Irk Ferenc: Deviancia, bűn, bűncselekmény, makrokriminalitás (JK, 2014/4., 180-186. o.)

A világunk működésében megfigyelhető gyors átalakulási folyamatok indokolják, hogy időről időre felülvizsgáljunk látszólagosan evidensnek tűnő fogalmakat. Ilyenek olvashatók a cím első három szavában. A társadalmi és gazdasági életben bekövetkező változások ugyanakkor szükségessé teszik olyan területek bevonását is vizsgálódásunkba, amelyek korábban nem voltak annyira jelentősek, hogy figyelmünk középpontjába kerüljenek. Ezek közé tartozik a makrokriminalitás helye és szerepe a bűnözés rendszerében. Ennek kimunkálásában a kriminológusnak is jut szerep. A továbbiakban a most felsorolt fogalmak néhány jellemző vonását vázolom fel, és ezek főbb összefüggéseiket mutatom be.

I.

A deviancia és a bűn (fogalmi és elhatárolási kérdések)

Elöljáróban megemlítem: ezt a hatalmas irodalmi apparátussal körülbástyázott tématerületet nem kívánom általános elemzés tárgyává tenni. Legfeljebb olyan szempontokra hívom fel a figyelmet, amelyek szűkebb témaválasztásunkhoz hasznosak lehetnek. Ezért mondandómat a jogi szempontból releváns devianciára összpontosítom.

Ahhoz, hogy valamely jelenségnek, tettnek a normalitáshoz és az abnormalitáshoz fűződő állapotát, helyzetét arányítani tudjuk, első lépésként arra a kérdésre kell választ kapnunk, hogy a szóban forgó jelenség, tett eltér-e a normálistól, s amennyiben igen, akkor vajon mennyire tér el attól. A társadalomtudományok ennek minőségbeli mérésére használják a deviancia kifejezést. Magyarországon Andorka Rudolf, Buda Béla és Cseh-Szombathy László az 1970-es években úttörő szerepre vállalkozott, amikor monografikus formában közreadta az ide vonatkozó legfontosabb ismereteket.[1] Az időzítés nem volt véletlen: ebben az időben kezdődött meg és az 1980-as években teljesedett ki Magyarországon a deviancia-kutatás, amit akkoriban - jó tartalmi "fordításban" - társadalmi beilleszkedési zavarok (TBZ) kutatásának neveztek. A rendszerváltást követően azonban ez a kutatási irányzat előbb elerőtlenedett, majd rövidesen - részint a tudományos életben a rendszerváltást követően bekövetkezett súlypont-eltolódások, részint a korábban meglehetősen bőséges állami pénzek megszűnése miatt - a feledés homályába merült. A deviancia szó is elvesztette korábbi, kizárólagosan negatív töltését. Egyetlen területen őrizte meg e kifejezés korábbi tartalmát: ez pedig épp a bűnözés,[2] ami pedig figyelmeztető jel lehet arra, hogy nem a probléma szűnt meg, hanem csupán annak kezelési módjában történt kedvezőnek nem feltétlenül nevezhető változás.

Ebből kiindulva nem felesleges Frank Pearce devianciaelmélettel foglalkozó néhány állítását idézni.[3]

Pearce elöljáróban egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a bűnözés csupán egyik szelete a devianciák sokféle formájának; másrészt azt, hogy a normális, akceptálható és az ettől eltérőnek tekintett deviáns viselkedés társadalomról társadalomra változik. Ebből következően a konformitás és a deviancia csupán viszonylagosan definiálható.[4] Edwin Lemert munkássága nyomán[5] arra a következtetésre jut, hogy a deviancia lényege egyes emberek radikalizmusában rejlik. Az e csoportba sorolható személyek jellemzője, hogy kívül vannak a társadalmon, mégpedig amiatt, mert céljaik és struk-

- 180/181 -

turális pozícióik nem a mindennapi élet normális folyamatában gyökereznek. Az ilyen, strukturálisan marginalizált egyének nem képesek a többi embert bármiféle racionális módszerrel befolyásolni, marad számukra a propaganda, a manipuláció, a valóság elferdítése és más hasonlók.[6]

Figyelemre méltó az a pluralizálódási folyamat, amely az Amerikai Egyesült Államokban a 20. század második felében végbement. A pluralista nézeteket képviselő szakemberek szerint megjelentek a társadalomban olyan, jól körülhatárolható érdekkörök, amelyek döntő befolyást tudtak gyakorolni a törvényhozásra annak érdekében, hogy mely cselekmények és milyen feltételek mentén legyenek büntetendők, s melyek ne. E szakemberek körében alakult meg egy radikális nézeteket képviselő csoport, amelyik - a konzervatív pluralistákkal ellentétben - azt vallotta, hogy a társadalom különféle érdekek mentén rendeződő eltérő közösségekből áll. A közöttük lévő különbségek abból fakadnak, hogy ezeknek nem mindegyike húz hasznot a rendszer effajta működéséből. A hatékony hatalom hiánya jellemzi a szegényeket, a feketéket, a kábítószereseket, a nőket, a fiatalokat, a homoszexuálisokat, ami azt jelenti, hogy ők a versenyképes szociális világ állandó vesztesei. Azok a szabályok, amelyek ezt a világot irányítják, nem az övéké.[7] A 70-es években számos tengeren túli kutató bizonyította, hogy mind országos, mind helyi szinten, az üzleti életben kifejezetten e célra szerveződött csoportok hogyan használják a politikai manipulációt, veszik kézbe a médiát, és miként befolyásolják illegális módon a rendőrséget hegemón dominanciájuk megszerzésére és megőrzésére.[8]

Feltehető a kérdés: röviden összefoglalva akkor mit is értünk a deviancia kifejezés alatt? Válaszul álljon itt Stevens Box egyik könyvének frappáns alcíme: "Deviant behaviour as behaviour so labelled".[9] Nem közömbös természetesen, hogy ki a címkézés "elkövetője". Merthogy maga a deviancia azonos valamilyen normának a megszegésével. Ennek megfelelően a deviáns viselkedés négy típusa különböztethető meg, amit a következő táblázat mutat.[10]

Az évtizedekkel ezelőtt a deviáns viselkedés kategóriájába sorolt magatartásformák manapság a korábbinál szűkebb spektrumban értelmezhetők. A deviancia szó jelentése megkopott, mert túl széles körben terjedt el. Ez annak a szemléletnek az általánossá válását eredményezte, amelyik szerint deviánsnak lenni szabad (kivéve természetesen a diktatúrákban), sőt bizonyos körülmények között ez szinte elvárás, azonban továbbra is - ha nem is mindig éles - határvonal húzható a tiltott, a támogatott és a tűrt viselkedésformák között. Hogy mikor melyikkel állunk szemben, az egyrészt a társadalom, másrészt a viselkedés tanúsítója közelebbi (elsősorban kulturális) környezete, harmadrészt az egyén magatartását befolyásolni képes kényszerítő eszközök (ezen belül jelesül a jog) eszköztárával felvértezett hatalom által elfogadott értékrendtől függ.

A deviancia megvalósításának ténye - éppúgy, mint annak alanya - alapvetően két irányból közelíthető meg. A címkézést végző személy, szervezet vagy elfogadja a deviánsnak tekintett szemléletet, tettet, az ilyen viselkedést felmutatót pedig befogadja (ezt nevezzük inklúziónak), vagy ellenkezőleg: azt elutasítja, normálistól eltérőnek címkézi, tanúsítóját pedig kirekeszti (ezt nevezzük exklúziónak).