A könyv 2006-ban jelent meg a Dialóg Campus Kiadó gondozásában. Dr. Herger Csabáné a Pécsi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékének egyetemi docense, ahol egyetemes jogtörténetet oktat. A házassági jog történetén kívül kutatási témái közé tartozik az egyházjog és a klasszikus szabadságjogok története, ezek összehasonlító elemzése. A mű ezek kisebb-nagyobb arányú szintézisének is tekinthető.
A könyv összesen kilenc érdemi fejezetre oszlik (ezeken belül több címre és alcímre, melyek az olvasók, kutatók eligazodását segítik), valamint gazdag forrás- és tárgymutatót tartalmaz. A kilenc fejezeten belül a művet több szempont szerint is tagolhatjuk. Egyrészt egyetemes jogtörténeti, magyar jogtörténeti és az irodalomjegyzéket, függeléket tartalmazó részre, másrészt a házasság történetét általában bemutató, a házasságkötés történetét bemutató, a bontójog történetét bemutató és függeléki részre. Az ismertetésben az előbbit fogom követni.
Az első nagy rész a kilenc fejezeten belül az egyetemes jogtörténeti vonatkozásokat bemutató és elemző I., II., III. és V. fejezet, amelyek egészen az ókori Kelet államaitól a felvilágosodás Európájáig mutatják be a házasság, a házassági jog és a bontójog történeti fejlődését. A második és egyben legnagyobb terjedelmű rész a IV. és a VI-VIII. fejezeteket magában foglaló anyag, amely az államalapítástól az 1884. évi XXXI. törvénycikkig (Ht.) foglalkozik a magyar joganyaggal, majd a Ht. bírósági gyakorlatával és utóhatásaival. Az utolsó, de közel sem elhanyagolható rész a XI. fejezet, a Függelék, amelynek adataival a szerző a korábbi fejezetek tartalmát támasztja alá.
Az I. fejezet általában foglalkozik a házasság fogalmával, a történeti jogrendszerek fogalmi elemeit felhasználva az ókori Mezopotámiától a Biblián keresztül egészen a polgári jogrendszerekig. Már itt is jól megmutatkozik a szerző többsíkú érdeklődése, hiszen a terjedelmi lehetőségek között azt elemzi, hogy az egyes kultúrákon belül mennyire játszott szerepet a vallás a házassági jog alakulásában. Így például a házasságnak sumér és akkád területeken, a római jogban és az ókori Izraelben vallási alapjai voltak, míg Hellaszban és a germán szokásjogokban az szinte tisztán jogi alapokon nyugodott és a házasság fogalmi elemei is eszerint alakultak. A Tóra és a Biblia szerint is a házasság "Istentől rendelt szent szövetség" volt, ezzel szemben az ókori görög jog "a törvényes öröklés és a rendezett háztartás iránti igényként" határozta meg a lényegét, de a muszlim jog is a gyermeknemzésben látta a célját. A többnejűség megítélését is befolyásolta a vallás, a Biblia szerint szóba sem jöhetett, a Talmud a tanítókon kívül megengedte, de a sumér és akkád területeken is lehetséges volt bizonyos feltételekkel, így például a feleség bénulása vagy meddősége esetén. Az azonban mindegyik poligámiát engedő jogrendben közös volt, hogy a többnejűséget csak a férfiaknak engedélyezte, hiszen - és ez már valamennyi jogrendre igaz -, a nőt, a feleséget a férfiak hatalma alatt állónak tekintették, akiknél a poligámia vagy akár csak a házasságtörés tilos és büntetendő volt.
Az egyházi-világi kettősség megmutatkozik a jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörök megosztását bemutató II. fejezetben is. Ez az a kettősség, ami az évszázadok során hol folyamatos "harcot vívott" egymással, hol egymás mellett élt, de nem egyszer reformintézkedések képében jelent meg. A történet a műben a kereszténység térhódításával veszi kezdetét, amikor is az egyház elkezdett magának teret hódítani a házassági jogban, majd az ezredfordulótól folyamatosan szinte kizárólagossá vált jogalkotási és jogalkalmazási hatásköre ezen a téren, s ennek a spiritualizálási folyamatnak a jogelméleti igazolásait is bemutatja a szerző, többek között Aquinói Szent Tamás vagy Paduai Marsilius gondolatainak, majd a római katolikus egyház tanainak ismertetésével. Az előretörés után következik az egyház visszaszorulása, ami a protestáns egyház megjelenésével veszi kezdetét, s ezt mutatja be a szerző Luther, Erasmus, illetve Kálvin gondolataival, akik nem azonos mértékben, de osztott hatáskör mellett érvelnek. Ezek után a felvilágosodás és a nagy polgári forradalmak gondolkodóit (például Locke, Kant és Voltaire) idézi, akik a természetjog hatására a házassági jogot az egyházi jogon kívül állónak tekintik.
A házasságkötés egyetemes jogtörténeti fejlődésével foglalkozik a III. fejezet az előző fejezet kettősségét követve, így külön-külön címben mutatja be a katolikus (például: Franciaország, Habsburg Birodalom) és a protestáns (Anglia, Svédország, Poroszország) államvallású országok házasságkötési jogának történetét. Mindkét címben kitér az egyes államok korabeli törvényeinek, szabályainak ismertetésére és részletesen bemutatja, hogy az egyes országokban milyen alaki kellékei voltak a házasságkötésnek, mennyiben ismerték el az egyházon kívül és a különböző vallásúak között létrejött házasságok érvényességét. A francia példa szerint a XII-XIII. században az ország tagoltsága ellenére is minden területen a kánonjog érvényesült egészen az abszolút monarchia idejéig, amikor a bírósági rendszer központosításának köszönhetően a világi bíróságok jelentős hatásköröket kaptak házassági ügyekben. Ez nem jelentette ugyan a kánonjog teljes hatáskörének elvesztését vagy megtagadását, csupán "bizonyos pontokon korrigálták" azt. Az első jelentős áttörés jelei a francia forradalom idején mutatkoztak: az 1791. évi alkotmány a házasságot már "polgári szerződésként" kezelte és nem sokkal később a polgári házasságkötést tették kötelezővé egy 1792-ben született dekrétumban. Ezen alapult később a Code Civil is, amely ugyan a forradalmat megelőző korszakkal való jogfolytonosság igénye miatt nem utasította el teljesen a vallást, de annak csak megerősítő szerepet szánt és megtartotta a kötelező polgári házasság intézményét is. A német modell ezzel szemben már jóval korábban, a XVI. század elején bevezette az állami házassági jogot, legalábbis a protestáns fejedelemségekben (a katolikus, déli fejedelemségekben természetesen itt is a kánonjog volt érvényben). A Porosz Királyság 1850-es Alkotmánya is kötelező polgári házasságot vezetett be és ezt követte a BGB is. Törést jelentettek a náci birodalom szabályai, amelyek a rasszok közötti házasságkötést megtiltották, de ezektől a szabályoktól a német jogrendet a II. világháború után megtisztították.
Bontójoggal foglalkozik az V. fejezet, és ezen belül is annak egyetemes jogtörténeti elemzésével. Ahogyan az első fejezetben, a szerző itt is az ókori államok házassági bontójogával kezdi az ismertetést, azaz, hogy fel lehetett-e egyáltalán bontani a házasságot, és ha igen, akkor annak milyen alakszerűségei voltak és milyen okok voltak szükségesek hozzá. Ezek után három bontójogi modellt mutat be, melyek közül az első a felvilágosodás liberális modellje, második a vétkességi modell, harmadik pedig a kánonjogi modell. Mindháromnál kitér a bontás lehetőségeire, annak objektív és szubjektív okaira, valamint azokra a büntetésekre, amelyekkel a bontásban vétkes felet sújtották. Figyelmet érdemel, hogy már ebben a fejezetben megjelenik a feldúltsági elv mint a házassági bontójog vétkesség melletti másik jelentős elve.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
