Peschka Vilmos jogfilozófiai-jogelméleti munkássága arra az időszakra esett, amikor Magyarországon is az akkori Szovjetunióhoz hasonlóan egy szimplifikált marxizálás határolta be a jogelméleti kutatásokat is. Ez Magyarországon viszonylag egy rövid ideig, az 1950-es évtizedre és az 1960-as évek elejére volt jellemző, éppen arra az időszakra, amikor Peschka Vilmos tudományos pályája elindult. Peschka nem akarta az akkori elpolitizálódott kommunista-szocialista mainstreamet követni, hanem a politikától távolabb álló polgári jog alapelveire kezdte kiépíteni jogbölcseleti rendszerét. Ekként jelent meg első, az akkori időszak általános jogelméleti színvonalát jelentősen meghaladó monográfiája a jogviszonyelmélet tárgykörében, amelynek centrumában az etatista alá-fölérendelt szerkezetű jogviszonyokhoz képest a sokkal differenciáltabb mellérendelt jellegű polgári jogviszony állt.[1] A politikához szorosabban fűződő állam- és jogelmélettől magát távol tartva eleve elkerülhette a gazdasági jog elméletét a Szovjetunióban valló Sztucska és Pasukanisz tragikus sorsát. Továbbá a cári Oroszország latin-frankofon jogelméleti kultúrán nyugvó jogfilozófiai örökséget átmentő, és a moszkvaihoz képest magasabb szinten akkor állt leningrádi iskolát képviselt David Abramovics Rajhel professzorhoz hasonlóan ő is egy magasabb színvonalon állt jogelméleti rendszert dolgozott ki életművében, szintén a magánjog elméleti tételeiből kiindulva.
Peschka tehát ezzel nem volt egyedül, még Magyarországon sem. Ugyanis a két világháború között nemcsak Losonczy István vizsgálta a jog kauzalitás-elméletét a büntetőjogon keresztül, hanem Kauser Lipót is, mégpedig a polgári jog, vagyis a civilisztika szemszögéből.[2] Úgy a közjog, mint a magánjog szempontjából egyformán releváns jogi személyiségi elmélet jogbölcselettel összefüggő kérdéseit is Moór Gyula inkább a magánjog oldaláról és kevésbé a közjogiról vizsgálta és elemezte. Kauser Lipót viszont a maga jogi-személyiségi elméleténél a polgári jogból indult ki és közeledett a jogi személyiségelmélet közjogi vonatkozásaihoz.[3]
Peschka is a polgári jog egyes területeinek és intézményeinek, valamint a hazai magánjog-tudomány XIX. és XX. századi fejlődésének a jogtörténeti szemléletű jogelméleti feldolgozásán[4] keresztül jutott el a jog intézményrendszerének vizsgálatához, valamint ezek absztrahálását követően a jog filozófiai kérdéseihez. Így
- 67/68 -
építette ki a magánjogelméletből kiindulva sajátos, jogágak felett álló jogbölcseleti rendszerét, amely meghaladta az ún. "reálszocialista" jogelmélet vulgármaterialista szemléletét.
A vulgármarxista jogelmélet Kelsenhez hasonlóan csak a pozitív jog belső törvényszerűségeit, szerkezetét vizsgálta, azt azonban nem, hogy a jogi norma mennyire helytálló statikusan és funkcionálisan, és hogy menyire felel meg a társadalom mozgástörvényeinek, érdekeinek. Marxból kiindulva a jogot csak az uralkodó osztály törvényerőre emelt akaratának tekintette. Mivel pedig az akkori hivatalos ideológia szerint a szocialista népi demokráciában az uralkodó többség elvi szinten deklarálva a társadalmi fejlődést jelentő munkás-paraszt és a vele együttműködő értelmiségi osztályszövetség, vagyis a dolgozó nép. Ezért ebben az időszakban az e többséget képviselő állami jogalkotásnak és joggyakorlatának a helyességéhez nem férhetett kétség. Ebből fakad, hogy ez a szimplifikált jogelmélet sem a természetjogról, sem a Sein és a Sollen viszonyáról, sem a jogi értékekről, sem pedig a helyes jog tanáról nem vett tudomást, és a jogelméleti kutatásokat az állam és a jog kapcsolatára összpontosította, valamint a jogi alaptan egyszerűsített vizsgálatára szűkítette.[5] Ezt a szemléletet haladta meg jelentős mértékben Peschka Vilmos. Hogy mennyire volt ez a szemlélet valóságidegen, mutatja a venediktovi kettős kollektíva elmélet, mely szerint a szocialista[6] állami vállalat egyfelől össznépi, másfelől az ott dolgozó kollektíva tulajdonában áll, és ezért nincs szüksége a dolgozóknak szakszervezeti és üzemi tanácsi érdekvédelemre.
Peschkát mindez nem elégítette ki. Kutatásainak centrumában átfogó jelleggel a jogalkotás és a jogalkalmazás társadalmi követelmények részére történő megfelelésének az igénye állt. Ebből a szempontból vizsgálta, hogy a jog intézményeinek a kialakulását milyen társadalomtörténeti tényezők segítették elő az idők folyamán. Ezért kap jelentős szerepet munkásságában - ma már mondhatjuk - a jogfejlődés és a jogintézmény-kialakulás mérsékelt szellemtörténeti vizsgálata, és ezért mutat érdeklődést a szokásjog és az írott jog kapcsolata, a természetjog és a pozitív jog és vele együtt a Sein és a Sollen viszonya iránt, és kap jelentős szerepet a jogi értékek tana, a jogi és az erkölcsi és az egyéb normák egymással és a joggal fennálló kapcsolata, valamint a szociológia.
Ismert, a Jog és jogfilozófia c. kötetének első fejezeteként is közölt tanulmányában a kodifikáció mellett kardoskodó Thibaut-val szemben Peschka Savignynak ad igazat arra utalva, hogy akkor még Németországban nem értek meg a kodifikálás társadalmi feltételei.[7] Ez azonban nem jelenti nála a kodifikáció elvetését és a szokásjog felmagasztalását, csupán az tükröződik belőle, hogy történeti előzményként jelentősnek tartja a jogintézmények kialakulásánál a szokásjog szerepét, amely az egyes társadalmi közösségek objektív körülmények által meghatározott igények szerint alakult ki első fázisként szokássá, második fázisként a bírói gyakorlatban szokásjoggá, amit a bírói gyakorlaton keresztül az állam szentesít,
- 68/69 -
azaz jognak elismer, majd egy idő múlva kodifikál. Peschkának a marxi értelemben vett hegeli történeti szemlélete szerint az adott kor pozitív jogrendszere tükrözi az adott társadalom gazdasági viszonyait, az államilag megfogalmazott többségi érdekstruktúrákat és azokat megfogalmazó jogalkotói akarat jellegét. Ennek érdekében tanulmányozta behatóan és kritikailag értékelte Max Weber jogszociológiáját, valamint a pragmatista jogszociológiát.[8] Ennek során emeli ki Max Weber jogszociológiájából azt az álláspontot, hogy az érdekhelyzetekhez tervszerű szokás alakul ki a bevett szokásból és alakítja az állami szankciórendszeren keresztül előbb íratlan szokásjoggá, ami tartalmilag jelentősen befolyásolja a kodifikáció jellegét. Max Weber szerint a magatartásokkal kapcsolatos kötelezőnek érzett szokások mint "egyetértések" alakulnak szokássá.[9] Ebből vezeti le Weber a jogra nézve az "egyetértéses érvényesség" fogalmát - mutat rá Peschka -, ami alapját képezi az állami és a szociális partnerek, valamint más érdekelt csoportok részvételével megvalósuló érdekegyeztetésnek,[10] ami szerintem különösen a munka- és a szociális jogban, valamint a közigazgatási jog egyes területein releváns.[11] A munka- és a szociális jognak ezt a területét Ágoston Péter, Meszlény Artúr és társai szintén a magánjogból kiindulva, magánjogi alapon vizsgálták, miként Savigny és Thibaut vitája is a magánjogi kodifikáció és a szokásjogot megtestesítő, abba adaptált római jog volt.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
