A T. betéti társaságnak az I. rendű alperes a beltagja, míg házastársa a II. rendű alperes annak kültagja. A bíróság a 2005. október 25. napján jogerős ítéletével kötelezte a T. Bt-t mint egyenes adóst és az I. rendű alperest, mint érte mögöttesen felelős beltagot, hogy fizessenek meg a felperesnek 6.020.000 forint tőkét, valamint ennek 2003. január 12-tól a kifizetésig járó kamatait. Mindezek alapján végrehajtási eljárás indult, amely 2006. július 27. napja óta szünetel, mert az adós cég gazdasági tevékenységet nem folytat és végrehajtás alá vonható vagyonnal sem rendelkezik.
A b.-i ingatlan 4/6 hányadrésze korábban az I. és II. rendű alperesek tulajdonában állt. Az I. és II. rendű alperesek ezt az ingatlanilletőséget a 2005. február 14. napján kelt ajándékozási szerződéssel a III. rendű alperesre ruházták. Ezt követően a 2006. február 2. napján kelt megállapodással - az ajándékozás számukra kedvezőtlen illetékjogi következményei miatt - az ajándékozási szerződést közös megegyezéssel felbontották. Ezt követően még ugyanezen a napon az I-II. rendű alperesek, mint életjáradékra jogosultak, az ajándékozási szerződés felbontásával visszakapott ingatlanilletőségeiket életjáradéki szerződéssel ismét a III. rendű alperesre ruházták, akinek tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték.
Mindezek alapján a felperes egyrészt az ajándékozási és életjáradéki szerződések színlegessége, másrészt azok fedezetelvonó jellegére alapított vele szembeni hatálytalansága miatt terjesztett elő kereseti kérelmet az alperesek ellen.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperesek között 2006. február 2. napján létrejött életjáradéki szerződést érvénytelenné nyilvánította és rendelkezett az I-II. rendű alperesek tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásban történő helyreállításáról. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján azt látta igazoltnak, hogy az ajándékozási, majd pedig életjáradéki szerződés megkötésének nem volt ésszerű gazdasági indoka, annak célja kizárólag az ingatlanhányadnak a felperes által indított végrehajtás alóli kivonása volt. A II. rendű alperes felelősségét az I. rendű alperessel fennálló házassági vagyonközösségre figyelemmel, a Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján látta megállapíthatónak.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy a 2006. február 2. napján kelt életjáradéki szerződés érvénytelenné nyilvánítását és a földhivatal megkeresését mellőzte, egyben megállapította, hogy ez a szerződés a felperessel szemben hatálytalan és kötelezte az I-VI. rendű a1pereseket annak tűrésére, hogy a felperes a b.-i ingatlannak a III. rendű alperes tulajdonában álló 4/6 hányadrészéből - a jogerős ítéletben megítélt követelése behajtása során - kielégítést keressen.
Indokolása szerint a Ptk. 207. § (6) bekezdésének rendelkezése által meghatározott színlegesség lényege abban jelölhető meg, hogy a felek valódi ügyleti akarata nem áll összhangban az általuk ténylegesen és jogilag releváns formában kifejezésre juttatott szerződési nyilatkozatokkal. Ez a perbeli esetben nem állapítható meg, mert a bizonyítási eljárás adatai egybehangzóan azt támasztották alá, hogy a keresettel támadott szerződésekkel kapcsolatban az alperesek ügyleti szándéka egységesen fennállt és összhangban volt az általuk kifejezésre juttatott nyilatkozatokkal. Ennek megfelelően mindhárom alperes közös és egybehangzó akarata átfogta az I. és II. rendű alperesek tulajdoni hányadának a III. rendű alperes részére történő átruházásának szándékát, ezért az színleltnek tekinthető nem volt.
A Ptk. 203. § (1) bekezdése értelmében azonban az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
A Ptk. 203. § (2) bekezdése kimondja, hogy ha valaki hozzátartozójával vagy olyan jogi személlyel, amellyel való viszonyában többségi befolyása áll fenn, továbbá ha a jogi személy a tagjával vagy vezető tisztségviselőjével, illetve annak hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetve az ingyenességet vélelmezni kell. Ugyancsak vélelmezni kell a rosszhiszeműséget, illetve az ingyenességet azonos természetes vagy jogi személy befolyása alatt működő jogi személyek egymás közötti szerződéskötése esetén, akkor is, ha közvetlen vagy közvetett többségi befolyás nem áll fenn.
A törvény idézett rendelkezéseinek az alkalmazásához a másodfokú bíróság a fent megállapított tényállásából kiemeli, hogy a felperesnek az I. rendű alperes közreműködésével kötött jogügyletből származó követelése 2000. december 12-én keletkezett. Ennek hibás teljesítésére nézve - a felperes elállás a és vételár visszakövetelése iránti igénye ismeretében - az I. rendű alperes 2003. február 28-án tett írásbeli elismerő nyilatkozatot. Ezt követően az ebből származó igény érvényesítése iránti fizetési meghagyást 2004. április 2. napján vette át, ellene 2004. április 7. napján nyújtott be ellentmondást. Ezen eseményeket követően, 2005. február 14. napján kötötte meg az I. és II. rendű alperes azt az ajándékozási szerződést, amellyel ingatlan-hányadukat a III. rendű alperesre ruházták. Ebből okszerűen az következik, hogy az átruházás idején már tudniuk kellett a felperes azon követeléséről, amelyért az I. rendű alperest - mint az adós betéti társaság beltagját - mögöttes felelősség terheli. Megállapítható továbbá, hogy az I. és II. rendű alperesek a III. rendű alperessel, mint leánygyermekükkel kötöttek az ingatlan átruházásáról szóló ingyenes szerződést. Mindez kellő alapul szolgál a Ptk. 203. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott tényállási elemek megvalósulásához és kiváltja az ott írt jogkövetkezmény - a relatív hatálytalanság - beállását.
Az ajándékozási szerződés felbontását és az elajándékozott vagyontárgynak életjáradéki szerződéssel történő átruházását illetően a másodfokú bíróság arra mutatott rá, hogy ez a közeli hozzátartozók által kötött szerződést ugyan formálisan visszterhessé tette és megakadályozta a Ptk. 203. § (2) bekezdésében írt vélelem beállását, de az ügylet fedezetelvonó jellege továbbra is fennmaradt. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján megállapítható ugyanis, hogy a III. rendű alperes az I. és II. rendű alperesek egyedüli törvényes örököse, aki az ajándékozási és életjáradéki szerződés megkötése előtti időben is támogatta szüleit mind anyagilag, mind pedig fizikailag. Ugyanakkor havi rendszerességgel és fix összegben az életjáradéki szerződés megkötését követően sem teljesítette e kötelezettségeit. Ebből okszerűen olyan következtetés vonható le, miszerint a szerződéskötéseknek nem volt olyan belső, családi-gazdasági indoka, mely a tulajdonjog átruházását akár általánosságban, akár a megkötés idején indokolta volna. Ugyanakkor tudták és ismerték a felperes követelését, az adós betéti társaság teljesítőképességének hiányát és az 1. rendű alperesnek a mögöttes felelőssége fennállását. Mindezek alapján tudniuk kellett azt is, hogy a felperes követelésének egyetlen számba jöhető kielégítési alapja a mögöttesen felelős I. rendű alperesnek a házastársával közös ingatlanhányada. Ezeknek a körülményeknek a Pp. 206. § (1) bekezdésében írt mérlegelésével a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a keresettel támadott jogügyletek a Ptk. 203. § (1) bekezdésében meghatározott módon, a felperes kielégítési alapjának elvonását célozták és ezért a felperessel szemben hatálytalanok.
A fent kifejtettek eredményeként a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva és a Ptk. 203. § (1) bekezdésében írt jogkövetkezményt alkalmazva, a keresettel támadott szerződés érvénytelenné nyilvánítását és a földhivatal emiatt történő megkeresését mellőzte, helyette azt a felperessel szemben hatálytalanná nyilvánította.
A jogerős ítélet ellen az I., II. és III. rendű alperesek felülvizsgálati kérelemmel éltek, - annak tartalmát tekintve - elsődlegesen a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása, másodlagosan pedig a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Kúria jogelődeként eljáró Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a kültag házastárs felelőssége és a fedezetelvonás tekintetében a következőkkel indokolta.
1. A Csjt. 30. § (1) bekezdése szerint a vagyonközösség fennállása alatt, továbbá a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben csak a házastársak közös egyetértésével lehet a vagyonközösséghez tartozó tárgyakat elidegeníteni vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastársak különvagyonára vonatkozik. A (2) bekezdése értelmében bármelyik házastársnak a vagyonközösség fennállása alatt kötött, az előbbi rendelkezés alá tartozó visszterhes ügyletét - ide nem tartozó kivételektől eltekintve - a másik házastárs hozzájárulásával kötött ügyletnek kell tekinteni. A (3) bekezdése kimondja, hogy az előbbi rendelkezések alapján a másik házastárs felelőssége a házastársa által kötött ügyletért harmadik személlyel szemben a közös vagyonból reá eső rész erejéig áll fenn, míg a (4) bekezdése úgy rendelkezik hogy a házastárs olyan tartozásáért, amely az előbbi rendelkezések szerint nem mindkét házastársat terheli, mind különvagyonával, mind a közös vagyonból reá eső résszel felel.
A II. rendű alperesnek, mint a bt. kültagjának a felelőssége a perbeli időszakban hatályos 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 101. § (1) bekezdésének főszabálya szerint kizárólag a társasággal szemben áll fenn és csak a vagyoni betétjének a szolgáltatására terjed ki, nem felelős viszont a Bt. tartozásaiért a társaság hitelezőivel, többek között tehát a felperessel szemben. A beltag I. rendű alperes házastársaként azonban a II. rendű alperest a Csjt. 30. § (1) bekezdése alapján az I. rendű alperesnek a vele közösen megkötött társasági szerződésen alapuló tartozásaiért - többek között tehát a Bt. társaság hitelezőivel szemben fennálló valamennyi tartozásáért - a közös vagyon reá eső részére korlátozott, járulékos jellegű és az I. rendű alperessel egyetemleges felelősség terheli.
Az egyik házastárs kültagi és a másik házastárs beltagi részvételével működő (ún. házaspári) betéti társaság esetén a házasfeleknek, mint társasági tagoknak a társaság tartozásaiért való felelőssége a Gt. szabályai szerint a tagi minőségüktől függően alakul és a teljes magánvagyonukra korlátlanul kiterjed. Házastársakként azonban a másik fél tartozásaiért - a társasági tagsági viszonyuk alapján keletkezett tartozásokat is beleértve - a Csjt. 30. § alapján mindkettejüket a közös vagyon reá eső része erejére korlátozott, egymással egyetemleges, járulékos jellegű felelősség is terheli a társaság hitelezőivel szemben. Minthogy pedig a kéttagú ún. házaspári bt. esetében a kültag házastársnak ez a felelőssége - a nem tag (másik) házastársétól eltérően - nem a visszterhes jellegű társasági szerződés beltag házastárs általi megkötéséhez való, a Csjt. 30. § (2) bekezdése által vélelmezett, hanem - a társasági szerződés megkötésében való részvétele folytán - a hivatkozott § (1) bekezdése szerinti tényleges hozzájárulásán alapul, nincs helye a hozzájárulás törvényes vélelme megdöntésének sem.
2. Téves az alpereseknek az a felülvizsgálati érvelése, hogy a perbeli szerződések fedezetelvonó jellege és a felperessel szembeni relatív hatálytalansága megállapításának az együttes feltételei nem állnak fenn.
A Ptk. 203. § (1) bekezdése értelmében pedig az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
Az idézett törvényhelyekhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a hitelezőt károsító fedezetelvonó szerződés érvényes szerződés, és annak a hitelezővel szembeni relatív (viszonylagos) hatálytalansága csak akkor állapítható meg, ha a szerződés az adós vagyontárgyának az átruházására irányuló szándék tekintetében nem volt színlelt, tehát a másik szerződő fél valóban megszerezte az adósnak azt a vagyontárgyát, amely a hitelező követelésének a kielégítési alapja volt.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében rámutatott már arra, hogy az idézett törvényhely szövegéből következően - az akár visszterhes, akár ingyenes jellegű - szerződés viszonylagos hatálytalanságának a megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha:
- a szerződés harmadik személy (a hitelező) igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonta, és
- az adóssal szerződő (jogszerző) másik fél rosszhiszemű volt vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott, azzal, hogy ha valaki a hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetve ingyenességet vélelmezni kell (Ptk. 203. § (2) bekezdés, BH 2001/2/62.), az 1040. számú Elvi Határozatának I. pontjában pedig kifejtette azt is, hogy:
- a Ptk. 203. §-ából következik, hogy a jogszerzővel szembeni fellépéshez a hitelező és az adós közötti jogviszonyból származó kötelezettségnek az igény állapotába kell kerülnie, azaz bírói úton kikényszeríthetőnek kell lennie (EBH 2004/1040.).
A nem vitás peradatok szerint az I. és II. rendű alpereseknek a közös tulajdonukban álló ingatlanhányad III. rendű alperesre történő átruházására irányuló szándéka sem az ajándékozási, sem az annak felbontása után létrejött életjáradéki szerződés megkötésekor nem volt színlelt, és a II. rendű alperes valóban megszerezte az I. és II. rendű alpereseknek mint a felperes adósainak azt az egyetlen vagyontárgyát, amely a hitelező felperes követelésének a kielégítési alapja volt. A fenti 1. és 2. pontban kifejtettekből pedig az következik, hogy az alperesek között létrejött ajándékozási és életjáradéki szerződések megkötésének az időpontjában a felperes nemcsak a bt.-vel, hanem az I. és II. rendű alperesekkel szemben is érvényes és lejárt, tehát bírói úton kikényszeríthető követeléssel (igénnyel) rendelkezett, a követelésének a Bt. tartozásáért mögöttesen felelős I. rendű alperes, az I. rendű alperes tartozásáért pedig járulékos jellegű felelősséggel tartozó II. rendű alperes általi, egymással egyetemleges teljesítését azonban csak a főkötelezett bt.-vel szembeni végrehajtás - egészbeni vagy részbeni - eredménytelensége esetén követelhette.
Téves ugyanis az alpereseknek az - a fentiekkel ellentétes - jogi álláspontja, mely szerint a Pp. 128. §-ának azon rendelkezéséből, hogy a perindítás hatályai a keresetnek, illetőleg a viszontkeresetnek (147. §) az ellenféllel való közlésével állnak be, az következnék, hogy a felperes a perbeli szerződés relatív hatálytalanságára csak akkor hivatkozhatna, ha a szerződés megkötésének időpontjában fennállott (érvényesített) igényének kielégítésére a perbeli ingatlan fedezetül szolgált volna, az említett időpontot megelőzően azonban a felperes még egyik alperessel sem terjesztett elő sem perben sem peren kívül semmiféle igényt, hanem a követelését kizárólag a bt.-vel szemben érvényesítette.
Az ítélkezési gyakorlat ugyanis a szerződés Ptk. 203. § szerinti fedezetelvonó jellegének megállapításához és az ebből eredő jogkövetkezmények levonásához nem a követelés szerződéskötéskori igény állapotába kerülésének (érvényességének és lejártának), és nem is az igény bírósági úton való érvényesítésének, vagy a keresetindítás hatályai kötelezettel szembeni beállásának, hanem csak a követelés érvényes létrejöttének tényét követeli meg. Az érvényesen létrejött követelés lejárata (esedékessége), tehát annak az igény állapotába kerülése csak a Ptk. 203. § (1) bekezdésére alapított kereset megindításához, tehát az igény bíróság előtti érvényesítéséhez szükséges.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.871/2010. szám)
Jogerős ítélet arra kötelezte a jelen per felperesét, hogy az U. Bt-vel szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelensége esetén U. Cs.-vel (aki a bt kültagja, egyben a felperes elvált házastársa) egyetemlegesen fizessen meg a B. Kft-nek 7.547.098 Ft helyiségbérleti díjat és járulékait, azzal, hogy a felperes "a tartozásért a házastársi közös vagyonból reá eső rész erejéig felel". A B. Kft a követeléséből 2007. február 28. napján az alperesre engedményezett 1.509.420 forint tőkét és annak kamatát. Az alperes végrehajtást indított a felperes ellen, amelynek során az önálló bírósági végrehajtó lefoglalta a felperes nevén nyilvántartott személygépkocsit, végrehajtási jogot jegyeztetett be a felperes tulajdonát képező ingatlanra (amelyet külön perben hozott jogerős ítéletnek megfelelően a felperes különvagyonának kell tekinteni) és letiltást bocsátott ki a felperes munkából származó jövedelmére.
A felperes - egyesített perekben előterjesztett - igénykeresetében vagyontárgyainak a feloldását kérte a foglalás alól, valamint a munkabérére vezetett végrehajtás megszüntetését. Egyrészt arra hivatkozott, hogy sem a B. Kft, sem az alperes nem érvényesítette az igényét az U. Bt felszámolási eljárásában, másrészt arra, hogy a lefoglalt vagyontárgyak a különvagyonát képezik, az ingatlan különvagyoni jellegét jogerős ítélet állapította meg. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Döntését azzal indokolta, hogy a felperes helytállási kötelezettsége ugyan a közös vagyonból rá eső érték erejéig, de a tulajdonában álló valamennyi vagyontárgy tekintetében fennáll. A végrehajtás egyetlen korlátja a házastársi közös vagyon felperesre jutó hányadának az értéke, ezen érték erejéig viszont az adós tulajdonában álló minden vagyontárgyra, így a különvagyonra is végrehajtás vezethető. Rámutatott az elsőfokú bíróság arra is, hogy a felperes az ellene indított végrehajtási eljárás adósa, ezért ha "mértéken felül" folyik ellene a végrehajtás, nem igénypert indíthat, hanem a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránt perelhet.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, feloldotta a foglalás alól a perrel érintett vagyontárgyakat és megszüntette a felperes munkabérére elrendelt levonást. A jogerős ítélet indokai szerint: ha az adós helytállási kötelezettsége korlátozott, igénykeresetet indíthat. Ilyen eset áll elő, ha az adós a házastársi közös vagyonból rá eső rész erejéig felel, tehát nem korlátlanul, azaz nem valamennyi vagyontárgyával, és ennek ellenére lefoglalják különvagyoni vagyontárgyait; ahogyan az az adott ügyben történt.
A jogerős ítélet ellen - hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása végett - az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság álláspontja a helytálló, mert a felperes felelőssége nem meghatározott vagyontárgyakra, hanem meghatározott vagyonrész erejéig áll fenn.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására és felülvizsgálati költségének megtérítésére irányult.
A felülvizsgálati kérelmet a Kúria jogelődeként eljáró Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következők szerint.
A felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy miképpen kell értelmezni a Pp. 371. § (2) bekezdésének második mondatát: a házastársnak a "közös vagyonból rá eső hányad értékéig" fennálló felelőssége azt jelenti-e, hogy a közös vagyonból őt illető vagyontárgyakkal kell helyt állnia, vagy pedig a közös vagyonból megillető hányada értékének erejéig a különvagyona is végrehajtás alá vonható.
A Pp. 371. § (2) bekezdésének értelmezésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az értelmezni kívánt rendelkezés az igényper megindításának a lehetőségére vonatkozó eljárási szabály, amelynek anyagi jogi alapját és hátterét a Csjt. 30. § (1)-(5) bekezdései képezik.
A Csjt. 30. § (2) bekezdése megdönthető törvényi vélelmet tartalmaz arra vonatkozóan, hogy (a rendelkezésben előírt feltételek megvalósulása esetén, és az ott említett kivételektől eltekintve) a házastársak bármelyike által a házassági vagyonközösség fennállása alatt kötött visszterhes ügyletet az ügyletkötésben részt nem vett - a Csjt. megfogalmazása szerint: a "másik" - házastárs hozzájárulásával megkötöttnek kell tekinteni. A "másik" házastárs a harmadik személy követelése teljes összegének a megfizetésére köteles (függetlenül attól, hogy a marasztalás összege hogyan viszonyul a közös vagyonhoz, illetve a közös vagyonnak a "másik" házastársra eső része egyként fedezi-e a tartozás összegét); ugyanakkor a Csjt. 30. § (3) bekezdésének megfelelően a "másik" házastársnak a megfizetésért való helytállási kötelezettsége korlátozott: csupán a "közös vagyonból reá eső rész erejéig áll fenn". A Csjt.30.§ (3) bekezdése alapján kialakult bírói gyakorlat szerint az ügylet megkötésében részt nem vett "másik" házastárs helytállási felelőssége a "külső" jogviszonyban, tehát a harmadik személy (a követelés jogosultja, a végrehajtási eljárásban: a végrehajtást kérő) irányában a közös vagyonból a reá eső hányadra korlátozott, azonban a "másik" házastárs e tartozásokért a különvagyonával nem felel. A "másik" házastárs ellen a közös vagyonból rá eső érték erejéig, a közös vagyon körébe tartozó vagyoni értékre vezethető végrehajtás, azonban a különvagyona nem vonható végrehajtás alá. A helytállás e mértékében kifejeződik a "másik" házastárs védelme, amely védelemben amiatt részesül, mert a fizetésre kizárólag a közös vagyon vélelme alapján, a forgalom biztonsága és a szerződésekbe vetett bizalom fenntartása érdekében köteles. Emellett kifejeződik a felelősség korlátozott mértékében az a körülmény is, hogy mivel a "másik" házastárs felelősségét csupán a közös vagyon meg nem döntött vélelme alapozta meg, az ügyletből esetleg származó haszon semmiképpen sem kerülhetett a különvagyonába. (Hiszen ha tényként megállapítható módon a házasfelek abban állapodtak meg, hogy az ügylet haszna az ügyletkötésben részt nem vett "másik" házastárs különvagyonát gyarapítsa, a "másik" házastárs már nem tekinthető az ügyleten kívül állónak: a megállapodással kötelessé vált arra, hogy a különvagyonába utalt vagyoni értékkel is helyt álljon.)
A Pp. 371. § (2) bekezdése tehát a Csjt. 30. § (3) bekezdésének körében jogosítja fel a "másik" házastársat az igényper megindítására: az a házastárs, akinek a felelőssége a harmadik személlyel szemben csak a közös vagyonból, annak körében is csupán a rá eső hányad értékéig áll fenn, azonban különvagyonával nem köteles helyt állni, igénypert indíthat, ha mégis lefoglalták a különvagyonát. Az igényperben bizonyítania kell a lefoglalt vagyontárgy különvagyoni jellegét, s amennyiben a bizonyítás sikerre vezet, a bíróság a különvagyonba tartozó vagyontárgyat feloldja a foglalás alól.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Pp. 371. § (2) bekezdésének megfelelő igényperben nem a házastársi közös vagyonnal kapcsolatos igény érvényesítése történik, ezért nem érvényesül a Pp. 379. § (2) bekezdésének előírása, azaz mivel a felperes a különvagyonának feloldását kéri a foglalás alól, a felperes házastársának (elvált házastársának) nem szükséges alperesként perben állnia. Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy az ügyletet megkötő házastárs a vele szerződő harmadik személlyel szemben mind a közös vagyonból rá eső rész erejéig, mind a különvagyonával felel (Csjt. 30. § (4) bekezdése).
Az előbbiekben kifejtettek szerint a Pp. 371. § (2) bekezdésének második fordulatát a másodfokú bíróság értelmezte helyesen: az a házastárs, akinek a felelőssége Csjt. 27. §-ának illetve a Csjt. 30. §-ának rendelkezésein alapul, nem köteles helytállni a bizonyítottan a különvagyonát képező vagyontárgyakkal. A jogerős ítélet tehát nem jogszabálysértő, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.21.927/2010/6. szám)■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Körös András, kúriai tanácselnök
Visszaugrás
