilyen beállítódású emberek hajlamosak radikálisan rendpárti pártokra szavazni. Sőt, a tekintély és az "egység" visszaállítása érdekében elfogadják, hogy az állam a jog és a büntetés eszközeit is felhasználja.
Hazai szociológusok szerint a magyar lakosságban a sok évtizedes szabadsághiány passzivitást alakított ki, ami a rendszerváltás utáni években csak lassan oldódott. Tóth István György és társai 2009-ben azt tapasztalták, hogy a magyarok kevésbé bíztak egymásban, a polgári és politikai szabadságjogok biztosítását pedig kevésbé tartották fontosnak, mint közép-európai szomszédaik.[22] Csepeli György és Prazsák Gergő ugyanebben az időszakban arra mutattak rá, hogy Magyarországon kevésbé jellemző a bizalom, tolerancia, a munkahelyi önállóság, a segítőkészség és a sikerorientáció, azaz a cselekvő attitűd, mint Nyugat-Európában.[23] A magyarok több mint fele számára fontosak voltak a hagyományok, nem hittek az esélyegyenlőségben, nem voltak túl toleránsak; alapvetően stabilitásra, változatlanságra és konformitásra vágytak, és az államtól remélték gondjaik megoldását. Sokan pedig leginkább semmiben sem hittek, és mindenben kételkedtek. Boda Zsolt és Medve-Bálint Gergő pán-európai vizsgálatok adatait elemezve 2012-ben azt találta, hogy Európa új, keleti demokráciáiban a régiekhez képest többnyire alacsonyabbak, egyes esetekben jóval alacsonyabbak az intézményi és az interperszonális bizalmi szintek, ráadásul ezek az értékek jóval változékonyabbak is időben.[24] Ezt részben azzal magyarázták, hogy az újabb demokráciákban élők a hazai intézményeiket átpolitizáltnak, korruptnak és kevésbé hatékonynak tekintik. Szoros összefüggést találtak a gazdasági fejlettség és az általános intézményi bizalom között is, ami arra utal, hogy körkörös, egymást erősítő oksági mechanizmus áll fenn a fejlettség, valamint az intézményekbe és az embertársakba vetett bizalom általános szintjei között.
Nemcsak a magyar társadalom, de más instabil társadalmak is sebezhetők. A rendszerváltó országok mindegyike szenved az elkésett polgárosodás, a posztkommunista hagyaték és a tőkehiány bonyolult összhatásától, a gyenge elitkonszenzustól és az alacsony közbizalomtól. Az események és változások bizonyos összjátéka folytán, amikor a tekintélyek megroggyannak, könnyen megtörhet a demokráciát fenntartó elitkonszenzus, és teret nyerhet a tekintélyelvűség és az intolerancia, még stabil országokban is. Magyarországot a szomszédaitól megkülönböztették a puha átmenet sajátos kompromisszumai, az aránytalan választási rendszer mint alkotmányos probléma, az újra és újra visszatérő adósságspirál mint a politikai elit kompetenciahiánya, valamint Orbán Viktor személye a Fidesz élén, aki a centrumból kiindulva lépésről lépésre radikalizálódott, és a magyar alkotmányos rendszer és a társadalom gyengeségeit kihasználva tudatosan mondta fel a demokratikus konszenzust Magyarországon.
A poszt-orbáni világ tervezésekor a mára kialakult súlyos helyzeten kell úrrá lennünk. A magyar alkotmányos demokrácia különböző tényezők egymást erősítő hatására omlott össze, tehát számos tennivaló áll előttünk, hogy Magyarország újra demokratizálódjon. Holisztikus szemlélettel kell kialakítani az új rendet, ami ellenállóvá és fenntarthatóvá teszi az új demokráciát. Az alkotmány korrekciója mellett vissza kell majd szerezni a demokratikus intézmények vezetését, figyelmet kell fordítani a korrupció és klientelizmus visszaszorítására, a független média megerősítésére, valamint a civil kultúra terjesztésére demokratikus részvétel új, innovatív módszereinek felhasználásával. Ha nem sikerül fenntartható modernizációs modellt kialakítani, ami a társadalmi mobilitást szolgálja, és hitet teremt a polgárok számára, hogy van sikeres jövő, a demokrácia nem fog tudni meggyökeresedni. A demokratáknak mindenkihez szólniuk kell.
Rendkívüli feladatok ezek. De a súlyos válság, amibe Orbán Viktor rendszere süllyesztette az országot, alkalmat teremt, hogy gondolkozzunk, és egy jobb és ellenállóbb demokráciát építsünk fel. ■
- 84/85 -
JEGYZETEK
[1] Kristóf Luca: A politikai elit, in A magyar politikai rendszer - negyedszázad után, szerk. Körösényi András, Osiris - MTA TKPI, 2015, 69.
[2] Muraközy László: A hanyatlás anatómiája, in A bizalmatlanság hálójában - A magyar beteg, szerk. M. L., Budapest, Corvina, 2012, 157.
[3] Szalai Erzsébet: Az elitek átváltozása, Budapest, Új Mandátum, 1998.
[4] Sebők Miklós: "Privatizálni a privatizációt": Az organikus közgazdászok és a gazdasági rendszerváltás ideológiája, Századvég, 2017/3, 31-66.
[5] Ilonszki Gabriella: Számít-e az elit folytonossága? Politikatudományi Szemle, 2003/4, 112.
[6] Szelényi Zsuzsanna: Szétzilált ország: Hogyan bontotta le Orbán Viktor a demokráciát? Budapest, HVG360, 2023, 156.
[7] Transparency International Magyarország: CPI2008: A korrupció mértéke a gazdasági növekedés gátjává vált, 2008.
[8] Ilonszki (5. vj.)110.
[9] Jávor Benedek - Beke Zsolt Frigyes: Résztvevők és apatikusak: A társadalmi részvétel Magyarországon, Working Papers in Political Science, MTA TK Politikatudományi Intézet, 2012/10, https://politikatudomany.tk.hu/uploads/files/archived/6915_2012_10_javor_beke.pdf
[10] Nizák Péter: A nagykorú civil társadalom, Politikatudományi Szemle, 2010/2, 129-136.
[11] Andreas Schedler: Rethinking Political Polarization, Political Science Quarterly, 2023/3, 335-359, https://doi.org/10.1093/psquar/qqad038.
[12] Enyedi Zsolt: A voluntarizmus tere, in Két Magyarország, szerk. Gombár Csaba, Budapest, Osiris Kiadó - Korridor, 2005, 132.
[13] Stein Rokkan: State Formation, Nation Building and Mass Politics in Europe, in The Theory of Stein Rokkan, eds. Peter Flora - Stein Kuhnle - Derek W. Urwin, Oxford, Oxford University Press, 1999.
[14] Enyedi (12. vj.) 136.
[15] Magdolna Balázs - Zsolt Enyedi: Hungarian Case Studies: The Alliance of Free Democracts and the Alliance of Young Democrats, in Party Stucture and Organization in East-Central Europe, ed. Paul G. Lewis, Cheltenham, Edward Elgar Publishing, 1996, 43-65.
[16] Lánczi András: Konzervatív kiáltvány, Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor Kiadó, 2002.
[17] Mándi Tibor: Politikai gondolkodás, in A magyar politikai rendszer - negyedszázad után, szerk. Körösényi András, Osiris - MTA TKPI, 2015, 25.
[18] Balázs Zoltán: Political Theory in Hungary after the Regime Change, International Political Anthropology, 2014/1, 5-25.
[19] Ilonszki (5. vj.).
[20] Zsolt Enyedi: Illiberal conservatism, civilisationalist ethnocentrism, and paternalist populism in Orbán' Hungary, Contemporary Politics, 2024/4, 494-511, https://doi.org/10.1080/13569775.2023.2296742.
[21] Karen Stenner: The Authoritarian Dynamic, New York, Cambridge University Press, 2005.
[22] Tóth István György: Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalaságérzet és paternalizus a magyar társadalom értékszerkezetében: A gazdasági felemelkedés társadalmikulturális feltételei című kutatás zárójelentése, Budapest, TÁRKI, 2009, https://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_elemzeszaro_toth.pdf.
[23] Csepeli György - Prazsák Gergő: Az el nem múló feudalizmus, Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont, 2011, http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=261%3Aaz-el-nem-mulo-feudalizmus.
[24] Boda Zsolt - Medve-Bálint Gergő: Intézményi bizalom a régi és az új demokráciákban, Politikatudományi Szemle, 2012/2, 27-51.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző külpolitikai szakértő, CEU DI.
Visszaugrás