A 700 éves magyar közjegyzőség - mely valamikor a hiteleshelyek versenytársa volt, ma pedig örökösének tekinthető - kialakulásának itáliai gyökerei vitathatatlanok, míg a modern közjegyzőség szervezetére gyakorolt német és osztrák hatás egyértelmű.
Közjegyzőségünk története alig ismert a hazai közönség előtt, ezért szerény írásomban - vállalva a rövidítésben rejlő torzításokat - a latin gyökereket és a mai közjegyzőség legfőbb ágait szeretném bemutatni vázlatosan. A hazai közjegyzőség főbb vonalainak leírásában az 1874. évi XXXV. tc. előmunkálatainál lezártam vizsgálatomat, hiszen arról jelen folyóiratban részletes tanulmányt olvashatunk.
A modern kontinentális jog gyökerei a római jogba kapaszkodva szívják magukba azt az életerőt, mely a mai napig minden magánjogásznak a kiindulópontot jelenti.
A közjegyzőkkel és a közjegyzőséggel foglalkozó monográfiák történeti bevezetőjükben megemlítik, hogy a mai közjegyzők ókori elődje a tabellio volt. Ezt az állítást egy kicsit alaposabb vizsgálat után, csak fenntartásokkal fogadhatjuk el.
Ki volt a tabellio?
A tabellio olyan jogban jártas személy volt, aki állami engedély alapján - császári rendeletben meghatározott mértékű honoráriumért - azon magánszemélyeknek nyújtott segítséget, akik hivatalos jogi formát kívántak adni dokumentumaiknak.
A korabeli jogszabályok bizonyos jogügyletekben történő részvételüket tiltották, szabályozták közreműködésüket az okiratok elkészítésében, kötelezték őket az irodájukban tartózkodásra. Szabályozták továbbá a tabellio által készített okiratok bizonyító erejét, valamint formai érvényességi kellékeit.
A mai latin típusú közjegyzők és a tabelliok között három lényeges különbséget találhatunk:
- a tabellio nem állami kinevezés útján nyerte el hivatalát,
- a tabellio által készített okirat, bár érvényességéhez csak három tanú közreműködésére volt szükség, szemben más okiratok 5-7 tanújával, nem rendelkezett a fides publica-val azaz a közhitelesség vélelme nem illette meg,
- a tabellio-k nem őrizték meg okirataikat.
A különbségek ellenére a tabellio a mai közjegyzők előképe, jusztiniánuszi szabályozásuk modellje a római jog XII-XIII. századi újjáéledése során forrása volt a középkori közjegyzőség kialakuló szabályainak, és mintát adott az intézmény arculatának létrehozásához.1
1.a. Az ókori közjegyző intézményének megértését kezdjük neve eredetének vizsgálatával. nézzük, mit is jelent a tabellio szó, majd tekintsük át a munkájukra vonatkozó legfőbb szabályokat.
E kifejezéssel először Ulpianus iurisconsultus-nál egy Kr. u. 215 körül keletkezett feljegyzésben találkozunk (D.48.19.9.4.).
Maga a szó a tabella szóból ered, mely a tabula-tábla latin kifejezés kicsinyítőképzős alakja.
A tabula olyan fából készült táblácska volt, melyet viasszal vontak be, és egészen a Kr. u. III. századig levélírásra, ill. a magánjogi szerződések rögzítésére használtak a rómaiak.
1.b. Egy - ma már túlhaladott - vélemény szerint2, a rómaiak a tabelliókat más néven tabulariusoknak is hívták.
A tabulariusoknak azokat a közhivatalnokokat nevezték3 a császárkorban, akik tabulariumokban dolgoztak. A tabularium egyszerre jelentette a levéltárat, illetve a pénzügyeket intéző hivatalt.
A tabulariusok magánjogi szerződéseket nem foglalhattak írásba, magánszemélyek rendelkezésére nem állhattak.
A tabularius hivatalát eleinte állami, majd felszabadított rabszolgák, később pedig szabadon születettek látták el.
A rabszolgák tabulariusként való alkalmazását Arcadius és Honorius császárok tiltották meg 401-ben.4
Az V-VI. századi - főleg a Justinianus féle - császári törvénykezés lehetővé tette a tabulariusoknak, hogy néhány jogügyletben (akár írott, akár nem) közreműködhessenek.
Egy, 472. évi Leó-féle, constitutio szerint, a tabulariusok részt vehetnek magánjogi iratok szerkesztésében is.5
Justinus, Justinianus császár elődje, egy 521. évi constitutio-ban, egy vak végrendeletéről tesz említést, (C.6.22.8.) miszerint ahhoz, hogy egy ilyen végrendelet érvényes legyen, az okiratot 7 tanú jelenlétében egy tabulariusnak kellett írásba foglalni. Az iratot mind a tabulariusnak, mind a tanúknak, pecsétjükkel kellett ellátni.
Ha a végrendelkezőnél valamilyen okból nem jelenhetett meg tabularius, az érvényességhez egy 8. tanú jelenlétére is szükség volt.
Ha egy fideiussor (tartozáselismerő) nem foglaltatta írásba a jogügyletet, - egy 531. évi justinianusi constitutio értelmében (C.8.40.27. pr.) - a szóbeli kinyilvánításkor, melynek folyamán a kezes meghatározza, hogy milyen tartozás kifizetésére kötelezte magát, egy tabulariusnak kellett jelen lenni.
Ugyancsak egy, ebből az évből származó justinianusi constitutio (C.6.30.22.2a,2b) előírja, hogy a tabulariusoknak tanúként jelen kell lennie a hagyatéki leltár felvételénél, melyet az egyik örökös készít el, valamint, hogy külön tabularius működik azért, hogy az írástudatlan örökös helyett a hagyatéki leltárt aláírásával lássa el.6
Feltétlenül említést kell tennünk Justinianus 537-ben kelt, 44. Novella-ja egyik rendelkezéséről7, ahol a tabularius egy írástudatlan nő helyett ír alá egy, az írástudatlan nő megbízásából történő, tabellio által végzett jogügyletben.
Végül Justinianus 538-ban keletkezett 73. Novella-ja VIII. fejezetében (szintén a 6. pontban tanulmányozzuk részletesebben) két tabulariusnak (tabularioi) öt tanú jelenlétében kellet írásba foglalni egy írástudatlan nő jogügyletét.8
Összefoglalva a fentieket, a tabulariusok csak kivételes esetekben kaptak felhatalmazást arra, hogy magánszemélyek jogügyleteiben közreműködjenek, a magánszemélyek szerződéseinek írásba foglalását azonban többnyire csak tabelliók végezhették.
1.c. A középkorban a közjegyző latin neve notarius. A római forrásokban Kr. u. I. századtól szereplő notarius szó jelentése azonban teljesen más. Ebben a korban, mint a posztklasszikus időkben is, gyorsírót jelöl.
A notarius, etimológiailag a nota - jel szóból ered, mely szimbólumot, rövidítést jelöl, és amely arra szolgált, hogy a gyorsírásnál használják.9
A notariusok lehettek rabszolgák, felszabadított rabszolgák, vagy - kivételes esetekben - szabadon születettek, akik a politikai szónoklatokat, védőbeszédeket, leveleket vagy szerződéseket jegyeztek le, a gyorsírás jeleivel.10
A III. századtól notariusnak nevezték a császári, ill. más, magas rangú tisztviselőket, valamint az egyház szolgálatában álló titkárokat is.
A római notariusok jogi ismerettel nem feltétlenül rendelkeztek, és az állam sem ellenőrizte őket.
E két dolog különböztette meg őket a tabellióktól. A római notariusokat a mai közjegyzőkkel nem vonhatjuk párhuzamba őket.
2. A római jog egészen sokáig szinte kizárólag verbális jogügyletekre épült. A litterálügyletek elterjedése a köztársaság kor végére tehető, de a tabelliokra vonatkozó első, már említett ulpianusi feljegyzés keletkezése a Kr. u. III. században keletkezett.11
Amikor arra keresünk magyarázatot, miért csak a III. századtól kezdett el fejlődni Rómában a tabellionatus, meg kell vizsgálnunk a 212. évi constitutio Antoniniana hatásait, mely rendelet alapján minden szabad ember, aki a Római Birodalom területén lakott, római polgárjogot nyert.
E rendelet szerint a görög jogrend alatt élő görög lakosok is római polgárokká váltak. Ezt azért fontos tudni, mert a görögöknél az írásba foglalt jogügyletek roppant jelentős szerepet játszottak.12
Jóllehet ezek az írásba foglalt jogügyletek nem voltak közokiratok, a gyakorlatban mégis, a jogi aktust rögzítették, és ha rendelkezetek a küria-nak nevezett klauzulával, ugyanolyan bizonyító erejük volt, mint a közokiratoknak, minthogy a hellén jog nem ismerte13 a jogügylet tartalmával szembeni bizonyíték létezését.14
Ez az alapvető szemlélet hatással volt a késői római jogra pl. a stipulatiok terén, mely kizárólagosan írásos szerződésforma lett.15
A görög hatást jól láthatjuk majd az okiratok görög elnevezésében is.
3. A tabelliok működését több császár is szabályozta. A császári rendeletek közül meg kell említenünk Leo, Diocletianus és Constantinus rendeleteit, mielőtt Jusztiniánusz számunkra is oly lényeges szabályait áttekintenénk.
A tabelliokra vonatkozó szabályozás jórészt az általuk készített okirat bizonyító erejéhez kapcsolódik, az előírások célja e bizonyító erő és a bennük foglalt tények valódiságához fűződő hit megvédése a hamisításoktól.
A rómaiak szemben az egyiptomiakkal, akik mindig is használtak papiruszt az íráshoz, csak a III. századtól kezdték papiruszra vetni leveleiket, és fontos irataikat.16
Korábban ún. tabula cerata-kat használtak a magánjogi szerződések írásba foglalásához, mely a III. századtól eltűnik és helyét a tabellio papíruszra írt okiratai veszik át.17
A szerződések és nyugták írására diptychonokat és triptychonokat használtak. Elnevezésük attól függött, hogy hány lapból fűzték össze az okiratot. Ezek a lapok fa, vagy fémtáblák voltak, melyeket viasszal vontak be.18 A végrendeletek megírásához sokszor három tábla sem volt elegendő. Az egyetlen végrendelet, mely fennmaradt, egy hat táblából álló polyptychon.19
A diptychonok 2. és 3. belső oldala tartalmazza a jogügylet lényegét. Ezt a scriptura interior-t úgy védték a hamisítóktól, hogy táblákat kilyukasztották, és átfűzve becsukták. Mihelyst ez megtörtént, az aki számára az irat készült, valamint néhány tanú pecsétjükkel látták el azt.20
A pecsétnek az antikvitásban ugyanolyan szerepe volt, mint a ma használatos aláírásnak (amit akkor még nem ismertek).21 Az a fél, akivel szemben az okirat készült, szintén pecsétjével erősítette meg, hogy a tábla belsejében foglaltakat sajátjának ismeri el. Ezt bizonyították a tanúk is.
A scriptura exterior tintával írott szöveg volt a fatáblák külső oldalain, mindenki számára olvashatóan.
A triptichon scriptura interiorja szintén a 2. és 3. oldalakon volt található és ugyanúgy zárták be, mint a diptichon esetében.
4. A római okiratok stílusuk szerint lehettek syngraphak, chirographumok, vagy testatiok.
Syngrapha-t általában az adós és hitelező közösen írták, főként adósságlevelek esetén, míg a chirographum22 olyan egyes szám első személyben megírt okirat, ahol az adós a saját nevében beszél.23
A tabelliok okiratai között gyakoriak voltak chirographumok.24
A testatio25 egy olyan személytelen ill. tárgyilagos stílusban íródott jelentés, mely arról tudósít, hogy egy jogi aktus lezajlott. (pl. A eladott B-nek egy földterületet) Fontos, hogy az e fajta iratok végső formába öntésekor bizonyos számú (hat-nyolc) tanú legyen jelen. A testatio egy "magánjogi aktus tanúsítványa".26
5. A magánjogi (idiochirum) illetve a tabellio által szerkesztett, és 472 óta instrumenta publice confecta-nak nevezett okirat mellett, a rómaiak ismerték az ún. instrumentum publicum-ot (közokirat) is, mely élvezte a publica fides-t. Ezeket közhivatalokban készítették.
Instrumentum publicumot akkor készítettek, amikor alkalmazása kötelező volt, pl. adoptio, emancipatio27, vagy felszabadítás esetén.
Az instrumentum publicum-hoz hasonlóak az apud acta, ill. apud gesta iratok, azaz a közhivatalok lajstromába bejegyzett dokumentumok. Konstantinápolyban ezt a bejegyzést a magister census végezte, a provinciákban a helyi hatóságok.28
Constantinus korától kezdve az ajándékozáshoz olyan okirat kellett, amit a tanúknak kellett pecsétjükkel ellátni. Az ilyen okiratot pl. apud acta kellett bevezetni. Constantinus e gyakorlatot elrendelte az ingatlanok adásvételénél is.29
Az okiratot, akár ajándékozásról volt szó, akár adásvételről, a jogosult a hatóság előtt felolvasta, és miután az ajándékozó/eladó beleegyezését adta, az iratot bevezették a nyilvános jegyzékbe.
Az V. sz.-tól ugyanígy a végrendeleteket is be lehetett jegyeztetni a bíróságon, vagy a helyi hatóságnál; az ilyen végrendeleteket nevezték később testamentum apud acta conditumnak.
Ezek a hivatalos szervek jegyzékeiben szereplő okiratok mind rendelkeztek publica fides-szel. Az eljárást insinuatio-nak nevezték.
A közokirat és a tabellio által készített okirat tehát eltért egymástól, de látható, hogy a tabellio- és a tabularius-ra vonatkozó szervezeti, fegyelmi és hatásköri előírások sokban hasonlítanak a közjegyzőre vonatkozó mai szabályokhoz, míg a közokirat létrejöttének módja, ahogy feljebb olvastuk alig változott.
Justinianus előtt, egyedül Leo foglalkozott külön a tabellio által készített okirattal, 472-s constitutio-jában. (C.8.17.11.) Leo kimondja, hogy aki instrumentum publice confectum-ot tud felmutatni, (tehát tabellio által szerkesztett okiratot)30 előnyt élvez azzal szemben, aki csak magánjogi aktával (idiochirum) kívánja bizonyítani ezen állítását.
Ezt az elsőbbséget akkor is élvezi az instrumentum pulice confectum-mal rendelkező okirat, ha keltezése csak későbbi, hacsak az ezzel szembe állított magánjogi iratot három, hitelt érdemlő tanú aláírása nem igazolja.
A 472-ben kelt rendelet szerint a tabellio által szerkesztett okirat bizonyító ereje nagyobb, mint az aláírás nélküli idiochirum-é, és egyenértékű a három tanú által aláírt idiochirum-mal.
A tabellio-k által szerkesztett okiratok azonban nem rendelkeztek fides publica-val sem Leo, sem Justinianus korában.31
6. Diocletianus, hogy letörje a III. század végének erős inflációját, 301-ben kiadta híres Edictum de pretiis című rendeletét, melyben az árucikkek és szolgáltatások árát maximálta.
A törvény megszegőit akár capitale periculum-mal is sújthatták.32
A tabellio-kra vonatkozóan, Diocletianus előírta, hogy egy szerződés, ill. császárnak vagy magas rangú tisztviselőnek írott beadványért levél száz soráért maximum 10 denariust kérhetnek el.33
Összehasonlításul, egy calligraphus szintén elkérhetett 10 denariust egy 100 soros szövegért, egy notarius (gyorsírást oktató tanár) pedig diákonként 75 denarius fizetést kapott havonta.34
7. A tabellio az okiratot székhelyén készítette (statio), mely az adott település forumán vagy valamely más forgalmas helyén állt.
A tabellionak voltak alkalmazottai is. Az okiratot sokszor az alkalmazottak készítették.35
Jusztiniánusz állami koncesszió alapján engedélyezi a tabellio működését. Előírja továbbá, hogy a tabellionak statio-jában azaz székhelyén kell eljárnia.36
8. A tabellio az okirat készítése során e1őször egy okiratvázlatot készített (scheda), melyet a felek aláírtak. A vázlatban még lehetett javítani, az elkészült okiratban már nem. Az egyiptomi görög37 tabellio-k iratai a datálással kezdődnek. A dokumentumok datálásának alapja a Diocletianus és Justinianus közötti időszakban (300-527) az éppen akkor hivatalban lévő konzulok működése volt.
Valószínű, hogy egy császári rendelet az V. század 70-es éveiben vezette be azt a gyakorlatot, hogy a konzulok neve mellett az indictio-t is meg kellett adni. Ez, mint már korábban említettük, egy-egy tizenöt éves periódust jelölt két adókivetés között.38
Az első indictio-s periódus 312-ben kezdődött. Jusztiniánusz császár 47. novellája kötelezővé teszi, hogy az indictio jelölésén túl, az éppen uralkodó császár és hivatalban lévő konzul nevét.39
A keltezést a köszöntőformula követi, ahol a kötelezett a kedvezményezettet köszönti, majd a kötelezett elismerő nyilatkozata vezette be a jogügylet leírását. A személyes hangnem ellenére az okiratot nem a felek, hanem a tabellio vagy egy alkalmazottja írja.
Az Egyiptomban és a hellén befolyás alatt álló területeken különös jelentősége volt az okiratzáró formulának a küria-nak, mely mint már láttuk megkérdőjelezhetetlenné tette az okiratba foglalt tényeket.40
A IV. században már előfordul, de csak az V. században válik általánossá a tanúk alkalmazása a tabellio által készített okiratoknál. A tanúk azt igazolják az okirat végén, hogy jelen voltak az okirat felolvasásánál és, hogy az okirat tartalma megegyezik a kötelezettséget vállaló fél akaratával.41
A tanúk nyilatkozatát követi a tabellio záróformulája. Az okiratot nem mindig a tabellio írta, de ezt a záróformulát általában ő.
9. Jusztiniánusz számos, a tabellio-kat érintető szabályt bocsátott ki42 (a Codex-ben több rendelkezést találunk, de különösen fontos a Cod. Iust. 4,21,17 valamint a 44. a 47. és 73.43 novellák).
A Codex szerint az írásbeli szerződéseket vagy a felek írták, vagy tabellio-t vontak be. Ez utóbbi esetben azonban az okiratot fel kellett olvasni a felek előtt és a feleknek ki kellett jelenteniük, hogy az megfelel az akaratuknak. Ezt hívták completio-nak. A completio mellett további érvényességi feltétel az absolutio. Az absolutio a felek jóváhagyását, az okiratnak a felek részére történő kiadását jelentette.
Jusztiniánusz megtiltotta, hogy az okiratvázlatoknak bármiféle érvényességet tulajdonítsanak, valamint előírta, hogy a completio-t és az absolutio-t a tabellio-nak személyesen kell végeznie.44
A jusztiniánuszi szabályozás a római írásbeliség kiteljesedését jelenti. Róma, mely eredetileg csak szóbeli jogügyleteket ismert áttért az írásbeliekre, és csak a kisebb jelentőségű magánjogi ügyletek kötnek szóban a VI. században.
Kialakul az okiratok osztályozása a magánokirat és közokirat, és valahol e kettő között helyezkedik el a tabellio-k által készített okirat. A különféle okiratok különféle bizonyító erővel rendelkeznek.
Jusztiniánusz szabályozása - hódításai révén - Itáliában is termő talajba hull. Ez azért különösen fontos, mert nyugaton nem volt - a hellén gyökerű kelettel szemben - hagyománya az írásbeliségnek. Ravennában működnek tabellio-k, akik illeszkedve a birodalmi szabályozásba külön gyakorlatot alakítanak ki. A ravennai a tabelliok külön céhbe tömörültek a VI. században a primicerius vezetése alatt.45
A jusztiniánuszi szabályozás sem tudta egységessé tenni az egyre inkább széthulló birodalomban a tabellio-k eljárását, melyet a gazdaságilag fejlett keleten a sokszínűség, míg a válságát élő nyugaton a szűk körű elterjedtség jellemzett.46
A közjegyzői, tabellio-i szervet és szabályozás továbbélésével találkozhatunk Bizánc területén. A bizánci közjegyzőket gyakorlatilag a Cod. Just. 4. 21. 17. és a Novellae 44, 47, 73 szabályozta.
Anyagi felelősségük nem volt ügyfeleikkel szemben, abban az esetben, azonban ha jogellenes ügylet létrehozatalában segédkeztek fegyelmi felelősségüket nagyon szigorúan szabályozták.47
Más fegyelemsértés esetén egyszerűen megvonták tőlük a működésükhöz nélkülözhetetlen állami koncessziót. Bizáncban a császári szabályozás (epharen) pontosan meghatározta a közjegyzővé válás követelményeit, az ünnepélyes beiktatást, a közjegyzői munkadíjakat, korlátozta a közjegyzők közötti versenyt, valamint Konstantinápoly területén 24-ben maximálta a közjegyzők számát. A vidéki közjegyzőkről nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre.48
Meg kell említenünk Bölcs Leó császár (886-911) rendeletét, mely a tabellio-k testületeinek feladatává teszi az utánpótlás képzését.49
A bizánci közjegyzőség és ezzel a tabellio intézménye is eltűnik Konstantinápoly 1453. évi eleste után.
A felvirágzó Nyugat-Európában a gazdasági élet élénkülése szükségessé tette az írásbeli okiratok alkalmazását. A közjegyző, notarius intézményének megjelenése a XI-XIII. századra tehető.50
Ez az a korszak, amikor Európa máig tartó kulturális hagyományait kialakítja, szellemi, anyagi fölényét a világ más régióival szemben megszerzi. Ez az a korszak, amikor mai magánjogunk a római jog termő magjából a glosszátorok és kommentátorok keze alatt Itália északi részén alakot ölt.
1. A notarius eredetileg bírósági írnok, titkár volt. Ebben az értelemben használták a kifejezést a VI. századtól kezdve.
A X-XI. században Észak Itáliában egyre gyakoribbá válik, hogy a bírák nem maguk készítenek okiratokat51, hanem először esetileg, majd általánosan bízzák meg a bírósági írnokot ezzel a feladattal.52
A bírói megbízás alapján készített okiratot közhitelesnek tekintették. A későbbiekben azonban a notarius által készített azon okiratokat is, melyekre vonatkozóan nem kapott külön felhatalmazást közhitelesnek fogadták el. Ennek a folyamatnak az eredményeként jelenik meg a XI-XII. század fordulóján a bíróságtól független közjegyző, bár a bírósággal fennálló kapcsolatot jelzi még a XIII. században is élő iudex et notarius cím. A közjegyzők a XIII. században szerte Itáliában elterjednek annyira, hogy kijelenthetjük, hogy a XIII-XIV. századi olasz történelem szinte kizárólag csak a közjegyzői okiratokon keresztül tanulmányozható.53
A céhbe egyesült közjegyzők politikai tényezővé váltak, a nép barátai, gyakran lázítói voltak. Jelentőségük a tömeges szerződésszerűségen alapult, mely a XIII. században már Firenzében és környékén 600 közjegyzőt tudott eltartani. Firenze, és - a még több közjegyzőt eltartó tudományos központ - Bologna között vita tárgyát képezte, hogy honnan is eredeztethető valójában a közjegyzőség. Bologna a korabeli európai tudományosság központja,
Firenze a bimbódzó olasz irodalmi nyelv bölcsője volt.54
2. A közjegyzők a bíróságoktól való függetlenedésük után kinevezésüket a pápától, a német-római császártól (az első császári kinevezések 1180-ra vezethetők vissza) és ha ún. városi jogú közjegyzők voltak a város vezetésétől nyerték.55
A császári cím és kinevezés mellett a közjegyzők előszeretettel szerezték meg a pápai címet, hogy egyházi bíróságok előtt is eljárhassanak. A pápai kinevezést közvetlenül a pápától vagy annak egy delegátusától lehetett elnyerni. A közvetlen pápai kinevezéshez vagy jó kapcsolatok, vagy kiemelkedő tudásbeli tekintély kellett. A császári kinevezés is lehetett közvetlen vagy közvetett. Mindkét uralkodó adhatott delegátusainak úm. bianco kinevezési jogot, miszerint meghatározott számú alkalmas személyt közjegyzőnek nevezzen ki. A kinevezéshez megfelelő tekintélyű ajánlóra is szükség volt, valamint a közbenjárásért megfelelő "donatio"-k illették a segítőket.56
A közjegyzővé történő kinevezés feltétele volt, hogy a kinevezendő személy jelentkezzen valamint, hogy vizsgát tegyen latin nyelvből, helyesírásból és jogi ismeretekből.57
A pápai és császári közjegyzők illetékessége nem volt területileg kötött, a hatalmi befolyási helyzettől függően gyakorlatilag mindenütt eljárhattak a korabeli Európa területén58, az egyetlen feltétel az volt, hogy - ahol volt ilyen - a közjegyzőknek felvételüket kellett kérniük a helyi közjegyzői kollégiumba.59
3. A közjegyzők Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban érdekeik védelmében kollégiumokba tömörültek. A kollégiumok nemcsak a notarius-ok hivatali eljárását szabályozták, de a magánéletükre vonatkozóan is normákat alkottak, pl. tartózkodniuk kellett a szerencsejátékoktól és a kocsmalátogatástól, valamint gondoskodniuk kellett elhalálozott társuk temetéséről, illetve bizonyos testületi rendezvényeken részvételük kötelező volt, úm. miselátogatás stb. stb.60
A kollégiumok a belső rendfenntartásán túl a külső érdekvédelemmel is foglalkoztak. A kollégiumot a primicerius vezette, de általában voltak vizsgálók és pénztáros, a syndicus.
4. A közjegyzők származásuk szerint általában inkább a városi vállalkozó, iparos polgárság köréből kerültek.61 Németországban nagy számban vannak közöttük városi patrícius származásúak62, míg Németalföldön a városi középosztály adja a közjegyzőket.63
Itáliában az okirat az erős városi, polgári életforma része volt, az írás bizonyos fokú ismerete már a XIII. században hozzátartozott az általános műveltséghez, vagyis a városi származásúak komoly szellemi fölénnyel rendelkeztek a többiekkel szemben.
A közjegyzőség elterjedési területét tekintve megállapítható, hogy északon általánosabb a klerikusi állapot, míg délen inkább világiak a közjegyzők.64
5. A közjegyzőség elterjedésében a katolikus egyház komoly szerepet játszott, miután III. Sándor pápa 1180-ban a közjegyzői okiratot, mint érvényes bizonyító eszközt ismerte el.65 Ezt az elismerést országról országra az egyházi bíróságokon keresztül mindenütt érvényesítették, elsősorban azonban - a korban rendkívül széles hatáskörű - egyházi bíráskodásában.
A közjegyzőség elterjedését erősítette, hogy 1215-ben, a 4. lateráni zsinat 38. kánonja elrendelte, hogy az eljárásokról készült jegyzőkönyveket lehetőleg közhiteles személy jegyezze le.66 Ez a személy pedig a közjegyző volt. A közjegyzői okirat a fentieknek megfelelően széles körben először az egyházi peres eljárásban nyerte el közhiteles bizonyító erejét. A XIV. század végére a közjegyzői okirat Nyugat Európában a világi gyakorlatban is közokiratnak tekinthető.
A közjegyzőség - ahogy láttuk - Itália északi részéről került át Európa más országaiba. A XIV. században már mindenütt találkozhatunk közjegyzőkkel. A közjegyzők szinte minden fajta okirat elkészítésében részt vehettek67, legjelentősebb ténykedésük azonban a ténytanúsítások körén belül volt, ugyanis a legfontosabb politikai események jegyzőkönyveit is notarius-ok szerkesztették.68
A közjegyzőktől nem volt idegen, ahogy Európa más országaiban ma sem az, a peres képviselet.69
6. A XII. sz.-ban, Bolognában, a római jog tanulmányozása divatjának köszönhetően a Corpus Iuris Civilis számos fejezetét behatóan vizsgálni kezdték.
A római jog ezen felfedezésének következményeként a kontinens több országában sok római jogi szabályt, mely a tabelliókra vonatkozott, alkalmazni kezdtek a közjegyzői gyakorlatban.
A közjegyzői képzést az Ars Notarialis-t számos egyetemen tanították. Az elméleti tanulmányokat általában néhány éves közjegyző melletti gyakorlat egészítette ki.70
Az Ars Notarialis-t eredetileg, ahogy az a nevében is látható, az artes-en és nem a jogtudományon belül oktatták. Nem tudjuk, hogy az oklevélszerkesztés és a közjegyzői ismeretek oktatása mikor vált el egymástól, de azt tudjuk, hogy a bolognai egyetem atyja, a glosszátor iskola megalapítója Irnerius mester foglalta először össze a XI. században a formulákat notarius-ok számára.71
Az ars notaria doktorai, akik egyetemi elfoglaltságuk mellett gyakorló közjegyzők is voltak, egyúttal retorikát is tanítottak, aminek az ismerete előfeltétele volt a közjegyzőség tanulásának.72
A közjegyzőség latin formájának kialakulására nagy hatással volt a glosszátorok tevékenysége, akik Jusztiniánusz 44, 47, és 73 novelláját az ún. Authenticum-ban tették közzé latin fordításban. Az ókori minta nagyban meghatározta a közjegyzőség középkori és a hagyomány alapján, modern szabályozását is.73
A XIV. században vizsgára jelentkező közjegyzőnek legalább négy évi grammatikai, és két évi notarius-i képzést kellett igazolnia, akadtak azonban olyanok is, akik némi grammatikai képzés után a gyakorlatban fejlesztették tudásukat.74
7. A közjegyző működésének nélkülözhetetlen eszköze volt a formuláskönyv azaz a mintatár. A formuláskönyveket az egyes oklevelekből a konkrét eseményekre utaló mozzanatok kitörlésével, és némi absztrakcióval, az általános jellemzők kidomborításával szerkesztették ügyelve arra, hogy a tipikus jogügyletek mindegyike megtalálható legyen. A formuláskönyvek uralma a XV. századig tartott, amikor a tanult jogászréteg átvette az irányítást, és az addig használt mintatárak vulgarizálódtak, általános használatuk lassan csökkent.75
A formuláskönyvekben és summakban a közjegyzők jogfejlesztő tevékenysége mutatkozik meg akként, hogy képesek voltak rendszert alkotni és összefüggéseket keresni akkor, amikor még nem volt egyetlen joganyagnak sem átlátható, rövid, összefoglaló kódexe, képesek voltak absztrachálni és az általánost, a nélkülözhetetlent, a mindig megjelenőt keresni az egyes jogügyletekben.
Az ars notarialis kiemelkedő tudorai közül meg kell említenünk Rainerio da Perusio-t (1211-1227),76 Salatiele professzort (megh. 1274/75 k.)77 valamint a bolognai Rolandino Passagieri-t (kb. 1217-kb. 1300)78, aki a kor tudományos életének elismert személyisége volt. Művei közül hármat mindenképpen meg kell említenünk. A közjegyzőség elméletébe vezeti be az olvasót a Tractatus de notulis című munka, míg a második a Summa artis notariae79 valóságos kódexe lett a közjegyzőségnek.
A Summa, mely 1256 körül keletkezhetett három részre osztható. Az első rész hét fejezetben a szerződési jogot ismerteti, elkülönítve a jobb megértés érdekében a szerződéseket a szerződés tárgya és jogcíme szerint. A második rész egy fejezetben a végrendeletekre vonatkozó ismereteket, míg a harmadik rész, szintén egy fejezetben, az ítéleteket mutatja be. A befejező utolsó fejezetben az iratok sokszorosításáról és más általános tudnivalókról olvashatunk. A szerző minden fejezetet elméleti bevezetéssel kezd, míg az egyes formulákhoz magyarázatokat fűz.80
Passagieri harmadik műve a végrendeletkészítés rejtelmeibe vezeti be a tudnivágyókat, Flos ultimarum voluntatum címmel.
8. A közjegyző jegyzőkönyvének eredeti példányát rövidített formában készítette el (imbreviatura), ami annyit jelentett, hogy bizonyos állandóan előforduló részeket csak jelzett. A jelzett részeket csak később egészíti ki a teljes szövegre, jegyzi le egy könyvbe és őrzi meg protokollumszerűen az általa írásba foglalt okiratok sorozatát.81
A rövidített részek kiegészítése a közjegyző segédjének, írnokának volt a feladata, melyből remekül megtanulhatta az ars notarialis-t.
A rövidítéseket tartalmazó imbreviatura könyvek nagyon elterjedtek voltak a XIV. században.82
Az okiratok szerkesztése meghatározott formák szerint történt, amit mindig be kellett tartani. Az oklevél Isten nevének említésével kezdődött, utána az év, hó, nap, óra és hely leírása következett, majd a pápa vagy a császár neve és uralkodási éve, a közjegyző és a tanúk neve és a felek megemlítése. Ezt követi az ügylet részletes és pontos leírása. Az okirat végén a közjegyző nem pecsétet, hanem kézjegyét helyezte el. Ezek a középkori közjegyzői kézjegyek, rendkívül bonyolult, szép rajzolatú aláírások, melyet mindig csak egy közjegyző használt.83
A közjegyzői okirat egy példánya mindig a közjegyző őrizetében maradt. Erre az ún. őspéldányra a közjegyzőnek nagyon kellett vigyáznia. Javítani csak a felek együttes és kölcsönös egyetértése mellett lehetett. A közjegyző halála után a javítást egy a kollégium által kijelölt bizottság végezte.84
9. A közjegyzői okirat egyik lényeges sajátossága, hogy közvetlenül végrehajtható. A végrehajthatóság gyökerei már a XII. században megtalálhatók, de a XIII. században Toscana-ban jelennek meg az első végrehajtható okiratok. A XIV. században általánossá válik a végrehajthatóság Itálián kívül is pl. Franciaországban.
Spanyolországban 1396-ban törvény rendeli el a végrehajthatóságot, míg Németországban csak a XVI. században terjed el széles körben.85
10. A közjegyzői okiratok értéket jól tükrözi az értük fizetett munkadíj. A közjegyzői okiratok jóval drágábbak voltak, mint egy átlagos városi írnok által írt levél.86 A közjegyzői okiratok árát valószínűleg meghatározta az okirat hossza és az azt készítő közjegyző tekintélye.87
A közjegyzők anyagi helyzetére jobban rávilágít, ha felhívjuk a figyelmet, hogy a klerikus státuszban lévő közjegyzők közül többen egyházi javadalmakban is részesültek, illetve a világiak pedig még külön városi szolgálatokat is elláthattak. Vagyoni körülményeik alapján megállapíthatjuk, hogy bevételeik jó anyagi körülményeket biztosítottak nekik, ha nem is tartoztak a kor anyagi értelemben vett "felső tízezrébe".
11. Az európai közjegyzőség történetének lényeges eseménye az 1498-as Freiburg-i Német Birodalmi Gyűlés döntése, mely a közjegyzők megfelelő gyakorlata, ellenőrzése és képzése érdekében elhatározta a közjegyzőség egységes szabályozását, hogy a Birodalom "igazgatása alá tartozó közjegyzőket rendszeresen meg kell vizsgálni".88 Ennek eredményeként I. Miksa kibocsátotta 1512. október 8-án a birodalmi közjegyzői rendtartást.
A rendtartás kettős célt tűzött ki maga elé egyrészt csak alkalmas személyek kaphassanak közjegyzői kinevezést, másrészt a kinevezett közjegyzőket rendszeresen vizsgálják, és ellenőrizzék.89
A közjegyzői rendtartás a közjegyzőt a köz szolgájaként jellemzi. (rei publici serviens), meghatározza kinevezése és képzése rendjét90, felelősségét és a közjegyzői okiratokra vonatkozóan tartalmaz előírásokat.
Az egységes közjegyzői rendtartás ellenére a német közjegyzőség fejlődését a területi sajátosságok előtérbe kerülése jellemezte és jellemzi a mai napig. A XVII-XVIII. században a tartományi vezetők (Pfalzgraf és őrgrófok) kinevezési jogkörét a tartományi parlament szűkítette (1610 Würtemberg-i Tartományi rendtartás), míg másutt a tartományi törvénykezés teljesen szabad kezet kapott (pl. az 1793. évi porosz bírósági rendtartás, mely közjegyzői rendtartást is tartalmazott, vagy később 1889-ben a Baden-i Közjegyzői Rendtartás, 1861. évi bajor Közjegyzői Rendtartás). Említést érdemel a Napóleon által teremtett bábállam, a Rajanai-Szövetség területén 1803. március 16-án bevezetett francia közjegyzői szabályozás.
Az egységes Németországban modern közjegyzői törvény először 1937-ben született, amit az 1961. évi Szövetségi Közjegyzői Rendtartás (Bundesnotarordnung, a továbbiakban: BNotO.) váltott fel. A Szövetségi Közjegyzői Rendtartás hatályát terjesztették ki az új szövetségi tartományokra is a német egyesülés után, hatályon kívül helyezve az NDK, állami közjegyzőségre vonatkozó rendelkezéseit. Németország területén ma vegyes közjegyzői rendszerrel találkozunk pl. Württemberg tartományban hivatalnok közjegyzőség azaz Beamtennotariat, míg a porosz utódállamokban az ún. Anwalts-Notariat működik, de a BNotO hatályának a volt szovjet megszállási zónára kiterjesztése során egyértelművé vált, hogy a latin típusú, szabad foglalkozású közjegyzőség a legalkalmasabb forma a közjegyzői tevékenység során jelentkező feladatok megoldására.
12. Franciaországban a virágzó középkorban, az ország jogi megosztottságának megfelelően északon és délen eltérő gyakorlat alakult ki. Északon (pays de droit coutumier) a közjegyzői okiratok csak pecséttel voltak érvényesek, míg délen (pays de droit ecrit) a közjegyzői kézjegy önmagában is elegendő bizonyító erőt jelentett, amit az 1304-ben kiadott Amiens-i királyi ordonance is megerősített.
A közjegyzőség a világi bíróságok mellett létesített oklevélkészítő irodákból eredeztethető, melyeket a XIII. század végén egy tabellio-nak nevezett klerikus vezetett. A XIII. század végén a párizsi közjegyzők testvéri szövetséget (confrerie) alakítottak.91
IX. (Szt.) Lajos (1226-1270) király elkülönítette a peres és peren kívüli eljárásokat, teljes egészében a közjegyző hatáskörébe utalva ez utóbbiakat, egyúttal megszüntetve a közjegyzőknek a bíróságoktól való függését. Közjegyzőségről Franciaországban, tehát Szt. Lajos király uralkodásától számítva beszélhetünk.92
Szép Fülöp (1285-1314) király 1301. évi rendeletével 60-ban maximálta a párizsi közjegyzők számát. Az 1303. március 23-i királyi ordonance szerint a király magának tartotta fenn a jogot a közjegyzők kinevezésére. Elrendelte továbbá, hogy a közjegyzők okirataikat nyilvántartókönyvekbe vezessék, melyet haláluk után a bíróság vett át megőrzésre.93
A közjegyzők fenti helyzete, és a jog megosztottsága egészen a forradalomig tartott.
Az 1803. március hó 16-án hatályba lépő közjegyzői törvény mérföldkő volt az európai közjegyzőség történetében. A modern közjegyzőség ezen időponttól eredeztethető. A törvény meghatározása szerint a közjegyző olyan közhivatalnok, aki azokról az ügyletekről és szerződésekről, melyeknek a felek közhiteles jelleget kívánnak biztosítani a közhitelességi tekintélyt ad, s az ügyletek biztosítása céljából azokat letétben megőrzi.
A törvény rögzíti mindazokat az elveket, melyek a polgári közjegyzőségre annyira jellemzőek, mind a közjegyző tevékenységére tekintettel, mind a szakmai érdekképviselet szempontjából, mind pedig a közjegyzővé válás kritériumaival kapcsolatban.94
A közjegyzőség Franciaországban egységes nemzeti intézménnyé vált, mely a latin típusú közjegyzőségen belül olyan sajátosságokat hordoz, melyek sehol másutt nem találhatók meg így pl. meghatározott esetekben a közjegyzői irodák eladásának, öröklésének lehetősége.
Meg kell említenünk, hogy a jelenleg Franciaországhoz tartozó Elszász-Lotharingiában továbbra is a német közjegyzői rendszer maradt életben.
13. Az előbbiektől teljesen eltérő a közjegyzőség sorsa Angliában. Az angol jog nem a római jog gyökerein95 erősödött meg és fejlődött ki.
Az angol közjegyzőség történetét négy részre oszthatjuk. Az első korszakban gyakorlatilag csak külföldiek, pápai vagy császári közjegyzők jártak el Angliában. A második korszak a XIII. századtól a reformációig, míg a harmadik a reformációtól 1760-ig, a negyedik pedig a Harrison v. Smith (1760) eset eldöntésétől napjainkig tart."96
Az első közjegyzői okirat 1257-ben jelenik meg a szigeten. A közjegyzők többsége azonban külföldi. John of Canterbury 1279. évi kinevezése ad lökést az intézmény fejlődésének.97
A második korszak nyitányát jelentette II. Edward rendelete, mellyel 1320-ban megtiltotta a császári és pápai közjegyzők működését. A király intézkedésének következtében lelassult a közjegyzőség fejlődése, de nem tört derékba, viszont teljesen más irányban indult el mint a kontinensen.
A közjegyzőket főként az egyházi bíróságok alkalmazták, miután a XIV. század közepétől minden püspöki székhelyen legalább egy közjegyző alkalmazása kötelezővé vált. Az angol közjegyzőket a Canterbury érsek mint a pápa delegátusa nevezte ki. Egy 1402-ben készült összeírás szerint a londoni püspökség területén 61 közjegyző működött. A közjegyzői okiratok alkalmazása csak szűk körben terjedt el, hiszen a közjegyzői kézjegy mellett a ténytanúsításokhoz még külön pecsétre is szükség volt és a common law bíróságok - a világi bíróságok - nem szívesen fogadták el az okiratot, mint bizonyítóeszközt. A közjegyzők munkájának csak csekély részét képezte a szerződések előkészítése. A közjegyzők nem vezettek ügykönyveket, nem szerveződtek külön szervezetbe.
A közjegyzők mellett a XIV. században megjelentek az ún. közírnokok - scriveners98 -, akik a 1373-ban században kamarát alapítottak.
Az angol jogi hivatások között az egyes törvényszékek előtti eljárási kizárólagosságért folytatott küzdelem csak a XVI. században válik élessé.
A notary public okiratait külföldön teljes mértékben elfogadták, míg hazai megbecsültsége otthon, a Common Law bíróságok már említett hozzáállása miatt, nem volt magas.
Az angol jog hagyományos álláspontja szerint a tényeket elsősorban tanúk igénybevételével kell bizonyítani, írásbeli bizonyítékoknak csak kivételes esetekben van helye (pl. affidavit). Az okiratok a bennük foglalt tények tekintetében csak a kiállítóval szemben jelentenek bizonyítékot.99
Az angol közjegyzők ma is egyházi alkalmazottak. Eredetileg, mint láttuk a Canterbury érsek, mint a pápa delegátusa nevezte ki őket. A reformáció után ez a jogkör a Court of Faculties-re szállt át, mely az Canterbury érsek egyházi bírósága. A XIX. században ugyan több törvény szabályozta a kinevezést, formailag a notary public a mai napig egyházi tisztviselő.100
Ma az angol közjegyzők három egymástól elkülönülő csoportra oszthatók, az un. District notaries-ra, akik csak meghatározott igazgatási körzeten belül járhatnak el, London város közjegyzőire, akik főként nemzetközi magánjogi használatra készítenek elő okiratokat, hitelesítenek aláírásokat101, valamint az ún.
General Notaryk-ra, akik a City és annak három mérföldes körzetén kívül bárhol eljárhatnak Angliában.
A londoni közjegyzők okiratai Anglián kívül - ahol a közvetlen végrehajthatóság nem ismert - a kontinentális jogrend európai országaiban elismertek és végrehajthatók.
14. A szomszédos országok közjegyzői szervezetei közül Ausztriát érdemes közös múltunk okán megvizsgálni.102 Ausztriában a közjegyzőkre vonatkozó első adat 1291. évre datálódik. 1291-ben V. Miklós pápa felhatalmazza a salzburgi érseket, hogy két alkalmas embert közjegyzőnek nevezzen ki, vagyis a pápai közjegyzőség jelentkezik először Ausztriában.
Az első közjegyzői okiratot 1314-ben keltezik (Konrad von Schenna, notarius publicus, Salzburg). Az első közjegyzői formulagyűjtemény Bécsben jelenik meg Peter von Hall közjegyző összeállításában 1337-ben summa notarii címmel.
A mai Ausztria területén működő közjegyzők tevékenységét az 1512. évi birodalmi közjegyzői rendtartás szabályozza először átfogóan.
A közjegyzők hatásköre hosszú harc eredményeként nyeri el mai arculatát hiszen többször korlátozzák a közjegyzők működési körét (1781, vagy 1821-ben csak váltóóvási ügyekben járhattak váltóóvások száma akkor és ott jóval magasabb volt, mint ma hazánkban), míg 1844-ben az uralkodó elhatározza, hogy visszaállítja a közjegyzőséget, melyre azonban csak 1850-ben kerül sor. Az 1850. évi közjegyzői rendtartást már 1855-ben hatályon kívül helyezik és új rendtartást léptetnek életbe.
Az első területi közjegyzői kamara 1865-ben alakul meg Alsó-Ausztriában. Az Osztrák Közjegyzői Kamara csak 1881-ben jön létre, az 1871. évi, ma is hatályos közjegyzői törvény életbe léptetése után.
Az 1871. évi, azóta többször módosított közjegyzői rendtartás már tartalmazza azokat az elveket (pártatlanság, elmozdíthatatlanság, szervezet stb.), melyekkel Ausztria a modern, latin típusú közjegyzőségek sorába emelkedhetett.
Az osztrák közjegyzők 1927 óta működtetnek biztosítóintézetet.
Az Anschluß-t követően, 1938-ban a német Birodalmi Közjegyzői Rendtartás hatályát Ausztriára is kiterjesztették. Az osztrák közjegyzői törvény visszaállítására 1945. július 31-én került sor. Ausztria csak az 1955. évi függetlenségi nyilatkozatot követően, 1958-ban lépett be a Latin Közjegyzők Nemzetközi Uniójába, melynek ma is aktív tagja.
Az osztrák közjegyzők 1972 óta rendelkeznek központi végrendeleti nyilvántartással és országos számítógépes rendszerük azóta teljes telekkönyvi, cégbírósági adatszolgáltatást biztosít megkönnyítve a közjegyzők munkáját.
Az közjegyzők munkáját és a rohanó világunk eseményeivel való lépéstartást az osztrák Közjegyzők Akadémiája segíti továbbképzések szervezésével határokon belül és túl.
Az osztrák közjegyzők, ma már nyugodtan kijelenthetjük régió közjegyzőinek életében megszokott, és minden évben várt eseménnyé váltak az 1989 óta Salzburgban megrendezett Európai Közjegyzői Napok (Europatage des Notariates).103
15. A latin közjegyzőségek nemzetközi együttműködésének új fejezetét nyitotta meg, a Latin Közjegyzők Nemzetközi Uniója [Union International du Notariat Latin (UINL)]-nak 1948. október 2-i Buenos Aires-i megalakulása. Az Unió képviseli tagjait nemzetközi szervezetek előtt, törekszik a minél teljesebb jogharmonizációra, valamint a jog fejlődése során felvetődő újabb és újabb kérdésekre kíván lehetséges válaszokat, megoldásokat adni.104
A közhitelesség letéteményesei a magyar történelem során többször változtak. A XIII. századig a poroszló, majd a hiteleshelyek, a XIV. századtól a hiteleshelyek mellett a közjegyzők látták el ezt a feladatot.
1. A poroszló (pristaldus) neve déli szláv eredetű.105
A poroszló egyszerre volt hatósági megbízott és közhitelű tanú. Mindenkinek, aki valamilyen hatósági funkciót ellátott, volt poroszlója. Így ismerünk nádori, országbírói, báni és ispáni poroszlókat.106 A poroszlók, mint közhiteles személyek, működésének idejét a XI-XII. századra tehetjük, amikor még nagyon kevesen tudtak írni. A poroszló nem okiratokat készített, hanem szóbeli ügyletekről tanúskodott. Tanúságot tenni csak haláláig tudott.107
Könyves Kálmán több törvényével is megpróbálja megerősíteni a poroszlók helyzetét, így pl. védi őket bántalmazások és verések esetén.108 A poroszló által elkövetett károkért vagy mulasztásokért az őt alkalmazó bíró felelt.109 A poroszlók hitelességét rontotta, hogy - az őket törvényesen megillető díjakon túl110 - ajándékot fogadhattak el.111
A poroszlók jelentőségének csökkenését az előbbieken túl az okiratok elterjedése okozta.
Az 1231. évi XXI. törvénycikk erősen korlátozza a poroszlók működését és káptalanokat illetve konventeket bízott meg a közhitelességi feladatok ellátásával.112 A poroszlók hatósági megbízotti szerepét a királyi emberek vették át.113 A poroszlók a XIV. századra végleg eltűnnek a magyar jogéletből.114
2. Az 1231. évi XXI. törvénycikk csak megerősíti azt a már fennálló helyzetet, miszerint egyre többen fordulnak a nagy tekintéllyel rendelkező káptalanokhoz tanúságért. Az ún. hiteleshelyek iránti bizalom abból eredt, hogy itt tartották az istenítéleteket és a gyakran alkalmazott bizonyítási eljárás a tüzesvas próba is itt zajlott, melyről feljegyzést készítettek.115
A káptalan vagy konvent által kiállított oklevél hitelességét erősítette a - már a XII. századtól használt - hiteles pecsét, melyet az írástudatlanok is felismertek.116
A közhitelességi szervezet (hiteleshely) képviselői és a hatósági jogkört gyakorló királyi ember - kiknek feladatát korábban a poroszló egyedül látta el - közösen jártak el. Az eljárás során a királyi ember végezte a cselekményt (pl. birtokba történő bevezetés), míg a hiteleshelyi ember tanúsította, hogy mi történt. A tanúsítvány (relatio) a hiteleshely irattárába került.117 A hiteleshelyek jognyilatkozatokat is okiratba foglaltak ezeket fassio-nak nevezzük.118
III. Béla intézkedései melyek, valószínűleg bizánci neveltetéséből eredően, erősítették az írásbeliség tekintélyét, a hiteleshelyek forgalmát és tekintélyét is növelték.119
A XIII. század közepén valószínűleg központilag szervezték meg az egyházi testületeknek a jogszolgáltatásban való részvételét, amit alátámaszt a hiteleshelyek egységes fogalmazási stílusa.120 A hiteleshelyeket peren kívüli eljárás esetén is egyre többször vették igénybe. Az oklevélszerkesztés a XIII. század végére olyan népszerűvé vált, hogy olyan kisebb konventek, sőt plébánosok is kiállítottak okleveleket, akinek nem volt kellő anyagi hátterük, magánkegyuraik pedig az oklevelek valóságtartalmának objektivitását veszélyeztették.121
Nagy (I.) Lajos király a visszaélések megszüntetése érdekében az 1351. évi III. törvénycikkben megtiltotta a kisebb konventeknek oklevél kiállítását,122 és 1353-ban bekérette és jegyzékbe foglaltatta azoknak a hiteleshelyeknek a pecsétjeit amelyeknek hiteles helyi jogát is elismerte.123
3. Anjou házi királyaink uralkodása nem csak a hiteleshelyek rendszerének szabályozását eredményezte, hanem egy új intézmény a közjegyzők megjelenését is eredményezte.124
A Nápolyból hozzánk érkező Anjou család hatalmát megszilárdítandó hazánkba küldött Gentilis bíboros kíséretében több közjegyzőt is találhatunk. Ezek a közjegyzők követve a bíborost sorra készítik a különböző okleveleket. Közjegyzői okirat készül Károly Róbert királlyá koronázásáról125 valamint Csák Máté
azon nyilatkozatáról, mellyel az Anjou uralkodót Gentilis rábeszélésére királynak ismeri el.126
A közjegyzőség hazánkban 1526 előtt igazi jelentőséget magának csak az egyházi bíróságok eljárása során nyert.127
A pecsét tekintélye és a hiteleshelyek kielégítő működése idegenné tette a közjegyzői okiratot, melyre sokszor pecsétet függesztettek.128
4. A XV. században a közjegyzői okirat már eléggé elterjed és magyar közjegyzők is szerkesztenek okiratokat. Az oklevelet az intézkedő nevében fogalmazták meg, aki ráteszi az okiratra pecsétjét és a közjegyző csak a szokásos záradékban szólal meg.
Gyakran találkozunk a hiteleshelyek és közjegyzők együttműködésével, azaz a hiteleshely által elkészített okiraton a közjegyző záradékot helyez el és ezáltal az alkalmas lesz mind az egyházi, mind a világi bíróságok előtti felhasználásra.129
5. A közjegyző alapvetően kétfajta okiratot készít. Az egyiket, mint közhiteles személy (publica persona), a másikat mint az egyházi bíróság jegyzője állítja ki. Ez utóbbit a bíróság vezetője is megerősíti, a másikon a közhitelességet egyedül a közjegyzői kézjegy és záradék jelenti.130
6. Az első magyar notarius-i iskolának hosszú ideig a Nagy Lajos Király által 1367-ben alapított pécsi egyetemet tartották.131 Ez azonban csak feltételezés, melyet sem kizárni, sem megerősíteni nem tudunk. Az egyetem rövid élete valószínűvé teszi azonban, hogy nem volt komoly befolyása a magyar közjegyzőségre az esetlegesen ott folyó tanításnak.132
Valószínűbbnek kell tartanunk a külföldön szerzett egyetemi képzést133, illetve, hogy hazánkban is folyt közjegyzői képzés.134 A külföldi jogi oktatással való kapcsolatot mi sem jelzi jobban mint, hogy a legkorábbi hazánkban fellelhető római jogi elemeket tartalmazó jogkönyv a Summa notariorum magistri Rolandini, ami nem más mint a már fent említett Rolandino Passagieri (kb. 1217 - kb. 1300) Summa artis notariae című munkája.135
7. A közjegyzők kinevezésüket csak kivételes esetben nyerték közvetlenül a pápától vagy a császártól, általában egy pápai vagy császári felhatalmazott nevezte ki őket.136
A közjegyzői tisztségre emelés ünnepélyes külsőségek között zajlott le. A jelöltek először esküt tettek arra, hogy hűek lesznek kinevezőjükhöz, a reájuk bízott titkokat megőrzik és hamis dolgokról nem szerkesztenek okiratot. Az eskü után a megbízott átnyújtotta nekik foglalkozásuk jelképeit a gyűrűt, a tollat és tintattartót és a kegyelem csókjával felhatalmazta őket a szabad működésre.137
A kinevezettek valószínűleg a közjegyzők tanítványai közül kerültek ki.138
8. Hazánkban a közjegyzők nem tömörülnek Németországhoz hasonlóan kollégiumokba, valószínűleg azért, mert itt is elsősorban a klerikusok közül kerülnek ki.139 Klerikusi kötődésük nem teszi szükségessé külön testület létrehozását. A közjegyzők városi jegyzőként, az egyházi pereket intéző szentszékek mellett, delegált egyházi bírák mellett, mint jegyzők és pápai követek kíséretében működtek.140
9. A Magyar állam talán szebb jövőt ígérő fejlődésének az 1526. évi mohácsi vész vetett véget. A török hódoltság alatt a közjegyzők nyomtalanul eltűnnek hazánkból, hogy csak több száz év múlva az 1848/49. évi tragikus végű forradalmat követő időszakban jelenjenek meg újra.
Magyar és Horvátországokra az 1852. november 29-i, míg Erdélyre az 1853. május 29-én kiadott nyílt parancs terjesztette ki az Osztrák Polgári Törvénykönyv hatályát, és ezzel együtt az osztrák öröklési rendet.
Az abszolutizmus kora a magyar história szomorú fejezetét jelenti ugyan de jogtörténeti szempontból tagadhatatlan az osztrák jognak magánjogunkra gyakorolt pozitív érlelő hatása.
Császári nyíltparancs terjesztette ki 1858. február 7-én az 1855. évi osztrák közjegyzői rendtartás hatályát Magyarországra is.141
A közjegyzői rendtartás legfőbb érdeme az volt, hogy meghonosította hazánkban is a közjegyzőséget. A francia közjegyzőség bizonyos elemei találhatók meg benne, de csak felemás módon átvéve. Szervezeti, önkormányzati része nagyon gyenge. A rendtartásnak nem volt ideje meggyökereznie a magyar talajban, mert alig másfél év után, 1861. február 15-én az Országbírói értekezlet hatályon kívül helyezte azt, visszaállítva a hiteleshelyek régi jogait Erdély és Fiume kivételével, ahol 1875. augusztus 1-jéig hatályban maradt az 1858. évi közjegyzői rendtartás.
10. A hiteleshelyek már nem tudtak megfelelni a megnövekedett forgalom igényeinek, így egyre erősebben merült fel egy modern közjegyzői törvény megalkotásának igénye.
A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1868. július 30. napján tartott ülésén merült fel először a gazdasági élet résztvevőinek oldaláról, hogy "a forgalmi élet mai fejlettségében, ezen intézmény nem nélkülözhető, a kérdés megoldását tehát veszély nélkül most már halogatni nem lehet."142
A kérés meghallgatásra talált, minthogy Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter 1870. március 5-én bejelentette a képviselőházban, hogy Bogdán Lajos pesti ügyvédet bízta meg a törvénytervezet kidolgozásával.143
Az 1870. szeptember 25-30. között megtartott magyar jogászgyűlés is a közjegyzőség felállításának kérdésével kívánt foglalkozni. A közjegyzőség követendő útjáról olyan mértékben eltérőek voltak azonban a vélemények, hogy csak annyiban sikerült megállapodni, hogy "a közjegyzői intézményt meghonosítani szükséges."
Bogdán Lajos a közjegyzőség francia modellje alapján dolgozta ki törvény tervezetét, ami az új igazságügy-miniszter Bittó István tetszését nem nyerte meg. Bittó István elvetette a Bogdán féle tervezetet és titkárának Ökröss Bálintnak (1875-ben egyike volt az első magyar közjegyzőknek) adott megbízást új törvénytervezet kidolgozására, mely inkább az 1871. évi osztrák közjegyzői rendtartás előmunkálataira támaszkodott.144
11. A törvénytervezet 1873. május 3-i beterjesztésekor már Pauler Tivadar ült a miniszteri székben. A törvény vitája során képviselőházban óvták a jogkereső közönséget a nagyobb biztonságot ígérő közokirati kényszertől, míg a felsőházban az idegen nyelven történő okiratszerkesztésben, különösen a nemzetiségi vidékeken, nemzeterozionális tényezőt láttak. A javaslatot hosszú vita után 1874-ben sikerült csak elfogadni, mint XXXV. törvénycikket, a közjegyzői okirati kényszer híveinek győzelmével.
Az elfogadott 1874. évi XXXV. törvényt hamarosan módosította az 1886. évi VII. törvénycikk a gyakorlat igényeinek megfelelően.
A módosított 1874. évi XXXV. törvény 1949-ig meghatározta a közjegyzők működésének kereteit.
12. A magyar polgári közjegyzőséget, hasonlóan az ügyvédséghez az 1874. évi törvénykezés alkotta meg. A közjegyzőség aranykönyvének legfényesebb lapjaira kívánkozik az 1920-ig tartó időszak, de az 1920 és 1949 közötti korszak sem vetítette előre azt a nehéz helyzetet, ami 1950-től kezdődött nemzetünk és hivatásrendünk életében.
A ma is hatályos, 1991-ben elfogadott törvény az újrakezdés lehetőségét adta meg nekünk mai magyar közjegyzőknek, hogy büszkén őrizzük azt a közhitelességet, mely hivatásunk célja és értelme honfitársaink, és az egész világ javára. ■
JEGYZETEK
1 Amelotti-Costamagna: Alle origini del notariato Italiano, II., Parte prima, L'etá Romana, Roma, 1975, p. 1, J.-Ph. Lévy: L'autorité des instrumenta publice confecta d'apres le Code et les Novelles de Justinien, in Etudes Auguste Dumas, Annales de la Faculte de Droitd'Aix en Provence, N.S.43 (1950), p. 173-191., H. A Ankum: Les tabellions romains, ancetres directs des notaires modernes, Ars Notariatus XLII, Kluwer-Deventer, 1989., PI.435.
2 F. Oesterley: Geschichte des Notariats, 1842., reprint kiadásban 1965, "Es ist eine ganz gewönliche Ansicht dass tabularii und tabelliones ein und diesselben Person sind"
3 Pitlo véleménye, mely szerint a tabularius egy téren vagy piacon ülő írnok volt, aki írástudatlan magánszemélyek megbízásából leveleket és jogügyleteket fogalmazott meg, egyetlen római forrással sem támasztható alá. Pitlo: Geschiedens van het Noatriaat, 1972. pp. 2-3., idézi ld. 1. sz. lábjegyzet Ankum, p. 7.
4 C.10.71.3. pr.
5 C.8.17.11. pr.
6 Ne a mai értelemben vett hagyatéki leltárra, hanem a beneficium inventarii alapján történő eljárásra gondoljunk.
7 Nov. 44. 6. §
8 A két esetet részletesen tárgyalja ld. 1. lábjegyzet Ankum , 6. és 7. része.
19 ld. 1. lábjegyzet Amelotti, p. 8-9.
10 ld. 1. lábjegyzet Amelotti, p. 8-9.
11 Amelotti szerint, a már Cicero által említett testamentarius-ok a tabellio-k elődeinek tekinthetők. (Amelotti: Jogügylet, okirat és tabellio a római jogban előadás jegyzet. Ezt az állítást Ankum erősen vitatja.)
12 A görögöknél az írásbeliség sokkal elterjedtebb volt, mint Rómában, és a görögök előbb jutottak el ahhoz, hogy az írásba foglaláshoz joghatások fűződhetnek.
13 A jogügylet bizonyítására vonatkozó dokumentumnak, mint írásbeli bizonyítéknak a hellén jogban különleges szerep jutott. A klasszikus Rómában azonban nem így volt: az okiratokat más bizonyítékokkal pl. tanúk, egyenértékűnek tekintették. Ez az elv mutatkozik meg Constantinus 317-sconstitutiójában, C.4.21.15.: In exercendis litibus eandem vim obtinent tam fides instrumentorum quam depositiones testium (A perekben az okiratoknak ugyanolyan szerepük van, mint a tanúvallomásoknak.)
14 Vö. Wolff, Das Recht der griechischen Papyri Agyptens in der Zeit der Ptolemaeer und des Prinzipats, II. 1978, p. 145-164. A 144. oldal 9. lábjegyzetében a szerző nagyon pontosan rávilágít a kérdés lényegére.
15 ld. 1. lábjegyzet, Ankum p. 13., Constantinus korában már a mai magánokiratokra vonatkozó elv volt az általános "az írásos jogügylet helyességét...annak kell igazolni, aki azt elkészítette". ("scripturae veritas... per ipsum debet probari auctorem") Ankum p. 15., szerint. Ezt a szabályt e1őször egy 378-s constitutio (C.Th.11.39.7.) fogalmazta meg, és scripturae nefariae (büntetőtartalommal rendelkező okiratok) névvel illették. Még ugyanabból az évből datálva egy másik constitutio (C.Th.4.4.2.) szól a végrendeleti záradékokról megerősíti ezt.
Az instrumentumokról általában pedig egy 421-ben keltezett constitutio (C.Th.2.27.1.) rendelkezik.
Később, Justinianus korában, a benyújtott dokumentumokkal szemben az imponere fidem (valaminek hitelt adni) elve érvényesült. Annak, aki az okiratot bemutatta, meg kellett győzni a bírót, hogy az hitelt érdemel. E szabály bevezetésének hatása az lett, hogy az, akivel szemben valamilyen bizonyítékot nyújtottak be, nem volt köteles azt magáénak vallani, vagy a pertől független, másik perben bizonyítani, hogy a dokumentum hamis.
16 ld. 1. lábjegyzet Ankum, p. 9.
17 ld. 1. lábjegyzet, Ankum p. 11.
18 A diptychonok, triptychonok és polyptychonokra vonatkozóan jó leírást ad, Amelotti: Notariat und Urkundenwesen zur Zeit des Prinzipats, In: Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt, tom. II., 13., 1980., p. 386-399.
19 A római katona, Antonius Silvanus által Alexandriában Kr. u. 142-ben készített végrendelet kiadásával, valamint e szöveg vitájával kapcsolatban: J. Maqueron Antonius Silvanus végrendelete (Tablettes Keimer), RHD, 4. sorozat, 23(1945), 133-170 és FIRA, III, nr. 47.
20 Egy Nero féle S. C., valószínűleg Kr. u. 61-ben, szabályozza, miként kellett elkészíteni az instrumenta-t (írásos jogügylet): eszerint csak átlyukasztott táblákat lehetett használni, és szólt arról is, hogyan kellett lepecsételni az okiratot, miután előzőleg már fonállal átkötötték.
21 A papíruszra írt okiratokon a tanúk, és azon fél által, akivel szemben érvényesíthető lesz majd az okirat, adott üpografai (levélzáradék, alulirat) a mai aláírásnak felelt meg.
22 A szó a görög kheir (kéz) és grafein (írni) származik.
23 Az ókori chirographum nem téveszthető össze a középkorival, melyről ott kívánok beszélni. ld. 1. lábjegyzet, Ankum p. 19-21. és H. J. Wolff: Der Byzantinische Urkundenstil, 1961., p. 115.
24 ld. 1. lábjegyzet, Ankum p. 19-21. és H. J. Wolff: der Byzantinische Urkundenstil, 1961., p. 115. A testatio szó a latin testis-tanú szóból származik. Testari annyit jelent, mint "a tanúkat beidézni". vö. Lévy: Coup d'oeil d'ensemble, 1987, p. 475., 490.
25 A testatio szó a latin testis-tanú szóból származik. Testari annyit jelent, mint "a tanúkat beidézni". vö. Lévy: Coup d'oeil d'ensemble, 1987, p. 475., 490. Lévy: Coup d'oeil d'ensemble, 1987, p. 475., 490.
26 Lévy: Coup d'oeil d'ensemble, 1987, p. 475., idézi Ankum (1. lábjegyzet) p. 10.
27 Alan Watson, Roman Slave Law 26 (The Johns Hopkins University Press 1987). és The Historical Development of Some Important Methods of Manumission in Roman Law Bernard Keith Vetter, Loyola University New Orleans, School of Law, http://www2.ulg.ac.be/vinitor/ rida/2004/Vetter.pdf, p. 363.
28 Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy léteztek városi irattárak (archeion), melyek megőrizték az okiratokat. Sokszor hozzák összefüggésbe a közjegyzőkkel az ott folyó okiratszerkesztést a közhitelességgel, és a közjegyzőséggel.
29 ld. 1. lábjegyzet, Ankum p. 18.
30 M. Kaser: Römisches Privatrecht, tom., p. 481. A Novellae 73, V. fejezetéből világosan kitűnik, hogy egy instrumentum publice confectum, a tabellio által készített okirat. Érdekes megjegyeznünk, hogyan fordította a justinianusi kancellária görögre az instrumentum publice confectumot: ta sümbolaia ta ep'agoras süntelumenai (a forumon készített okirat).
A tabelliok által készített instrumenta-t azért hívták publice confecta-nak, mert azokat nyilvános helyen készítették, nem pedig azért, mert a készítőjének közhivatali funkciója lett volna. Az ókor tabellio-i valójában sosem voltak közhivatalnokok.
31 A Novellae 73, V. fejezetéből világosan kitűnik, hogy egy instrumentum publice confectum tabellio által készített okirat. Érdekes megjegyeznünk, hogy a fordította a justinianusi kancellária görögre az instrumentum publice confectum-ot: ta sümbolaia ta ep'agoras süntelumenai (a forumon készített okirat).
A tabellio-k által készített instrumenta-t azért hívták publice confecta-nak, mert azokat nyilvános helyen készítették, nem pedig azért, mert a készítőjének közhivatali funkciója lett volna. Az ókor tabellio-i valójában sosem voltak közhivatalnokok.
32 A. Rota a Tabellionato, NDI, XII, Torino, 1942, Hamisan állította azt, hogy a tabellio közreműködése autentikussá tette az okiratot.
33 Edictum Diocletiani de pretiis, 7,41: Tabell [an] ioni in scriptura libelli vel tabulara [in ver]sibus n(umero)centum* decem. Mi a legutóbbi, M. Giacchero féle kiadásból idéztünk: Edictum Diocletiani et Collegarum de pretiis rerum venalium, I, Genova 1974, 152. Vö. szintén S. Lauffer Diokletians Preisedikt, Berlin 1971, 120.
34 Ld. 1. lábjegyzet Ankum, p. 14.
35 Karlowa: Römische Rechtsgeschichte I., Staatsrecht und Rechtsquellen, 1885., p. 999., forráshelyként Nov. 44.1.1. és 2.
36 Ld. 34. lábjegyzet p. 1000, a 44. novella 3. § azt mondja, hogy a tabello nem hozhat fel semmilyen mentséget távollétére. Nem hivatkozhat betegségére vagy más fontosabb ügyére. A császár azt mondja, hogy "Jobb kevesebb dolgot vállalni, mint kockázatot vállalva sokat." Természetesen ki lehetett nevezni végső esetben helyettest, a 4. § szerint, de annak nevét be kellett vezetni a konstantinápolyi Acta Magistri Census-ba.
37 A Kr. u. 4. sz. előtt Egyiptomban voltak olyan közjegyzők, akik az állam által kinevezett közhivatalnokok voltak, (történelmietlen hasonlattal állami közjegyzők). Ezek voltak az agoranomoi, valamint meg kell emlékeznünk azokról a funkcionáriusokról, akik a grafeia (írásra szolgáló irodák) élén álltak.
38 H. J. Wolff: Der Byzantinische Urkundenstil Agyptens im Lichte der Funde von Nessana und Dura, RIDA, 3. Serie VIII. 1961., p. 126-129.
39 Nov. 47., 6.§
40 Ld. 13. lábjegyzet.
41 H. J. Wolff: Der Byzantinische Urkundenstil Agyptens im Lichte der Funde von Nessana und Dura, RIDA, 3. Serie VIII. 1961" p. 126-129.
42 A hibátlan hártyára történő okiratszerkesztést Jusztiniánusz is előírja a tabellioknak. Nov. 43. ".... .ne tabelliones in aliam chartam mundam instrumenta conscribant, quam quae propositum protocollum recipit..."
43 Jusztiniánusz 73. novellája az okiratoknak a polgári perekben elfoglalt bizonyító erejéről szól.
44 A 44. novella előszavában a császár ismerteti egy híres per részleteit, miszerint egy nő szerződést készíttetett. A tabellio hagyományos kiegészítését a szerződéshez fűzte. A szerződésen nem szerepelt a nő aláírása, mert írástudatlan volt, helyette tabularius írt alá. A nő tagadta, hogy köze lenne az okiratba foglaltakhoz. Az iroda egyik írnoka írta le a szöveget, egy másik készítette el a completio-t. Az első írnokot nem találják, csak a tanúk bizonyítják, hogy a szerződés nem tartalmaz valótlant.
A császár elrendeli, hogy a közjegyző személyesen végezze a completio-t különben a 44. novella 1. § szerint állásvesztés a büntetése és az kapja meg a koncessziót, aki a completio-nál helyettesítette őt.
45 Carl Friedrich v. Savigny, Römisches Recht im Mittelalter I. tom., p. 351.
46 Erre utal az az elnevezéshalmaz is, amivel a tabellio-t nevezték, pl. synbolaigrafos, tabellion, synallagmatografos, nomikos, notarios.
47 Nov.7.7.1, 120.11, 134.11.
48 H. Saradi-Mendelovici, Notes on a Prosopography of the Byzantine Notaries, Medieval Prosopography 9.2, 1988, p. 21-49.
49 Ld. 1. lábjegyzet Amelotti p. 121-123., Terjedelmi okokból nem tudtunk részletesen beszélni a kopt közjegyzőkről, akik állami hivatalnokok voltak. A kopt közjegyzők nagy gondot fordítottak arra, hogy utánpótlásuknak jogi és okiratszerkesztési ismereteiket átadják. A kopt közjegyzők ezen jogállása nem meglepő, hiszen az egyiptomi közjegyzők már a hellenizmus korában is állami hivatalnokként ténykedtek, Steinwenter: Studien zu den Koptischen Rechtsurkunden, Wessely Stud. Pal. tom XIX. (1920) p. 65. és köv.
50 A. Wolf: Das öffentliche Notariat In: Handbuch der Quellen und Literatur der Neueren Eropaischen Privatrechtsgeschichte I., München 1973. p. 505-514.
51 A bíró okiratkészítő funkciója valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a hiteles magánokirat kiállítását fiktív tulajdoni per előzte meg. (Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Akadémiai kiadó, p. 24.)
52 Meg kell jegyezni, hogy az itt említett kialakulási mód de Boüard elmélete, mely ma a leginkább elfogadott és elterjedt. A. de Boüard: La genése de l' acte privé authentique et du notariat public, Atti Verona IV. kötet, Milano, 1953., p. 353-363. (Bónis: A jogtudó értelmiség... ld. fent, p. 24.)
53 J. K. Hyde: Padua in the Age of Dante, New York 1966., p. 154.
54 Hajnal István: Írásbeliség, Intellektuális réteg és Európai Fejlődés In: Technika, Művelődés - História Könyvtár - Bp.1993. p. 49-50.
55 A városok mellett voltak püspökök illetve, főnemesek által kinevezett közjegyzők is. Ezek a kinevező személyek kinevezési jogukat a pápától vagy a császártól kapták. pl. V. Kelemen pápa ilyen jellegű kinevezés delegációira vonatkozóan bő adattárat hoz. Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteleshelyek története Magyarországon, Budapest, 1899., p. 36.
2. számú lábjegyzet. Érdújhelyi tárgyalja részletesen a közjegyzővé való kinevezés eljárását is. A kinevezést követően a közjegyzőnek az Evangéliumra kellett esküt tennie, hogy mindazon szerződéseket és okiratokat, melyeknek a szerkesztésére felkérik a valóságnak megfelelően fogja leírni, hogy csak hibátlan hártyára szerkeszt okiratot *, hogy a rábízott titkokat el nem árulja, valamint, hogy hivatását a legjobb tudása szerint fogja gyakorolni.
A kinevezéskor a közjegyzői gyakorlathoz szükséges eszközöket adott át a kinevező a kinevezett közjegyzőnek., Tóth Ádám: A közjegyzőség Svájcban, p. 2., lábjegyzet 12 (kézirat). Meg kell jegyezni, hogy ahol erős királyi hatalom volt, mint pl. Kasztíliában, Franciaországban vagy Portugáliában, ott királyi közjegyzők is működtek, vagy az Ibériai-félszigeten működő "ún. falusi közjegyzőkről" sem feledkezhetünk meg.
56 James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 22.
57 Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteleshelyek története Magyarországon, Budapest, 1899., p. 46.
58 Németalföldön és Észak Európában a közjegyzői céhek teljesen ismeretlenek voltak, bár más kötelék összefűzte közjegyzőket pl. a klerikusi állapot, hiszen északon a közjegyzők túlnyomó részben klerikusok, míg Itáliában világiak voltak. James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 12. A kérdésnek rendkívül széleskörű irodalma van, csak néhányat említenék itt, L. Koechling: Untersuchungen über die Anfange des öffentlichen Notariats in Deutschland, 1925, W. von Hofmann: Forschungen zur Geschichte der kurialen Behörden vom Schisma bis zur Reformation, 1914, Tom. I. p. 56-67., Tom. II. p. 143-145., P. Herde: Beitrage zum papstlicehn Kanzlei- und Urkk.wesen im XIII. Jh., 1967, Thomas Frenz: Papsturkunden des Mittelalters und der Neuzeit, 1986., p. 54. és köv., A XIV. sz.-ra vonatkozóan: G. Barraclough: Public Notaries and the papal Curia, 1934.
59 Rupp Zsigmond: A magyar közjegyzőségi törvény magyarázata, Budapest, 1875. p. 9.
60 P. J. Schuler: Geschichte des südwestdeutchen Notariats, Baden 1976., p.91.
61 P. J. Schuler: Geschichte des südwestdeutschen Notariats, Baden 1976., p. 110-111.
62 James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 9.
63 Hajnal István: Írásbeliség, Intellektuális réteg és Európai Fejlődés In: Technika, Művelődés-História Könyvtár - Bp. 1993. p. 49. Hajnal szerint a XIV. század elején természetesnek veszik, hogy minden városi iparos ért valamennyire a könyvvitelhez, Firenzében 1330 körül 8-10 000 az olvasni tudó gyermekek száma, akik közül 1000-1200 számtant és 5-600 grammatikát azaz latint is tanult.
64 James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 12. A klerikusi állapot nem jelentette feltétlenül, hogy az illető felszentelt pap lett volna. P. J. Schuler: Geschichte des südwestdeutschen Notariats, Baden 1976., p. 95.
A kánon jog XXII. János alatt tiltotta, hogy felszentelt papok közjegyzőként működhessenek.
Baumgarten: Von der Apostolischen Kanzlei, Köln, 1908., p. 55.
65 Ld. 51. lábjegyzet, Bónis.
66 Ld. 52. lábjegyzet.
67 Kiváló felmérést ad a flandriai közjegyzők által készített okiratokról P. D. Schmidt. Eszerint a legnagyobb számban tartozáselismerésnél működtek közre, ezt követték a megbízások, majd a halál esetére szóló megbízások. A másolathitelesítések közepes számot foglalnak el. Legkevesebb okiratfajta a bérlet és a zálog, illetve óvadéki szerződés volt. Les Actes Notaries en Flandre au Moyen Age, In: Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 51., Hazai vonatkozások: Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteleshelyek története Magyarországon, Budapest, 1899., p. 49-50.
Nem feledkezhetünk meg a közjegyzők fordítási szolgáltatásairól, melyet Nyugat-Európában gyakran igénybe vettek, pl., hogy egy seelandi (egy flamand nyelvjárás) nyelven készült jogügyletet latinul foglaljanak írásba. James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 15.
68 Kimerítő felsorolást ad Érdújhelyi, p. 41-42. vagy James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 16.
69 Pl. egy város mint megbízó képviselete püspöki bíróság előtt. ld. Murray p. 25., A peres képviseletet sok helyen visszaszorították, így pl. 1340-ben III. Jakab Mallorca szigetén. Lexikon des Mittelalters, München, Zürich, tom. VI. p. 1280.
70 Hajnal István: Universities and the development of writing in the XIIth-XIIIth centuries. Scriptorium, VI. 2. (1952) p. 186.
71 Helmut Coing: Römisches Recht in Deutschland, Ius Romanum Maedii Aevi (IRMAE) Pars V, 1946, 6. 7. §
72 Ld. 1. lábjegyzet Amelotti p. 25.
73 Ankum ld. 1. lábjegyzet p. 30.
74 A közjegyzők Európa nagy részén a gyakorlatban szerezték meg ismereteiket, miután valamilyen, közepes vagy alacsony szintű retorikai, nyelvi /a latin miatt/ iskolát elvégeztek.
A gyakorlati tapasztalatokat akár egy közjegyző segédjeként, akár valamely nagy püspöki kancellárián megszerezhették. (James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No. 1. p. 19.) Ez volt a helyzet Dél-Németországban is, ahol inkább csak a XV. századtól nő meg az egyetemet végzett notarius-ok száma. (P. J. Schuler: Geschichte des südwestdeutschen Notariats, Baden 1976., p. 110-111.)
A dél-francia gyakorlat is ugyanez volt., (R. H. Bautier: L'authentification des actes privés dans la France médiévale, notariat public et jurisdiction gracieuse, az 1986. évi Valencia-ban tartott konferencia előadása, (Notariado publico y documento privado: p. 728-729.)
A közjegyzők képzettségéről a kommentátor iskola kimelekedő alakjának Baldus-nak sem volt túl jó véleménye. (Grziwotz, Herbert: Kaiserliche Notariatsordnung von 1512 - Spiegel der Entwicklung des Europaischen Notariates, In: Kaiserliche Notariatsordnung von 1512, Verlag Ch. Beck, München 1995. p. 44.)
Flandriában, mely a nyugat-európai közjegyzőség egyik kiemelkedő központja, mindössze 14 közjegyzőnek volt a több százból egyetemi végzettsége. ld. Murray p. 17.
75 Ld. 1. lábjegyzet Amelotti p. 29.
76 L. Wahrmund: Die Ars Notariae des Raimundus Perusinus (Qu. zur Geschichte des röm.-kan Processess im Mittelalter 3/2.) Salzburg 1917.
77 G. Orlandelli: szerk., Ars Notairae, I-II., ld a Salatiele-re vonatkozó részt.
78 A. Era: Di Rolandino Passeggieri e della sua "Summa artis notariae", Rivista di Storia del Diritto Italiano, 7 (1934) p. 388-407., említi Bónis 51. lábjegyzetben id. mű p. 26.
79 Reprint kiadásban megjelent 1485. évi kiadása spanyol fordítással és R. Nunez Lagos történeti bevezetőjével El documento notarial y Rolandino, Madrid 1950.
80 Bónis ld 51. lábjegyzet p. 26.
81 O. Redlich: Die Privaturkunden des Mittelalters, In: Below- Meinecke Handbuch IV. Abt. III. Teil., p. 217-221.
82 Dolezalek G.: Das Imbreviaturbuch des erzbischöflichen Notariates Hubaldus aus Pisa (Forschungen zur neueren Privatrechtsgeschicht), 1969.
82. sz. lábjegyzet folytatása
Dolezalek G.: Das Imbreviaturbuch des erzbischöflichen Notariates Hubaldus aus Pisa (Forschungen zur neueren Privatrechtsgeschicht), 1969.
Dolezalek: Une nouvelle source pour l'etude de la pratique judiciaire au XIIIe siécle: Les livres d'imbreviatures des notaires de cour, in: Confluence des droits savants et des pratiques juridiques, Actes de Colloque de Montpellier, Milano 1979 jó áttekintést ad az imbreviatura-könyvekről ld. még formulagyűjtemény p. 229-236.
83 Előfordult, hogy egy már bevált közjegyzői kézjegyet örökölt a következő közjegyző. Különösen akkor volt ez elképzelhető, ha a közjegyzői praxist az elhunyt közjegyző leszármazója vitte tovább. ld. Murray p. 28.
84 Ld. Rolandinus: Summa Artis Notariae, és Érdújhelyi p. 48.
85 Érdújhelyi, p. 54.
86 Murray állapítja meg, hogy 1318-ban Bruges városa Johannes van Aelst-nek két közokiratért, három pápai bulla latin nyelvről történő hiteles fordításáért és a Senlis-i zsinat határozatainak hiteles másolataiért 20 font munkadíjat fizetett, 1333-ban Tybaude van Atrecht közjegyző 4 font munkadíjat kapott egy közokiratért, míg 1338-ban egy írnok mindössze 13 s-t két levél lemásolásáért.
87 James M. Murray: The profession of Notary Public in Medieval Flanders, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens, 1993. Tom. LXI., No.1. p. 25.
88 Grziwotz,Herbert: Kaiserliche Notariatsordnung von 1512-Spiegel der Entwicklung des Europaischen Notariates, In: Kaiserliche Notariatsordnung von 1512, Verlag Ch.Beck, München 1995. p. 44.
89 ld 73. lábjegyzet, p. 47., Megjegyzendő, hogy a kinevezések körül voltak visszaélések pl. Pfalzgraf Heinrich Pantaleon a saját 15 éves fiát is közjegyzőnek nevezte ki. (Grziwotz p. 42.) Ez utóbbi annyira nem volt egyedi eset, hogy a baseli palotagróf pl. egy 14 éves fiút nevezett ki közjegyzőnek. (Tóth Ádám: A közjegyzőség Svájcban, 14. lábjegyzet - kézirat)
90 A közjegyzők képzésével a tridenti zsinat is foglalkozott, amikor felhatalmazta a megyéspüspököket, hogy a megyéspüspökök a kinevezett közjegyzőket vizsgára kötelezhetik, és ha azon megbuknának eltilthatják őket a működéstől. Concil. Trident. sess. XXII. cap. X., Érdújhelyi, p. 52.
91 Lexikon des Mittelalters, München, Zürich, tom. VI. p. 1273.
92 Érdújhelyi, p. 53.
93 Érdújhelyi p. 54.
94 Érdújhelyi, p. 249.
95 Ez nem jelenti azt, hogy a római jog egyáltalán nem érintette Angliát, ld. Vacarius, Glanvill, Henry Bracton stb., ld: Tóth Ádám: Vacarius az angliai glosszátor In: Jogtudományi Közlöny, 1993. IV. szám.
96 A felosztásra forrás: Nékám Sándor: A notary public az angol jogban, Kir. Közjegyzők Közlönye, 1929., p. 223-230.
A Harrison v. Smith esetben a bíróság az akkor a notary public-okat is magába foglaló Scriveners Company of London kérelmét elutasította, hogy azok akik nem tagjai a társaságnak tiltassanak el a tulajdonátruházásra, trust-ra, családi viszonyokra vonatkozó okiratok szerkesztésétől.
97 C. R. Cheney: Notaries Public in England in the Thirteenth and Fourteenth Centuries, 1972.
98 A scrivener-ek a XVI. században elhagyják a jogi pályát és a német Treuhand-hoz hasonló tevékenységbe kezdenek, Nékám, p. 226.
99 Nékám Sándor: A notary public az angol jogban Közjegyzők Közlönye, 1929., p. 226.
100 Nem téveszthető össze az ún. Ecclesiastical Notary-val. Nékám Sándor: A notary public az angol jogban, Kir. Közjegyzők Közlönye, 1929., p. 228.
101 Dr. Bókai Judit: A közjegyzői szervezet reformja, p. 36. (kézirat).
102 A többi szomszédos ország közjegyzői szervezete még sajnos nagyon fiatal és története is általában azonos a magyar közjegyzőség történetével, pl. Szlovákia, ahol minden elismerésünk kifejezése mellett sem vázolható fel a közjegyzőség története a források feldolgozatlansága miatt. (Ukrajnában nincsen latin típusú közjegyzőség, ahogy Szerbiában sincsen, míg Romániában 1995-ben fogadták el az új közjegyzői törvényt, Horvátországban és Szlovéniában 10 éve kezdte meg működését a latin típusú közjegyzői szervezet.)
103 Az osztrák közjegyzőségre vonatkozó anyag tekintetében két forrásra támaszkodtam: August Meyer: Der Notar, Salzburg 1989., p. 116-118. és Dr. Bókai Judit: A közjegyzői szervezet reformja, p. 24-29. kézirat
104 A legteljesebb magyar nyelvű forrás: Magyar Közjegyzői Almanach, 1992-1994., p. 26-33.
105 Korai Magyar Történeti Lexikon, főszerkesztő: Gyula, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994. p. 5S2. (KMTL)
106 J. F. Miller: Pristaldus ex antiquitatibusjuris hungarici restitutus, Pesthini 1805., p. 53.
107 Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet, Budapest 1949. p. 177. (Eckhart)
108 Kálmán I. 28.
109 Kálmán I. 30., 31.
110 Hajnik Imre: Magyar Bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt, Budapest 1899. p. 158. (Hajnik)
111 Eckhart p. 177.
112 Et quia multi in regno leduntur per falsos prestaldos, citationes vel testimonia eorum non valeant, nisi per testimonium dioecesani episcopi vel capituli. Nec falsificatus prestaidus possit se justificare nisi eorundem testimoniis, in causis vero minorum, vicinorum conventuum, vel claustrorum testimoniis.
113 KMTL, p. 552.
114 Hajnik p. 159., "7 KMTL p. 263.
115 KMTL p. 263.
116 Eckhart p. 177., A pecsét tekintélye komoly akadálya volt a nyugat-európai értelemben vett közjegyzőség középkori magyarországi elterjedésének. A középkori közjegyzők nem használtak pecsétet, hanem sajátos, szép rajzolatú, bonyolult kézjegyük alapján azonosították őket. Szentpétery Imre: Magyar Oklevéltan, Budapest 1930. p. 241., a továbbiakban: Szentpétery.
117 Eckhart p. 179.
118 KMTL p. 264.
119 A középkori magyar írásbeliség kialakulásának III. Béláig tárgyaló kiváló összefoglalását adja Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar magánjogi írásbeliség első korszaka (XI-XII. század), In: Századok, 1963/1. p. 1-32.
120 Eckhart p. 179.
121 KMTL p. 264.
122 Minuti etiam conventus, ab emanatione litterarum sua rum super perpetuatione possessionum conficiendarum cessent: Et eorum sigilla omni careant firmitate.
123 Eckhart p. 180.
124 Természetesen előfordult, hogy a királyi jegyzék magánfelek megkeresésére okiratot szerkesztenek. (Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteles helyek története Magyarországon, Budapest 1899. la továbbiakban: Érdújhelyi, p. 69.) Ezt azonban semmilyen szempontból sem nevezhetjük közjegyzői tevékenységnek.
125 Theiner: Vetera monument a historica Hungariam sacram illustrantia... - részletet közöl Magyar Középkor Budapest, 1995., összeállította: Nagy Gábor p. 248., a jelenlévő főurak, mint tanúk írták alá az okiratot.
126 Monumenta Vaticana Hungariae I. ser 2. kötet, Acta legationis cardinalis Gentilis,112. említi Barta István: Középkori Közjegyzőségeink Történetéhez, Szentpétery Imre emlékkönyv, Budapest 1938., (Barta) p. 35.
127 KMTL p. 264.
128 Szentpétery p. 241.
129 Szentpétery p. 241.
130 Barta p. 45.
131 Érdújhelyi p. 111-114.
132 Barta p.40.
133 Barta p. 41.
134 Bónis György szerint szinte biztos, hogy az Egerben a XV. században oktattak ars notaria-t (Bónis György: Az Ars Notaria mint retorikai és jogi tankönyv, Filol. Közlöny 1963. p. 373-378.), vagy Bónis György: Középkori Jogunk elemei, Bp. KJK., 1972. p. 156-158., ahol Hajnal Istvánra hivatkozva veti fel a hazai oktatás lehetőségét, melyről biztosan tudjuk, hogy volt ilyen a káptalani iskolákban. Nagyon lényeges adalékot hoz a formuláskönyvek szerepéről a hazai oktatásban p. 265-266.
135 Vécsey Tamás: A római jog institutioi, Bp. 1907. p. 124.
136 Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában, Budapest 1994. p. 107. a 215. lábjegyzetben számos példát hoz delegált magyarországi kinevezésekre.
137 Barta p. 39.
138 Köblös p. 59.
139 Szentpétery p. 241.
140 Köblös p. 61.
141 Részletes ismertetését adja: dr. Tóth Ádám: Polgári közhitelességünk kezdetei, In: Magyar Közjegyzői Almanach 1992-1994, p. 166.
142 A magyar közjegyzőség megalkotása és fejlődése, Írta: Osgyáni Rónay Károly dr., In. Királyi Közjegyzők Közlönye 1929. évf. p. 204.
143 Ld. Tóth Adám: Polgári Közhitelességünk kezdetei, id. mű. p. 174.
144 Rónay p. 292.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Tóth Ádám közjegyző, a MOKK elnöke
Visszaugrás
