Az emberiség vallásainak szaporodásában és fejlődésében az ősi vallások kialakulását megelőző, de bizonyos változataikban még korszakunkban is előforduló primitív (vagy természeti) vallási hiedelmek és kultuszok gyakori jellemzőiként említhetjük a nomád életmódot, a törzsi kötődést, a totemizmust, a jószellemek tiszteletét, oltalmuk igénylését, az ártó erőktől, szellemektől (manáktól) való félelmet, a szellemvilág jelzéseinek (ómenjeinek) ismeretét, a lélek (anima) létének és halál utáni bolyongásának, esetenként visszatérésének feltételezését, a változatos halottkultuszokat, a megalitikus (kő-) építmények (megalitsírok, dolmenek, mehnírek, kromlechek, tehát kőasztalok, kőoszlopok, kőkörök), alkalmazását, fétisek, bálványok, tabuk tiszteletét, mágusok, varázslók, táltosok, sámánok létét és működését, a varázslás, a boszorkányság, a babona, a jóslás segítő és ártó változatait, kábító hatású szerek fogyasztását, csontok és kövek viselését, a test bőrének változatos színezését, esetleg meghasítását, a mágikus tűz körüli élénk zenei, táncos, gyakran az extázisig fokozott szertartásokat.
A segítő és ártó szellemek, bizonyos fetisizált tárgyakból eredő erők, az érinthetetlen tabuk sokaságába vetett hit nem zárja ki, hogy több törzsi vallás korábbi vagy jelenlegi követői gondoltak, illetve gondolnak egy, a világ feletti teremtő istenre is, akiről részletező írott források hiányában keveset tudnak és akit talán nem is szellemi lénynek, hanem valamilyen erőnek, különös hatalomnak vagy más létezőnek képzelnek el. Ettől eltekintve az is megállapítható, hogy a primitív népek általában nem különböztetik meg élesen a természetes és a természetfeletti szférát, nem törekszenek a valós oksági kapcsolatok érdemi feltárására.
Tonhaizer Tibor publikált adatai szerint Afrikában még korszakunkban is mintegy 65 millió ember, az összlakosság több mint 12%-a követi őseinek vázolt jellegű vallási hiedelmeit. Tudományos igényű megállapítás szerint korszakunkban földünkön mintegy 3000 primitív vallási irányzat érvényesülése feltételezhető.[1] Természetesen az ezeket követő népcsoportok életvitelét is befolyásolhatják a modern kor őket érintő hatásai. Ehelyütt is megállapíthatjuk, hogy a primitív vallások, az ősi vallások, a jelenleg is érvényesülő világvallások, valamint korszakunk új vallási mozgalmai között található jelentős különbözőségek mellett hasonló elemek és vonások, bizonyos folytonosságok és feltűnő összekapcsolódások, vegyülések, tehát változatos szinkrétizmusok is tapasztalhatók.
Az általános vagy külső vallástudományok - így különösen a vallásfilozófia, a vallástörténelem, az összehasonlító vallástan, a vallási néprajz, a vallásszociológia, a valláspszichológia, a vallásetika, a vallási rítustan, a vallási esztétika, a vallásjog, az egyházjog - művelői számára bármely mitológia, teológia, valláserkölcs, liturgia, vallási művészet és szimbolika stb. tanulmányozásának visszatérő feladatai közé tartozik a más vallásokhoz viszonyított hasonlóságok, egybeesések, kölcsönhatások, továbbá az eltérések és az egyes vallásokban előforduló különlegességek feltárása, rendszerezése és értékelő bemutatása. Az ősi vallások közé a kereszténység kialakulása előtt létrejött és primitívnek[2] nem minősülő vallások sorolhatók. Ezeknek két nagyobb csoportja különböztethető meg. Közülük az egyik csoportba azok a Krisztus előtt kialakult vallások sorolhatók, amelyek korszakunkban már nem léteznek. Ebbe a körbe tartoznak pl. a sumér-akkád, a hettita, a kánaáni, az ősi egyiptomi, az ősi görög, a római, a kelta, az ógermán, az ősi eurázsiai vallások, valamint a Mithra kultusz. Az első csoport különös összetevőinek tekinthetjük a XVI. században megszűnt azték, maja és inka vallást.[3] A második csoportban említhetjük azokat a Krisztus előtt létrejött ősi vallásokat, amelyek - természetesen továbbfejlődött változatokban - napjainkban is érvényesülnek. Tanulmányomban a jelenleg is élő és többnyire a világvallások jelentős összetevőit alkotó ősi vallásokkal terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozhatom.[4] E csoport jellegzetes alakzatai a zoroasztriánizmus, a kínai univerzizmus három összetevője, nevezetesen az ősi kínai vallás, a taoizmus és a konfucianizmus, továbbá a brahmanizmus vagy hinduizmus változatai, a buddhizmus és alakzatai, valamint a japán sintoizmus és annak válfajai.
Az itt vizsgálandó ősi vallások mitológiájának, mítoszainak, rítusainak egyenkénti bemutatása előtt a könnyebb megértés és értékelés érdekében kiemelést érdemelnek azok a lényeges jellemzők és alapvető összetevők, amelyek a legtöbb ősi vallás-
- 40/41 -
ban előfordulnak. Legjelentősebbnek tűnnek ezek közül a következők.
1/ Az ősi vallások népei a primitív vallási hiedelmeket és kutuszokat követő, a hierarchikus társadalom-tagozódáshoz még el nem jutott népcsoportok gyűjtögető, halászó, vadászó, pásztorkodó és kezdetleges állattenyésztő életviszonyaihoz képest fejlettebb civilizatórikus-kulturális szinten, a földművelés, az állattanyésztés, a kézművesség, a kereskedelem kialakult lehetőségeit hasznosítva, a földrajzi, éghajlati, népesedési, néprajzi, nyelvi és más adottságokhoz is igazodva, ősi hagyományaikat gazdagítva alakították vallási mítoszaikat, kultuszaikat és normáikat. Életvitelük formálásában ugyancsak meghatározó szerepe volt az évszakok, az időjárás változásainak, a tengeri, a folyó- és állóvizeknek, a termékenységnek, az égitestek helyzetének és egyéb megnyilvánulásainak, a fénynek, a mennydörgésnek, a villámlásnak és a viharnak, valamint a nemzetségek, a népcsoportok, a népek közötti kíméletlen, öldöklő háborúskodásnak. Az ősi vallások mitológiájának, mítoszainak, misztériumainak, kultuszainak, magatartási követelményeinek, szokásainak megismerését immár korabeli vagy későbbi írott források, régészeti leletek, himnuszok, énekek, fohászok, áldozati és egyéb rítusok gyüjteményei, époszok, mondák, legendák, filozófiai, irodalmi, történelmi feldolgozások teszik lehetővé az utókorok érdeklődői számára.
2/ Az ősi vallásokban gyakori a világmindenség, az istenek és az emberek létrejöttének, teremtődésének, születésének, tehát a kozmogóniának, a theogóniának és az antropogóniának sokszínű összefonódása. Csekély kivételtől eltekintve ezekben a vallási rendszerekben nem egyetlen örök és mindenható isten teremtette a felsorolt összetevőket, hanem változatos kapcsolódásokban alakultak ki, jöttek létre, illetve születtek meg a kozmosz elemei, valamint az istenek és az emberek.
3/ Többnyire kemény, véres küzdelem (theomakhia), esetenként teremtő gyilkosság, vagy valamely isten feldarabolása és elfogyasztása tapasztalható az istenek generációi, illetve tagjai között.
4/ A küzdelem vagy a szaporodás következtében egyes istenek elpusztultak vagy visszavonulttá, háttérbe szorítottá, inaktívvá, békéssé, tehát deus otius-szá váltak.
5/ Általánosnak mondható a kozmosz részei (az Ég, a Föld, az Alvilág), az istenek, az isteni funkciók és bizonyos égitestek (a Nap, a Hold, az Esthajnalcsillag) hármassága, hármas osztottsága és az utóbbiak meghatározó szerepe (szolarizáció).
6/ Az istenek hármasságában gyakori az Égnek, a mennydörgésnek, a villámlásnak, a viharnak és a főhatalomnak összekapcsolt elsődlegessége, valamint a harc, a háború, a küzdelem isteni irányításának és istenének önállósulása, továbbá a szerelem, a termékenység, a Földanya többnyire kiemelkedő isteni szerepének megszemélyesített érvényesülése.
7/ Nem ritkák egyes istenek, esetleg istenek és emberek kalandos és termékeny (néha vérfertőzéses) szerelmi kapcsolatai, nászai, hierosz gamoszai.
8/ Tapasztalható bizonyos istenek kettős (isteni és démoni, teremtő-pusztító, jó és gonosz vagy kifejezetten megveszett, esetleg uni- és biszexuális) minősége.
9/ Gyakori motívum az ősvallásokban a világ közepe, az Eget és a Földet összekötő világoszlop (axis mundi), torony (ziqqurat), vagy a világfa, továbbá a templompalota, mint a világmindenséget jelképező imago mundi, valamint az ősi Édenkert szerepe és a kezdeti életviszonyok mesésen békés, boldog jellegének feltételezése.
10/ Az élet és a halál egymást feltételező, folytonos ciklikussága sajátos kifejezésének tekinthetjük némely istenek időnkénti hosszabb idejű eltűnését, majd visszatérését, valamint a megölt, harcban elesett istenség újraéledését, feltámadását.
11/ Az isteni és az emberi világ valamennyi szférájában így a mitológiában, különösen a konkrét történetet, eseménysort tartalmazó mítoszokban és az eredeti vagy rituálisan reprodukált misztériumokban rendszeresek a kegyetlen megpróbáltatásokkal járó és az alkalmasságot bizonyító próbák, beavatási eljárások, szertartások.
12/ Több ősi vallásban az állam élén álló vezető, király, fáraó isteni származású, vagy istenné változik, enyhébb esetben pedig isteni kiválasztottságot, meghatalmazást élvez, és közvetítő szerepet tölt be az istenek és az általa irányított emberek között. E funkció keretében a király jelentős rítusok irányítója vagy kivitelezője.
13/ Szinte mindegyik ősi vallásban fontos helyet foglalt el és kiemelkedő szerepet töltött be az Újév. Az előző év többnyire orgiasztikus tombolással, tivornyázással zárult. Az újévi szertartások a megújulást, a megtisztulást, a célok, a feladatok meghatározását fejezték ki és szolgálták.
14/ Egyes vallásokban markánsan jelent meg a kő, a víz, a fény, a phallosz, a férfimag, az anyaméh létesítő, keletkeztető szerepe, bizonyos állatok (pl. a bika, az oroszlán, a kígyó, a szarvas, a sólyom, a sas, a sárkány) pozitív vagy negatív szimbolikája, továbbá a prófécia, a mágia és a babona jelentősége.
15/ Néhány ősi vallásban is szerepel az eredeti paradicsomi állapot és az annak elvesztését előidéző ősbűn, valamint a vízözön mindent elpusztító büntető szerepe.
16/ A jelzett közös, illetve hasonló jellemzők és összetevők mellett - amint ez a következő áttekintésből is kitűnik - a bemutatandó ősi vallások mindegyike a sajátos történelmi, földrajzi, időjárási,
- 41/42 -
gazdasági, kulturális és más adottságokhoz igazodva sok különös és egyedi megoldást is tartalmaz.
1.1 S. N. Krammer, jeles amerikai orientalista egyik könyvének címe szerint "A történelem Sumerben kezdődik". A történelem természetesen nem csak Sumerben, hanem valamilyen módon és valamikor a világmindenség minden pontján kezdődött. A hangzatos könyvcím annyiban mégis megalapozott, hogy a fennmaradt jelentős eredeti írott források, valamint a rendkívül gazdag és értékes régészeti feltárások, továbbá az általános történelmi ismeretek alapján Mezopotámia déli részén fekvő Sumerről és az északi tájain érvényesülő akkád uralomról, a két civilizáció összekapcsolódásáról, és ezen belül a sumer és akkád mitológiáról kiterjedt ismeretekkel rendelkezünk. Az is megállapítható, hogy a többezer éve kezdődött sumer, akkád, babiloni kultúra és mitológia felismerhető hatást gyakorolt a korabeli, és az azt követő mediterrán népek és néhány más ország szellemi megnyilvánulásaira.[5] A sumer-akkád mitológiában, mítoszokban, misztériumokban és rítusokban már részletező, színes kimunkáltságban ismerhetjük meg több ősi vallásnak a bevezetőben jelzett, bár eltérő elnevezésű és történetű, mégis sok hasonlóságot, párhuzamosságot és tanulságot tartalmazó lényeges elemeit. Az eredeti írott források között különösen értékes a híres akkád kozmogóniai költemény az "Enúma elis ". E cím a költemény első soraiból származik: "amidőn odafenn...", valamint az emberiség valószínűleg első nemzeti hőskölteménye, a Gilgames eposz.[6] Ezeken kívül számos ékírásos agyagtábla - pl. a "Teremtés" két táblája, "A hét gonosz szellem", a "Két töredék az ember teremtéséről", "Istár pokolra száll", "Nergál és Ereskigál", "Az isteni viharmadár, Zú, elrabolja Enlil sorstábláit", az "Adapa", az "Etana mennyei útja" - maradt fenn.
1.2 A sumer vallásban Namma istennőt, akinek neve őstengert jelent, az Eget és a Földet világra hozónak és valamennyi isten szülőanyjának képzelték el. Az Ősvíz vagy Ősanya szűznemzéssel hozta létre az első párt, az Eget (An) és a Földet (Ki), az első férfi és női elv megtestesítőit. Az ő nászukból született Enlil, a légkör istene, aki szétválasztotta szüleit. A kezdeti korszak tökéletes volt, az igazi Éden mégis Dilmun volt, ahol sem betegség, sem halál nem létezett. Az ember eredetére több - legalább négy felfogás alakult ki. Az Enúma elis-ben az embert az istenek gyúrták agyagból és a két Lagma isten véréből, Enki (a Föld ura) pedig lelket lehelt bele. Eredetieg nem volt áthághatatlan távolság az isteni létmód és az emberi körülmények között, igaz az ember elsődleges rendeltetése az istenek szolgálata volt.
A bolygóistenek triászába Nanna Szuen a Hold, Utu a Nap, valamint Inanna az Esthajnalcsillag - az utóbbi mint a szerelem és a háború istennője - tartozott. Inanna tehát az élet és a halál úrnője volt. Hermafroditának, Istar barbatának, szakállas csillagnak tartották őt. A mítosz szerint Inanna Uruk város védelmező istennője férjül vette Dumuzi nevű pásztort és nagy boldogságban élt vele. Dumuzi és akkád megfelelője Tammuz is gyászos sorsra volt ítélve. A földi férj és az általa jelképezett földi király gyászos sorsa a halálban nyilvánult meg. Dumuzi halála ahhoz a bonyolult történethez kapcsolódott, amelyben a nagyravágyó Inanna leszállt az Alvilágba, hogy kiszorítsa onnét nővérét, Ereskigalt. E törekvés nem sikerült és ő maga is csak úgy térhetett vissza az Alvilágból, ha gondoskodott valakiről maga helyett. Inanna Galla démon kíséretében jutott vissza Urukba, ahol megelégedetten üldögélni látta Dumuzit a trónuson. A felháborodott Inanna Dumuzit küldte maga helyett az Alvilágba. Ereskigal azonban bizonyos feltételek mellett lehetővé tette Dumuzi időnkénti visszatérését a Földre.
Az akkád változat szerint Inanna Tammuz halála után azért ment az Alvilágba, hogy kiszabadítsa férjét. Az istennő eltűnése azonban szörnyű kozmikus szerelmi katasztrófát váltott ki. A nagy istenek ezért közbeléptek és kiszabadították az istennőt. A mítosz mindkét változata egyrészt kifejezi Inanna kudarcát, amikor meg akarja hódítani Ereskigál alvilági uralmát és ezáltal eltörölni a halált. Az embereknek és némely isteneknek is tehát el kell fogadniuk az élet és a halál váltakozását. Dumuzi, illetve Tammuz eltűnése és későbbi feltámadása azonban jelzi az isteni és az emberi létezésmód közeledésének misztériumát is.
A sumer vallási elemek bizonyos módosulással tovább éltek az akkád struktúrákban is. A legfőbb háromság a sumerhoz hasonlóan Anu, Enlil és Ea volt. Az asztrális háromságot pedig Szín (Hold), Samas (Nap) és Istar (Esthajnalcsillag) alkotta. Az Alvilágot Ereskigál és férje, Nergál kormányozta. A vallási központ Babilonba került át és Enlil helyére Marduk lépett. Sémi-asszír vallási hatásra a nemzeti isten ugyanis Marduk lett. Kifejlődtek a szépen hangzó személyes imádságok és a bűnbánati zsoltárok. A hívek elsősorban Mardukhoz, Istarhoz és Samashoz fordultak. Az egyik himnusz szépen kifejezi, hogy Samas védelmezi az igazságot, megbünteti a gonosztevőt és megjutalmazza az igazat. Az istenek rettentő fényességükkel félelmet keltettek.
- 42/43 -
Az Enúma elis úgy írja le a világ teremtését, hogy kiemelten dicsőíti Mardukot. Az egybekapcsolódó kozmogónia és theogónia első lépéseként az ősi vízi teljességből kivált az első pár Apszu és Tiámat. Apszu az édesvizeket, Tiámat pedig a tengert jelenítette meg. Tiámat sok más ősistenséghez hasonlóan egyszerre minősült nőnek és kétneműnek. A második párt, Lahmut és Lahamut feláldozták az ember teremtéséért. Harmadik párként Ansar és Kisar, vagyis a felső elemek és az alsó elemek teljessége alakult ki. E két egymást kiegészítő teljesség hierosz gamoszából született az Ég istene, Anu, aki majd Nudimmudot, vagyis Eát, a Földistennőt nemzette. Az Enúma elis részletesen bemutatja azt a kíméletlen theomakhiát, amely Apszu, Tiámat, Marduk, Kingu és más istenek között zajlott le. Ez a véres küzdelem Marduk győzelmével végződött. Ezt követően állította fel Marduk az Égben Apszu palotájának mását, és rögzítette a csillagok járását. Tiámat szerveiből pedig megformálta a Földet. Tiámat szemeiből folyik az Eufrátesz és Tigris, farkának egyik kunkorával pedig Marduk összekötötte az Eget és a Földet. A legyőzött istenek megmenekülésük érdekében szembefordultak Kinguval, felvágták ereit és véréből Ea megalkotta az emberiséget. Az Enúma elisben leírt kozmogónia komor világteremtést tükröz. Tiámat nemcsak a világ létrejöttét megelőző ősi egység, hanem démoni erők létrehozója és alkalmazója is. A fiatal istenekre féltékeny és nyugalomra vágyó Apszu meggyilkolása elindítja a "teremtőgyilkosságok" sorát, hisz Ea nemcsak helyébe lép, hanem megteremti a szervezettséget a víztömegben. Marduk ugyan egy ősi isten Tiámat testéből alkotja a világmindenséget, lényeges azonban, hogy az ősi isten nemcsak isteni, hanem démoni természetű is volt. A kozmosz is ambivalens, kettős természetű. Az égbolt, az égitestek, a bolygók, a csillagok és a csillagképek az istenek lakhelyévé és képmásává lettek (szolarizáció). A soktermészetű és rendeltetésű földet széles körben isteni intézmények (pl. királyság) és templomok szentesítik meg. Ebben a merész vegyülésben zseniálisan jelenik meg a fennkölt, a nemes, a szép, a jó és a gonosz, a rossz, a kiszámíthatatlan balsors. Az ember a Tiámat által alkotott démonok vezérévé vált Kingu véréből származott. Reményt keltő azonban, hogy az egyik nagy isten, Ea formálta őt meg.
A hettiták elnevezésű, árja nyelvet beszélő indoeorópai népcsoport Kr. e., a II. évezredben uralkodott Anatóliában. A Hettita Birodalom idején (Kr. e. 1460-1200-ig) nagyrészt beolvasztották az őslakos nem indoeurópai hurrik kultúráját, de a hettita mítoszokon és rítusokon gyakran felismerhetők a hurri vagy más néven hatti hagyományok. A népes hettita pantheon istenségei többnyire egy-egy város templomaiban laktak és ott vették igénybe a papok és más személyek szolgálatait. Az istenek nagy családjában az első párt a viharisten, Tesub és a nagy istennő, hurri néven Hepat alkották. Szent állataik: a bika és az oroszlán. Hepat későbbi leghíresebb megtestesülésének Arinna "napistennő" volt a neve. Ez a szolarizáció az istennő tekintélyét és az iránta tanúsított tiszteletet fejezte ki. A babiloni Istart, mint a szerelem és a háború istennőjét Anatóliában is ismerték. Különös színfoltot alkotott a hettita mitológiában Telipinu termékenységisten értelmetlen eltűnése, az eltűnés végzetes következményei (pl. a tüzek kialudtak, a források kiapadtak, az emberek és az állatok nem párosodtak, a búza és az árpa nem ért be stb.), más istenek általi felkutatása és veszettségének rituális lecsillapítása. Bizonyos istenek, pl. a Síva és Káli hasonló teremtő és pusztító kétarcúságára a hinduizmusban találunk példát.
A hurri-hettita theogóniának különös szereplője Kumarbi, az "Istenek Atyja". Ő az egymást követő isteni nemzedékeknek nem első és nem is véglegesen hatalmon maradó tagja. Kezdetben Alulu volt az Ég királya, akit kilenc évi szolgálat után legyőzött Anu. Alulu a föld alatti világba menekült. Kilenc év elteltével pedig Kumarbi támadta meg Anut, és ekkor következett be Kumarbi mítoszának a következő esete. Amikor Anu az Ég felé menekült, Kumarbi megragadta lábát, letaszította őt a földre és beleharapott ágyékába. Miközben Kumarbi ujjongott hőstettén, Anu közölte vele, hogy a harapás révén megtermékenyítette őt és három istent nemzett neki. Az egyik istengyermek Tesub viharisten volt, aki letaszította Kumarbit trónjáról és véglegesen megszerezte az uralmat. A másik különös epizód keretében Kumarbi annak érdekében, hogy Tesub legyőzésére képes segítőtárshoz jusson, megtermékenyített egy sziklát. Így született meg Ullikummi, egy vulkáni dioritkőzetből való emberforma kő. Ullikummi Upelluri óriás vállán üldögélve - aki félig a tengerbe merülve tartotta az Eget és a Földet, tehát ő volt az Atlasz hurrita megfelelője - olyan gyorsan növekedett, hogy elérte az Eget. Ullikummi először legyőzte Tesubot, de mivel az egész emberiség elpusztításával is fenyegetőzött, a megriadt istenek furfangos és kegyetlen közreműködésével (egy égi isten, Anu és egy hímnős istenség, Kumarbi fia az Eget és a Földet szétválasztó ősi késsel lefűrészelték Ullikummi lábát) Tesub véglegesen megszerezte a hatalmat. Zárásul ismét kiemelést érdemel, hogy a hurri-hettita mítoszokban markánsan megjelent a megalithikus vallások specifikuma, a kő, a szikla szentsége. A petra genitrix, a "szülőkő" alkalmas arra, hogy csodálatos jótulajdonságokkal erősítse meg a Földet és annak
- 43/44 -
istenét. Ullikummi kőember, az Eget tartó óriás vállán ülve maga is alkalmas volt arra, hogy legalább átmenetileg columna universalis-sá, a világmindenség oszlopává váljék. A megalithikus elemek azonban itt elsősorban az isteni uralomért folytatott küzdelemben kaptak helyet.
A szíriai-palesztinai partvidék - bibliai szóhasználattal Kánaán - a Kr. e. III. évezredtől a zsidók megtelepedéséig lezajlott történetének vallásosságára 1929-ig nagyrészt főníciai iratok és görög szerzők munkái, valamint az Ószövetség utalásai alapján lehetett következtetni. 1929 óta azonban több mitológiai szöveg került napvilágra Rász Samra, az ősi Ugarit, Szíria déli partvidéke kikötővárosának ásatásaiból. Ezek a Kr. e. II. évezred közepén szerkesztett és sajnos sokhelyütt sérült dokumentumok korábbi vallási felfogásokról és eljárásokról tartalmaznak értékes elemeket. A kutatók feltárták belőlük, hogy a Pantheon feje a hatalmas, bölcs és irgalmas Él volt, aki az istenek és emberek atyjának minősült. Egy, a Kr. e. X. századból származó ábrázolás szerint Él szakállas volt, hosszú ruhát és szarvakkal koronázott tiarát viselt. Két feleségét Aserah-ot és Anatot, a Hajnalcsillagot és az Esticsillagot megtermékenyítette. Aserah, akit az istenek anyjának neveztek, de maga is Él szülötte volt, hetven isteni fiat szült. Baál kivételével valamennyi isten Él és Aserah leszármazottja volt.
Az ismertté vált kánaáni mitológia központi témái azok a mítoszok, amelyek Él és Baál, valamint Baál és Él két fia Jamm, a Tenger-herceg, valamint Mót, a "Halál" közötti kegyetlen és változóan sikeres küzdelmet tartalmazták. Baál ugyan Él fia, mégis Dagon fiának nevezték. Dagont, vagyis gabonaszemet a Kr. e. III. évezredben Felső- és Középső Eufrátesz vidékén tisztelték.
Baál (Gazda) közelebbi személyneve Haddu vagy Hádad egyrészt a termékenység istene, másrészt harcos is éppúgy, mint nővére és felesége Anat, aki egyszerre a szerelem és a háború istennője. Baál társaival Szapon hegyi palotájában orvul Élre támadt, sikerült őt megkötözniük, megsebesítették, sőt férfiatlanították is. Baál elragadta tőle feleségét és megszerezte Él trónját is. Az elmenekült Él fiát, Jammot megtorlásra biztatta. Baál azonban az isteni kovácstól, Kászit va Khaszisztól (az ügyestől és agyafúrttól) kapott két varázsbunkóval megölte Jammot, aki a föld alatti vizek megtestesítője és egyben démon, víziszörny, hétfejű sárkány is volt. E győzelem kifejezte a termékenységet szolgáló eső diadalát a kaotikus tengerrel és a föld alatti vizekkel szemben. Jamm azonban visszatérő létezésnek örvendett és később fel is bukkant. Megjegyezhetjük, hogy Baál és Mót is hasonló létezésmóddal rendelkezett. Baál Él és Jamm feletti győzelme, valamint a mennydörgés, villámlás megteremtése, továbbá nagyon lényeges esőzések ritmusának szabályozása után Kászit va Khaszisz közreműködésével felépítette saját templompalotáját, az imago mundit, amely kifejezte az általa irányított világ rendezettségét.
Ezután Baál az alvilág felett uralkodó Mót, a halál legyőzésére készült. Kölcsönös üzengetések után Baál leszállt az alvilágba, megütközött Móttal, a harcban azonban életét vesztette. Baál halálának hírére Él az ugariti gyászszertartásnak megfelelően fejezte ki sajnálatát, földre roskadt, megszaggatta ruháit, meghasogatta arcát. Él ugyanis megértette, hogy Baál halálával az egyetemes élet került veszélybe. Anat pedig megkereste, megfelelő helyre vitte és eltemette a holttestet. Amikor pedig Móttal találkozott, tőrével átszúrta őt, kövek közt megőrölte és porát a mezőn széthintette, maradékát a madarak ették meg. Ez a rituális gyilkosság a gabona őrlésére emlékeztet. Mót hét év után ismét felbukkant, időközben Baál is életre kelt, és a két ellenfél újrakezdte a harcot: mint vadbikák összeöklelték fejüket, mint kígyók marták egymást. Mindketten földre zuhantak, de Baál Mót fölé kerekedett. Él üzenetére Mót megadta magát és elismerte Baál felsőbbségét. Ezzel elérkezett a béke korszaka. A vázoltak tehát az isteni létmódnak olyan folyamatát érzékeltetik, amelybe beletartozott a harc, a halál, az eltűnés, a földarabolás, az újra életre kelés, a feltámadás és a visszatérés.
4.1 Az ókori Egyiptom mintegy négyezer éves története három nagy korszakra tagozódik, nevezetesen az Ősbirodalom (Kr. e. 3200-2280), a Középbirodalom (Kr. e. 2280-1580) és az Újbirodalom (Kr. e. 1580-1085) időszakára. Az ország földrajzi helyzete a sumér-akkád kultúrától eltérő fejlődéshez vezetett. A minden irányból várható támadásoknak kitett Mezopotámiával szemben Egyiptomot, illetve elsősorban a Nílus völgyét védte a sivatag, a Vörös-tenger és a Földközi-tenger. Kr. e. 1674-ig, a hikszoszok betöréséig Egyiptom nem ismerte a kívülről jövő súlyos veszélyt. A Nílus hajózható volta lehetővé tette az uralkodó számára, hogy az országot központosított igazgatással kormányozza. Egyiptomban nem voltak nagy városok, a lakosságot a falusi települések tömege alkotta. A Nílusnak köszönhetően magas színvonalú mezőgazdaság alakult ki. Ehhez igazodva terjedt el a termékenységkultusz, amint ez más folyammenti ősi hiedelmeknél is tapasztalható. A három korszakot átfogó fáraói rendszer civilizációját és kultúráját a folyton változó illetve gyarapodó, de lényegét tekintve egységes mitológia, vala-
- 44/45 -
mint az ahhoz igazodó erkölcsi és rituális rendszer alapozta meg. Ebben a mitológiában összekapcsolódott a theogónia, az istenek teremtése, valamint a világrend, a kozmosz kialakulásának tana, a kozmogónia, Ré, a Napisten és Ozirisz kultusza, a fáraó isteni megtestesülése, valamint a halál és az öröklét problémája. Az ókori egyiptomi vallás megőrizte a korábbi halottkultusz, az állatkultusz és a fetisizmus nyomait. Nagy szerep jutott a különféle természeti erőknek is, amelyeket gyakran állatokban vagy állatfejű emberekben véltek felismerni. Féltek a halottak visszatérő lelkétől. A félelem kiváltotta a tiszteletet is. A Kultusz istensége az embertestű, de sakálfejű Anubis volt. Az egyiptomiak a léleknek három alakzatát tételezték fel. Közülük a ba olyan belső energiát jelentett, amely a halál beálltát követően lélekmadárként azonnal az égbe szárnyalt. A ka a nemzőerőt fejezte ki és jelképe a bika volt. Veszély esetén ennek segítségét kérték az élők. A ha a lélek fénytermészetét jelezte, hieroglifajele a bíbic volt. A kísértetjellegű halotti szellemet elsősorban a ha jelentette. Az egyiptomi vallási tanok is ismerték az eredeti paradicsomi állapotot, az istenek elleni lázadásban megnyilvánuló ősbűnt és annak hátrányos következményeit. Az ősbűn előtt az ember halhatatlan volt. A halottak birodalmára addig nem volt szükség.
Ez a hitvilág is ismerte az egyéni sors meghatározó szerepét. Ennek volt az istennője: Zenenet. Az egyiptomi vallási felfogás szerint a boldogságra ítélt halottak valahol nyugaton - ahol a nap lenyugszik - csodálatos bővizű és bőven termő paradicsomi tájon továbbélnek, ragyogó fehér ruhában szántanak és aratják a gazdag termést. A halálon túli élet hitét tanúsítja a piramisépítészet kultusza is. Az Óbirodalom idején a fáraókat piramisokba temették, a Középbirodalom időszakától kezdődően pedig sziklasírokba helyezték. A fejlett technológiájú balzsamozás vagy mumifikálás azt a célt szolgálta, hogy a testet a visszatérő lélek számára kitűnő állapotban megőrizzék. A túlvilág rejtelmeit az egyiptomiak számára a Piramisszövegek (Kr. e. 2500-2300), a Koporsószövegek (Kr. e. 2300-2000) és a Halottak Könyve (Kr. e. 1500 körül) tartalmazta, amelyek az utókori kutatások nagy értékű forrásai.
Az egyiptomi teremtéskoncepció a világot inkább a teremtődés sajátos mítoszának, mint isteni alkotásként fogja fel. Ebben az eredetmítoszban az Ősvizekből egy domb bukkant fel. Szinte minden nagyobb települést a világ közepének, első helynek tekintettek, ahol a teremtődés kezdődött. Az ősdombra a fáraó fölhágott, hogy találkozzék a Napistennel. Más elképzelések Őstojásról beszélnek, amelyben a "Fény madara" rejtőzködött. Voltak olyan feltételezések is, amelyek a Napgyermeket hordozó Őslótuszra vonatkoztak vagy a kezdetek kígyójáról, Atum isten első és utolsó képmásáról szóltak. (A Halottak Könyvének 175. fejezetében olvasható, hogy amikor a világ visszatér a Káosz állapotába, Atum isten ismét kígyóvá változik.)
Az istenek családi kapcsolatai antropomorf viszonyokat is tükröznek. Heliopolisz, a Nílus-delta csúcsán elhelyezkedett város nap-teológiája szerint Ré-Atum-Khepri teremtette az első istenpárt, Sut-ot (a levegőt) és Tefnutot, Geb isten (a Föld) és Nut istennő (az Ég) szüleit. Khepri a kelő, Ré a delelő, Atum pedig a lenyugvó napot jelentette. Az istenségek a legfőbb isten lényegéből származnak. Az Ég és a Föld szintén hierosz gamoszban, isteni szerelmi kapcsolatban egyesültek mindaddig, amíg a Sut, a levegő szét nem választotta őket. E kapcsolatból jött létre az ősi egyiptomi mitológia négy kiemelkedő drámai szereplője: Ozirisz és Ízisz, valamint Széth és Nephthüsz.
4.2 Az Ozirisz mítosz legteljesebb változatát Plutarkhosz adta tovább. Eszerint Ozirisz Egyiptom első isteni királya volt, aki az országot szigorúan és igazságosan kormányozta. Fivére, Széth azonban csapdát állított neki és megölte őt, majd tizennégy darabra vágta Ozirisz holttestét és szétszórta azokat. Felesége, Ízisz azonban megtalálta férje testrészeit és mindegyiket a meglelés helyén temette el. Ezzel magyarázható, hogy Egyiptomban számos Ozirisz-szentélyt tisztelnek. Ízisznek, a nagy varázslónőnek azonban sikerült megtermékenyülnie a halott Ozirisztől. A meggyilkolt férj eltemetése után Ízisz a Delta papiruszainak sűrűjében megszülte gyermekét, Hóruszt, aki felnövekedése után nagybátyjára, Széth-re támadt. Széth a küzdelemben kivájta Hórusz egyik szemét, de végül Hórusz győzött. Hórusz szemét is visszaszerezte, és azt Ozirisznek áldozta. Ozirisz így nyerte vissza életét. Hórusz a holtak országában talált rá kábult állapotban lévő apjára, aki ismét életre kelt. Ozirisz ettől kezdve szellemi lényként előmozdítja az élőlények szaporodását, a növények termékenységét, és biztosítja fiának, Hórusznak mint fáraónak virágzó királyságát. Széth pedig isteni büntetésként azzá a bárkává változott, amely Oziriszt a Níluson szállította. Hórusz a héliopoliszi kultúrában a jóság képviselője, szemben Széthhel, aki a gonoszság megtestesítője. Hórusz kifejezője a magasban szárnyaló, az égboltot átfogó sólyom, amelynek szemei a Nap és a Hold, szárnyai átölelik a Földet. A "Hórusz-szem" önmagában a Holdra utal. Hóruszt szárnyas, napfejű emberalakként is ábrázolják. A későbbi mitológiában több Hórusz-istenséget különböztettek meg. A görögök Hóruszt saját Apolló-istenükkel azonosították.
Azáltal, hogy a piramisszövegek a fáraót Rével azonosították, a szoláris theológia kifejezte az uralkodó kiváltságos helyzetét, ugyanis nem tartozott Ozirisznek, a holtak urának ítélkezési körébe. A leg-
- 45/46 -
több szövegformula megerősíti, hogy a fáraó Atum-Ré fia, akit a nagy isten a világ teremtése előtt nemzett, és nem halhat meg. Az égbe érkezve a fáraót diadalmasan köszönti a Napisten és a hírvivők a világ négy tája felé sietnek, hogy bejelentsék győzelmét a halál fölött. A fáraó élete folyatódik a mennyben is, trónján ülve fogadja alattvalói hódolatát, ítélkezik és parancsokat osztogat.
A szoláris teológia szerint a kezdeti időszak, az Aranykor uralkodó istene Ré, a Napisten. A Középbirodalom idejétől kezdve azonban ezt a szerepet Ozirisz töltötte be, aki mint az egyetemes termékenység forrása virágzóvá tette fia, Hórusz és az őt követő fáraók uralmát. Ozirisz halálában felmagasztosult, megdicsőült, újraéledésében, átalakulásában pedig mindazok példaképévé vált, akik a halál legyőzését remélték. Ez kezdetben csak a fáraó privilégiuma volt, a túlvilág demokratizálódásával azonban mások számára is lehetővé vált. Ozirisz átvette Rétől a halottak bírájának szerepét is, ő lett az Igazság Ura.
Ozirisz egyik megjelenési formája Szarapisz (Serapis) vagy Ozirisz Apisz, az újrafelkelt Apisz volt, aki ugyancsak Ízisz férjének minősült. A Ptolemaioszok alatt vált nagy jelentőségűvé, akik arra törekedek, hogy az egyiptomi és a görög istenek tiszteletét közelebb hozzák egymáshoz. Szarapisz elsősorban alvilági isten volt, akit azonban napistenként tiszteltek. A görögök Aszklépiosszal, a gyógyítás istenével azonosították, mert a betegek az ő templomában aludtak, hogy a tőle kapott álomkép útján megtudják, milyen orvosság segíthet rajtuk. Így fokozatosan nőtt a tekintélye, míg végül Ozirisz helyére, sőt a Pantheon élére jutott. Templomai főleg Alsó-Egyiptomban voltak, ahol a legtöbb isten megfordult. Ez a magyarázata annak, hogy a késői ókorban Ízisszel együtt az egész Római Birodalomban elterjedt a kultusza. Híres volt athéni temploma, Rómában pedig két Serapeum is volt.
A Memphiszben az I. dinasztia idején kialakult kozmogónia Ptah istenhez kapcsolódik. E filozófia szerint Ptah szellemével (szívével) és szavával (nyelvével) teremtette a világot. Ő hívta létre az isteneket is. Az istenek feloldották látható testüket és beköltöztek a különböző tárgyakba. Ez a keresztény Logoszhoz (Igéhez) hasonló doktrína az egyiptomi történelem kezdetén született, de nem vált általánossá.
A VI. dinasztia utolsó uralkodója II. Pepi volt, akinek halála után Kr. e. 2220 körül Egyiptomot súlyos polgárháború rázkódtatta meg. Egyiptom csakhamar két királyságra bomlott, az északira, Hérakleopolisz fővárossal és a délire, amelynek fővárosa Théba volt. Az átmeneti Kor alatt következett be a túlvilági lét már említett demokratizálódása. A politikai egység helyreálltása után a Középbirodalmat több kiváló fáraó irányította. A fáraóknak koronázáskor választott nevei azt a törekvést tükrözik, hogy igazságosan, maattal viselkedjenek az emberekkel és az istenekkel.
4.3 A hikszoszok betörése és átmeneti győzelme (Kr. e. 1674) után a hódítók a Nílus-deltában telepedtek le. A hódítókat az egyiptomiak barbároknak tekintették és Apóphisz kígyóval, a Káosz jelképével azonosították. A hikszoszok magukkal hoztak néhány szíriai istent, elsősorban Baált és Tesubot, akit Széth-tel azonosítottak. Ozirisz gyilkosának előléptetése kétségtelenül megalázó volt. A hikszoszok inváziója az egyiptomiak számára tanulságos volt, megismerték a győztesek fegyvereit, és Kr. e. 1600 körül elkezdődött a felszabadító háború, amely a XVIII. dinasztia idején (Kr. e. 1562-1308) az Újbirodalom megalakulását jelentette. Ekkor már számos idegen istent megtűrtek és nemzeti isteneik is szaporodtak. Amon-Ré egyetemes istenné vált. Amon szolarizációja megkönnyítette a vallási szinkretizmust és a Napisten visszakerülését az első sorba. Az isteneket közvetlenül bekapcsolták az állami ügyekbe. Amon-Ré főleg a főpapi testület útján közölték tanácsaikat. Amon főpapja rangban közvetlenül a fáraó után következett. Egyiptom a theokrácia útjára lépett, amelynek keretében megerősödött a főpap és a fáraó közötti versengés.
IV. Amenhotep fáraó (Kr. e. 1372-1354) törekedett megszabadulni a főpap uralmától. Négy év uralkodás után felvette az Ehnaton (Atonnak kedves) nevet. Felesége (Nefertiti, Nofretete) ösztönzésére a fénylő aranykorong formájában ábrázolt Napistennek, Atonnak a kultuszát vezette be. Betiltotta a dinasztikus isten, Amon tiszteletét, a többi istent csak mint Aton, a legfőbb és egyetlen isten megnyilvánulásait tűrte. Az Amon papság ellenállására Ehnaton elhagyta Thébát és megalapította Ahet-Atont, a mai Amarnát. Ezzel olyan kultúra alakult ki, amely eredeti művészetet hozott létre. Amon szentélyeitől eltérően Aton templomai fedetlenek voltak, ezáltal teljes dicsőségben lehetett imádni a Napot. Ehnaton fölfedezte az "életöröm" vallási jelentőségét, a boldogságot, megfosztotta hatalmától Amont és a többi istent. Aton a napkorongnak, az élet egyetemes forrásának minősült, akit kezekben végződő napsugarakkal ábrázoltak. Aton alkotta a csírát az asszonyban, ő keltette életre a magzatot, őrködött a szülés és a gyermek növekedése fölött. Aton gondoskodott mindenről. Ugyanakkor ez az a korszak, amelyben a hettiták és az amirok meg-megújult csapásai hatására az Egyiptomi Birodalom darabjaira hullott. Ehnaton halála az amarnai reform végét is jelentette.
Trónutóda, Tutanhaton visszatért Amon városába, Thébába és nyilvános elégtételként nevét Tutanhamonra változtatta. Tutanhamon (Kr. e. 1357-1349) ismét fölvette a kapcsolatot Amon főpapjával. Ezzel az atonista reform is lehanyatlott. Tutanhamon fia-
- 46/47 -
talon került trónra Tutanhaton néven. A névcsere valószínűleg a negyedik uralkodói év előtt történt, amikor az ehnatoni reformokat, Aton napisten kultuszát Amon papjainak nyomására eltörölték, így a királynak a thébai főistent, Amont kellett megtestesítenie a földön. A királyi székhely azonban nem Thébába, hanem Memphiszbe került. Az udvar elköltözése után a Nap városa hamarosan elnéptelenedett. Tutanhamon fiatalon, kb. kilenc évi uralkodás után halt meg. A Királyok Völgyében feltárt kisméretű sírjából előkerült aranylemezekkel borított trónusa. Ennek háttámláján Ehnaton napistenének áldást hozó kezei az élet jelét nyújtják a király és felesége felé. Ez jelzi, hogy a fáraó és hívei nem tagadták meg az Aton-kultuszt, csak politikai kompromisszumot kötöttek. A sírt 1922-ben kalandos körülmények között találták meg. A felszínre került csodálatos aranykincsek révén Tutanhamon a legismertebb fáraóvá vált.
Théba ókori egyiptomi város Felső-Egyiptomban, a Nílus két partján helyezkedett el. A város múltjára vonatkozó első emlékek az Óbirodalom korából valók és az Újbirodalomban, a XVIII. dinasztia uralkodása idején egész Egyiptom fővárosa lett. Fejlődését egyrészt elősegítette az a körülmény, hogy a legnagyobb kőbányák viszonylag közel estek, valamint az, hogy innen könnyen ellenőrizhető volt a Núbiával folytatott kereskedelem. Miután a XIX. dinasztia alatt a főváros a Nílus-delta vidékére költözött, Théba továbbra is fontos város maradt, a Birodalom vallási életének és a főisten, Amon kultuszának központjaként. A Nílus keleti partján fekvő Théba az élők városa volt, királyi palotáival és fő szentélyeivel (a mai Karnak és Luxor), míg a nyugati parton feküdt a holtak városa, az ún. Királyok és Királynők Völgyében, a királyok és a királynők, valamint a főhivatalnokok sírjaival, továbbá a hatalmas halotti templomokkal. A IV. dinasztia korából származó legrégibb építészeti emlékeket, a nagy téglasírokat (masztabákat) itt tárták fel. Ide temették a XI. dinasztia uralkodóját, I. Mentuhotep fáraót is, akinek Deir el-Bahariban feltárt sírja egyesíti a piramis és a halotti templom jellegzetességeit.
Az ókori mítoszok és kultuszok között a görög mitológiát az emberiség egyik leggazdagabb, legszínesebb és egyben leginkább megismerhető vallási rendszerének minősíthetjük. Széles körben elfogadott az a megállapítás is, amely szerint az európai kultúra bölcsőjét hellén földön ringatták. Európában hosszú időn keresztül, szinte a 20. század közepéig művelt embernek csak az volt tekinthető, aki ismerte a görög és a római történelem jeles személyiségeit, neves költőit, e kultúra bölcselőinek, történészeinek és a szépíróinak műveit, mindezek alapján a két rokon mitológia tagjait, a görög mitológia isteneinek és más képviselőinek jellemzőit, funkcióit, kiemelkedő tetteit, az utókor, különösen korszakunk embere számára gyakran nem következetes, nem is erkölcsös, meghökkentő megnyilvánulásait. Az ókor bölcselőinek, történészeinek, költőinek és szépíróinak szerencsére nagy mennyiségben maradtak fenn eredeti művei. Ezek kimeríthetetlen forrásai a görög mitológia káprázatosan gazdag, bonyolult és tanulságos tartalmának is.
A görög mitológia számos isten létét, sokféle szerepét, egymás közötti küzdelmét, az istenek bonyolult családi-rokoni kapcsolatait, legális és tiltott szerelmi, nemi viszonyait, ún. hierogamoszait, tehát isteni nászait ismeri. Nem volt ritka egyes istenek és a halandó emberek közötti szerelmi, nemi kapcsolat sem. A szövevényes párkapcsolatokból eltérő hierarchiai helyzetű és szerepre hivatott istenségek és istenivadékok sokasága született. Már az istenszületés, a theogónia folyamatában és azt követően is gyakori volt az istenek közötti kíméletlen küzdelem, a theomakhia.
A görög mitológia szerint kezdetben csak Kháosz (Űr) létezett, ahonnan előszökkent a széles mellű Gaia (Föld) és Erosz. Gaia először méltó férjét, a csillagos Égboltot, Uranoszt hozta létre. Gaia és Uranosz kozmikus hierogamiájából születtek a második istennemzedék tagjai. A hat Titán közül Okeánosz volt az első és Kronosz az utolsó. Titán volt még: Koiosz, Hüpterión, Iapotosz és Kreiosz. A hat Titanida közül pedig Rhea, Themisz és Mnémoszüné egyszemű Küklópsz, a másik három, Thea, Phoibé és Thétisz pedig Százkarú. Uranosz és Gaia unokái: Héliosz, Szeléné, Éosz, Létó, Atlasz és Prométheusz.
Uranosz gyűlölte gyermekeit és elrejtette őket Gaia testében. Az anya bosszúra biztatta gyermekeit. A gyermekek közül Kronosz vállalkozott arra, hogy megrészegült apját anyjától kapott sarlóval férfiatlanítsa. A Gaiára omló vérből jöttek világra a bosszú istennői, a három Erünnisz, valamint a Gigászok és a Nimfák. Uranosz tengerbe vetett nemi szervéből származó férfi mag (aphrosz) fehér tajtékából - az Égei-tenger Ciprus mellett kiálló sziklái között - született Aphrodité. Ő képviseli az isteneket, az embereket és az állatokat is átható nemi vágyat, amely az életerő, a kielégülés és a megtermékenyülés, tehát az újabb nemzedékek születésének is mellőzhetetlen forrása.
Amint már láthattuk, a Kozmoszon uralkodó isten megcsonkítása fia által a hurri, a hettita és a kanaáni theogóniának és egyben a világmindenség feletti uralomért folytatott isteni küzdelemnek is fon-
- 47/48 -
tos összetevője. Miután apját nemzőképtelenségre kárhoztatta, Kronosz is uralomra lépett. Az isteni családtagok közötti nem ritka incesztusus kapcsolat markáns megnyilvánulásaként feleségül vette nővérét, Rheát. Házasságukból öt gyermekük született: Hesztia, Démétér, Héra, Hádész és Poszeidon. Kronosz lenyelte gyermekeit, mert szüleitől már tudta, hogy valamelyik gyermeke leigázza őt. Rhea azonban Gaia tanácsát követve Kréta szigetére ment és ott szülte meg nagyra hivatott gyermekét, Zeuszt. Az újszülöttet elrejtette egy megközelíthetetlen barlangban, majd egy bepólyázott nagy követ nyújtott át Kronosznak, aki azt be is kapta. A felnövekedett Zeusz rákényszerítette Kronoszt, hogy öklendezze ki bátyjait és nővéreit. Kiszabadította apja bátyjait is, akiket Uranosz láncolt le. Ők jutalmul megajándékozták Zeuszt a mennydörgéssel és a villámmal. Ettől kezdve Zeusz egyaránt parancsolhatott a halandóknak és a halhatatlanoknak. Ehhez azonban le kellett igáznia Kronoszt és a többi Titánt is, továbbá fel kellett kutatnia a három Százkarút, akiket Uranosz a föld alatti mélységekbe üldözött. Az ifjú istenek közreműködésével legyőzött Titánokat a Tartaroszba zárták, őrzésüket a Százkarúak vállalták. A roppant erőt és erőszakot megtestesítő Zeusznak fivérei segítségével le kellett győznie a Gigászokat és a szörnyeteg Tüphont is. Az Uranosz vérétől megtermékenyült Gaia a Titánok bosszújaként szülte a Gigászokat, akik fellázadtak Zeusz és fivérei ellen. Zeusz eredményes Gigantomakhiája, tehát a Gigászok legyőzése után szülte Gaia Tartarosz fiaként a szörnyeteg Tüphont, aki ugyancsak Zeusz ellen támadt. Zeusz villámmal sújtotta Tüphont és ugyancsak a Tartaroszba űzte.
A gáncsoskodó ősistenségek, vagyis a Titánok, a Gigászok és a szörnyeteg Tüphon legyőzése után Zeusz főistenné vált. Hatalmát azonban sorsvetéssel elosztotta a három kozmikus terület fölött. Az Óceán Poszeidon osztályrésze lett, a Föld alatti világ Hádészé, az Ég Zeuszé maradt, a Föld és az Olümposz pedig közös birtokuk lett. Zeusz kiemelkedő helyzete és szerepe vitathatatlan, hangsúlyozandó azonban a görög mitológiának az a sajátossága, hogy bár Zeusz főisten, de - több indoeurópai ősi istentől eltérően - nem teremtője az univerzumnak és nem a legősibb isten. Mint az Ég erős, bátor, ravasz, kíméletlen, harcos és győztes istene számos kozmikus, légköri tulajdonsággal és címmel - pl. villámló, mennydörgő, szeles, borús, esős stb. - rendelkezik. Ö az emberek és az istenek atyja, mint az időjárás gazdájához, Zeuszhoz könyörögnek a mezei munkák megkezdésekor. Hatalmát és korlátlan pozícióját számos istennővel és halandó asszonnyal gyakorolt szerelmi kalandjai is kifejezik. Ktésziosz név alatt a ház védelmezője és a bőség jelképe, őrködik a család jogai és kötelességei felett, biztosítja a törvények tiszteletét. Polieuszként pedig védelmezi a várost, bizonyos korban mint Zeusz Katharsziosz a megtisztulás istene is volt, az épeiroszi Dodonában pedig a jóslás forrásaként közvetítette akaratát. Megjegyzendő, hogy az olümposziak győzelmét követően bizonyos ősi istenek, - így pl. Nüx (Éj), Pontosz (a zordon Tenger) Sztüx, aki részt vett a Titánok elleni harcban, Hekaté, akit Zeusz és más istenek is tiszteltek, valamint Okeánosz, Gaia és Uranosz elsőszülött fia - továbbra is fennmaradtak. A felsoroltak mindegyike játszott bizonyos szerepet a világmindenség rendezésében. Amikor Zeusz véglegesen biztosította hatalmát, kiszabadította atyját, Kronoszt föld alatti börtönéből és a Boldogok Szigetének királyává tette.
Zeusz diadalra jutása után számos házasságot kötött. Ezek az első házasságok kalandosak, szerelmiek és politikaiak is voltak. A görögök előtti istennőkkel kötött nászai elősegítették és kifejezték az együttélés és az egységesülés bölcs görög folyamatát. Zeusz első hitvese Métisz, az okosság istennője volt, amikor teherbe esett Athénével, Zeusz lenyelte őt. Ennek lett a következménye, hogy Athéné, a harcos istennő, a tudományok és művészetek pártfogója anya nélkül jött a világra, egy pörölycsapás nyomán teljes fegyverzetben lándzsáját rázva, harci kiáltással Zeusz homlokából ugrott elő. Zeusz ezután Thémisz (törvényszerűség) Titanidát, majd Eurünomét, Mnémoszünét, aki megajándékozta a kilenc múzsával, végül Hérát vette nőül. Hérával kötött házassága előtt azonban Démétért szerette, aki Perszephonét és Létot szülte. Léto Apollón és Artemisz anyja volt. Gyakran lépett kapcsolatba Zeusz más istennőkkel, pl. Diával, Europével, Szemelével is.
Az Olümposz istenei között Poszeidón ősi főisten volt. Különféle okok miatt azonban elveszítette eredeti egyetemes hatalmát. Amikor Zeusz visszaélt hatalmával, egyedül Poszeidón mert tiltakozni és figyelmeztetni őt arra, hogy birodalma az Égre korlátozódik. Bár az isteni hatalomgyakorláskor Poszeidón a görögök számára oly fontos tengerek ura lett, számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyek nem kapcsolódnak a tengerhez. Több helyütt, különösen Arkádiában mint Hippioszt, a lovak istenét, ló képében imádták. Ott találkozott Démétérrel is, aki kancává változva menekült előle, de a csődörként fellépő Poszeidónnak sikerült őt magáévá tennie. Nászukból egy leány és egy mén, Arion született. Szerelmi kalandjainak sokasága vetekszik Zeuszéval. Feleségül vette Meduszát, az ősi Földistennőt. Ö maga is eredetileg Poszisz Daszként, a Föld uraként, illetve férjeként a földben lakozó termékenység éltetője volt. Ősi hatalmát gyermekeinek - Óriónnak,
- 48/49 -
Polüphémosznak, Tritonnak, Antaiosznak, a Hárpiáknak - óriás volta vagy szörny formája is jelzi. A tengerek isteneként pedig szeszélyes hatalmát és a hajósok sorsának irányítását gyakorolhatta.
Héphaisztosz egyedülálló szerepet töltött be a görög mitológiában. Születése és külső formája is különös. Héra szerelem nélkül szülte őt Zeusszal folytatott féltékeny versengésében. Héphaisztosz csúf és nyomorék, mindkét lábára sánta, csak botokkal tudott járni. Testi fogyatékosságait főleg az okozta, hogy Zeusz letaszította őt az Olümposzról, mivel Héra pártjára állt. Két Néreida, Thetisz és Eurünomé fogadta be és ápolta az Óceán közepén egy barlangban. Kilenc esztendőn át itt tanulta Héphaisztosz a kovács- és kézművesmesterséget. Így vált a megvetett és elűzött gyermekből a tüzet hasznosító zseniális fémművesség, a kötelek, a hálók, a furfangos kötések és oldások, a mágikus varázslatok félelmetes istenévé. Nagyszámú alkotása, meghökkentő tettei közül példaszerűen a következőket említem. Ő készítette Akhilleusz nevezetes pajzsát. Zeusz kérésére agyagból megformálta, majd életre keltette Pandórát. Isteneket és istennőket éppúgy megkötözte, mint Prométheuszt, a Titánt. Arany trónust készített Hérának, amelynek láthatatlan kötelékei foglyul ejtették az istennőt, amint beleült. Láthatatlan lánchálóban nyűgözte feleségét, Aphroditét és Árészt, majd odahívta az isteneket, hogy lássák házasságtörő egyesülésüket. Közreműködött Athénének világra pattanásában is.
Apollón a hellén szellem legtökéletesebb megtestesítöje. Ő a férfi, a szépség, a derű, az erény, a rend, a szabály, az isteni harmónia kifejezője. Mindemellett nála is előfordult a féltékenység, a gyűlölködés és a bosszúvágy is. Bár a görög mitológia kiemelkedő alakja, születése szégyenletes körülmények között történt. Léto, a titánlány Zeusztól várandósan, hiába keresett helyet, ahol szülhetett volna. Egyetlen vidék sem fogadta be, mert féltek Héra haragjától. Végül Délosz szigetén adott életet az anya az ikreknek, Apollónak és Artemisznek. Az ifjú anyját ért sérelmek bosszújaként számos kegyetlenséget követett el, ezek között megölte Püthont, a delphói sárkányt. Apolló azért válhatott az atyák szokásainak magyarázójává (patriosz exégétész), a delphói jóslás ihletőjévé, továbbá bajelhárító istenné (apotropaiosz) és a megtisztítóvá (katharsziosz), mert Püthon megölése után neki is meg kellett tisztulnia az ártalmas tisztátalanságtól, a miaszmától.
Hermész, Zeusz és Maia nimfa fia az emberekhez közel álló, alaposan ismert és rendkívül népszerű istenként szerepelt. Készségei között található a sokrétű ismeret, a furfang, a varázslat. Eszközként használta a két összefonódó kígyóban végződő varázspálcáját, a mindent láthatatlanná tevő sapkáját.
Ismerte a varázsfüvet, a mólüt. Ennek ajánlásával segítette Odüsszeuszt, hogy Kirké ne változtassa őt is disznóvá. A javak, különösen a szerencse bőkezű osztogatója, de ügyes tolvaj és ura mindazoknak, akik éjszaka ügyködnek. Születése után nyomban ellopta fivérének, Apollónnak nyáját. A tolvajlások és éjszakai szerelmi kalandok pártfogása mellett segítette az eltévedt vagy elakadt útonjárókat. Ő az utak istene, nevét is az utak mentén található kőhalmokról (hermaion) kapta. Ismerte az utakat és arany sarujával sebesen haladt rajtuk. Ezért lett az istenek hírnöke is. Akadálytalanul járt-kelt mindhárom kozmikus szinten. Bár nem a holtak istene, de elkísérte a lelkeket az alvilágba és esetenként vissza is hozta őket a földre. A való világhoz, az emberekhez fűződő rugalmas, segítő viszonya kifejezi a szüntelenül keletkező és változó, fejlődő, javuló, romló és elavuló világ megértését, valamint ötletes és eredményes kezelésének szükségességét. Hermésznek az értelmet, az ismeretet, a furfangot és a varázslatot egyaránt hasznosan alkalmazó, kulturhérosz gyakorlatával magyarázható, hogy népszerűsége a klasszikus görög vallás válsága, a kereszténység győzelme után sem tűnt el. A görög filozófusok Hermészben a logioszt, a gondolatok megtestesülését látták. Nevéhez kapcsolódik Hermész Triszmegisztosz alkimista szerepe, valamint a hermeneutika világértelmező és szövegmagyarázó filozófiai koncepciója is.
Az istennők között Héra, mint Zeusz felesége kiváltságos helyet töltött be. Eredetileg Argosz istennője volt. Neve, mint a Hérosz, a hős nőnemű változata azt is kifejezi, hogy deszpoina, tehát úrnőként a házasság jelképe és védelmezője volt. Zeusz hűtlenségei és iránta tanúsított durvaságai gyakran vezették a költők és írók által megörökített fergeteges veszekedésekhez. Héra Zeusztól három gyermeket, Hébét, Árészt és Eileithüiát szülte. Héphaisztoszt pedig - amint erről már szóltunk - önmegtermékenyítéssel (parthenogenezissel) hozta világra. A szüzesség és a házasság partiarchális felfogásához illően Héra Kanathosz forrásában való megfürdéssel évenként visszanyerte szüzességét. A férjes asszony terheit és patriarchális megaláztatásait is kifejezi az a körülmény, hogy Argoszban Hérát az "iga istennőjeként" is tisztelték. Mindemellett Héra nemcsak a házasság, hanem az egyetemes termékenység istennője is volt. Ez a termékenység pedig a korabeli emberi tapasztalatok szerint a szörnyszülést sem zárta ki. Hérát olyan rémisztő szörnyetegek anyjának is tekintették, mint a Lernai Hüdra.
Héra után Athéné volt a legtekintélyesebb istennő. Születésének különös módozatáról a görög theogónia felidézésének keretében már szó esett. Apjához, Zeuszhoz fűződő viszonya, kiemelkedő gyakorlatias, fortélyos tehetsége valamennyi mesterség titkának
- 49/50 -
ismerete, a lenyelt mamától, Métisztől származtak. A métisz átfogó és az összefüggéseket is felismerő okosságot jelent. Így lett Athéné a tudományok, az emberi bölcsesség és a filozófia szimbóluma. Athéné a munkában a szaktudás, a találékonyság mellett a szorgalmat, a kitartást, valamint a kudarcok és megpróbáltatások derűs elviselését is igényli. Mint hadi istennő csak a bátor, ha kell, önfeláldozó harcot értékeli és megveti a küzdelemben az inkorrektséget, valamint a legyőzöttekkel szembeni kegyetlenséget. Csodálja Heraklészt, a hős valódi mintaképét. Segíti őt emberfeletti próbatételeiben és végül az égbe vezeti őt. Visszatartja azonban kardja markolatát szorongató Akhilleuszt, hogy fegyverrel vágjon vissza Agamemnón sértéseire.
Hésziodosz "Pallasznak", Leánynak, Kisasszonynak nevezi Athénét, mert ő a "Szűz", Parthenosz. Artemisztől eltérően nem kerüli, nem tartja távol a férfiakat, sőt dicséri őket és tudásra, alkotásra, becsületes, bátor küzdelemre ösztönzi őket. Méltán minősíti őt a mitológia "sok tanácsot adónak" polümétisznek, akiben Hésziodosz megfogalmazása szerint "ész és erő van, az apjáéval egyenlő".
Aphrodité Héphaisztosz felesége, a szerelem, különösen a nemi vágy istennője, vágyakozást kelt a vadak, az egyéb állatok, az emberek és az istenek kebelében. Még villámszerető apjának, Zeusznak eszét is félrevezette, amikor Hérát kijátszva halandó nőkhöz segítette. Az istenek, a hősök, az emberek orvosolhatatlan, irracionális érzéki vágyának serkentésével, a nemi kalandok, a szerelmi gyönyörök vallásos igazolását nyújtotta. Aphrodité szerepe révén a görögök megtalálták az ősi nemi vágy, a tiszta szerelem, a testi egyesülés szent jellegét. A szerelem szellemi forrásait Erósz és más istenségek alakították. Aphrodité vázolt szerepe révén nem következett be a testi szerelem deszakralizációja, sőt vallásos forrást nyert és mélységes misztériumban részesült.
Thémisz istennő Kronosz és Gaia leánya, Zeusz felesége a törvényes világrend megszemélyesítője, az isteni és az emberi jog fenntartója, a vendégjog őre. Attribútumai a pallos és a mérleg. A rómaiaknál Justitia a megfelelője. Gyermekei: a Hórák és a Moirák.
Artemisz neve keleti eredetre utal. Mint a vadak úrnője egyben szenvedélyes vadász és a vadállatok védelmezője is. Frigiában Kübelének, Kappadokiában Matnak nevezték. Az asszonyok Lokheiának szólították, és a szülés istennőjeként tisztelték. E funkciójával ellentétben szűzistennő maradt és sohasem nyűgözte őt a házasság járma. A hegyi asszony, a vadak istennője, a vadak életének olyan rendjét kormányozta, amely ismeri a termékenységet és az anyaságot, de mellőzi a tartós szerelmet és a házasságot. Ezek a paradox elemek békésen vegyültek Artemisz istenségének mítoszában.
A görög vallási felfogás szerint az istenek és az emberek egy törzsből származnak. Az emberek ugyanis a Földből születtek, mint ahogyan az első istenek is Gaia gyermekei voltak. Ahogyan az isteneknek is több generációja követte egymást, az embereknek is volt öt egymást követő fajtája: nevezetesen az arany-, az ezüst-, a bronz-, a hős- és a vasemberek. Az emberek első csoportja még Zeusz előtt, Kronosz uralma alatt élt. Nem dolgoztak, nem ismerték a betegséget és az öregséget, életük vidámsággal telt, és akként haltak meg, mintha álomba estek volna. Az aranykor embereit a Föld befogadta. Az ezüstkori embereket bűneik miatt, és mert nem akartak az isteneknek áldozni, Zeusz megsemmisítette. A bronznemzedék erőszakos és békétlen tagjai kiirtották egymást. Ekkor léptek színre a hősök, tehát a héroszok, akik a thébai és trójai kemény harcok révén váltak nevezetessé. A hősök nem haltak meg, hanem Zeusz a Föld peremére, Élüszionba telepítette őket, ahol örömteli életet élveznek. Élüszion később nemcsak a hősök kiváltsága volt, hanem a jámborok és az "avatottak" számára is elérhető lett.
Prométheusznak, mint Titánnak a megítélése hosszabb ideig ambivalens, részben elismerő, részben elítélő volt. Az európai kultúrában végül is hasznos ismereteket terjesztő, példát mutató, tiszteletre méltó hős megtestesítőjeként szerepel. Prométheusz ugyanis a találékony, rendíthetetlenül bátor és kitartó, súlyos áldozatokat is vállaló Titán. Ezáltal hasznos ismereteket és követésre érdemes példát nyújtott. Negatív megítélését az tette lehetővé, hogy az istenek és az emberek ismeretlen okból Mékonéban elhatározták, hogy barátsággal elválnak egymástól, az emberek bemutatták első áldozatukat, az áldozat előkészítésében meghatározó szerepet betöltött Prométheusz bizonyos turpissággal az embereknek akart kedvezni, és a leölt ökör értéktelenebb részét juttatta Zeusznak. Haragában ezért Zeusz visszavette az emberektől a tűz használatát, Prométheuszt pedig leláncoltatta és egy sas mindennap lakmározott éjszakánként utánanőtt máján. Végül a hőst Heraklész, Zeusz fia szabadította ki. Zeusz ekkor küldte el az embereknek Pandóra alakjában "a szép rosszat", aki a halandó emberi nemre sok veszedelmet hozott. Pandora ugyanis kinyitotta titokzatos szelencéjét, amelyből kiszökött és elterjedt a világon minden rossz. Pandora ugyan visszacsapta az edény fedelét, de annak fenekén csak a reménység maradt, amely azóta is táplálja a halandók hiábavaló erőfeszítéseit. Prométheusz közismert, kiemelkedő nagy érdeme, hogy az emberiség számára visszaszerezte az egyéni és közösségi élet folytatásához mellőzhetetlen tüzet.
- 50/51 -
A rómaiak 12 évszázados történetének alakítói és eseményei - a csaták, a csatarend, a harcmodor, a győzelmek és vereségek, a hódítások, az államszervezet, a jog, a mítoszok, a szertartások - számos latin és görög szerző - különösen Servius Vergilius, Titus Livius, Cicero, Seneca, Plinius, Varro, Horatius, Plutarkhosz stb. -, valamint a történelemtudomány kutatásai és rendszerező értékelése alapján az utókor számára részleteikben is megismerhetővé váltak. Ezeknek az összetevőknek az ismerete az általános emberi műveltség - a hellén történelem és kultúra elemeivel együtt - mellőzhetetlen, szerves részét alkotja.
A római mitológia tekintetében széles körben elfogadott az a vélemény, hogy annak tartalma az itáliai ősi népcsoportok (latiumiak, szabinok, umbriaiak, venetusok, ligurok), valamint az etruszkok és a görögök vallási hagyományainak különböző arányú hatásai alapján formálódott. A római mitológia plasztikusan kifejezi az indoeurópai örökség hármas osztottságát. Jupiter, mint az égi és villámló hatalom főistene gyakorolta a varázs- és igazságosztó hatalmat, a világmindenség ura volt, de a háborút nem ő kormányozta, a harcos erők irányításának isteni funkciója Marsra hárult. A gazdasági virágzás, a termékenység befolyásolása pedig Quirinus feladata volt. E hármas funkcióhoz kapcsolódott az indoeurópai társadalmak három nagy rétegre - papokra, harcosokra, valamint földművesekre, állattenyésztőkre, kézművesekre és kereskedőkre - tagoltsága. A Jupiter, Mars és Quirinus tekintélye mellett a kezdetek védőistene Janus volt, aki a házak küszöbén és kapujában helyezkedett el. Ö volt Latium első királya, amikor még az istenek és az emberek együtt éltek. Bifronsnak, kétarcúnak képzelték, ami kifejezte a valóság és a folyamatok, az átmenetek kettősségét. Janus az idő, minden ki- és bejárat, minden kezdet és vég istene, később a kereskedelemnek is ura. Temploma háború idején nyitva, békében zárva volt. Két ellentétes irányba (múltba és jövőbe) tekintő arccal ábrázolják. A legrégibb római ércpénzt, az "as"-t az ő képével díszítették. Mivel Janus minden kezdet ura volt, róla nevezték el az év első hónapját. Vesta istennő szerepe az istenek rangsorában az utolsó helyet foglalta el, és a város oltalmának feladata is rá hárult. Hatalma a földből eredt, kerek alakú szentélye, az aedi sacra az eget és a földet szimbolizálta, a négyszögletű templomtól eltérően nem szorult felszentelésre.
Az etruszk uralom alatt az ősi Jupiter, Mars és Quirinus helyét inkább Jupiter, Juno és Minerva töltötte be. Jupitert, mint Optimus Maximust Zeuszhoz hasonlónak ábrázolják a szobrok. Juno neve életerő jelentésű gyökből származik. Szerepe főleg a női termékenységhez kapcsolódik. Lucinaként pl. a születésekhez hívták segítségül, de a capitoliumon Reginaként, tehát királynőként szerepelt még a köztársaság idején is. Feladatok hárultak rá a harci erők tekintetében is. Minerva a művészetek, a szellemi tevékenységek, a mesterségek védelmező istennőjeként szerepelt. A császárok között Augustus neve felségest, mélyen tiszteltet jelentett, Caligula (37-41) és Claudius (41-51) istennek nyilvánította és tiszteltette magát.
Mithrának (Mithrásznak = egyetértésnek), az iráni eredetű istennek kultusza a védikus korszakban (Kr. e. 1300 körül) az indiai vallásban is fellelhető, a hellénisztikus korban pedig egész Kis-Ázsiában elterjedt, ahonnan Kr. e. I. században Rómába is eljutott. Mithra tisztelete és kegyetlen beavatási misztériumai Kr. u. századokban a IV. század végéig a Római Birodalomnak szinte mindegyik tartományában széles körben érvényesültek. Ernest Renantól származik a gyakran idézett megállapítás: "Ha a kereszténységet csírájában megállította volna valamilyen halálos kór, a világ mithraistává válik".[7] A mithraizmus egyistentisztelő, de szinkretista, latin nyelvű misztériumvallás volt. Hiányoztak azonban belőle az orgiasztikus és a borzalmas rítusok. Igazi katonás vallás volt, amely fegyelmezettségre, mértékletességre, helytállásra, erkölcsösségre serkentett. Mithra asztrális istennek minősült, akit általában a Nappal azonosítottak és akinek harca a Gonosz erői ellen a zoroasztériánus dualizmus hatására az idők végeztével a Jó győzelmével végződik. A mítosz szerint - az emberforma hettita Ullikummihoz hasonlóan - Mithra egy sziklából született és egy barlangban a Nap és a Hold jelenlétében föláldozta a bikát, az egyik kezével megragadta a bika orrlikát, a másikkal pedig vékonyába döfte a kést. Az ősbika holdfényben megtisztult magvából születtek az állatfajok, testéből sarjadtak a növények. Ez tehát "teremtő gyilkosság" volt. Eközben a Sol, vagyis a Nap az Égbe emelkedett, majd Mithra is a mennybe ment. Mithra tehát nem jutott a misztériumok istenségeinek tragikus sorsára. Ö az egyetlen misztériumisten, aki nem szenvedte el a halált.
A kelta pantheont erőteljesen befolyásolta a római és görög mitológia. Az istenek közül elsősorban Mercuriust tisztelték. Öt tekintették minden mesterség feltalálójának, az utasok és vándorok vezérének, ő támogatta leghatékonyabban a pénzszerzést és a kereskedelmet. Apolló, Jupiter és Minerva csak
- 51/52 -
Mercurius után következett. Mercurius gall nevét pontosan nem tudjuk, de valószínű, hogy ugyanaz volt Lug isten, aki fontos szerepet játszott a szigeteken élő kelták vallásában. Az ír szövegek Lugot, mint a hadsereg főnökét mutatják be, aki hathatósan támogatta a csatákat és emellett kitűnő költő is volt. Ezek a vonások a germán Wodan-Ódinhoz teszik hasonlóvá, akit Tacitus ugyancsak Mercuriusszal azonosít. A gallok csaták előtt neki ajánlották fel a várható hadizsákmányt. A vallástörténészek meglepőnek, mégis megalapozottnak tekintik azt, hogy a Ceasar által felsorolt istenek körében nem Jupiter állt az élen. A régészet megerősítette Mercurius népszerűségét. Az égi istenek legnagyobbika Taranis, akinek neve mennydörgést jelent, és így közel áll a germánok Donár nevű istenéhez, aki Jupiternek felelt meg. Lucanus által említett harmadik istent Esusnak nevezték. Több régészeti adat valószínűsíti a szarvas vallási szerepét, valamint a nagy szarvasagancsot viselő Cernunnostnak, a vadak urának ismertségét. A szarvast a kelták és a germánok is mitikus ősnek tekintették. A szarvasagancs pedig Kínától Nyugat-Európáig számos országban az évenkénti megújulás szimbóluma volt.
A kelta mitológia számos istennőt is ismert. Az istenek anyja Írországban Danu, a gallok földjén Dón volt. Írországban csak az lehetett király, aki jelképesen feleségül vette az istennőt. Más szóval a Föld istennőjével kötött hierosz gamosz révén lehetett uralomra jutni. Ennek az örökségnek továbbélését tanúsítja az a XII. századból ismert királyavatási rítus, amelyben a király alattvalói előtt egy fehér kancával egyesült, amelyet azután leöltek, megsütöttek és közösen megettek. Ily módon a király és egy ló alakú Terra Mater hierosz gamoszából származott az uralom. Megjegyzendő, hogy a kelta társadalomban a nő nagy szabadságnak, valamint vallási és társadalmi tiszteletnek örvendett. Ezt tanúsítja a "couvade", a helyettesítést, segítést kifejező férfi-gyermekágy rítusa is, amelyet Európában a keltákon kívül csak a baszkok alkalmaztak.
Az ősgermán vallástörténet alapvető forrásai: Tacitus " Germania" c. műve, más római birodalmi szerzők írásai, izlandi énekmondók költeményei és egy ezekhez kapcsolódó gyűjtemény (Edda), amelyet Snorri Sturluson állított össze a XIII. században, továbbá keresztény hittérítők leírásai, valamint az ezeket a későbbi századokban feldolgozó rendkívül nagyszámú történelmi, irodalmi, művészeti alkotás. A közelebbi adatszerű bemutatás előtt az ősi germán mitológia összetevőinek négy jellegzetes csoportját, és egyben négy feltűnő jellemzőjét emelem ki.
9.1 Elsőként említhető markáns jellemzője a germán vallási felfogásnak is, hogy a kozmosz, a világmindenség alkotóelemeinek létrejötte az istenek nemzedékeinek és tagjainak születésével párhuzamosan, azzal összefüggésben következett be. A világot nem egyetlen örök teremtő isten alkotta, amint ezt pl. a zoroasztriánizmus, a judaizmus, a kereszténység, az iszlám vallás tanítja, hanem a theogónia és a kozmogónia párhuzamosan, sőt összefonódva zajlott le, az istenek születtek, a világ összetevői pedig létrejöttek, kialakultak, teremtődtek. Mindkét szféra teremtődésében érvényesültek az öntermékenyülés és a gyilkos küzdelem elemei is.
9.2 Másodikként említhetjük a germán mitológia különös, mondhatjuk emblematikus jellemzői között az Yggdrasillnak, a világ közepén álló és azt jelképező fának, az ún. Világfának koncentrikus szerepét.
9.3 Kiemelést érdemlő vonása a bemutatandó isteneknek és mítoszoknak, hogy a germán istenek két erős csoportra tagozódtak, az Ázok és a Vánok családjára, akik között heves küzdelem, majd megbékélés és összekapcsolódás zajlott le.
9.4 Feltűnő jellegzetessége ezeknek a mítoszoknak a háborúnak, a harcnak, a féktelen, kegyetlen, szinte vadállati győzni akarásnak a heroizálása.
ad 1/A "Gylfaginning" c. elbeszélésből - amelynek forrása a pogány kor végén született Völuspá, vagyis a "Jósnő-jövendölése" volt - megtudjuk, hogy kezdetben föld nem terült el és ég sem volt fölöttünk. Északon a holtak vidékén hideg és köd volt, egy forrásból 11 folyam fakadt, délen pedig perzselt a forróság. A köztes zónában a tűz és a víz találkozásából született Ymir, egy biszexuális emberforma lény, akinek hóna alól csorgó verítékből egy férfi és egy asszony született, egyik lába pedig fiút nemzett a másiknak. Az olvadó jégből egy tehén (Audhumblá) jött létre, amely a sós jeget emberformára nyalogatta, ez lett a Búri. Búri feleségül vette egy óriás leányát, házasságukból három gyermek született: Ódin, Vili és Vé. A három fivér megölte és szétdarabolta Ymirt. Húsából csinálták a földet, csontjából a kősziklákat, véréből a tengert, hajából a felhőket, koponyájából az eget. A világ létrejötte tehát véres áldozat eredménye, amely - több más nép mítoszához hasonlóan - szentesíti az emberáldozatot. A három fivér egy felszálló sziklából megteremtette a csillagokat és más égitesteket, meghatározta a nap körfogását és az évszakok egymásra következését. A Föld a nagy Óceán közepén foglalt helyet, az istenek a parton állították fel az óriások lakhelyét. A föld belsejében foglalt helyet Midhgardh, vagyis a központi hajlék, amelyet Ymir szemöldökéből készült kerítés védelmezett. Ódin két isten - Hoenir és Lódhur - közreműködésével megalkotta és életre keltette az első emberpárt. Hoenirtól értelmet kaptak, Lódhur pedig érzékeket és emberi formát adott nekik. Egy másik mítosz szerint az első
- 52/53 -
emberpár a nagy Világfából bukkant elő.
ad 2/ Yggdrasill (Ygg: Ódin nevének egyike, drasill: ló) mítosza szerint a központban álló Világfa jelképezi és egyben átfogja a világmindenséget. Csúcsai elérik az eget, egyik gyökere a holtak országába, a másik az óriások birodalmába, a harmadik pedig az emberek világába kapaszkodik. A világ közepén álló Yggdrasill tehát összeköti a kozmosz három szintjét, az Eget, a Földet és az Alvilágot. A Világfát kezdettől fogva pusztulás fenyegette. Egy sas a lombozatát zabálta, a törzse korhadásnak indult, egy kígyó pedig a gyökereit rágcsálta. A mítosz szerint, ha Yggdrasill kidől, bekövetkezik a Ragnarök, a világvége. E mítosz szerint az első két ember a Világfából bukkant elő, és a Ragnarök idején az emberek a törzsében lelnek menedéket, ágainak harmatával táplálkoznak. Yggdrasill mítosza tehát plasztikusan kifejezi, hogy a világ, az istenek, az emberek és más élőlények múlandók, de magukban hordják az általános fennmaradás és megújulás lehetőségét is.
ad 3/ Miután az istenek az első emberpárt letelepítették a Midhgardhba és a világ közepén megépítették saját lakhelyüket az Asgardhot, két csoportra oszlottak: az Ázokra és a Vánokra. Az Ázokhoz tartozott Týr, Ódin és Thór, a Vánok csoportjában Njördh, Freyr és Freya a legjelentősebb. A két csoport között zajlott hosszú és eldöntetlen háborúskodás - a rómaiak és szabinok háborújához hasonlóan - békekötéshez vezetett, a Vánok az Ázokhoz költöztek és termékenységgel, gazdagsággal egészítették ki a hatalmat gyakorló harcos és mágikus istenségek szerepét. E mítosz tanulságos példaként szerepelt számos helyi háború békés befejezéséhez. A békekötéshez kapcsolódott a költészet és a bölcsesség italának "Ygg kupájának", Mézsörének, más néven a bölcs lény "Kvasir vérének" a megszületése. A Mézsör akként jött létre, hogy mindkét istencsoport tagjai beleköptek egy edénybe. Ebből a keverékből bukkant elő Kvasir, akit két törpe megölt és vérét mézzel keverték össze. A bölcsesség és költészet italát a másvilágon őrizték, de Ódinnak sikerült megkaparintania maga és az istentársak számára. Ódin súlyos - a sámáni beavatásokhoz hasonló - megpróbáltatások elviselése révén megszerezte a rúnákat, a bölcsesség és varázslat jelképeit. Az isten kilenc napon át az Yggdrasill fára felakasztva, önmagát lándzsájával megsebezve, víztől és tápláléktól tartózkodva elszenvedte a rituális halált és elnyerte a titkos varázshatalmat. Ódin sámáni arculatát kifejezi nyolclábú lova, Sleipnir is, valamint a két holló, amelyek tudósítják őt arról, ami a világban történik. Ódin a "Hávamál" (A Fenséges beszéde) c. költeményben kijelenti, hogy ismer egy olyan bűbájt, amellyel kényszerítheti az akasztottat, hogy leszökkenjen a bitóról és vele beszélgessen, meg tudja változtatni saját alakját, hogy más titkos ismereteket hasznosítson. Egy másik mítosz szerint Ódin egyik szemének feláldozásával jutott Yggdrasill lábánál az óriás Mímirnek, a bölcsesség forrása őrének fejéhez, akivel megtanácskozhatta a bölcsesség és a varázslás titkait.
Ódin a bölcsesség, a költészet és a varázslás mellett, illetve ezekkel együtt a harcos germánok kiemelkedő hadi istene és a halottak istene is volt. A germánoknál a harc vallásos áldozatnak minősült, győztes és legyőzött részéről egyaránt. A háború és a harcos extázis dicsőítését fejezi ki Ódin-Wodan neve. A Wodan elnevezés ugyanis a Wút, tehát az őrjöngés szóból ered. Az "Yngliga Saga" c. elbeszélés szerint Ódin fiatal germán harcostársai mellvért nélkül mentek, vadak voltak, mint a kutyák vagy a farkasok, pajzsukat harapdálták, erősek voltak, mint a medve és a bika. Lemészárolták az ellenséget, se tűz, se vas nem fogott rajtuk. A fiatal harcosok kegyetlenül kemény beavatási szertartások eredményeként váltak Bersekirré vagy Úlfkehnárrá, tehát medvebundás harcossá, vagy farkasbőrös emberré. Próbák során a jelölt a vadállat létmódját vette át, és rettentő harcossá, ragadozó vaddá vált. A csatában elesett bajnokokat a Walkürök az égi palotába, a Walhallába kísérték, ahol Ódin fogadta őket, majd kellemes csatározással készültek a végső ütközetre a Ragnarök csatájára. Sajnos a misztikus, mitikus forrásokból táplált kegyetlen germán harcosság szörnyű megnyilvánulásait néhányszor a történelem későbbi szakaszaiban is tapasztalni kényszerült az emberiség.
Bár Ódin-Wodan sokrétű képességéhez, és az abból fakadó kiemelkedő szerepéhez képest a többi germán isten arculata halványabb és működése kevésbé látványos, az említett írott forrásoknak köszönhetően róluk is bőséges ismerethez juthatunk. Týr eredetileg főisten volt, hadi isteni jellemzőket is viselt, tevékenysége mégis inkább a közhatalmi rendszerhez, a thinghez, a népgyűléshez kapcsolódott. Thór (Donar) neve mennydörgést jelent, jellegzetes fegyvere a kalapács volt, rőt szakállat viselt és hatalmas étvággyal étkezett. Bátran szembeszállt az óriásokkal és kalapácsával agyoncsapta őket. Keményen küzdött Jörnungánnal, az isteneket a Ragnarök idején fenyegető kígyóval és a sárkányt is kihúzta a tengerből. A viharok isteneként biztosította a termést, és óvta a városokat a démonoktól. Népszerű volt, sőt szinte mindenki szerette Ódin és Frigg istennő szép, kedves, okos és erényes fiát Baldrt.
A Ván istenek arculata halványabb, szerepük többnyire a békéhez, a termékenységhez, a gazdagsághoz kapcsolódott. Közöttük Njördh volt a legősibb. Feleségül vette húgát és ikreik születtek, Freyr a fiú és Freyja a leány. A skandináviai germánok körében Freyr Nyördh helyébe lépett, kultuszában orgiasztikus cselekvések és emberáldozat is szerepelt. Fenn-
- 53/54 -
maradt ábrázolása phallikus jellegű. Freyja hosszú ideig - Snorri szerint még az ő életében is - mint a szerelem és nemzés istennője nagy népszerűségnek örvendett. Mint papnő, ő tanította az Ázokat bizonyos jóstecnikákra és madárrá is tudott változni. Tacitus Germánia c. művében részletesen ír Nerthus vagyis "Földanya" istennőről, aki tehén húzta kocsin járt-kelt a törzsek között. Kultusza az Óceán egyik szigetén érvényesült. Tacitus szerint ez volt az egyetlen időszak, amikor a germánok a békét és a nyugalmat élvezték. Loki bár eredményesen küzdött az óriások ellen, az istenek mindkét csoportjában sok súlyos visszaélést követett el. Démonikus természetét ivadékai is örökölték. Egyik fia Fenrir farkasként, a másik nagy kígyóként szerepelt. Hell nevű leánya pedig annak az országnak volt az istennője, ahova azok a halottak jutottak, akik nem térhettek be a Walhallába.
Az istenek féltékenysége és Loki csalárdsága folytán Baldr a thing téren belehalt az istenektől és vak fivérétől, Hödhrtől elszenvedett bántalmazásokba. Mivel Baldr nem a csatában halt meg, nem juthatott a Walhallába, hanem Hell birodalmába indult. Hell Ódin kérelmére csak azzal a feltétellel engedte be Baldr szellemét, ha minden élő és élettelen megsiratja őt. E feltétel teljesült. A kisszerű féltékenység áldozatát, a szépség, a tisztesség, a jóság megtestesítőjét mindenki sajnálta. Thór pedig elfogta Lokit és az istenek egy kőhöz láncolták, ahonnan csak a Ragnarök idején, a világvége előestéjén szabadulhat meg. Loki titokzatos, gonosz démoni tetteiről számos mítosz vált ismertté, amelyekben a Jó és a Rossz küzdelmei és a világ pusztulásának veszélyei fejeződtek ki.
A germán mitológiában gyakori motívum a világvégének, az eszkathalógiának a közelsége, az erkölcsi hanyatlás és az apokaliptikus öldöklés. A "Völuspa" c. költemény leírása szerint a föld reng, a nap elsötétül, a csillagok lehullanak, a láncaiktól szabadult szörnyek vérengzenek, a Nagy Kígyó kibukkan a tengerből és vad árvizet okoz, óriások a holtak karmaiból épült hajón érkeznek és Surtr vezérlete alatt a földön kúsznak előre, felmásznak a szivárványon, hogy elpusztítsák Asgardhot, az istenek lakhelyét. Végezetül, amint ezt Mircea Eliade "Vallási hiedelmek és eszmék története II." c. művében olvashatjuk "az istenek és a hősök meg a szörnyek és óriások hadserege egy nagy síkságon találkozik a végső ütközetre. Mindegyik isten ráront egy-egy ellenfelére. Thór a Kozmikus Sárkánnyal ütközik meg, és legyőzi, de mérgétől nyomban ő is elesik. Ódint Fenrir falja föl. Heimdallr (az istenek kilenc anyától született látnoki képességű éjjeliőre) Lokira támad és elpusztítják egymást. Valójában minden isten és valamennyi ellenfél elesik ebben az eszkatalogikus ütközetben Surtr kivételével. Ö, az utolsó túlélő pedig fellobbantja a kozmikust tűzvészt, és az élet minden nyoma eltűnik. Végül az egész Földet elnyeli az Óceán, és az Ég leomlik. Ez azonban mégsem a vég. Új Föld emelkedik föl, olyan zöld, szépséges, termékeny, mint azelőtt soha, s megtisztul minden szenvedéstől. A halott istenek fiai visszatérnek az Asgardhba, Baldr és Hödhr kibékülve előjön a pokolból. Az előzőnél ragyogóbb új Nap kezdi meg pályáját az Égen, az Yggdrasillban menedéket lelt emberpártól pedig új emberiség ered." (133. o.) A germán hősi mitológia bizonyos elemei folytatódtak a lovagság történeteiben, Szent György, Parsival és más legendákban.
10.1 Közép- és Észak-Ázsia, valamint a sarkköri területek ősi vallásossága e hatalmas földrész földrajzi, népességi, nyelvi és más adottságaihoz igazodva sok hasonlóságot és színes különbözőségeket is mutat. Altaj nyelveket - köztük a törököt, mongolt, mandzsutunguzt - beszélő népek éltek Kína északi és északkeleti részén, Törökországban, Mongóliában, a Volga vidékén, Közép-Ázsiában és Szibériában. Az altaj népek istenei között kiemelkedő tekintéllyel rendelkezett Tengri (a mongoloknál és kalmüköknél Tengri, a burjátoknál Tengeri, a volgai tatároknál Tengere, a beltireknél Tingir). Tengri jelentése Égisten. Jellemzői között szerepel az örök, az erős, a mindentudó, az emelkedett, a mennyei, a fehér minőség. Az altaj tatárok és jakutok emellett Teremtőnek is nevezték. A burjátok szerint Tengri alkotta az embert is, aki boldogan élt, amíg a gonosz szellemek el nem terjesztették a betegségeket és a halált. A kozmikus rend és az emberek sorsa egyaránt Tengritől függött. Az uralkodó is tőle nyerte hatalmát. Elégedetlenségének Tengri kozmikus jelekkel, üstökösökkel, árvízzel és más természeti csapásokkal adott kifejezést. Imákkal fordultak hozzá és lovat, ökröt, juhot áldoztak neki. Tengri helyzete, tekintélyes és átfogó szerepe tehát szinte azonos volt a monoteista vallások (a zoroasztrizmus, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám) örök és mindenható, teremtő istenével. Tengri mintegy kétezer évig tartó kiemelkedő, szinte egyedüli égi főisteni pozíciója más nevesített funkciójú Tengrik szaporodásával párhuzamosan háttérbe szorult és ezáltal visszavonulttá, tétlenné, tehát otiosus istenné vált. Az Altaj vidékén Baj Ülgen (Igan Nagy) helyébe Tengere Kaira Kan (Irgalmas Égi Úr) lépett, és neki áldoztak lovat. A tunguzoknál Buga (Ég, Világ) mindent tudott, de nem foglalkozott az emberiség ügyeivel, a gonoszokat sem büntette és különös kultusz sem övezte. A jakutok Urün Ai Tojon nevű istene a hetedik égben lakott, mindent ő kormányozott, de csak jót cselekedett és nem büntetett. Tengrinek nem maradtak fenn templomai, szobrai vagy képi ábrázolá-
- 54/55 -
sai, valószínű, hogy ilyenek nem is voltak.
A világmindenséget Ázsiában is háromszintűnek gondolták. Az Eget, a Földet és az Alvilágot központi tengely kötötte össze, amely egy nyíláson haladt át. Ezen a lyukon jöhettek az istenek a Földre és jutottak a halottak az Alvilágba, sőt a sámán lelke is ezen járt égi vagy alvilági utazásai alkalmával. Az égbolton a Sarkcsillag Aranycölöpként vagy Vasoszlopként tartotta az Égi Sátrat. A mikrokozmoszban az emberi hajlékot tartó oszlop képviselte a világtengelyt. A Világ Közepe, a Kozmikus Hegy, a Világfa az ázsiai vallási felfogásban is szerepelt. Az altaj tatárok a Tengrinek megfelelő főistent, Baj Ülgent az Ég közepén található Aranyhegyen üldögélve képzelték el. A Világfa pedig a Föld közepén, vagyis a köldökén helyezkedett el és felső ágai Baj Ülgen palotáját érintették, gyökerei pedig a Föld legmélyéig hatoltak. A mongolok és a burjátok szerint az istenek e fa gyümölcsével táplálkoztak. Volt olyan felfogás is, amely szerint a gyerekek lelkei születésük előtt úgy pihentek a Világfa ágain, mint a kismadarak, és a sámánok odamentek értük. A sámán a dobját is a Világfa anyagából készítette. Amikor a sámán az önkívületi rítusban a nyírfára mászott, jelképesen a Világfára kapaszkodott fel.
10.2 A teremtésnek a vizsgált mítoszokban több eltérő, de lényegében hasonló változata szerepelt. Mindegyikben közös volt a teremtés előtti Nagy Víz, a lemerülés, valamint iszap felhozása a vizek mélyéről, amelyből teremtődhetett a Föld. A különbség az egyes változatokban a lemerülést végző lény kilétében, milyenségében és szerepében volt tapasztalható. Ebből a szempontból különösen a következő három változat vált ismertté: a/ isten maga bukott le a mélybe egy kis iszapért, hogy abból megformálja a világot, b/ isten egy kétéltűt vagy vízimadarat küldött az iszapért, c/ olyan lény bukott le az iszapért, aki visszaélt feladatával és isten ellenfelévé vált. A világteremtő lemerülés harmadik változata vezette el a világot ahhoz a dualizmushoz, amelyben megjelent az isten és az ember ellenfele, az ördög, a gonosz, a rossz, a szenvedés és a halál. Az egyik ázsiai mítosz szerint a Gonosz gyászos közreműködése az ember teremtésében is érvényesült. Miután isten megformálta az első emberek testét, egy kutya őrizetére bízta őket és visszatért az Égbe, hogy lelket keressen nekik. Távollétében azonban megjelent a gonosz Erlik, és miután megígérte a csupasz kutyának, hogy bundát ad neki, az megengedte Erliknek, hogy a testek közelébe menjen, és bekenje azokat nyálával. A burjátok felfogása szerint a gonosz piszka nélkül az emberek nem ismernék a betegségeket és a halált. Az egyik altaj mítoszban Erlik nemcsak bekente, hanem meg is elevenítette a testeket. A dualizmus még erősebben érvényesült a finnek, az észtek és a mordvinok mondáiban, ahol az Ördög - igaz isten parancsára - maga merült le, de egy kis iszapot elrejtett a szájában és ebből ő teremtette a hegyeket és a mocsarakat.
A jenyiszejiek mitológiája szerint Eszt láthatatlan égi isten teremtette a világot és benne az embert is. Eszt jó és mindenható volt, de nem avatkozott az emberek ügyeibe, ezért másodrangú szellemekre, a hősökre és a sámánokra hagyta a teremtett világot, az életet és az embert. A szamojédok Num nevű istene az Égben lakott, mindent látott és tudott, megjutalmazta a jókat, megbüntette a bűnösöket, uralkodott a szeleken és az esőkön. Később azonban ő is visszaszorult, a hetedik Égben élt és a hatalomgyakorlást alacsonyabb fokozatú isteni lényekre bízta. A szamojéd mítoszokban a világ teremtésekor a halált hozó Gonosz öregemberként jelent meg, félrevezette Numot és egy olyan lyukba költözött, ahonnan elragadhatta az embereket.
A három balti nép - a litvánok, a lettek és az óporoszok vagy pruthének - közül az utóbbiak a teuton lovagok kemény hódító-térítő háborúja következtében, eltűntek illetve beolvadtak. A germánok a letteket és a litvánokat is leigázták és keresztény hitre térítették a XIV. században. A balti népek megőrizték az ősi indoeurópai égisten deiuos, a letteknél dievs, a litvánoknál dievas, az óporoszoknál deivas nevét. A lett istenek atyja dievs egy hegytetőn élt, ő szabta meg a világ rendjét, az emberek sorsát, támogatta a földművesek munkáját és őrködött az erkölcsök felett. Mellette Perkuons, litvánul Perkunas, a mennydörgés istene az égben lakott, de gyakran látogatta meg a földet, hogy harcoljon az ördöggel és más démonokkal szemben. Aszály és járványok esetén az emberek neki áldoztak. Fontos szerepet töltött be a balti pantheonban a Napistennő, Saule is, akit egyszerre tartottak anyának és ifjú lánynak. Ö áldotta meg a termőföldet, segített a szenvedőkön és büntette a bűnösöket. A lett néphitben Saule a Holdisten, Meness hitvese volt. Ezek az égi istenségek kocsin járták az Ég hegyeit és lovak vontatta kocsin jöttek le a Földre is.
A Földanyát a lettek Zemen maténak, a litvánok Zemynának hívták. A litvánok a Föld Urát, Zemepatist is ismerték. Igen nagy számban és változatban léteztek és működtek az ún. Anyák. Anyával rendelkeztek az erdők, a kertek, az öblök, a virágok, a gombák stb. Hasonló isteni sokszínűség alakult ki a vizek, az időjárás, bizonyos emberi tevékenységek tekintetében. A letteknél Laima (e név laime = boldogság, szerencse szótőből ered) volt a legjelentősebb istennő, születésükkor megszabta az emberek sorsát. Ö kormányozta a házasságot, a termés nagyságát és a jószág fejlődését is.
A vadász- és halásztársadalmakban jelentős sze-
- 55/56 -
repet játszottak az állatfajok védőszellemei. A Vadak Ura pedig egyszerre oltalmazta a vadakat és a vadászokat. E vallási felfogás szerint az állatoknak az emberekhez hasonlóan lelkük van, a vad pedig természetfeletti hatalommal bír. Mindezek a felfogások az emberek és az állatok misztikus közösségéről és mágikus erőkről tanúskodnak. Az Erdőszellem az orosz lesű, a belorusz lesuk biztosította a vadászok számára a kellő mennyiségű vadat. A lesű később a legelésző nyájakat is oltalmazta. Az egyik ősi hiedelem szerint az Erdőszellemek (domovoj) beköltöztek a fából épült hajlékokba is.
10.3 Az ószlávok anyagi kultúrájáról és vallási hiedelmeikről, szokásaikról - igaz későbbi - írott források és ásatások hasznosításával széles körű ismereteket gyűjtöttek össze és rendszereztek a történelem-tudomány művelői. A szlávok hosszú ideig a Dnyeszter és a Visztula közötti területeken éltek a szkíthák, a szarmaták és a gótok uralma alatt. Az V. századtól kezdve azonban - amikor a hunok, a bolgárok és az avarok elözönlötték Európát - a szlávok is kimozdulhattak ősi területeikről és fokozatosan megtelepedtek Kelet- és Közép-Európában is. Helmond 1167 és 1172 között írott "Chronica Slavorum" c. művéből megtudhatjuk, hogy a szlávok nem vitatták egyetlen égi isten létezését, de úgy vélték, hogy ez az isten kizárólag égi ügyekkel törődik, a világ dolgait alacsonyabb rendű istenek irányítják, akiket ő teremtett. Ez a deus deorum, tehát mint az istenek istene sok más nép eredeti főistenéhez - Jézus Krisztus megváltó áldozata után nem csekély mértékben a keresztények Atyaistenéhez is - hasonlóan deus otiosusszá vált. Nesztor Krónikájának nevezett, ugyancsak XII. századi Kijevi Krónika méltatlankodva említi, hogy Vladimir Nagyfejedelem korában (978-1015) az orosz törzsek hét istennek áldoztak. Közülük Perun - a védikus Pardzsnjához és a balti Perkunashoz hasonlóan - viharisten volt. Az egyik germán törzs Perunt Thórhoz hasonlította. Ö is rőtszakállú, nagytestű, hirtelen haragú istenként fejszéjével sújtott a rossz szellemekre. Prokopiosz bizánci történetíró szerint kakast, nagy ünnepeken bikát, medvét vagy kecskebakot áldoztak neki. A keresztény legendákból Illés próféta hasonlítható hozzá, aki tüzes szekérrel száguldott az égen. Velosz vagy Velesz, a litvánoknál Velnias többféle funkciót gyakorolt. Khorsz a Nap megtestesülése volt. Dazsbog isten neve a gazdagság adományozóját jelenti. Öt is azonosították a Nappal. Mokos termékenységistennő volt. A csehek aszály idején fordultak hozzá. A rozsenicák, mint a Földanya epiphániái támogatást nyújtó, népszerű tündérekként szerepeltek. A Baltikumon, különösen Rügen szigetén ismert, tekintélyes hadistenként és egyben a földek védelmezőjeként tisztelték Szvetovitot. Ugyancsak Rügen szigetén szerepelt Jarovit, Rujevit és Porovit. Nevük a tavaszhoz, az őszhöz és a nyári hónapokhoz kapcsolódott.
1. A sumer istenek minden Újév alkalmával meghatározták a következő év sorsát és feladatait. Az ünnep sumer neve (à-ki-tu), újraszületést adó erőt jelent. Az Újév misztikus szerepe és rituális megünneplése számos kultúrában megtalálható. A sumer újévi ünnepekben összekapcsolódott a templom, vagyis az isten palotája, az imago mundi építése a világteremtődés felidézésével. A sumer hagyomány szerint az ember megalkotása után az egyik isten megalapította az öt várost, nevet adott nekik és a kultuszok központjaivá jelölte Lippur, Úr, Uruk, Eridu és Lagas városát. E városok ősképei meg voltak a csillagképekben is. A királyság intézménye és jelvényei, a tiara és a trónus ugyancsak az Égből szállt le. Bizonyos földi létezők előzetes égi meglétének hiedelme széles körben elterjedt ontológiai felfogás volt, amelynek klasszikus kifejtését Platón ideatana tartalmazza. A sumer nyelv a szanszkrithoz, a héberhez, a latinhoz és az ószlávhoz hasonlóan még hosszú ideig betöltötte a liturgikus nyelv szerepét.
Az Újév ünnepe február hónap első tizenkét napján zajlott le. Hasonló ünnepségeket tartottak Egyiptomban, a hettitáknál, Ugaritban, Iránban és a római vallás keretében is. Az akitut megelőző Saturnalia típusú, orgiasztikus túlkapások több országban voltak tapasztalhatók.
Az akitu tizenkét napig tartó rítussorozatában a király főszerepet töltött be egyrészt Marduk főisten képviseletében, másrészt saját személyében. Az eseménysor a király megaláztatásával és vezeklésével kezdődött. A szentélyben a főpap megfosztotta őt jelvényeitől és arcon is ütötte. A király térden állva ártatlannak vallotta magát. Eközben a nép kereste Mardukot, akit a mítosz szerint "a hegybe zártak", azaz átmenetileg meghalt. Végül Marduk visszatért, sőt az istenek döntése alapján legfőbb istenné lépett elő. Ezt követően a király a városon kívül található Bít Akitu épülethez vezette a menetet. Ez a felvonulás az istenek Tiámat elleni hadralépését jelképezte. A Bít Akituban elköltött lakoma után került sor a király hierosz gamoszára egy, az istennőt megszemélyesítő templomi rabnővel. Végül meghatározták az újesztendő mindegyik hónapjának rendeltetését.
A vázoltakból is érzékelhető a sumer és az akkád király szent volta, az istenek és az emberek közötti közvetítő szerepe. Hangsúlyozandó azonban, hogy az "isten fiának" tekintett egyiptomi uralkodó-
- 56/57 -
val szemben a király nem volt isten és nem tartozott a pantheon tagjai közé. Amint egyes szövegek kifejezik, a király mint az istenek megbízottja az ő közelségükben élt abban a csodálatos kertben, ahol az Élet Fája és az Élet Vize volt található. A királynak bizonyos istennőkkel kötött hierosz gamosza ellenére sem sikerült átlépnie az emberi létezés határát, tehát halandó maradt. Ezt bizonyítja Uruk mesebeli királyának, a halhatatlanságért kegyetlen próbatételeket is vállaló Gilgamesnek sikertelen és tanulságos története a világ első nagy nemzeti eposzában, a Gilgamesben.
A sumer-akkád vallási koncepció mégsem serkent megtorpanásra. Az ember ugyanis isteni jellegű szellemmel (ilu) rendelkezik, imával, rítusokkal elnyerheti az istenek támogatását. A föld és az emberek az egységes világ részét alkotják, amelyben a város az imago mundi, a templomok és ziqquratjaik a világ közepét ábrázolják, és biztosítják a kapcsolatot az Éggel, az istenekkel. Babilon neve "Bab-iláni" az Istenek Kapuját jelentette, mert az istenek itt jöttek le a földre. Az Ég és a Föld megfelelősége egységet, teljességet, az isteni és az etikai elsődlegességét fejezték ki. Érthető ezért, hogy a mezopotámiai mitológia, mítoszok és rítusok felismerhető hatást gyakoroltak a Földközi-tenger nyugati partvidékétől a Hindukusig.
2. A hettita kultúra évszakokhoz kapcsolódó ünnepségeit, közöttük különösen az újévi purulli ünnepet a király mutatta be. A megtisztulási rítusokat és a rossz távoltartását, mint "fehér mágiát" szabadon lehetett gyakorolni. A királyi tisztség isteni adomány volt, amelyet felkenéssel és koronázással lehetett elnyerni, de a király nem minősült isteni leszármazottnak. Halála után azonban a király, aki egyben főpap is volt, istenné emelkedett. Szobrát a templomban helyezték el és tisztelték. Az Újév ünnepén adták elő rituálisan a Viharisten és a Sárkány, Illujanka küzdelmének mítoszát. A hettita sárkány azonban a Leviátántól, a sumer Marduk ellenfelétől, Tiámattól vagy a Zeuszt legyőző, és bizonyos létfontosságú testrészeitől megfosztó Tüphontól eltérően nem rettentő szörnyeteg, hanem inkább népmesei természetű, butácska és kielégíthetetlenül falánk állat. Ahhoz azonban elég erővel rendelkezett, hogy a mítosz mindkét változatában legyőzte a Viharistent. Másodszor azonban a Viharisten - igaz nem saját hősiessége révén, hanem Inara istennő halandó szeretőjének Huppisájának, illetve egy halandó anyától származó saját fiának közreműködésével - diadalmaskodott. Az isten győzelme nemcsak saját életét és hatalmát, hanem az ország szilárdságát és a földet is biztosította a Sárkány kaotikus hatalombitorlásától.
3. Az egyiptomi Újbirodalom teológusai a két ellentétes isten, Ré és Ozirisz egybekapcsolódását alapozták meg. A két isten azonosítása a halott fáraó személyében csúcsosodott ki. A nap járása az emberi sors mintapéldája. Pontosabban: átlépés egyik létmódból a másikba, az életből a halálba, majd az újabb születésbe. Ré leszállása az alvilágba egyszerre jelenti az isten halálát és feltámadását. A másvilágba alászálló fáraó a kétnevű istennel, Ozirisz-Rével válik egyenlővé. Az ellentétek egysége tehát Ré és Ozirisz, sőt Hórusz és Széth közötti közösségben fejeződik ki. Ré mint transzcendens isten és Ozirisz mint megjelenő isten az istenség egymást kiegészítő megnyilvánulásai. Az Újbirodalom theológiája tehát Ré Ozirisszá válásában és Ozirisz szolarizációjában nyilvánul meg. Ez a kettős folyamat kifejezi az élet és a halál egymást kiegészítő voltát is, egyben igazolja a meggyilkolt isten diadalát, Oziriszét, aki a Holtak Bírája lett. Természetes ezek után a halottnak az a vágya, hogy valamely istenséggel Rével, Ozirisszal, Hórusszal, Ptahhal azonosuljon. E theológia keretében alakult ki a varázsszövegek használata, a mágia fegyvere is az istenek és az emberek védelmére. A Halottak Könyvének egyik megállapítása szerint a lelkek feletti ítélkezés nagytermében a halott szívét a mérleg egyik serpenyőjére helyezték, a másikon pedig a maat jelképeiként toll vagy szem volt látható. A halott a negyvenkét hírvivőhöz fordult azzal a kérelemmel, hogy jelentsék és bizonyítsák a mindenség urának, hogy a halott a maatot gyakorolta. A halott öndicsérete szerint kenyeret adott az éhezőnek, vizet a szomjazónak, ruhát a mezítelennek, bárkát annak, kinek nem volt. Oziriszhez pedig e szavakkal fordult: "Ó isten, aki magasan állsz talapzatodon, védelmezz meg engem a hírvivőkkel szemben, akik bajt hintenek és bosszúságot keltenek..., mert a maatot gyakoroltam, a maat Urának számonkérésére. Tiszta vagyok." A megváltástanban tehát Ozirisz szerepe kiemelkedő volt, akinek jóvoltából minden halandó királyi sorsot remélhetett a másvilágon.
4. Az emberi létezés bizonytalansága, az istenektől származó maira, aina, vagyis a sors, az osztályrész, a végzet pesszimizmust válthat ki. A bölcsességben gazdag görög vallási kultusz azonban emellett ismerte az egyetemes rend és igazság, a díké fogalmát, amely az isteneket is kötelező Törvény (Themisz) megvalósulását jelentette. A díké érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy az emberek ne hágják át létmódjuk korlátait, kerüljék a mértéktelen kiválóságra (ereté) törést, és az annak érzetéből fakadó dölyföt, a hübriszt, valamint a hübrisz által okozott elvakultságot (até). A hübrisz és az até következtében ugyanis még a hősök, a királyok, és a kalandorok számára is bekövetkezik a születésükkor kiszabott hátrányos sors, a maira. Az emberi élet végességét és törékenységét figyelembe vevő bölcsesség azonban nem zárja ki, sőt arra int, hogy az ember aknázza ki mindazt, amit az élet, a jelen képes nyúj-
- 57/58 -
tani, az ifjúságot, az egészséget, a testi örömöket, a szervezett társas együttélés - felvonulások, játékok, táncok, dalok, lakomák, versengések és más látványosságok - vallási funkcióit. A hétköznapi szürkeség feloldásában, az idő elől való megszökésben, az életöröm szakralizálásában, a hátrányos körülmények átlényegülésében, bizonyos erények szorgalmazásában, a görög vallási kultúra - néhány más, főleg kínai és japán ősi valláshoz hasonlóan - a későbbi nemzedékek számára is sok tanulsággal szolgálhat.
A vallástörténet művelői között többen, különösen M. Eliade behatóan elemezték a sámáni jóslás és az Apollón által ihletett látomások közös és eltérő vonásait. A sámánok és Apollón eszköztárában is megtalálhatók az íj, a nyíl, a lant, a zene, a költészet. Apollón lantjának játékával elbűvölte az isteneket, a vadállatokat, sőt a köveket is. Az íj és íjászat kifejezte a távolság fölötti uralmat, a közvetlenségtől való elszakadást és megalapozta a nyugalmat, a derűt, amely minden eredményes szellemi erőfeszítésnek fontos feltétele. Találóan utal az íj és a lant sajátos viszonyára Herakleitosztól, az ellentétek kölcsönös feltételezettségének és ezáltal egységének talán első zseniális felismerőjétől származó sokat idézett megállapítás: "a harmónia az ellentétek közötti feszültség eredménye, mint amilyen az íjé és a lanté".
A kiterjedt apollóni szerepkörben Püthia extatikus jóstechnikáit harmonikusan egészíti ki az értelmi, a szellemi tökéletesedés, a tudás, a bölcsesség, amelyet a híres delphói felszólítás követése alapozhat meg: "ismerd meg önmagadat". Apollón jellemének és szerepének körvonalazásához nem mellőzhetjük annak a szokásnak megemlítését, hogy évenként rendszeresen eljárt a Hüperboreuszok mesés országába, az Északi Szélre, amely hasonlított a Boldogok Szigetéhez, ahova a Héroszok, vagyis a hősök lelke jutott. A betegségtől, öregségtől mentes Hüperboreuszok nem ismerték sem a munkát, sem a harcot, idejüket nagyrészt tánccal, zenével, játékkal töltötték. A görög mitológia találóan fejezte ki ezzel a szellemi munkát végzőknek azt a napjainkban is tapasztalt igényét, hogy néha visszavonuljanak, eltűnjenek és ellenőrzés mentesen feloldódjanak a pihenésben és a szórakozásban.
5. A római vallásosságban világosan elkülönült a hivatalos, a nyilvános mítoszok és rítusok rendszere a házi kultuszétól. A rómaiak szemléletében az évek, a ciklusok és más folyamatok rendszeressége, kiszámíthatósága, az elvárható természetesség nagyon fontos volt és sokféleképpen megnyilvánult. Minden rendellenesség, szokatlan esemény, csoda vagy természeti csapás az istenek elégedetlenségét, haragját, tehát negatív theophániáját jelentette. Megjegyzést érdemel: Jahve is kozmikus jelenségekkel és szokatlan eseményekkel nyilvánította ki szándékát, vagy rosszalló állásfoglalását, amelyet aztán az arra hivatottak (próféták, papok) értékeltek. A rendkívüli jelenségek és események értékelése, megfejtése a rómaiaknál is az erre hivatottakra (magisterekre, katonai vezetőkre, illetve az etruszkok idején a haruspiciusokra) hárult. Jelentős segítséget nyújtottak ehhez a Sibyllák Könyvei és más jósgyűjtemények. A jelenségek megfejtése után került sor a megfelelő istennek szánt engesztelő áldozatokra, illetve a megtisztulást segítő rítusokra. A vázoltakból is kitűnik a római vallásosság gyakorlatiassága, a problémák megoldására irányultsága. A római vallásosságot emellett az állam iránti odaadás, a jog tisztelete, a családi és közösségi életben gyakorlandó korrektség, a pietas követése jellemezte. Az ún. ius gentium, vagyis az általános emberi jog még az idegenekkel szembeni viselkedés követelményeit is meghatározta. A későbbi korok humanitárius és napjaink alapjogi előírásai a pietas kiegészített tartalmú, deszakralizált folytatásaként is felfoghatók.
Mindegyik papi testület vagy vallási szervezet a számára körülhatárolt feladatok ellátására volt hivatott. A Rex (a király) után vallási rangsorban a 15 flamen következett. Közülük Jupiter flamenjére, a flamen Dialisra vonatkoztak a legszigorúbb szabályok. Nem hagyhatta el Rómát, nem mutatkozhatott meztelenül a szabad ég alatt, nem ülhetett lóra stb. A flamen Martialis többek között részt vett a Marsnak október 15-én ajánlott lóáldozat lebonyolításában. A flamen Quirinalis fontos feladatai közé tartozott a gabonákkal összefüggő április 25-i Robigalia és az augusztus 21-i Consualia szertartásaiban való közreműködés. A flamen Dialis mellett a Pontifex a Rex környezetében kiegészítő funkciót töltött be. A Köztársaság korában a Pontifex Maximus nevezte ki a főflámeneket és a Vesta-szüzeket, akik felett fegyelmi jogkört is gyakorolt. Emellett elvégzett több olyan vallási feladatot, amelyet korábban a király gyakorolt.
A mindenkori 6 Vesta-szüzet gyermeklány korban választotta ki a Pontifex Maximus és harminc évre kapták felszentelésüket. Ők őrködtek a város tüze felett, amelynek nem volt szabad kialudnia. Vallási hatalmuk szüzességüktől függött. Ha valamelyik szűz elvesztette ártatlanságát, föld alatti sírba zárták, partnerét pedig kivégezték.
Külön főpapi testületet alkottak az augurok. Feladatuk nem a jóslás, hanem annak kiderítése volt, hogy valamely tervezett akció, kinevezés vagy választás fas volt-e, vagy sem. Ha a tervezett törekvés megvalósítható volt, tehát si fas est, ilyenkor az augurok az istentől azt kérték, küldjön megfelelő jelet. Az augurok a madarak repüléséből, a felhők alakjából, a csillagok állásából következtettek a jelekre. Egyes hadvezérek abból vélték kiolvasni az előttük
- 58/59 -
álló ütközet kimenetelét, hogy hogyan fogyasztják a magvakat a felszentelt csirkék. Emellett bizonyos időszaktól eltekintve, a rómaiak is igénybe vették a görög és etruszk eredetű jóstechnikákat. Ezeket a haruspiciusok (béljósok) alkalmazták többnyire az állatáldozat beleinek vizsgálatával.
A sajátos funkciókat gyakorló testületek közül a 20 Fetiales szentelte meg a hadüzeneteket és a békekötéseket. A Fratres Arvales védelmezték a termőföldeket. A Luperci Testvérisége mutatta be február 15-én a Lupercaliát. E rítus keretében Lupanar barlangjánál feláldoztak egy kecskebakot, a Lupercusok pedig szinte meztelenül csak egy kecskebak ágyékkötővel takarva tisztító futást végeztek a Palatinus körül. Futás közben rávertek a járókelőkre a kecskebőrből hasított korbácsukkal. Az asszonyok törekedtek arra, hogy csapkodásban részesüljenek, és ezáltal termékennyé váljanak.
Az áldozat a nyilvános és a magánkultuszban egyaránt valamilyen élelem: gabona, szőlő, bor, állat volt. Az áldozati állat isteneknek szánt részét - a májat, a tüdőt, a szívet és néhány más darabot - elégették az oltáron. A húst a papok, illetve az áldozattevők fogyasztották el.
A házikultuszt a pater familias irányítása mellett gyakorolták. E kultusz helye - amint Indiában is - a házi tűzhely volt, amelyet naponta étellel láttak el és rendszeresen virággal díszítettek. Az istentisztelet a Penateshez és a Lareshez, tehát az ősök mítikus megszemélyesítőihez, valamint a Geneiushoz, az egyént őrzőangyalként védelmező alakmáshoz irányult. A szüléshez, a házassághoz, halálhoz sajátos rítusok kapcsolódtak. Az újszülötthöz - amint ez Szent Ágoston "De civitate Dei" c. művében humorosként leírtakból is kitűnik - Vaticanust és Tagulanust hívták, hogy segítsenek az újszülöttnek sírni és beszélni, Educat és Polinat, hogy etessék és altassák a kicsit, Abeonát, hogy járni tanítsák stb. A felsoroltak nem voltak istenek, de természetfeletti hatalommal rendelkeztek. A házasságkötés Juno, mint a házastársi hűség védelmezője jóslatának kikérésével, valamint Tellus, később Ceres háziistenségek közreműködésével történt. A halálesethez kapcsolódó rítusok között tartották a februári Parenteliát és a májusi Lemuriát. Az első ünnep idején a Magisterek nem viselték jelvényeiket, zárva voltak a templomok, nem tartottak eküvőket. Hitük szerint ilyenkor a holtak visszatértek a földre és a sírokra helyezett táplálékot fogyasztották. Februárban zajlottak a már említett Lupercalia-szertartások is, amelyek arra voltak hivatva, hogy az év végi kicsapongásokat lezárva megtisztulás vezesse be az újévet. A februum szót, amelyből a februaris hónap neve származik, Varro purgamentumnak fordítja, a februare ige jelentése ugyanis: megtisztítani. A Lemura három napján (május 9-én, 11-én, 13-án) a halottak (lemures) visszatértek és felkeresték ivadékaik otthonát. A rítus a visszatért holtak (manes) elüldözésére irányult. A Devotio rítusa, mint "teremtő gyilkosság", saját vagy mások életének feláldozásával valamilyen nemesnek tartott cél, - például a csata megnyerése - elérését szolgálta. Amint ez már az eddigiekből is kitűnt, a keleti és püthagoreanus felfogás az égi halhatatlanságról igen népszerű volt.
A rómaiak többnyire babonásak voltak. Úgy vélték, hogy bizonyos napok szerencsétlenséget hoznak. A bagoly, a kígyó és a macska a katasztrófa hírnökeként szerepelt. Sokan féltek a kísértetektől, és talizmánokat hordtak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Bizonyos időszakban, különösen azt követően, hogy Kleopátra, egyiptomi királynő Kr. e. 45-ben egy évet töltött Rómában, főleg a nép körében elterjedt Ízisz, valamint Kübelé, a frígiai Magna Mater imádata.[8] Mithra, az asztrális perzsa isten követői pedig csak férfiak lehettek, és főleg a katonák közül kerültek ki jelentős arányban. Mivel a judaizmus és a kereszténység hívei nem imádhattak más isteneket, a Római Birodalom kegyetlenül üldözte őket.
6. A kelták Kr. e. IV-II. században mintegy kétszáz évig jelentős szereplői voltak az őstörténetnek. Falvakban laktak, földműveléssel foglalkoztak, halottaikat először hamvasztották, később, a vaskor idején főleg a katonai vezetőket fegyvereikkel és más értéktárgyaikkal együtt halommal fedett halotti kamrákban temették. Vallási küzdelmeikről kevés írásos forrás maradt fenn, ezért a régészeti feltárások forrásértéke igen jelentős. A régészeti leletek lehetővé teszik a történészek és vallástörténészek számára, hogy későbbi, pl. a VII. és VIII. századból származó ír szövegeket, legendákat is felhasználják a korábbi vallási mítoszok felderítésére. A kelta papok, a druidák (nagyon bölcsek) ugyanúgy, mint az indiai bráhmanok, nagyrészt az emlékezetre hagyatkozva, az ősi ír törvényeket versbe szedték, hogy könnyebben megjegyezhessék. Bár az írás rituális tilalma miatt a kontinensen élő kelták vallásáról nem maradtak fenn eredeti szövegek, a görög és a latin írók kapcsolódó megállapításai, valamint a gallo-római korból származó ábrázolások, továbbá a szigeteken, főleg Skóciában és Írországban született elbeszélések, különösen a gazdag ír folkklór fontos forrásokként szerepelnek. Julius Ceasar prokonzuli és hadvezéri tapasztalatai alapján írt híres művében, a "De bello Gallico"-ban többek között elmondja, hogy a gallok két kiváltságos réteget ismertek, a druidákat, a bárdokat, a vátészeket és a lovagokat, mellettük élt a földművelő, állattenyésztő nép. Ehelyütt is hangsúlyozást érdemel, hogy mind az indo-iráni, mind pedig az italo-kelta társadalmakban kiemelkedő helyet és szerepet töltöttek be a szent hagyományok és for-
- 59/60 -
mák ismerői, őrzői és ápolói, a papok.
A druidák mutatták be a közösség és az egyének áldozatait, bíráskodtak a törzsek és személyek vitás kérdéseiben, mentesek voltak a katonáskodás és adófizetés alól, hosszú ideig tanították az érdeklődő fiatalokat, különösen saját utódaikat. A tanítás szóbeli, ezoterikus, nagyrészt titkos volt, mellőzte az írásbeliséget és az avatatlanok számára megközelíthetetlen volt. Évenként gyűlést tartottak a szent helynek és Gallia közepének tartott carnusok földjén. Itt választották meg a gallok egyetlen vezetőjét is. Azt tanították, hogy a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a másikba száll. Ez a hitelv csökkentette a halállal szembeni félelmet. Fejlett felfogásuk volt a csillagokról, a halhatatlan istenek hatalmáról, a világról, a földről és a természetről.
A druidák elnyomása Augustus, Tiberius és Claudius császár idején a gall nemzeti érzés megsemmisítését szolgálta. A III. században azonban, amikor a római elnyomás csökkent, a druidák visszanyerték hatalmukat és szerepüket. Írországban pedig a középkorig fennmaradt a kelta vallási szellem alkotókészsége, amely a Grál keresésére szegődött keresztény lovaghősök történetében újszerű tartalommal tovább élt.
A kelták - a rómaiakhoz, a germánokhoz, a gétodákokhoz hasonlóan - ismerték és gyakorolták az emberáldozatot. Ceasar leírása szerint, aki súlyos beteg volt, vagy a csatában, illetve más veszélyes körülmények között életét kockáztatta, emberáldozatot mutatott be vagy erre tett fogadalmat, amelynek elvégzésére a druidákat kérte fel.
7. Az eurázsiai vadász- és halásztársadalmakban a nyilvános istentisztelet általában az erdőkben történt. Egyes helyeket, pl. forrásokat, fákat szentnek tekintettek, mivel ezeket az istenek lakták, megközelítésük tiltott volt. A faház, különösen annak egyik belső sarka is szent volt. Az a szerződés, amelyet a Teuton lovagrend 1249-ben kényszerített az óporoszokra, kötelezte a legyőzötteket, hogy halottaikat többé ne égessék el, vagy ne temessék el lovakkal, szolgákkal, fegyverekkel, ruhákkal és más értékes tárgyakkal együtt, valamint hogy aratás után ne áldozzanak többé Curche bálványnak, sem más isteneknek, ne forduljanak a látnok bárdokhoz, a tulissonokhoz vagy ligazchonokhoz. A látnok bárdok a sámánokhoz hasonló extatikus varázslók voltak, akik a halotti tor végén a túlvilágra vezették a halott lelkét. A XVII. században egy aggastyán beismerte, hogy farkasemberként Szent Luca, Pünkösd és Szent János napjának éjszakáján társaival együtt farkassá változott és a pokolba szállt, hogy az ördöggel és a boszorkányokkal megküzdve visszahozza onnét azokat a tárgyakat, jószágokat, gabonát stb., amelyeket a boszorkányok elloptak. A farkasembernek, mint Isten kutyájának a lelke halálakor az Égbe szállt, a boszorkányokat pedig az Ördög vitte el. A vázoltak is jelzik, hogy a balti vallás több eleme a finnugorokéhoz és az ószlávokéhoz hasonlóan még évszázadokig tovább élt és formálódott a népi hiedelmekben és szokásokban.
A vallástörténészek szerint feltételezhető, hogy a nyugati szlávok és a finnugorok többfejű főistene szoláris istenség volt. A többfejűség az isten minden irányban látását tette lehetővé és fejezte ki. A keleti szlávoknál a már említett Khorsz és Dazsbog minősült egyben Napistennek. Szvarog pedig Dazsbog apja volt, akinek fiaként szerepelt az égi és a földi tűz is. A szláv népek hiedelmeiben a hímnemű Hold fontosabb szerepet töltött be, mint a semleges nemű Nap. Bőségért, egészségért az Atyának, Nagyatyának nevezett Holdhoz imádkoztak, holdfogyatkozáskor pedig elsiratták.
Az indoeurópai rítusokban ismeretlen pánszláv szokás volt a halott kétszeri temetése. Három, öt vagy hét esztendő eltelte után kihantolták a csontokat, megmosták és puha kendőbe (ubrusz) burkolták. A csontokkal érintkezett kendőt később a szent sarokban helyezték el. Szláv intézmény volt a sznohacsesztvó is, vagyis az apósnak az a joga, hogy menyével háljon a férj hosszabb távolléte esetén. Előre mutató megnyilvánulás volt a szlávoknál a férfiúi és női egyenjogúság, amely közösségi döntések megegyezéses, egyhangú meghozatalában is megnyilvánult. Ezt az eljárást plasztikusan fejezte ki az a ma is használt mir szó, amely egyszerre jelenti a világot és a békét.
Közép- és Észak-Ázsia, valamint a sarkköri területek vallásának egyik jellegzetes összetevője és megnyilvánulása volt a sámánizmus. A sámáni szerep tartalma, elnyerésének feltételei és rítusai, valamint e funkció tényleges érvényesülése szorosan összefüggött a vizsgált hatalmas térség erdős, ligetes, sztyeppés, tajgás jellegével a vadászó, a halászó, a gyűjtögető, a pásztorkodó és a kezdetleges földművelő életmóddal, a teremtő Égisten, Tengri és az alistenek, valamint az Ördög, a démonok, a rossz szellemek ártó megnyilvánulásaival. Kapcsolódott a sámáni tisztség és szerep az Ég, a Föld és az Alvilág hármasságához, a természeti csapásokhoz, a betegségekhez, a halál elkerülhetetlenségéhez. Sámánná csak különös adottságokkal rendelkező, a megkövetelt feltételeknek megfelelő és az avatás szinte hihetetlenül kegyetlen, emberfeletti megpróbáltatásait elviselő személy válhatott. A sámán szerepe kimerítően alig sorolható fel. Alapvető funkciói közé tartozott a kapcsolattartás az égi és alvilági hatalmakkal, közvetítés az emberek és az istenek, illetve a gonosz szellemek között, a testi és lelki bajok gyógyítása, ellátta a szellemidézés, a jövendölés feladatait, szakértője volt az állatoknak és az állatte-
- 60/61 -
nyésztésnek, bemutatta az áldozatokat, ő volt a közösség bölcse, tudósa, költője, dalnoka, általános tanácsadója, a bajban segítője. A sámáni funkció átfogó jellemzése keretében azt is mondhatjuk, hogy az eurázsiai térségben ő töltötte be a papi rend sajátos képviselőjének szerepét.
A sámánok eredetéről szóló mítoszok alapján különbséget tehetünk az "Őssámán"-tól, a sámáni ősöktől származó, valamint a beavatás révén sámáni funkciót elnyertek között. Az Őssámánt a Tengrik azért adták az embereknek, hogy a gonosz szellemek által okozott betegségek, bajok és a halál leküzdhetők legyenek. Az Őssámán az istenek rendeletére akként született, hogy egy sas teherbe ejtett egy asszonyt, aki ennek folytán világra hozta az Őssámánt. A sámánok, illetve azok ősei pedig az Őssámántól származnak. A burját hagyomány szerint hajdan a sámánok közvetlenül az égi szellemektől kapták hatalmukat.
A sámáni ihletésű irodalmi alkotókészség Finnországban érte el a csúcspontját a Kalevala nemzeti eposz megírásával. Elias Rönnrot szerkesztésében 1832-ben jelent meg az első kiadás. A mű főhőse, az örök idők énekese Väinämöjnen többféle természetfölötti, mágikus képességgel megáldott extatikus látnok, kitűnő költő, dalnok és hársfás is. Kalandjai, amint a kovács Ilamrinené és a harcos Lemminkäinené is, többször idézik az ázsiai sámánok és varázsló hősök csodatetteit.
A misztérium vallási jellegű vagy vonatkozású titokzatosság. A misztérium tartalma rejtélyes, amelynek léte, valósága egzakt tudományossággal nem tárható fel és nem bizonyítató. A misztérium rejtélyének elfogadása, tisztelete, és a belőle fakadó követelmények teljesítése hiten és vallásos buzgalmon nyugszik. Az oltári szentség misztériuma a hívő ember számára azt jelenti, hogy a felszentelt pap rituális közreműködése révén a bor Jézus vérévé, a kenyér pedig Jézus testévé változik. A szentáldozással a hívő Jézus testét veszi magához. Már az említettekből is kitűnik, hogy a misztérium rejtélyes titkától lényegesen különbözik az általános értelemben vett titok. Az utóbbi lényege abban jelölhető meg, hogy tartalma csak a titkot őrző, vagy őrzők számára ismert, illetve érhető el. Az ilyen titok példáiként említhetjük a katonai, az ipari, a termékelőállítási titkot, az összeesküvők és a szerelmesek titkait. A titkot őrzőkre rendszerint érvényes Plutarkhosznak az a megállapítás, hogy a titok növeli annak értékét, aki ismeri azt.
A továbbiakban arra törekszem, hogy a vallás címben jelzett misztériumainak az utókor számára ismertté vált tartalma körvonalazásán kívül utaljak e misztériumok kialakulásával összefüggő vallási tanításokra, különösen pedig a hozzájuk kapcsolódó beavatási kultuszok szerepére és a gyakorlás rituális rendjére. Ezek révén is érzékelhetjük, hogy a vallási kultusz olyan közösségi gyakorlat, amely hittel övezett misztikumhoz, illetve témánk esetében misztériumhoz kapcsolódik. Ehelyütt is hangsúlyozom azt a történelmi és jelenkori tapasztalatot, hogy alig volt, illetve alig van bizonyos kritériumoknak megfelelő szervezett emberi közösség, amely a közösséghez jutást, illetve ottmaradást ne kötné feltételekhez, ne írná elő a követelményeknek megfelelés nyilvános, illetve ellenőrizhető bizonyítását, és ne alkalmazná a beavatási szertartás esetében rendkívül nehéz, kemény, drasztikus vagy ünnepélyes, de mindenképpen előre rögzített rituális, ceremoniális rendjét. A szinte felsorolhatatlanul sokféle beavatási rítus közül csak példaként említem a sámánná avatás már jelzett megrázó változatait, a keresztelés, a bérmálás, a pappá szentelés, a tisztavatás, a doktorrá avatás ceremóniáját és a különböző bajtársi közösségek nem ritkán durva és esetenként tragédiához vezető rituáléit.
Az eleusziszi misztérium kialakulásának, tartalmának és a hozzá kapcsolódó beavatási szertartás főbb elemeinek felidézéséhez kitűnő alapozást nyújt Homérosznak "Himnusz Démétérhez" c. műve. Ebből ugyanis megtudhatjuk, hogy Démétér istenasszony leánya Perszephoné vagy más néven Kóré virágot szedegetett Nüsze mezőin, amikor Plutón, vagyis Hádész, az alvilág istene elragadta. Démétér kilenc napon át eredménytelenül kereste leányát. Végül Héliosztól megtudta: Zeusz döntött úgy, hogy Kórét fivéréhez, Plutónhoz adja feleségül. Az anya haragjában és bánatában nem tért vissza az Olümposzra, hanem öregasszonynak öltözve Eleuszisz felé indult, és leült a Szüzek Kútja mellett. Keleosz király leányainak kérelmére beleegyezett abba, hogy Metaneira királynő későn született kisfiának, Démophoónnak dajkája legyen. Démétér nem tejjel táplálta a fiút, hanem ambrosziával etette, éjszakánként pedig tűzben tartotta őt. Démétér ezáltal halhatatlanná és örökifjúvá akarta tenni a gyermeket. Egyik éjjel azonban Metaneira meglátta az eljárást és jajveszékelni kezdett. Démétér ekkor felfedte kilétét, testéből vakító fény áradt, és elhagyta a palotát. Kérelmére szentélyt építettek számára, amelynek belsejében húzódott meg. Ekkor rettentő aszály kezdődött. Zeusz kénytelen volt megkérni Plutónt, hogy vigye vissza Perszephonét. Miután visszakapta leányát, Démétér visszament az istenek közé, a föld pedig csodálatos módon azonnal zöldbe bo-
- 61/62 -
rult. Perszephonénak azonban minden évben négy hónapra vissza kellett mennie férjéhez az alvilágba. Ezzel megszűnt az Olümposz és a Hádész közötti áthidalhatatlan távolság. Az Olümposzra visszatérte előtt Démétér a négy kiválóságot megtanította a szent szertartásra, amelyről nem volt szabad szólni, mert a "szent hit nem tűri a hangot". Perszephoné a két istenvilág közötti közvetítőként beavatkozhatott a halandók sorsába.
A két istennő történetének emlékét őrző és egyben beavatási szertartásként érvényesülő misztérium rítusa Kr. e., a XV. században kezdődött és közel kétezer évig maradt fenn. Athén közelsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az eleusziszi misztériumok az egész görög vallási élet középpontjába kerültek. Az avatási eljárás több fokozatból állt. Jelentős különbség volt a Kis Misztérium és a Nagy Misztérium között. Az utóbbi résztvevője epopteiosszá vagy epoptésszé (tapasztalttá) vált. Ennél is fontosabb, hogy a beavatott (gennétész), vagyis az istenekkel együtt született, azaz isteni rokon, családtag lett. Hangsúlyozandó azonban, hogy ez a misztérium nem vezetett valódi megistenüléshez, a beavatott nem vált halhatatlanná. A kapcsolódó töredékes források és utalások hasznosításával több kiváló vallástörténész kutatta és vitatta e misztérium tartalmi összetevőit, a titkot azonban nem sikerült maradéktalanul feltárni. Az valószínűsíthető, hogy az epoptész olyan élményben részesült, amelynek révén közel érezhette magát az isteni világhoz, világossá és elfogadhatóvá vált számára az élet és a halál folytonossága. Több ismeret maradt fenn a szertartásról. Az évente tavasszal Agrában, Athén elővárosában tartott Kis Misztérium böjtöt, áldozatbemutatást, megtisztulást foglalt magában. Valószínű, hogy a beavatást vezető irányítása alatt a beavatandók felelevenítették a két istennő vázolt mítoszának egyes szakaszait. Az ősszel nyolc napig tartó Nagy Misztérium részesei csak olyan tiszta kezű, görögül beszélő férfiak és nők lehettek, akik már elvégezték a Kis Misztérium rítusait. A Nagy Misztérium szertartásaiban is szerepelt böjt, ajándékozás, áldozatbemutatás, zarándoklat Athénből az eleusziszi szentélyhez, tánc-dal a szentély külső udvarán, liturgikus formulák és fohászok mormolása (ezért volt szükség a görögül tudásra). A misztérium résztvevői fáklyákkal a kézben Démétér útját utánozták, amikor az istennő égő szövétnekkel kereste lányát, Kórét. A szentély belsejében lezajlott titkos rítusokról és az avatás csúcspontjáról, a végső látomásról, az epopteiáról - pl. Démétér-Perszephoné találkozásának és az istenek rokonává válásának élményéről - azonban az utókor csak feltételezésekre hagyatkozhat. A nyolcadik nap a halottaknak szóló rítusoknak és italáldozatoknak volt szentelve. A szertartás kilencedik és egyben utolsó napján a misztérium résztvevői visszatértek Athénba.
Dionüszosz születésével, életmódjával és szerepével egyaránt különbözik a többi görög istentől, aki a mítosz szerint Zeusz és Szemelé, Kadmosz thébai király lányának a gyermeke. A féltékeny Héra mesterkedése folytán azonban a terhes Szemelét Zeusz villáma halálra sújtotta. Az ennek következtében idő előtt világra jött gyermeket Zeusz combjába varrta, ahonnét pár hónap múlva másodszor is megszületett. Dionüszoszt tehát halandó anya hordta méhében, végül mégis Zeusztól született, és így istenné válhatott. Dionüszosz származásának paradox kettősségéhez szervesen kapcsolódtak létmódjának különlegességei, gyermekkénti üldöztetései, gyakori eltűnései, felbukkanásai, kicsapongásai, végül Zagreusz Dionüszosz mítosza, amely szerint a Titánok megölték, feldarabolták, megfőzték és felfalták.
Dinonüszosz tiszteletére évenként négy ünnepet rendeztek Athénban. A decemberben tartott "Mezei Dionüsziák" keretében nagyméretű Phalloszt hordoztak a körmenetben dalokkal kísérve. A phalloszhordozás archaikus szertartása már korábban is több helyütt előfordult a világban. Az Antheszteria, majd a Nagy Dionüszia keretében is felvonulások, versengések zajlottak le, ünnepelték és bőségesen fogyasztották a megforrt új bort, volt olyan változat is, amikor a város vezetőjének (Baszileosz) felesége, a Baszilinna felült a bika jelmezét viselő Dionüszosz kocsijára, majd fogadta őt a királyi palotában, ahol sor került a királynő és Dionüszosz hierogámiájára. Valószínű, hogy ez a feltételezett nász Dionüszosz és a város egyesülését, szövetségét jelképezte. Dionüszosz rendszerint együtt mutatkozott a termékenység, a kicsapongás és a halál istenének. Fellépéseihez számos csoda kapcsolódótt. Különösen híressé vált az az eset, amelyben az egynapos szőlőtőke pár óra alatt kivirágzott és szőlőt is érlelt.
Euripidész "Bakkhánsnők" c. műve kitűnő leírását tartalmazza a görög szellem és az önkívületig fokozódó dionüszoszi orgiák találkozásának. A hegyekbe, erdőkbe kivonult asszonyok extatikus megnyilvánulásai, a kivételes testi erő, élő állatok szétmarcangolása, nyers hús fogyasztása (ómophágia), a tűzzel, a vassal szembeni sebezhetetlenség, a családias viszony kígyókkal és vadállatok kölykeivel, a lelkes őrjöngés, Dionüszosz teljes epiphániája, a vele való azonosulás által váltak lehetségessé. Ez az extázis az emberi lét túllépését, az emberek számára egyébként elérhetetlen teljes ösztönösséget, a tilalmaktól, a szabályoktól, a hagyományoktól megszabadulást
- 62/63 -
tette lehetővé. A görögök az istenek okozta mániának több más esetét is ismerték.
Néhány vallástörténész között vita tárgya volt a vázolt kultuszok misztérium jellege, tehát vallási vonatkozása. Az ezt tagadó nézet képviselői különösen eszkatalogikus, tehát a halál utáni reménység hiányára hivatkoztak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezekhez az esetenként meghökkentő rítusokhoz mindig kapcsolódott Dionüszosz isteni epiphániája, az igenlő válasz megalapozottnak tűnik. A kultuszmisztérium jellege különösen Dionüszosz-Zagreusz történeteiben nyilvánul meg feltűnően. Amint az már az előbbiekből kitűnt, az alaptörténet szerint Héra biztatására a Titánok játékszerekkel elcsalogatták a gyermek Dinoszüsz-Zagreuszt, megölték, majd darabokra vagdosták, üstben megfőzték, és egyesek szerint meg is ették. Zeusz büntetésül villámait sújtotta a Titánokra. Többféle változata maradt fenn annak, hogy mikor kelt ismét életre Dinonüszosz. Krétán a gyilkosságra évenként megrendezett rítusokkal emlékeztek. A dionüszoszi misztériumok kifejezték az isteni létmód különlegességét, az élet és a halál paradox egységét, valamint a mámor, az erotika, az extatikus mánia, a féktelen tombolás és az önkívület, valamint az isteni jelleg összekapcsolhatóságát.
A Kr. e. V. században élő Hérodotosz a thrákokról, mint az indiaiakhoz hasonló nagy lélekszámú népről írt. Az ódruszok királysága idején elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy 429-ben megtámadják Makedóniát. Nagy Sándor 335-ben sikertelen hadjáratot indított a thrákok és a gétó-drákok ellen. Platón Kharmidészében Szókratész csodálattal beszél a thrák király, Zalmoxisz orvosainak tudásáról. A thrákok is híresek voltak katonai erényeikről és a halállal szembeni közömbösségükről. E népek mitológiája, mítoszai és misztériumai sok hasonlóságot mutatnak a görögökével. A thrákok Árészt, Dionüszoszt és Artemiszt imádták, a királyok pedig Hermészt tisztelték, sőt az ő leszármazottainak tekintették magukat.
A thrák Dionüszosz neve Szabosz, illetve Szaboziosz volt, akinek kultusza Euripidész Bakkhánsnők c. művében leírt rítushoz volt hasonló. A fesztelenül őrjöngő tánc és duhajkodás itt is az élő áldozati állat széttépésével és húsának felfalásával zárult. Az extázisban ideiglenesen megistenült résztvevőket ettől kezdve Szabosznak vagy Szabaziosznak nevezték. Az önkívületi megistenülés a halhatatlanság és lélekvándorlás felfogásának különböző változataihoz vezetett.
A thrákok mitológiájában több változata alakult ki Zalmoxisz kiemelkedő mítoszának. Hérodotosz szerint Zalmoxisz eredetileg Püthagorasz rabszolgája volt, aki hazájába visszatérve felvirágoztatta népét. Eközben egy föld alatti házat építtetett, ahova három évre visszavonult, majd a negyedik évben visszatért népéhez. Az eltűnés és az újra megjelenés a halhatatlanság mítoszát fejezte ki és erősítette. A kereszténység korának kezdete előtt Sztrabon "Geográfia" c. művében Zalmoxisz kultuszának olyan változatáról tudósít, amelyben Zalmoxisz Püthagorasztól és Egyiptomban szerzett ismeretek birtokában az ország legtekintélyesebb főpapja és prófétája, aki Kogainon hegyének csúcsán egy barlangban él, és akihez a király úgy fordulhatott tanácsért, mint egy istenhez.
A mithrai beavatások nem foglalták magukban a halált és a feltámadást idéző próbatételeket. Egyetlen a mithraizmus a titkos kultuszok között abból a szempontból is, hogy nem fogadta be a nőket. Ez a tilalom súlyos hátrányként szerepelt a kultusz fennmaradásában. A beavatások előtt a jelöltek esküvel (sacramentum) fogadták a misztérium titkának megőrzését. A beavatásnak több fokozata volt. Mindegyik fokozat tagjait valamely égitest - különösen a Merkur, a Venus, a Mars, a Jupiter, a Hold, a Nap és a Saturnus - oltalmazta. A keresztény hitvédők hevesen támadták a mithrai misztériumokat követő szent vacsorákat, mert az eucharistiai utolsó vacsora, a szentáldozás ördögi másolatát látták bennük. Zavaró volt a keresztények számára az is, hogy a két vallás a II. századtól kezdve ugyanazon a napon, december 25-én ünnepelte az Isten születését. A keresztényekéhez hasonló volt a felfogása a mithraizmus híveinek a világvégéről, az utolsó ítéletről és a testek feltámadásáról is.
A mithraizmust több római császár - pl. Diocletianus - főleg politikai megfontolásokból támogatta. Julianus pedig kifejezetten Mithra-hívőnek vallotta magát. Gratianus 382-ben kiadott rendelete azonban végett vetett a mithraizmus hivatalos megtűrésének. Eme vallás szelleme más változatokban - különösen a maniheizmusban, a bogumil, a kathar és az albigens felfogásokban - még hosszú ideig sok gondot okozott a kereszténységnek. ■
JEGYZETEK
[1] Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet. Sola Scriptura Teológiai Főiskola, Budapest 2003
[2] Az ún. primitív vallási hiedelmek jellemzését ld. különösen Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 11-54. o.
[3] Az azték, a maja és az inka vallás jellemzőit folyóiratunk 2006. évi 1. számában publikálandó írásomban kívánom körvonalazni.
[4] Korszakunk világvallásainak átfogó bemutatását a "Mér-
- 63/64 -
tékek, normák és értékek a világvallásokban" c. tanulmányomban (Emlékkönyv Bihari Ottó születésének 80. évfordulójára. Szerk.: Petrétei József, Pécs, 2001. 11-29. o.) törekedtem elvégezni.
[5] A sumer templomvárosok többségét Lugalzagesi, Umma uralkodója egyesítette Kr. e. 2375 körül. Egy emberöltővel később Sarrukin akkád király sikeresen ismételte meg az egyesítést. Később a barbár guti uralom egy évszázadig tartó fennállása után Úr királyának uralma alatt, Kr. e. 2050-1950 között érte el a sumer civilizáció a csúcspontját. A keletről jött elamiták és a szír-arab sivatagból származó amoriták támadásai következtében közel kétszáz évig Mezopotámia több államra tagozódott. Az egységet Kr. e. 1700 körül Hammurapi, Babilon amorita királya teremtette meg. A barbár kassuk Kr. e. 1525 körül érkeztek északról és négy évszázadon át lettek Mezopotámia urai.
[6] Ld. Gilgames. Ékírásos akkád époszok. Válogatta és az utószót írta: Komoróczy Géza. Magyar Helikon, Budapest 1960
[7] Vö. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 256. o.
[8] Kübelé istennő kultuszát Rómában azzal a céllal vezették be, hogy megmentse a súlyosan fenyegetett köztársaságot a karthágói seregektől. Attisz Kübelének egyszerre volt fia, szeretője és áldozata. Attisz és Kübelé kultuszában és halhatatlanságot igérő, bonyolult misztériumaiban egybekapcsolódótt a nemiség, az áldozatos öncsonkítás, a vér és a letört zöld kalász értéke, valamint a transzot eredményező újjongás, az öröm, a "Hilaria" napján. Mindezeknek a kereszténységtől eltérő tartalmú, de hasonlóságot is érzékeltető megnyilvánulásoknak a támogatása a kereszténység terjedése ellen is irányult.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
