Kutatási eredményeinket, melyeket elsősorban Theodor Geiger (1927) és René König (1979) német gondolkodók elméletére alapozva fejlesztettünk ki, korábban közzétettük.[2] Ezért a normakontinuum elméletet, amely a jog normativitását a társadalom össznormarendszerének specifikus részeként mutatja be, itt már nem szükséges megismételnünk. Álláspontjaink módszertani megalapozottsága tekintetében, továbbá más szerzőkhöz és megoldásokhoz való viszonyának tisztázása érdekében azonban saját munkánkhoz most kommentárokat fűznünk. Részben a magyar jogelméleti tudás és hagyomány (Somló, Peschka, Szilágyi), részben pedig a jelentős, újabbkeletű nemzetközi teljesítményekhez (Hart, Dworkin) való viszony átvilágítása érdekében. Azt remélve ettől, hogy előmozdítják a megoldott jogelméleti problémák természetének diszkurzívebb megértését, továbbá felmutatják a ma is meglévő fehér foltokat, kutatási irányokat.
Genetikusan a normativitás a társadalmi élet terméke, s ahogyan az emberi magatartások is lehetnek tudattalanok, tudatosságot mellőzőek, azonképpen a normativitás is lehet néma. Nem pusztán logos és nem is pusztán csak értelmi rendszer, mint ezt elemzéseikben többen felfogják. Az életszituációktól függetlenül nem lennének szokásnormák. Azért nem, mert a szokás és a szokásnormák a körülmények, a társadalmi helyzetek nyomására jönnek létre. Az emberek 'nem tudják, de teszik' a normának megfelelő magatartást, mert a normát is és annak tudattalan célszerűségét is a fenálló, stabilizálódott életkörülményekhez való alkalmazkodás váltja ki. A probléma jól érthetővé válik a kanti célszerűtlen célszerűség (Az ítélőerő kritikája) felvetése nyomán, de az adaptáció, mint evoluciós léptetőrugó is rámutat a nem értelmileg vezérelt cselekvések jelentőségére a társadalmi létezésben.
A szabály és a norma különbsége felfogásunkban analóg azzal a problémával, amit a célszerűség és a célkitűző tevékenység hartmanni elemzése mutatott fel. Minden célszerűséget akadálytalanul lehet egy céltevékenység eredményének tekinteni. Ez az azonosítás azon alapul, hogy "...egy folyamat lefolyásáról, mint olyanról, főként ha egy folyamat-szerkezetben zajlik le, sohasem olvasható le közvetlenül, hogyan van determinálva, vajon abban a létrehozó okok valóságos, azaz ad finem kiválasztott eszközök-e vagy sem. Ezt a jelenségek ,determinativ semlegességének' is nevezhetjük".[3] Hasonlóan keverhető össze a determinativ semlegesség következtében a szabályosság ténye, megjelenése a szabályozottságéval. A szabályosság előállhat úgy is a társadalmi viselkedésben, hogy a körülmények és a dolgok jellemzője, nem pedig az életviszonyokba a jogalkotó vagy magánfelek által - a normák mint eszközök erejével - bevitt rendezettség. A szabályozottság mint rendelkező értelem, erő eredménye így elválhat a spontánul is előálló szabályosságoktól.
Más a helyzet, ha nem genetikusan, hanem funkcio-
- 3/4 -
nálisan nézzük a normativitást. Ez esetben a némaság elesik, mert magatartás megítélésének mértékévé egy szabályosság csak verbalizáltan válhat. Kimondása, leírása, szimbolizálása nélkül nem lehet az egyedi magatartások megítélője, mert néma mértéket nem lehet alkalmazni. Ahol normát abból a célból alkalmaznak, hogy minősíthessék vele az egyedei magatartást, ott a normának mint mértéknek már követelmény jellege lesz. Akkor is, ha norma pusztán a gyakorlatot, az ismételtséget fejezi ki, és akkor is, ha attól teljesen eltérően vezet be még nem létező követelményeket. Ha a szabály ismételtséget fejez ki, s az emberek zöme a bevett szokás rangján követi azokat, a leíró norma megsértőjének magatartását ekkor is valaminő módon helytelenítik, elítélik. Jelen dolgozatunkban a szabály fogalmát ebben az ismételtséget leíró - tehát a szabály a szokásosat teszi mértékké, követelménnyé - míg a norma fogalmát a követelményt előíró értelemben használjuk. A norma fogalmában megszüntetve-megőrződik a genetikus összefüggés. A kérdés ílymódon való megközelítése pedig megmutatja, hogy miért a társadalom össznormarendszerébe kell elhelyezni a jogi normát, rámutatva a közös mozzanatokra, mielőtt a különbözőségek normatani, filozófiai, értéktani vagy logikai elemzése felé mennénk.
A normakontinuum elmélet kiindulópontjául Th. Geigernek azon felismerése szolgált, hogy a világos kiindulóponttal rendelkező - a viselkedés magánvaló, tudatosság nélküli szabályszerűségét - szembe lehet és kell állítani a másik pólussal, a szabályozottságéval, azzal, amely mindig tudatos, normatív tevékenység eredménye. A tudattalan szabályosságok határoltságát a szabályozottsággal, amely éppen tudatossági fokában, racionalizáltsága és eltérő típusú szankcionáltsága révén nem határolt: a kontinuum ezen végpontja hipotetikus, nyitott. Kijelöli e normakontinuum a modern, tételezett jog helyét a társadalom normativitásában, de nem zárja ki sem a társadalmi magatartások jog útján történő megújítását, sem a jogfejlesztés lehetőségeit. Megoldja, hogyan beszélhetünk magánvaló szabályszerűségekről egy társadalom életében, továbbá, hogy melyek az emberi viselkedésben a szociológiai (ti: mimezis; patterns of culture) és pszichológiai (ti: környezeti inger-reakció mechanizmus) összetevői e tudattalan normativitásnak. A szokásnormák (bevett szokás), a konvenció és a jog jelenségei, tehát egy igen differenciált és széleskörű sokaság így egységes alapon - normakontinuum - válnak magyarázhatóvá. Álláspontunkat szakjogilag támasztja alá az, hogy alkotmányjogi értelemben is a jogforrásokon belül tesznek különbséget a jogforrás genetikus (filozófiai, politikai értelemben vett forrás) és gnoszeológiai (a norma megismerhetősége és felismerhetősége, azonosíthatósága) aspektusa között. Azt pedig úgyszintén elméleti leleménynek tarthatjuk, ha a szociológiai, jogi, pszichológiai és antropológiai módszerekkel leírható jelenségek a normativitás közös magyarázó alapjára váltak visszavezethetőekké: márpedig Jean Carbonnier jogszociológiai határ-problémája (mi határozza meg a jog kiterjedését, határait),[4] Weber tipológiája, Sumner népszokásai vagy a gehleni antropológia tehertmentesítés teorémája egyaránt elhelyezhetővé vált a továbbfejlesztett normativitás elméletben. Az objektivitásra és immanenes jelenségmagyarázatra törekvés tudományosság-kritériumai az egyéb, - ismeretelméleti és logikai kritériumok - megsértése nélkül érvényesülnek. Látni fogjuk azonban, hogy a (jog)szociológiai kiindulópont dimenziói mellett néhány más - jogelméleti, jogfilozófiai megfontolást is be kellett vezetnünk.
Mindenekelőtt a társadalmi normativitás jelenségeit el kellett választanunk a magatartások irányítására alkalmas más, nem normatív képződményektől: eszméktől, erkölcsi és egyéb értékek, világnézetek világától. Emberi magatartást ugyanis nemcsak normatív, hanem más eszmék, képzetek és nézetek is motiválhatnak, sőt, irányíthatnak, s nagy hiba lenne minden emberi cselekvést normatív alapúként tételeznünk. Eszmék, értékek, szükségletek, vágyak és képzetek, vagy éppen a fenálló körülmények nyomása, éppúgy tettre, cselekvésre ösztönözhetnek, mint a normatív elvárások. Tehát a magatartásformák sokféleségétől kellett elválasztani a normatív jelenségeket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
