Az áldozat fogalmával nap mint nap találkozunk: terrortámadások, más súlyos bűncselekmények, természeti csapások, orvosi műhibák áldozatairól szólnak a tudósítások. Az áldozat terminológiája azonban ennél - a leginkább "hétköznapi" gondolkodás szintjén megrekedt beazonosításnál - sokkal tágabb kontextusban értelmezhető, és sokkal komplexebb elemzést igényel. A Balogh László Levente és Valastyán Tamás által szerkesztett, a Debreceni Egyetemi Kiadó gondozásában 2016-ban megjelent "Az áldozat reprezentációi" címet viselő tanulmánykötet - figyelemmel arra, hogy a közelmúltban az áldozat alakja az irodalmi, történelmi, filozófiai, teológiai, jogi-kriminológiai, szociológiai és politikatudományokban egyaránt az érdeklődés középpontjába került -, "az áldozatiság tematikájában rejlő szubtilis különbségeket kívánja megjeleníteni."[1]
A kötet 15 szerző 14 tanulmányát, 4 nagy szerkezeti egységbe foglaltan tartalmazza, közel 400 oldalon. Utalva arra, hogy az áldozat alapvetően szakrális eredetű fogalom, a kötet borítóján - megörökítve az első gyilkosságot, és emléket állítva az első emberáldozatnak - Tiziano Káin és Ábel című festménye látható és "Az áldozat ártatlanságának manifesztációja zavarba hoz minket" címet viselő szerkezeti egység - Kustár Zoltán és Fazakas Sándor által írt - első két tanulmánya szintén az áldozat bibliai-teológiai aspektusaival foglalkozik. Ezen tanulmányok részletesen ismertetik, hogy az ószövetség korában az áldozat[2] a megszerzett javakért való hálaadásként, az isteni támogatás iránti könyörgésként, az Istennel való asztalközösség megteremtéseként, illetve hangsúlyosan a bűnbocsánat kieszközléseként manifesztálódott. Ehhez szorosan kapcsolódik a pászka hagyományra és Krisztus áldozatára, szenvedésére való emlékezés, amely Fazakas Sándor tanulmányának értelmezése szerint segít az embereknek a szabadság és megbékélés feltételeit keresni a világ keretei között. A tanulmánykötet első egységének harmadik cikkében Kiss Lajos András valamelyest eltávolodva a szakrális megközelítéstől René Girard kultúrfilozófiájának alapkérdéseit mutatja be,
- 158/159 -
központi szerepet biztosítva az utánzás (mimézis), a mimetikus erőszak, az áldozat és a bűnbak fogalmainak. A szerző az áldozatiság kapcsán - többek között - kiemeli, hogy annak léteznek történetileg tipikusnak tekinthető ismertetőjegyei,[3] valamint utal a modern demokráciákban igen változatos formában megjelenő bűnbakmodell logikájára is.
A tanulmánykötet "Egyszer már el kell mondanom" igen érzékletes címet viselő fejezete a háborúk és a családon belüli erőszak női áldozatai, Auschwitz el nem múló traumája és a haláltáborokban végbemenő rettenet tanúsításának, illetve tanúsíthatatlanságának problematikája, az ezredforduló utáni években a német kulturális emlékezetben egyre nagyobb szerephez jutott, a németek szenvedéseit bemutató áldozat-narratívák, valamint az animális humanizmus kérdéskörét járja körbe.
A fejezet első cikkében Séllei Nóra Polcz Alaine: Asszony a fronton című önéletrajzi írása alapján olyan kardinális kérdéseket feszeget, hogy miként válhat a nő elsősorban teste révén és miatt áldozattá, hogyan adható meg az áldozat fogalma általában és hogy miként értelmezhető a nők ellen a háborúban elkövetett nemi erőszak. A szerző rendkívül érdekfeszítő módon vezeti le, hogy a női test szükségszerűen azért determinált az áldozattá válásra, mert a nő szexusából fakadóan vagy a piedesztálra emelt Madonna vagy a bukott nő, Éva lehet, a háborús nemi erőszak oka pedig az, hogy a nő megerőszakolásával az ellenség lényegében a legyőzött kultúra szimbolikus beszennyezését hajtja végre. A tanulmány további részében az áldozatfogalmak és a nők elleni háborús és civil erőszak összefüggéseinek megvilágítása történik, részletesen kitérve - és mitológiai példákkal alátámasztva - a nemi erőszak következményeire, miszerint a nőnek megerőszakolása révén nemcsak teste, de szubjektuma is roncsolódik, identitása pedig elvész.
A következő kettő cikk központi témája a II. világháborúhoz kapcsolódó tragédia és áldozatiság, amelyet azonban a szerzők - Pabis Eszter és Valastyán Tamás - más-más aspektusból közelítenek meg. Az egyik tanulmány múltértelmező család- és generációs regényeket felsorakoztatva - az életlen kép, a bűn nélküli bűnösség, a tettes- áldozat- átfordítás vagy az üres helyek toposzokra építve - mutatja be a németek áldozatiságának kérdéseit. Egyrészt hangsúlyozásra kerül, hogy a németek áldozatiságát számos családregény - így például az "Életlen képek" vagy "A felolvasó" is - kifejezetten a tettesség vonatkozásában, a német katonák vagy náci funkcionárius nők bűnössége kérdéskörét feszegetve jeleníti meg,[4] a másik oldalon viszont - például a "Ráklépésben", vagy az "Egy nő Berlinben" című művek alapján - bemutatásra kerül az is, hogy az ezredforduló utáni német "áldozati irodalom" hogyan jeleníti meg a németek ellen elkövetett háborús borzalmakat, amelyekről sokáig hallgatni kellett. Ekkor nyert elismerést ugyanis az a felfogás, miszerint a nem-zsidó áldozatokról már anélkül lehet beszélni, hogy megkérdőjeleződne a német tettes-emlékezet. A tanulmánykötet
- 159/160 -
második egységének következő cikke is a II. világháború borzalmaihoz, pontosabban a holokauszthoz kapcsolódik. A szerző egy nagyon beszédes címet ad művének, mégpedig "Az ötödik lehetetlen"-t,[5] amely Kafka négy lehetetlenét egészíti ki. Ez az ötödik lehetetlen pedig a haláltáborok világának tanúsítása. De miért is lehetetlen mindez? A szerző szerint a legsúlyosabb akadálya a reprezentációnak az, hogy a túlélő nem autentikus tanú a legborzasztóbb történéseket illetően, míg azok, akik megélték a megsemmisítésük minden állomását, nem tanúskodhatnak, hiszen nem tértek haza. A szerző szerint azonban Kertész Imre "Sorstalanság" című regényében mégis vállalkozik erre a lehetetlenre és a performativitás módszerével úgy jár el, mintha a regény lapjain teremtődne az esemény, és ebből rajzolódna ki fokozatosan a Soá világa.
A fejezet utolsó tanulmányában a szerző - Barcsi Tamás - Auschwitz és a holokauszt tragédiájától elszakadva először azt vizsgálja, hogy Dosztojevszkij legjelentősebb regényeiben milyen szerepe van a halál-áldozatnak, és a regények hősei miképpen viszonyulnak ahhoz. Ezt követően tér rá az animális humanizmus kérdéskörére, amelynek központi tétele szerint az ember lényegében egy sérülékeny állat, aki/ami a szenvedés minimalizálására törekszik. Tekintettel arra, hogy a halállal való szembesülés szenvedést jelent, a cél, azt eltüntetni. A szerző szerint erre talán a biotechnológia segítségével az ember lassan képessé is válik, azonban ehhez az embernek lényegében fel kell áldoznia emberi mivoltát, azaz meg kell hoznia az utolsó nagy áldozatot.
A kötet következő az "Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek" címet viselő szerkezeti egysége szintén négy tanulmányt foglal magában. A cím itt is rendkívül érzékletes, hiszen a tanulmányok alapvetően az áldozatok segítése és támogatása "az áldozatoknak való segítő kéz nyújtása" kérdéskörével foglalkoznak. Az első cikk a bűncselekmények áldozatának fogalmáról és jogairól tartalmaz részletes elemzést. A szerző, Görgényi Ilona vizsgálatának egyik központi kérdése, hogy az áldozat fogalma - kitérve a kiemelt áldozati körökre és viktimizációs formákra is - hogyan jelenik meg Európai Uniós szintén, illetve, hogy a hatályos magyar szabályozás mennyiben felel meg az uniós standardoknak. A szerző egy nagyon érzékletes példával - a lopás bűncselekményének tényállásán keresztül - mutatja be, hogy különbség van a büntető anyagi jogi értelemben vett passzív alany és a büntető eljárásjogi értelemben vett sértett fogalmak között, ez utóbbi pedig nem felel meg maradéktalanul a 2012/29/EU irányelv szerinti áldozat fogalomnak, éppen ezért fontos célkitűzés a sértett fogalmának az uniós áldozatfogalomhoz való közelítése. A szerző hangsúlyozza, hogy az utóbbi időben egyre inkább előtérbe kerültek az áldozati jogok, - amelyek katalógusát a cikk tartalmazza - és ennek kapcsán szintén fontos feladat, hogy az áldozati és elkövetői jogok között az egyensúly fenntartásra kerüljön.
Ahogy arra a következő, Fellegi Borbála által írt tanulmány is rámutat, nem elég csupán a sérelmekről, - a szerző szavaival élve a "horzsolásokról" - illetve az
- 160/161 -
áldozatiságról beszélni. Kiemelkedően fontos szerepe van ugyanis a konfliktusok feloldásának is. A szerző tanulmányában azokkal a folyamatokkal foglalkozik, amelyek az egyes konfliktusokban közös jellemzőként jelentkeznek, így a trauma, a hallgatás, az eltávolodás, a nagy és kis narratívák, a hibáztatás, és a szégyen kérdéskörét körbejárva részletesen szól az úgynevezett távolodási spirálról. Ezt követően a közeledési spirál folyamatát osztja meg az olvasókkal, hangsúlyozva, hogy annak valamennyi fázisát a felek lehetséges, hogy nem járják be, ettől függetlenül azonban minden egyes lépcsőfoknak megvan a maga hozadéka. A szerzővel tökéletesen egyetértve véleményem szerint is fontos a konfliktusokat követő párbeszéd az érintett felek között, hiszen, - ahogy arra a szerző mediátorként szerzett tapasztalatai alapján rámutat - a múltból cipelt sérelmek a jövőre is rányomják a bélyeget.
A fejezet Takács Erzsébet által írt cikke szintén egy nagyon érdekes témát vet fel, mégpedig az egészségügyi rendszerben való áldozattá válás kérdéskörével foglalkozik. A szerző tanulmányában - 17 egészségügyben dolgozó személlyel készített interjú alapján - azt vizsgálja, hogy milyen hatalmi mechanizmusok szövik át az egészügyi intézményrendszert, hogyan modellezhető az orvos-beteg viszony, illetve, hogy miként jelenik meg az áldozattá válás és az autonómia kérdésköre az egészségügy rendszerében. A vizsgált téma rendkívül komplex jellegére tekintettél annyit emelnék ki, hogy a szerző utal arra, hogy már maga a páciens szó is a latin patiens (valamit eltűrő, elszenvedő) szóból ered, és ehhez kapcsolódóan a páciens az egészségügy rendszerében kiszolgáltatott személy. Kiszolgáltatott, mert beteg, kiszolgáltatott, mert meg kell osztani mással a problémáját és kiszolgáltatott, mert a vizsgálatokhoz gyakran még le is kell vetkőznie.
A következő - Papp Eszter és Rácz Andrea által írt - cikk azt kívánja szemléltetni, hogy a szociális, illetve gyermekvédelmi szakemberek hogyan látják a klienseiket, hogyan tekintenek a saját szakmájukra, miben látják munkájuk nehézségét, illetve, hogy hogyan kapcsolódik mindez az áldozatiság kérdésköréhez. A részletes elemzés alapján - ami elsősorban a szakmabeliekkel készített interjúra támaszkodik - a szerző arra a megállapításra jut, hogy az áldozatiság kérdésköre e területen is igen komplex módon értelmezhető. A szerző végkövetkeztetései szerint ugyanis az "áldozatkész szakemberek" egyrészt a társadalmi kirekesztés áldozataként tekintenek a klienseikre, akik szintén áldozatként látják magukat, másrészt a segítők - figyelemmel arra, hogy sokszor erőn felül próbálnak teljesíteni, emellett ráadásul még meg is kell küzdeniük a kliensek bizalmatlanságával és a bürokratikus feladatok nehézségeivel - szintén áldozatként tekintenek magukra. A tanulmány alapján tehát megállapítható, hogy a szociális szférában az áldozatiság halmozottan van jelen.
A tanulmánykötet utolsó nagy - a "Magát valakiért halárra szánni" címet viselő - szerkezeti egysége lényegében az eddigiekhez képest teljesen más aspektusból, ám továbbra is az áldozatiság kérdéskörét taglalva zárja le a téma tárgykörébe tartozó elméleti fejtegetést. Elolvasva a fejezet tanulmányait a cím az önfeláldozás és a hazáért, népért való áldozatvállalás metaforájaként jelenik meg.
Agora Zsuzsanna "Áldozatból agresszor" cikke a náci propagandabeszédek elemzését tűzi feladataként, amely kapcsán azt az alapvető kérdést veti fel, hogy a
- 161/162 -
hitleri beszédek és az áldozatiság témaköre hogyan kapcsolódik össze. A szerző rendkívül érthető módon - a náci áldozatiság sajátos vonásait is felsorakoztatva -vezeti le, hogy valamennyi náci propagandabeszéd azonos dinamikát követett, azonos sémára épült, amely a hallgatóságra olyan hatást gyakorolt, ami Hitlert egyfajta áldozati szerepben, a népért küzdő, szinte "lebegő szentként"[6] jelenítette meg. A szerző hangsúlyozza, hogy - legalábbis a hitleri beszédek alapján - nincs szó arról, hogy a németek azért lennének áldozatok, mert az I. világháborúban vereséget szenvedtek vagy, mert kétmillió halottat áldoztak, hanem a németek elsősorban a Versailles-i békeszerződés áldozatai, amely a népet megalázta és megfosztotta minden méltóságától. Ez pedig nem maradhat "megtorlatlanul." A Führer önként vállalja az áldozatot és a küzdelmet a "Volksgemeinschaftért". Így lesz az áldozatból agresszor.
A következő - Nagy Ágoston által írt - cikk három nagy szerkezeti egysége bemutatja, hogy a 18. század közepétől a 19. század második feléig terjedő időszakban hogyan változott az áldozat fogalma a korszak szótár- és lexikonirodalmát elemezve. E körben a kiindulópont a "sacrifice", mint adomány, a "sacrifice", mint valamely értékről való lemondás, és a "victim", mint valaminek az elszenvedése kategóriák közötti különbségtétel. A szerző a továbbiakban a francia háborúk irodalmát veszi górcső alá, kitérve mind a kor vitézi költészetére, mind pedig a formai kötöttségektől mentes röpiratos irodalomra, amelyek a hazáért való áldozathozatalra szólítanak fel. Végezetül a Kazinczy Ferenc és Cserey Farkas között zajló politikai vita keretében a propagandadiskurzusok fogalomhasználata érvényességének problematikája kerül bemutatásra.
A kötet záró tanulmányában Balogh László Levente az áldozatiság elbeszélése alapvető jellemzőinek - mint például az áldozatok nevében való beszéd, a moralizáló elbeszélések, a valóság leegyszerűsítése, az érzelmekkel átszőttség stb. - felsorakoztatása és részletezése mellett három történetpolitikai áldozatnarratívát elemez, Ausztria, Németország és Magyarország történetét fókuszba állítva. Az első esetben a szerző azt mutatja be, hogy Ausztria, mint a hitleri Németország első áldozatának mítosza hogyan omlott össze az 1970-es években és ezt követően hogyan került előtérbe a felelősség kérdése. Németország kapcsán azt hangsúlyozza a szerző, hogy a II. világháborút követően két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a bűnök és tettesség dominanciája mellett a németek szenvedéseiről: bombatámadásokról, száműzetésről, menekülésről is szó essen. Magyarország esetében pedig kiemelésre kerül, hogy a magyar áldozatnarratíva jóval hosszabb időt fog át, mint az osztrák vagy a német, középpontjában pedig egyértelműen Trianon, mint választott trauma áll.
Fenti ismertetés alapján "Az áldozat reprezentációi" című kötet álláspontom szerint hézagpótló jellegű a szakirodalom-gyűjteményben, tekintettel arra, hogy az áldozatiság irodalma bár meglehetősen bőséges, jelentős mennyiségű tudásanyag eddig leginkább a kriminológia és a pszichológia területén született. A kötet olvasmányos stílusú, néhány, kifejezetten az adott tudományterületre jellemző szakkifejezést és gondolatvezetést leszámítva azok számára is könnyen
- 162/163 -
értelmezhető - emellett pedig értékes és érdekes - olvasmány, akik az adott tudományterületen nem jártasak. Őszintén ajánlom mindenkinek, hiszen a kötet rendkívüli módon gyarapítja az áldozat fogalmához kapcsolódó ismereteket, legyen szó például a szakrális értelemben vett áldozat fogalmáról, a női test áldozatiságának kérdésköréről, a holokauszt tanúsíthatóságának vagy tanúsíthatatlanságának problémájáról, a büntetőjogi értelemben vett áldozat terminológiájáról, a konfliktuskezelés lehetséges folyamatairól, az egészségügyi, illetve szociális rendszerhez kapcsolódó áldozatiság kategóriájáról vagy az áldozatnarratívák kérdésköréről egyaránt. ■
JEGYZETEK
* Balogh László Levente - Valastyán Tamás (szerk.): Az áldozat reprezentációi, Dupress, 2016, 383 oldal
[1] Balogh László Levente és Valastyán Tamás által a tanulmánykötet előszavában megjelölt célkitűzés.
[2] Elsősorban terményáldozat vagy állat feláldozása. A Biblia az emberáldozatot ugyanis nem tartja elfogadhatónak.
[3] Itt a szerző kifejezetten utal bizonyos kulturális, vallási - például zsidó származás - és fizikai, testi -például betegség, genetikai elváltozások - ismertetőjegyekre.
[4] Ezen regényekben a szerző szerint fontos szerephez jut a tettes generáció bűntudata és a megbékélés kérdésköre is.
[5] Kafka szerint ugyanis egyrészt lehetetlen nem írni, másrészt lehetetlen németül írni, harmadrészt lehetetlen másként írni és negyedrészt lehetetlenség írni. Lásd részletesebben: Kertész Imre: A száműzött nyelv. http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00032/kertesz00049/kertesz00049.html (Megtekintés ideje: 2017. szeptember 1.)
[6] Egy kortanú így nyilatkozott Hitlerről.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Miskolci Egyetem, Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
