Bizalomvesztésnek minősül, ha a kormánytisztviselő a 76. § (2) bekezdésében meghatározott kötelezettségének nem tesz eleget. [Kttv. 66. § (1) bek.] A kormánytisztviselő vezetői iránt szakmai lojalitással köteles ellátni feladatait... [Kttv. 76. § (2) bek.]
A mindennapi életben, ha úgy tetszik gyermekkorunk óta nyomon követhetők az emberi viselkedésben azok az alapvető tulajdonságjegyek, hogy tanulni, dolgozni, a társadalom számára hasznos tevékenységet végezni csak céltudatos, tervezett munkával lehet. A céltudatosság és tervszerűség fogalmak a történelem távlatában sokszor negatív színben tűnnek fel vagy tüntetik fel őket, holott alapjában véve olyan kategóriák, amelyek az embert az állatok világából kiemelik, hiszen birtoklásuk olyan gondolati sémákat követel meg, amely csak a humán individuum sajátja. Éppen ezért értelmetlen törekvés előjelekkel illetni e kategóriákat, érdemesebb inkább a jogrendszerben való jelenlétük tükrében szemlélni azokat. Így például feltehető a kérdés, hogy honnan ered, mi az ún. mens legislatoris a köztisztviselői eskütétel esetén.
Mint ismeretes, a közigazgatásba belépni kívánó munkavállalók felé megfogalmazódó jogalkotói követelmény, hogy quam primum tegye le a köztisztviselő a törvénybe foglalt esküt. Mi ezen eskütétel súlya a gyakorlatban, mi indokolja szükségszerűségét a közigazgatásban?
A közigazgatás lényege, hogy az igazgatás egy sajátos fajtája, amelynek differentia specifica-ja annak sajátos alanyiságából, szabályozottságából és céljából ered. Az igazgatás legegyszerűbb fogalmi megközelítése Waldotól származik, aki szerint "az igazgatás együttműködő ésszerű cselekvés, vagyis az irányítónak az a tevékenysége, amellyel másokat meghatározott magatartásra rávesz." (Waldo, Dwight: Mi a közigazgatás?, in: Stillman, Richard J. (szerk.), Közigazgatás, Budapest, 1994., 25-26. o.)
A közigazgatás annyiban tér el más igazgatási formáktól, hogy alanya az általa birtokolt imperiumot az állami szuverenitásból nyeri, a döntési kompetenciák jogilag meghatározottak és a cél mindenkor a közügy szolgálata. Ezt a szolgálatot a közigazgatás nyilvánvalóan a személyi állományán keresztül tudja megvalósítani, akikre ipso iure hárul az eskütételből fakadó felelősség és a lojalitás, mint követelmény súlya.
A közszolgálati szféra személyi összetétele a történelem során nem csupán létszámában, hanem minőségében is jelentősen változott. Míg a XIX. század második felében a hivatalnokok a középosztály tagjaiból kerültek ki, addig a századfordulón már lényeges átrétegződés történt. Ugyanakkor változott a képzettség minősége is. Lőrincz Lajos tanulmányában kifejti, hogy a "fejlettebb országokban a vezetők és az érdemi ügyintézők 60-80%-a rendelkezik egyetemi, főiskolai diplomával. Hazánkban ez az arány csak 40%, amely annak következménye, hogy az ötvenes években olyan »zsákmány« rendszer érvényesült, amely kifejezetten ellenségként kezelte a szakértőket, az értelmiséget." (Lőrincz Lajos: A közigazgatás-tudomány alapja, Budapest, 1997., 34. o.)
Lőrincz Lajos különösen a személyi állomány esetén vélt felfedezni szoros kapcsolatot a közigazgatás és a pártok között, és alapvetően három modellt különböztet meg:
- teljes mértékben politizált, politika alá rendelt forma, ahol a közigazgatási posztokat páthívők töltik be (pl. USA),
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
