1. Franciaországban a szövetkezeti mozgalom a XIX. század első felében bontakozott ki. A mozgalom eszmei hátterét egyfelől a francia forradalomból kiinduló utópista szocializmus, másfelől az un. kispolgári szocializmus jelentette. Az utópista szocializmus francia képviselője Charles Fourier volt. Falanszter szocializmusnak nevezett elméletében az ideális társadalmat olyannak képzelte el, ahol a tagok vagyona közösségi tulajdonba kerül. A tagok a közösségre ruházott vagyonuk és a végzett munkájuk arányában részesedtek volna az éves haszonból. A kispolgári szocializmus két legjelentősebb képviselője Pierre Joseph Proudhon és Louis Blanc volt. Míg Proudhon a vállalkozás szabadságát a tőkés nagyvállalatok felosztásával kívánta biztosítani a kistulajdonosok számára, addig Blanc a nagytőke visszaszorítását "társadalmi műhelyek" - tulajdonképpen a szövetkezet sajátos formája - létrehozásában látta. Ezek a műhelyek abban különböztek a tőkés vállalkozásoktól, hogy a megtermelt profit magasabb bér formájában - az elvégzett munka arányában - a munkások között került szétosztásra.
A Blanc által szorgalmazott társadalmi műhelyek voltak a modelljei a Franciaországban megjelenő első munkásszövetkezetnek, melyet párizsi aranyművesek alapítottak 1834-ben.[1] Példájukat hamarosan követték az építőipari munkások, a nyomdászok és a hajóépítők is. Néhány fogyasztási szövetkezet alapítására is történt kísérlet, de ezek a próbálkozások akkor még kudarcot vallottak.
A szövetkezetek tömeges elterjedése a XIX. század második felében ment végbe, melyet a francia ipari termelés erőteljes növekedése is indukált. Az 1880-as években váltak a munkásszövetkezetek általánossá és az ekkor alapított fogyasztási szövetkezetek működése is tartósnak bizonyult.[2] A század utolsó harmadában számuk egyre gyarapodott. E mellett az ipar fejlettségéhez képest elmaradott mezőgazdaságban is végbementek azok a változások, amelyek következményeként az ágazatban megjelentek az első szövetkezeti társulások. A belterjes gazdálkodás modernizálása, a mezőgazdasági technika és a termelési szerkezet radikális átalakulása igényelte a kis- és középparaszti rétegek összefogását. A tej, a gabona, a bor feldolgozása, raktározása, értékesítése egyre inkább szövetkezeti formában történt. A mezőgazdasági szövetkezeteket két társaság fogta össze: az 1867-ben alakult ún. Rue Lafayette és az 1880-ban létrehozott Boulevard Saint Germain társulások. (Nevüket a székhelyük címéről kapták.) A Rue Lafayette társulást eredetileg a jobboldali, konzervatív beállítottságú papság és földbirtokos arisztokrácia hozta létre. A Boulevard Saint Germain társaság történelmileg a baloldali érzelműeket fogta egybe, alapítói középparasztok és értelmiségiek voltak.[3]
A XIX. század végére a francia nemzetgazdaság minden ágában működtek szövetkezetek, azonban a három legjelentősebb szövetkezeti forma a munkásszövetkezet, a fogyasztási szövetkezet és a mezőgazdasági szövetkezet maradt. Negyedikként fokozatosan zárkóztak fel a hitelszövetkezetek.
A hitelszövetkezetek pótolták a tőkehiányt a kis- és középvállalkozások számára, nyújtottak kedvező hiteleket gazdaságok, cégek működtetéséhez, korszerűsítéséhez. Sajátosságuk az érdekeltségi körök megosztásában rejlett. Az egyes gazdasági ágazatokban különböző hitelintézeti társulások működtek. Az agrárszektorban a német Raiffeisen-mozgalom hatására alakultak meg az első mezőgazdasági hitelszövetkezetek a XIX. század végén. A Credit Agricole működésébe az állam először az 1889. március 31-i törvény révén kapcsolódott be, amely a hitelszövetkezetek állami támogatásáról rendelkezett. A hitelszövetkezetek feladata az állami támogatások "kihelyezése" volt.
A Banques Populaires-ek (népbankok) is a századfordulón alakultak az ipari és kereskedelmi kis- és középvállalkozások pénzügyeinek lebonyolítására. A Credit Cooperatif (szövetkezeti hitel) fokozatos térhódítása a mezőgazdaságon kívüli gazdasági szektorban történt. Később érdekköre kibővült a nonprofit ágazattal. A Credit Mutueleket (kölcsönös hitelintézet) a természetes személyek és társulások vették igénybe.
- 149/150 -
A szövetkezetek gyors elterjedésének köszönhetően a XIX. század második felében sor került a szövetkezeti társulások jogi szabályozására is. Nem önálló törvény született, hanem az egyes szövetkezeti formák besorolása a jog által már szabályozott társulási formákhoz igazodóan. Így a munkás- és a fogyasztási szövetkezetek jogi természetüket tekintve társaságok voltak, ezért működésükre az 1867. július 24-i társasági törvény vonatkozott.
A fogyasztási szövetkezeteket az 1917. évi május 7-i ágazati törvény szintén a társasági törvény III. címében meghatározott változó tőkéjű társaságra vonatkozó szabályok alá rendelte. A munkásszövetkezetekre is ezek a rendelkezések lettek irányadóak. A törvény megszabta a belépő tagok által jegyezhető részjegy minimális összegét és a társaság változó tőkéjének alsó és felső határát.
A mezőgazdasági szövetkezetek jogi kereteit az 1884-es, szakszervezetekről szóló törvény adta. A hitelszövetkezetekre a pénzintézetekre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket alkalmazták.
A szövetkezetek számának gyors növekedését és a megerősödésüket jelzi, hogy már a századfordulón létrehozták regionális és országos szerveiket. Az országos központok megalakulása a szövetkezeti mozgalom vertikális rendszerének kiépülését jelentette. A munkásszövetkezetek központi szerve a Confédération Générale des Sociétes Coopératives Ouvrières de Production (SCOPs), a régi Chambre Consultative (Tanácskozó Kamara) még 1883-ban jött létre a szövetkezetek egymás közötti együttműködésének segítésére.
A Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége 1912-ben egyesítette a fogyasztási szövetkezeti mozgalom keresztényszocialista és szociáldemokrata irányzatát. Az országos szövetség egy nagykereskedelmi társaságot működtetett Fogyasztási Szövetkezetek Általános Egyesülése néven.
Később, az 1920-30-as években alakultak meg a pénzműveletekkel foglalkozó szövetkezetek központi szervei. Így 1920-ban került sor a Caisse Nationale de Credit Agricole (Országos Mezőgazdasági Hitelpénztár) megalapítására. Ezt az állami szervet az 1920. évi augusztus 5-ei törvény hozta létre és határozta meg a működési feltételeit. Az állam finanszírozta a működés költségeit és biztosította a pénzműveletekhez szükséges forrásokat.[4] A Caisse Centrale (Népbankok Központi Pénztára) 1936-ban, a Caisse Centrale de Credit Cooperatif (Hitelszövetkezetek Központi Pénztára) 1938-ban jött létre.
2. A második világháború a szövetkezeteket is súlyosan érintette. Ezért 1945 után a mozgalom elsődleges feladata a talpraállás, az újrakezdés és ezzel együtt a versenyképesség megőrzése volt. Az ötvenes évek végéig az állami gazdaságpolitika módszere a központi irányítás volt. Az állam így igyekezett a nemzetgazdaságot működésbe hozni és a gazdasági élet szereplőit a szükségleteknek megfelelően támogatni.
A nemzetgazdaság különböző ágazataiban működő szövetkezetek fejlődése három szakaszra bontható. Az első periódus, mely a hatvanas évek közepéig tartott, a magára találás, a felzárkózás időszaka volt. A második szakaszt elsősorban a szövetkezeti tőke nagyfokú koncentrációjával jellemezhetjük. Ez a folyamat egészen a kilencvenes évekig húzódott. Az utóbbi évtizedben - viszonylagos stabilitás után - fellendülésről, illetve új utak kereséséről beszélhetünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
