Közép-Kelet-Európában, az 1989-90-es fordulatot követően mindenhol napirendre került valamilyen formában a múlt rendszerben elkövetett igazságtalanságok nyilvánosságra hozatalának, a sértettek kárpótlásának, rehabilitációjának és a bűnösök felelősségre vonásának igénye, vagyis felmerült az igazságtétel problémája. Ezek a problémák ugyanakkor nemcsak a volt kommunista országokban jelentkeztek, hanem olyan nyugat-európai, latin-amerikai vagy afrikai országokban is, melyekben a diktatórikus rezsimeket demokratikus társadalmi-politikai berendezkedés váltotta fel.[1]
A visszamenőleges igazságszolgáltatás központi kérdése: hogyan lehet kezelni azokat a bűncselekményeket, melyeket a rendszerváltás előtt követtek el, de abban az időben - elsődlegesen a rendszerből fakadó okok miatt - nem üldözték őket. Egy radikális rendszerváltás ugyanis mindig feltételezi a jogi, politikai, erkölcsi normák és értékpreferenciák nagy mértékű átalakulását, illetve átalakítását. Ez alapján egyes, korábban megengedett, sőt támogatott cselekedeteket az új rendszerben gyökeresen eltérően ítélhetnek meg, akár büntetendővé is nyilváníthatják őket.
Egyesek szerint azonban az új rendszer nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy korábban más értékrend és más jog érvényesült, ezért nem írhatja elő az általa jogellenesnek minősített cselekedetek visszamenőleges üldözését. A visszamenő igazságtétel valójában politikai igazságszolgáltatást, a jogi eljárás politikai célokra való felhasználását jelenti, ami jogállamban - különösen átmenet idején - a jogbiztonság jelentős sérelmét eredményezheti. Másrészről viszont a múlt feldolgozásának és lezárásának szükségessége sem kérdőjelezhető meg. Az újonnan létesülő jogállamiság nem lehet értékközömbös, feltétlenül állást kell foglalnia a korábban elkövetett jogtalanságokról. Nemcsak normatív, jogi igazságot kell szolgáltatni, hanem erkölcsi szempontból is igazságot kell tenni. A visszamenőleges igazságszolgáltatás a rendszerváltások hagyományos velejárójának, politikai szükségszerűségnek tekinthető.[2]
A visszamenőleges igazságszolgáltatás keretein belül általában az alábbi eszközöket veszik igénybe: - a diktatúra áldozatainak kárpótlása és rehabilitálása; - büntetőjogi felelősségre vonás kezdeményezése; - teljes vagy részleges amnesztia, büntetlenség biztosítása; - (vizsgáló) bizottságok felállítása; - a korábban érvényes diszkriminációk, privilégiumok felszámolása, politikai és vagyoni jogok elvonása a múlt rendszer képviselőitől. Ez a tanulmány elsősorban a közép-kelet-európai országokban alkalmazott kárpótlásra, valamint a büntető eljárásokra koncentrál.[3]
A jóvátétel, vagyis a régi rendszer áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása jelentős szerepet tölt be a közép-kelet-európai országok nagy többségében. Belorussziában, Bulgáriában, a Cseh Köztársaságban, Lengyelországban, Litvániában, Magyarországon, Németországban és Oroszországban a jóvátétel alkalmazása meglehetősen széles körű.
Lengyelországban két fő esetkört különböztethetünk meg: az első az 1944. január és 1956. december között elkövetett jogsértések miatti elítélések érvénytelenítése, beleértve a kommunista rendszer létrehozásával és fenntartásával szembeni ellenállást is; a második az olyan cselekmények - mint pl. a demokratikus ellenzékben való részvétel - miatti elítélések megsemmisítése, melyeket a statárium 1981-es bevezetése után, és az 1989-es rendszerváltást közvetlenül megelőző években követtek
- 381/382 -
el.[4] Litvániában ugyanígy rehabilitálták azokat a litván állampolgárokat, akiket 1941 után deportáltak. Oroszországban 1990 után szintén törvénybe iktattak néhány rendelkezést, melyek célja az 1917 óta tartó politikai elnyomás áldozatainak rehabilitálása. Bulgáriában a Legfelsőbb Bíróság döntött a rehabilitációról, de speciális törvények is születtek a sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlásáról.[5]
A rehabilitáció és a kompenzáció mellett számos közép-kelet európai országban kezdeményezték a rendszerváltást megelőzően elkövetett, de "politikai okból" nem üldözött bűncselekmények feltételezett elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását. Ezzel összefüggésben előtérbe került a visszaható hatályú jogalkotás és az elévülés problémája is.
Egyes országokban - mint Litvánia, Lengyelország és Magyarország - a büntetőeljárásokat néhány különösen súlyos, a kommunista rendszerek meghatározott időszakában elkövetett bűncselekményre korlátozták. A függetlenség elnyerése, 1990 óta Litvániában elsősorban olyan emberölések, valamint kínzások miatt indítottak eljárást, melyeket a litvánok tömeges deportálása során követtek el 1941 és 1952 között.
Lengyelországban - a náci bűncselekményeket vizsgáló főbizottságokról szóló törvény 1991. áprilisi módosítása alapján - a büntetőeljárások az 1956. december 31. előtt elkövetett ún. "sztálinista bűncselekményekre" irányultak. A törvényhozó elévülhetetlen emberiség elleni bűncselekményeknek minősítette a - meglehetősen pontatlanul meghatározott - sztálinista bűncselekményeket. A lengyel alkotmánybíróság viszont 1991 szeptemberében úgy döntött, hogy csak a még folyamatban levő elévülési idők hosszabbíthatók meg az igazságosság érvényesítése érdekében, a törvény hatályba lépése előtt már elévült bűncselekmények elévülési ideje - a visszaható hatály tilalma miatt - nem éleszthető fel. Ennek nyomán több büntetőeljárást indítottak a biztonsági szolgálatok egykori tisztviselői, továbbá a lengyel hadsereg parancsnokaival szemben hamis bizonyítékok alapján vádat emelő volt katonai főügyész, valamint azon bírák ellen, akik az ötvenes években halálra ítélték a hadsereg egyik tisztjét, noha tudták, hogy a bizonyítékok nem valódiak.[7] Vitatott azonban, hogy az államot terheli-e büntetőjogi felelősség a gdanski hajógyári munkások lelövéséért az 1970-es zavargások során, és a statárium bevezetéséért 1981-ben.
A Cseh Köztársaságban és Németországban viszont nem korlátozták a büntetőeljárásokat a diktatúra adott időszakában elkövetett bizonyos bűncselekményekre. A Cseh Köztársaságban 1993 júliusában fogadták el a kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló törvényt, amely rögzítette, hogy a bűncselekmények elévülési idejébe nem számít be az 1948. február 25. és 1989. december 29. közti időszak, ha az elkövetők jogerős elítélésére az alapvető demokratikus jogelvekkel ellentétes politikai okokból nem került sor. A cseh alkotmánybíróság 1993 decemberében alkotmányosnak nyilvánította a törvényt. Álláspontja szerint "az elévülés kizárólag akkor következhet be, ha az állam folyamatos törekvése a bűncselekmény üldözésére az elévülési határidő végéig hiábavaló marad.... A büntetőjogi üldözhetőség eljárási feltételei általában és az elévülés kérdése különösen nem tartozik sem a Cseh Köztársaságban, sem egyéb demokratikus államokban az elvi jelentőségű alapvető jogok és szabadságok közé".[8] Ezt követően indítottak büntetőeljárást az Állambiztonsági Rendőrség néhány tagjával, korábbi állami és pártfunkcionáriusokkal, ügyészekkel, bírákkal és börtönőrökkel szemben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
