Piacnyitás, szolgáltatói hálózatok, szabályozó hatóság, posta piac, postai szolgáltatás, liberalizáció
Az Európai Unió liberalizációs politikájának egyik legsikeresebb példájaként a hírközlés piacát szokták említeni, még ha számos konfliktushelyzet jelenleg is megfigyelhető e szakpolitika területén. A hírközlés piacához szorosan kapcsolódik, ugyanakkor attól merőben különbözik is a postai szolgáltatások piaca.[1] Bár a két piac között számos fejlődésbeli párhuzam megfigyelhető a technológiai kapcsolódás miatt, még is más utat járt be és más eredményre vezetett a közösségi liberalizáció e két területen. Kezdetben ugyanis a hírközlés a postai szolgáltatások keretén belül volt értelmezhető, s a legtöbb országban onnan indult sajátos fejlődési irányba. Így történhetett az, hogy a technológiai fejlődéssel a hírközlés sokkal hamarabb a közösségi liberalizációs politika részévé vált.[2] E mögött természetesen tagállami érdekek is meghúzódtak, melyhez egy gyors, digitális fejlődés társult, ezáltal a korábbi egységes távközlési palettáról fokozatosan lehámozásra került számos profitábilis szolgáltatás, mint az elektronikus levelezés, az elektronikus sajtó, a műsorszórás vagy épp a telefonszolgáltatás.[3] Ugyanakkor e folyamat is nagyban befolyásolta a későbbi postai piacnyitás előrehaladását, eredményességét.
Jelen tanulmány a postai szolgáltatások uniós piacával, s annak liberalizációjával foglalkozik, megvilágítva annak ütemeit, a közösségi szabályozásban bekövetkező változásokat, valamint azokat a tényezőket, melyek a liberalizáció gyakorlati megvalósulását mai napig akadályozzák. Ugyanis a postai liberalizációról még 2019-ben is az mondható el - ahogyan azt a legfrissebb, a Bizottság által készíttetett jelentés is megállapítja -,[4] hogy bár a piac jogi szempontból tejes mértékben megnyitásra került valamennyi tagállamban 2013-ban, a gyakorlatban a legtöbb tagállam esetében nem beszélhetünk versenyhelyzetről és teljes piacnyitásról.[5] Sőt sok esetben a piacra történő belépési korlátok állításáról és nem következetes lebontásáról szól a tagállami szabályozás.
Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy a postai szolgáltatás alapvetően üzenetek, hírek, küldemények továbbítására jött létre. Az évszázadok alatt a szolgáltatások köre és módja sokat fejlődött, nagyban megváltozott, tehát a fogalom térben és időben történő vizsgálata során eltérő tartalmat kaphatunk. A hagyományosnak tekinthető csomag- és levélküldemények mellett olyan új tevékenységek kerültek a postákhoz, mint a távíró hálózat működtetése, majd a posta-takarékpénztár, a telefon, a folyóirat- és hírlapterjesztés, vagy épp a készpénzátutalási megbízások. Sőt, hazánkban az első televízió és a rádiószolgáltatás is a posta irányítása alatt működött. Ahogyan azt a bevezetésben is említettem a digitalizált hírtovábbítás, azaz a hírközlés csakhamar önálló piaccá vált és részben vagy egészben elszakadt a postai szolgáltatóktól és sajátos fejlődési pályát járt be, mely nem képezi jelen tanulmány témáját.
A postai hálózat kialakítása Európa-szerte az államhoz és annak intézményrendszeréhez volt köthető, azaz az állami (királyi) monopóliumok kialakulása e területen általánosnak volt mondható. Így tehát a postai szolgáltatás nem tekinthető természetes monopóliumnak.[6] A posta ugyanakkor hálózatos szolgáltatás, számos specifikummal, ugyanis ebben az esetben nem beszélhetünk konkrét hálózatokról, mint a telefon vagy a vasúti személyszállítás esetében. Ebben az esetben a hálózatot a gyűjtőpontok, a szállítóeszközök, az osztályozó berendezések és a kézbesítők adják, mindezt kiegészítve valamely másik hálózatos iparág nyújtotta szolgáltatással, mint a közúti, vasúti vagy légi szállítás.[7]
A postai szolgáltatás körének meghatározása bár látszólag egyszerűnek tűnhet, még sem az, mivel számos egymástól keresleti és kínálati, valamint versenyjogi szempontból is eltérő tevékenységet foglal magában.[8] Az Európai Parlament és a Tanács 97/67/EK irányelve (továbbiakban: első postai irányelv) szerint a postai szolgáltatások olyan szolgáltatások, amelyek postai küldemények gyűjtését, feldolgozását, szállítását és szétosztását foglalják magukban.[9] Ugyanezen irányelv adja meg a postai küldemény fogalmát is, mely abban a végleges formában megcímzett küldemény, amelyben a postai szolgáltatónak azt továbbítania kell. A levélküldeményeken kívül ilyen küldemények lehetnek például a könyvek, a katalógusok, a hírlapok, a folyóiratok és a
- 10/11 -
kereskedelmi értéket képviselő vagy nem képviselő árut tartalmazó postai csomagok is.[10] Az irányelv 2008-as módosítása azt is leszögezte, hogy a szállítás önmagában nem tekintendő postai szolgáltatásnak.[11]
A csomag fogalmának meghatározására viszonylag csak később, egy 2018-as rendeletben került sor, mely szerint a levélküldeménytől eltérő postai küldemény, amely kereskedelmi értékkel rendelkező vagy azzal nem rendelkező tárgyat tartalmaz, és tömege nem haladja meg a 31,5 kg-ot.[12] Az ezt meghaladó csomagok már az áruszállítási és logisztikai ágazat alá tartozó tevékenységnek minősülnek. Mindezek alapján az alábbi elkülönítési szempontokat érdemes figyelembe venni.
Az egyik leglényegesebb különbségtétel az lehet, hogy beszélhetünk levél- valamint csomagküldeményekhez kapcsolódó szolgáltatásokról. A levél és a csomag fizikai paraméterei nagyban eltérnek egymástól, ahogyan a hozzájuk kapcsolódó fogyasztói igények is. A tagállami egyetemes szolgáltatók mindkét szolgáltatást végzik, mivel a levélpostai kézbesítéshez használt hálózat viszonylag kis ráfordítással alkalmas a csomagküldemények továbbítására is. Ugyanakkor elmondható, hogy a csomagküldésre szakosodott szolgáltatók levélküldemények piacára történő belépése korlátozott, mivel a legtöbb esetben engedélyköteles és jelentősebb infrastrukturális ráfordítást igényelne.
A második elkülönítési szempont lehet, hogy beszélhetünk belföldi és nemzetközi (belföldről külföldre, illetve külföldről belföldre irányuló) kézbesítésről, postai szolgáltatásról. E szempont a földrajzi elhelyezkedés és a távolság miatt fontos, hiszen mind a keresleti, mind a kínálati oldalon eltérő logisztikai követelmények jelentkeznek.[13] Így ezen piacok közötti helyettesíthetőség, átjárhatóság lényegesen nagyobb költséggel járhat.[14]
Harmadrész különbséget érdemes tenni a küldemény feladója szerint is, mely alapján beszélhetünk üzleti és lakossági fogyasztókról. Az egyedi lakossági magánlevelek mellett az üzleti levelek piacát tovább részletezhetjük, s az alábbi szegmensek különíthetőek el[15]:
- adminisztratív levelek szegmense, ilyen például a számlalevél, kivonatok, szerződések, értesítések;
- rendszeres kiadványok piaca, mint például a sajtótermékek, katalógusok;
- valamint a reklámküldemények piaca, mint a nagy példányszámban terített akciós újságok, szórólapok.[16]
Negyedrészt vizsgálható a címzett szempontjából is a küldemény piaca, melyen belül a címzett és a címzettlen küldemények piaca határolható el.[17] A postai irányelv második módosítása szerint az olyan címzett reklámküldemények, amelyek kizárólag hirdetést vagy reklámanyagot, és a címzett nevén, címén és azonosítószámán kívül azonos üzenetet tartalmaznak, levélküldeménynek tekinthetők.[18] A hagyományosnak tekinthető címzett küldemények kézbesítése költsége általánosságban magasabb, mint a címzettlen küldeményeké (tipikusan ilyen a nagyáruházak akciós újságai), melyet erősít, hogy számos címzettlen küldemény egyszerre is kézbesíthető. Ugyanakkor az inkumbens szolgáltatók erőfölényüket e piacokon is kihasználhatják, mint több jogesetben is látható, akár felfaló árak alkalmazásával is próbálják a rajtuk kívüli piaci szereplőket kiszorítani.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
