A második világháborúból a vesztesek oldalán kikerülő Magyarország a háború lezárását követően a Szovjetunió érdekszférájába került, hasonlóan a közép-kelet-európai országok többségéhez. A háborút lezáró párizsi békeszerződés a háború végnapjaiban még demokratikus úton elinduló ország ezeréves történeti alkotmányon alapuló fejlődését megtörte. Az 1947. évi ún. "kékcédulás" választások után a kommunista, illetve később a szocialista eszméket valló pártok jutottak hatalomra, és irányították diktatórikus eszközökkel negyven esztendőn keresztül az országot. Az 1949-ben elfogadott és életbe léptetett alkotmány, valamint az annak nyomán elfogadott törvények és törvényerejű rendeletek nem csak az állam működésének egészét változtatták meg és politizálták át, rányomták bélyegüket az igazságszolgáltatási szervezetre is. Az addigi polgári vagy burzsoá igazságszolgáltatási szervezet 1949-et követően gyökeres átalakításon esett át, helyét egy, a szocialista országokra jellemző igazságszolgáltatási szervezet váltotta fel, amely nem volt képes a pártideológiától független működésre. Az 1869. évi IV. tc.-kel biztosított bírói függetlenség is megszűnt ez idő alatt, azáltal, hogy a bírói tisztség betöltését az alkotmány háromévente újraválasztáshoz kötötte. Részleges enyhülést az állampárti szigorban csak az 1972. évi alkotmánymódosítás hozott, ám a bírói függetlenség visszaállítása és a szocialista bírósági szervezet gyökeres átalakítása és depolitizálása csak a rendszerváltozást követően valósulhatott meg. A tanulmány az államszervezeti változások felvezetését követően, a címben jelölt korszak igazságszolgáltatási szervezetét és annak működését mutatja be.
Hungary, which had emerged from the Second World War on the losing side, fell into the Soviet Union's sphere of interest after the end of the war, as did most of the countries of Central and Eastern Europe. The Paris Peace Treaty, which ended the war, broke the foundations of the country's democratic development. After the so-called 'blue-collar' elections of 1947, communist and later socialist parties came to power and ruled the country by dictatorial means for forty years. The constitution adopted in 1949, and the laws and decree-laws that followed, not only changed and politicized the way the state functioned as a whole, but also left their mark on the organization of the judiciary. After 1949, the until then existing bourgeois justice system underwent a radical transformation, replaced by a justice system typical of socialist countries, which was unable to function independently of party ideology. The independence of the judiciary, guaranteed by Act IV of 1869, was also lost during this period, as the constitution made the office of judges subject to re-election every three years. only the 1972 constitutional amendment brought some relief from the state party's harshness, but the restoration of judicial independence and the radical restructuring and depoliticization of the socialist judicial system could be achieved only after the change of regime. After outlining the changes in the organization of the state, the paper presents in detail the judicial organization and its functioning in the period indicated by the title.
Az ember azt hinné, hogy a rendszerváltozás előtti Magyarországról és a második világháború utáni szocialista állami berendezkedésről írni könnyű, hiszen a mai magyar társadalom tagjai többségének is még élénken él ez a korszak az emlékezetében. Ráadásul az utóbbi évtizedekben a rendszerváltozás előtti időszak iratainak feldolgozása is megindult, különösen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban és a volt szovjet érdekszférába tartozó államok levéltáraiban őrzött iratok kutathatóságának megnyílása után, így most már kellő számú szakirodalom is rendelkezésünkre áll a tanulmányozáshoz.[2] A kutatás kezdetén azonban rájövünk arra, hogy ami áldás, az ugyanakkor nehézség is lehet, hiszen legalább olyan nehéz egy korszakot feldolgozni, sőt mi több, arról újat mondani, amelyhez rengeteg forrás- és szakirodalmi anyag áll rendelkezésre, mint egy olyat, ahol szinte semmi kézzelfogható forrással nem rendelkezünk. Ráadásul a velünk élő történelmi emlékezet és a korszak még nem oly távoli lezárása olykor az objektív vélemény kialakításában is nehézségeket okozhat.[3]
- 952/953 -
Ez a tanulmány, ahogyan a címe is sugallja, a rendszerváltozást megelőző közel negyvenöt esztendő igazságszolgáltatási szervezetéről és a népi demokrácia/kommunizmus/szocializmus[4] időszakában bevezetett "igazságügyi reformokról" szól.
A tanulmány két alfejezeten keresztül mutatja be a második világháborút követő igazságszolgáltatási szervezeti átalakítások történeti hátterét, illetve magát az igazságszolgáltatási szervezetet és a bírói függetlenség felszámolását.
Ez a téma szempontjából fontos korszak azzal vette kezdetét Magyarországon, hogy a szovjet csapatok az ország keleti felétől nyugat felé haladva fokozatosan foglalták vissza 1944 végétől kezdődően az 1944. március 19-én, a németek által megszállt területeket. A területvisszafoglalás, vagy ahogyan akkor nevezték "felszabadítás", egyúttal azt is jelentette, hogy egy újabb megszállás alá került az ország, a világháború elvesztése pedig egyértelművé tette, hogy a háborúban súlyos veszteségeket elszenvedő Magyarország a jövőre nézve a szovjet érdekszférába kerül.[5]
Közismert tény az is, hogy a második világháborút követő időszakban, különösen a köztársasági államforma kikiáltásával 1946-ban, Magyarország a szovjet megszállás ellenére, kezdetben demokratikus irányba indult el.[6] Ez azért is történhetett így, mert Sztálinnak tekintettel kellett lennie az 1945. február 11-én Jaltában kiadott nyilatkozatra, amely szerint a fasizmust fel kell számolni a németektől megtisztított területeken, de törekedni kell arra, hogy minden felszabadított ország lakossága, szuverenitását megtartva megválaszthassa azt az állam- és kormányformát, amelyben élni akar, és demokratikus választások útján építhesse újjá az államszervezetét.[7] Ezért a
- 953/954 -
Szovjetunió ekkor még nem törekedett a nyílt kommunista diktatúra kiépítésére Magyarországon, és nem is szánt jelentős szerepet az országnak a terveiben, így az emigrációban élő kommunisták is csak azt a feladatot kapták Moszkvában, hogy hatalmi törekvéseiket a demokrácia álcája alatt igyekezzenek érvényre juttatni.[8]
A szovjet befolyás és a jaltai elvek gyakorlatba ültetése végett, 1945. január 20. és 1947. szeptember 15. között Magyarországot a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alá helyezték. Az ideiglenes, majd az 1945-ben megválasztott kormányzati vezetésnek is minden lényeges kormányzati döntést egyeztetnie kellett a SZEB-bel, amely ráadásul kizárólagos engedélyezési jogkörrel rendelkezett a politikai pártok alapítását illetően is. Így Magyarországon korlátozott többpártrendszer jöhetett csak létre, amely nem csak a fasiszta és a szélsőjobboldali pártok, de a konzervatív jobboldali pártok létrehozását is ellehetetlenítette. A két legerősebb párt a megalakuló koalícióban a Független Kisgazda Párt (FKGP) és a Magyar Kommunista Párt (MKP) lett.[9] Az, hogy Magyarország a szovjet érdekszférába kerül, a Sztálin és Churchill közötti 1944 októberében folytatott tárgyalásokon dőlt el.[10] A döntést követően pedig egyértelművé vált az is, hogy abban is marad és ez így is történt a rendszerváltozásig.
Miután Magyarország 1947. február 10-én Párizsban aláírta a versailles-i békeszerződést, amelyet 1947. szeptember 15-én ratifikált, majd az 1947. évi XVIII. tv.-ben ki is hirdetett, illetve amikor 1947-ben Magyarország ENSZ tagfelvételi kérelmét ismételten elutasították, és a ratifikált békeszerződés értelmében, bár a SZEB megszűnt ellenőrizni az országot, de a szovjet csapatok az ausztriai szovjet megszállás biztosítása érdekében továbbra is itt maradtak, eldőlni látszott, hogy a szovjet támogatással megvalósuló kommunista hatalomátvétel csak idő kérdése. A kezdeti demokratizálódás a szovjetek által támogatott kommunista párti erők hatalomra kerülésével torpant meg, és átadta helyét a nyílt önkényuralomnak 1949-től kezdődően.[11]
A pártállami diktatúra kiépítését megelőzően azonban, amikor Magyarország 1944. szeptember végétől 1945 áprilisáig még kettős katonai hadszíntér volt, a szovjetek által megszállt kelet-magyarországi területeken a nyilaspolitikával szembenálló és az országot Németországgal szembe fordítani kívánó erők Debrecenben, a szükséges jogszabályi háttér megteremtésére Ideiglenes Nemzetgyűlést hívtak össze azzal, hogy amint lehetőség lesz rá, nemzetgyűlési választást is tartanak, ahol az új, legitim nemzetgyűlés tagjait meg fogják választani.[12] A választásokra azonban csak 1945. november 4-én kerülhetett sor, így addig az Ideiglenes Nemzetgyűlés gyakorolta a törvényhozó hatalmat. Az 1945-ben és 1947-ben lebonyolított választások révén 1944 vége és 1949 között három parlamenti ciklus követte egymást Magyarországon. Ez mindenekelőtt azért volt Magyarország számára különösen jelentős időszak, mert bár a világháború vesztes országai közé tartozott, de remélte, hogy a nemzetközi szerződések betartásával, sikerülhet a béketárgyalások során kedvezőbb pozíciót, elbánást kivívnia magának.[13]
- 954/955 -
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, csakúgy, mint a megalakuló Ideiglenes Kormány[14] tagjairól is, Moszkvában döntöttek, az odaérkező tárgyalódelegációval és az emigrációs magyar kommunista vezetőkkel együtt.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek összesen 498 tagja lett, akik három fordulóban kerültek be a Nemzetgyűlésbe vagy közfelkiáltással tartott helyi választások, vagy a pártok által leosztott mandátumokat szerezve.[15]
Maga a nemzetgyűlés elnevezést is a Szálasi rendszer országgyűlésétől való elhatárolódásként használták, többek között azért is, mert nemzetgyűlésre a magyar történelemben akkor volt példa, amikor a történeti alkotmányba illeszkedő, olyan alkotmányos berendezkedésről szóló törvényekről döntöttek a törvényhozásban, mint az Osztrák-Magyar Monarchiából kiváló Magyarország állam- és kormányformája, illetve az államfői hatalom gyakorlásának módja.[16]
Az már kezdetben is összezavarta a jogforrási hierarchiát, hogy két nemzetgyűlési ülésszak között a törvényhozást rendeleti úton pótolták. Rendeletalkotási jogkörrel a 23 tagból álló ún. "politikai bizottság" rendelkezett, amely egyrészt a Független Kisgazdapárt 5, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt 4-4, illetve a Nemzeti Parasztpárt 3 és a Polgári Demokrata Párt 2 jelöltjéből állt, másrészt a Nemzetgyűlés elnökét, Zsedényi Bélát delegálta 23. tagnak. A pártok által delegált tagok szinte valamennyien miniszterek és államtitkárok is voltak egyben. Ugyanez a politikai bizottság terjesztette elő az Ideiglenes Nemzeti Kormány összetételére vonatkozó javaslatot is a nemzetgyűlésnek, és ez döntött az elnöki hatalmat gyakorló Nemzeti Főtanács létrehozásáról is.[17] 1945. augusztus 31-ét követően előbb 27, majd 31 főre emelték a politikai bizottság létszámát, amelynek tagjai lettek a miniszterelnök és az Ideiglenes Nemzetgyűlés háromfős elnöksége is.[18] 1945. november 29-én már 36 tagú testületként működött a politikai bizottság, amelynek a státuszát az 1945. évi XI., az államhatalom ideiglenes rendezéséről szóló törvénycikk írta körül és tett állandóvá.[19] Bár 1946 után is fennmaradt, szerepe lecsökkent a későbbiekben, csak a miniszterelnök kinevezésében és felmentésében működött közre.[20] Mivel a politikai bizottságba delegált tagok nemcsak a törvényhozásnak, hanem a végrehajtó hatalomnak is aktív, tisztséggel rendelkező szereplői voltak, már itt látszott, hogy a montesquieu-i elvek mentén korábban érvényesülő államhatalmi ágak közötti egyensúly megbomlott és a hatáskörök gyakorlása összecsúszott. Ezzel azonban, tekintettel a jogszabályalkotás sürgősségére, az idő tájt nem foglalkoztak.
Míg a politikai bizottság megalkotta a szükséges rendeleteket, az Ideiglenes Nemzetgyűlés legfontosabb feladata a demokratikus választások lebonyolításához szükséges választójogi törvények elfogadása volt, ennek eredményeként jött létre az 1945. évi VIII. tv., amely Magyarországon először vezetett be olyan modern választójogi alapelveket, mint az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választás.[21] Az új választójogi törvény értelmében, a választásokon minden olyan, a többi feltételnek is megfelelő magyar állampolgár választójogot nyert, aki 1945. szeptember 1-én az ország 1937. december 31-i határain belül élt.[22] A választások előtt erre hivatott bizottságok igazoló eljárásokat folytattak le, és megfosztották a választójog gyakorlásától mindazokat, akiknél felmerült a gyanú, hogy a fasizmust bármilyen módon is támogatták a háború alatt, vagy tagjai voltak valamely szélsőjobboldalinak minősített szervezetnek, esetleg magukat német nemzetiségűeknek vallották.[23] A választások tisztaságát a Választási Bíróság felügyelete alatt biztosították, amelybe egy-egy tagot jelölt az igazságügy-miniszter a Magyar Kúria, a Közigazgatási Bíróság, illetve a Népbíróságok Országos Tanácsa bírói közül, továbbá a választásokon induló pártok is küldhettek egy-egy további tagot.[24]
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány két rendelete, a 14/1945., illetve az 1030/1945. sz. rendelet előírta a közigazgatás háború előtti állapotának helyreállítását a visszafoglalt és harcok alól felszabadított területeken.[25] Így a nemzetgyűlési
- 955/956 -
választások előtt törvényhatósági választások lebonyolítására is sor került. Mivel a fővárosi törvényhatósági választásokon a kommunista erők és a szovjetek várakozásaival ellentétben a kisgazdák kerültek többségbe, a nemzetgyűlési választások előtt a Vorosilov marsall vezette SZEB megkísérelte rávenni a választásokon induló pártokat arra, hogy osszák le előzetesen egymás között a helyeket és hozzanak létre közös listát, így biztosítva a kommunista párt pozícióit arra az esetre is, ha a választáson vereséget szenvednének. A terv azonban, mivel sértette a jaltai konferencián elfogadott alapelveket is, hosszú vitát követően elutasításra került és a választásokat valóban demokratikusan tudták lebonyolítani. A választások alkalmával 421 fő szerzett mandátumot az új Nemzetgyűlésbe, ezen belül pedig a kisgazdák megszerezték a parlamenti mandátumok 58,19%-át, 245 mandátummal. Az új nemzetgyűlés elnöke Nagy Ferenc, későbbi miniszterelnök lett.[26]
Míg az Ideiglenes Nemzetgyűlés fennállt, a végrehajtó hatalomhoz tartozó államfői és kormányfői jogköröket a Nemzeti Főtanács és az Ideiglenes Kormány gyakorolta. A Nemzeti Főtanácsról az 59/1945. Eln. sz. rendelet rendelkezett, amelyet később az 1945. évi II. és III. törvény változtatott meg. Az államfői hatalom gyakorlója az elnöki rendelet értelmében egy kollektív, háromfős testület volt, amelynek tagjai: 1. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke vagy alelnöke. 2. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke vagy helyettese. 3. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés politikai bizottsága által választás útján kiküldött tag, aki nem tagja a kormánynak. A Nemzeti Főtanács jogkörei többek között a kegyelmezésre, a miniszterelnök és a miniszterek kinevezési jogkörét meghaladó kinevezésekre, a kormány felmentésére és a Politikai Bizottság által jóváhagyott és a miniszterelnök által javasolt miniszterek kinevezésére terjedt ki. A Nemzeti Főtanácshoz előterjesztett ügyek előadójaként a rendelet az igazságügy-minisztert jelölte ki.[27]
Az 1945. évi II. törvény később változtatott az államfőt megillető kinevezési jogkörökön, szűkítette azokat és egyes kinevezési jogköröket a nemzetgyűlés elnökségére, illetve magára a nemzetgyűlésre ruházott, míg az 1945. évi III. törvény törvényi erőre emelte a korábban kiadott elnöki rendeletet és kibővítette a Nemzeti Főtanács jogköreit új, külügyi jogkörökkel.[28] Egy lényeges elem volt, hogy az a személy nem lehetett a Nemzeti Főtanács tagja, aki az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagja is volt. Ennek az volt az oka, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterei a Nemzeti Főtanácsnak feleltek és nem a törvényhozási jogkört gyakorló Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, mint az korábban, 1848 óta jellemző volt.
A Nemzeti Főtanácson túl a kormányzati jogköröket az Ideiglenes Nemzeti Kormány gyakorolta a választásokig, ahol átadta helyét a megválasztott és a politikai bizottság támogatásával kinevezett Nemzeti Kormánynak. Bár az 1945. november 4-én tartott választást a Független Kisgazdapárt elsöprő győzelemmel nyerte meg, a győzelem ellenére koalíciós kormány alakult, lévén a felállítandó kormány tagjainak listáját is a SZEBbel kellett jóváhagyatni, akik tevékenyen részt vettek a kormány miniszteri összetételének kialakításában.[29] A kormányfő előbb Tildy Zoltán, majd az ő köztársasági elnökké kinevezését, 1946. január 1-jét követően Nagy Ferenc lett.
A Magyar Kommunista Párt nem tudott beletörődni a választási vereségbe, és szovjet támogatással, a "szalámitaktikaként" közismert módszerhez folyamodva, belülről bomlasztotta a koalíciót, kompromittálták és lemondatták Nagy Ferencet, és a helyére 1947. május 31-én Dinnyés Lajost ültették, míg Tildy Zoltán köztársasági elnök a Nemzetgyűlés szétziláltsága miatt végül 1947. augusztus 31-ére új választásokt írt ki.[30]
A választások előtt az 1945. évi VIII. tv.-t is módosították, amely így kifejezetten az egypártrendszer kiépítésének kedvezett, leszűkítették a választójogosultak körét, illetve átnevezték a nemzetgyűlést országgyűlésre, és deklarálták a magyar történelemben másodszor, igaz rendszeridegenként, annak egykamarás voltát.[31]
Az 1947. évi választásokon összesen tíz, az Országos Nemzeti Bizottság által jóváhagyott párt indulhatott, és visszaélések történtek a választójogosultságot bizonyító névjegyzékkivonatok (kék cédulák) kiállításával is, illetve a választási eredmények befolyásolása érdekében lehetővé tették azt is, hogy a szavazópolgár a névjegyzékkivonat birtokában, a szavazókörzetén kívül is leadhassa voksát. Mindezek ellenére, az MKP sikere nem volt kielégítő. Így a választásokat követően az MKP fenyegetésére a Magyar Függetlenségi Párt vezetője, Pfeiffer Zoltán külföldre szökött, a pártot
- 956/957 -
később a Választási Bíróság feloszlatta, és a mandátumaikat szétosztották más pártok között, így az új koalícióban tovább tudták növelni befolyásukat mandátumaival.[32] Ez a választás a magyar történelemben "kékcédulás választásként" híresült el, ahol a Magyar Kommunista Párt választási csalás révén megszerezte a relatív többséget.
A választásokat követően az MKP bekebelezte a többi pártot, és 1948-ra létrehozta az állampártot (Magyar Dolgozók Pártja, Szakasits Árpád elnökletével és Rákosi Mátyással főtitkárként, főtitkárhelyettesek pedig Marosán György, Kádár János és Farkas Mihály voltak) és megkezdődhetett a totális diktatúra kiépítése.[33] A párt vezetője, Rákosi Mátyás, Tildy Zoltán köztársasági elnököt is eltávolította posztjáról 1948. augusztus 1-jével és helyére Szakasits Árpádot ültette. 1948. december 10-én pedig lemondott a Dinnyés Lajos által vezetett új kormány is.
Rákosiék felbuzdulva korábbi sikerükön megfélemlítéssel, koholt koncepciós eljárásokkal és zsarolással továbberősítették hatalmi pozícióikat, felszámolták a még létező pártokat, és nekiláttak az erőszakos államosításnak, felszámolva az egyházakat és megszüntetve a magántulajdont.[34] Az 1949. évi XX. tv. új alkotmányt léptetett életbe Magyarországon, amely felváltotta az évszázados hagyományokon alapuló történeti alkotmányt. Az ország államformája népköztársaság lett.
Az állami főhatalom letéteményese az alkotmánynak megfelelően a Népköztársaság Elnöki Tanácsa lett, a végrehajtó hatalmat a Minisztertanács,[35] a törvényhozó hatalmat formálisan az országgyűlés, valójában a Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolta, amely az országgyűlések ülései közötti időszakokban törvényerejű rendeletekkel kormányozta az országot.[36]
Bár az Országgyűlés formálisan 1949 után is fennmaradt mint a törvényhozás letéteményese, működése, az államhatalmi ágak és az állampárt szoros összefonódása okán színjátékszerűvé vált, ülései is ritkultak, a törvényhozásban keletkező űrt pedig a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kibocsátott törvényerejű rendeletek lettek hivatottak pótolni.[37]
Az 1949. évi XX. tv.-ről utólag nem véletlenül állítják azt, hogy egy formális vagy fiktív alkotmány volt valójában. Bár leírta az államszervezet működését, és formálisan megtartotta a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási szervezetet, a gyakorlatban a törvényhozó és a végrehajtó hatalom a szocialista elveknek megfelelően, amely az állam egységét vallotta, egymással szorosan együttműködött, ez jól látszik a megborult jogforrási hierarchián is, ahol a hierarchia felső fokán álló törvények helyett rendeleti kormányzással született a legtöbb jogszabály és ez az állapot egészen 1989-ig fenn is maradt. A legmagasabb szintű jogforrássá ebben az időszakban a törvényerejű rendeletek léptek elő. Ráadásul a hatalmat átvevő Magyar Dolgozók Pártja (MDP), majd később a megalakuló Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egészen a tanácsrendszer legalsóbb szintjéig jelen volt a mindennapi politikában, tanácsokat adott és a pártállami diktatúrában központi szereppel bíró párttitkárok a legalsóbb államigazgatási szintig ellenőrizték a felülről érkező, a szocializmus kiépítését és működését célzó parancsok és pártutasítások végrehajtását. A politikát érintő legfontosabb döntéseket is a pártkongresszusok alkalmával hozták meg. A hatalom legfőbb birtokosa pedig a személyi kultusszal is bíró pártfőtitkár vagy ahogyan 1953-tól nevezték, az első titkár volt.[38]
A hatalom fenntartását az állami erőszakszervezet csúcsán álló Államvédelmi Osztály (később 1948-tól Államvédelmi Hatóság) biztosította, fenntartva a társadalom tagjaiban a hatalommal szembeni félelmet és engedelmességet. A politikai ellenfelek eltávolítására a koncepciós perek szolgáltak, az elítéltek egy részét kivégezték, a többieket pedig internáló- vagy munkatáborokba küldték.[39] A piacgazdaságot tervgazdálkodással váltották fel és elrendelték a magántulajdon államosítását, a gazdákat termelőszövetkezetekbe tömörítették, míg az ipar fejlesztésére állami vállalatokat hoztak létre.[40]
Amikor 1953. március 5-én Sztálin meghalt, Magyarországon is változni látszott az államhatalmi berendezkedés, hacsak ideiglenesen is. Új miniszterelnök került a kormány élére Nagy Imre személyében, akit végül népszerűsége miatt Rákosi 1955-ben megfosztott a hatalomtól és még a pártból is kizáratott.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov által elmondott beszéd, amely a sztálini személyi kultusz leépítésére is kitért, a magyarországi értelmiségnek is reményt adott a változásra és ez vezetett az 1956-
- 957/958 -
os forradalom kitöréséhez. 1956. október 26-án Rajk László újratemetését követően az antisztálinista népfelkelés visszahelyezte az eltávolított Nagy Imrét a kormányzat élére.[41] A forradalmat azonban szovjet beavatkozással elfojtották 1956 október 31. és november 11. között és Gerő Ernő első titkár menesztését követően a párt első titkári pozícióját Kádár János vette át. Az MDP-t megszüntették, és helyette megalakult az MSZMP. Kádár János lett egyben 1956. november 4-től a megalakuló munkás-paraszt kormány miniszterelnöke is.[42]
Bár a nyugati országok szimpátiájukat fejezték ki a magyar forradalom mellett, a NATO nem avatkozott be az eseményekbe, és a Szovjetunió november közepére teljesen leverte a forradalmi megmozdulásokat. Kádár János a rend további fenntartása érdekében 1957. május 27-én szerződést kötött a Szovjetunióval a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásáról. Így következett be Magyarország immár negyedik, leghosszabb ideig tartó szovjet megszállása.[43]
A Kádár-rendszer nem tekinthető működését illetően egységesnek 1956-tól a rendszerváltozásig. A forradalmat követő megtorlások után a század hatvanas éveitől lassú enyhülés következett be, ezt alátámasztja az 1949. évi XX. tv. 1972. évi módosítása is, amely beemelte az emberi jogokat az alkotmány rendelkezései közé. Az 1970-es évektől kialakult egy viszonylagos jólét az országban és a parancsuralmi rendszer is fokozatosan felpuhult, amelyet hétköznapi szavakkal "gulyáskommunizmusként" vagy "legvidámabb barakként" is jellemeztek a rendszerváltásig.[44]
Az állampárt a vizsgált időszakban kontroll alatt tartotta úgy az államszervezet működését, mint a magyar társadalom életének valamennyi fontosabb szegmensét. Ez természetesen így volt a bíróságok és az ügyészségek működésével is. Mint ezt a következő fejezetben látni fogjuk, a bírósági és ügyészségi szervezet átalakításával, a különbíróságok megszüntetésével és a laikus bíráskodás népi ülnökökön keresztüli bevezetésével a pártállami diktatúra megszilárdítását követő években is érvényesült az állami befolyás, különös tekintettel arra a tényre, hogy az addigi bírói függetlenséget is megszüntették a bírói tisztségre való kinevezés választáshoz kötésével.
Az igazságszolgáltatás átalakításának kezdeti lépései már 1944-re visszanyúlnak. 1944 decemberében ugyanis Dálnoki Miklós Béla, az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke nyilatkozott arról, hogy bíróság elé állítja a háborús és népellenes bűnöket elkövetőket. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány által 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezmény ugyanis kikötötte, hogy Magyarország működjön közre a háborús bűncselekmények elkövetésével vádolt személyek letartóztatásában, kiszolgáltatásában, illetve vonja őket felelősségre.[45] A jaltai világrend megvalósulását felügyelő SZEB is figyelemmel kísérte a felelősségre vonás irányában megtett lépéseket, elvárta az Ideiglenes Kormánytól, hogy állítsa össze a feltételezett háborús bűnösök listáját és a népbíróságok előtti felelősségre vonási eljárások eredményéről rendszeresen tegyen feléje jelentést.[46] Az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett versailles-i békeszerződés is fenntartotta a háborús bűnösök felelősségre vonásának kötelezettségét, a szerződés 6. cikkében.[47] A felelősségre vonás módját azonban nem határozta meg a törvény, így azok végrehajtását az újonnan felállított népbíróságokra bízták, amelyeket hivatalosan a 81/1945. ME számú rendelettel hirdettek ki.[48]
Ezt a rendeletet később az 1440/1945. ME számú rendelettel módosították,[49] illetve a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről
- 958/959 -
szóló 1945. évi VII. törvénybe foglalták bele később.
A 81/1945. ME számú rendelet is kimondta, hogy a népbíróságok csak ideiglenesen jönnek létre, mindaddig, míg Magyarországon az első világháború kitörésekor elsorvasztott esküdtbíráskodást helyre nem állítják.[50] A népbíróságok ugyanis a laikus, állampolgári jelenlétet voltak hivatottak biztosítani csakúgy, mint azt korábban az esküdtszékek is tették.[51]
A népbíróságok ítélkezésének a fennálló rendszer óriási jelentőséget tulajdonított, Ries István igazságügy-miniszter a népügyészekhez szóló leiratában úgy nyilatkozott, hogy egész külpolitikai hitelünk attól függ, hogy ezt a feladatot hogyan tudja Magyarország megoldani.[52] A rendelet igen szélesen vonta meg a népbíróságok személyi hatáskörét, amely kiterjedt a polgári személyeken túl a katonai állomány tagjaira, csakúgy, mint a rendőrökre és csendőrökre, illetve mindazon külföldi állampolgárokra, akiket Magyarország területén tartottak fogva és a kiadatásukat nem rendelték el. Sőt mi több, a fiatalkorúak felett is ítélkezett, egyetlen különbség az volt, hogy csak olyan fiatalkorúra szabhatott ki végrehajtandó halálbüntetést, aki a bűncselekmény megvalósításának időpontjában betöltötte a tizenhatodik életévét.
Ami a népbíróságok elé tartozó bűncselekmények körét illeti, ugyancsak igen széles volt a paletta, mert a főszabályként ide tartozó háborús és népellenes bűntetteken túl, a rendelet további, korábbi törvényekben meghatározott bűncselekményeket is a népbíróság színe előtt tárgyalandónak nyilvánított, különösen akkor, ha annak politikai háttere is volt.[53] Mivel a cél a
- 959/960 -
fasizmus letörése volt a háború befejeztével, a rendelet a háborús bűncselekmények körét is ennek mentén határozta meg.
Így háborús bűncselekménynek számított, ha valaki közéleti vezetőként Magyarország háborúba lépését magatartásával elősegítette vagy azt nem akadályozta meg, holott megtehette volna, aki a kormány vagy országgyűlés tagjaként, illetve más vezető közalkalmazottként részese volt Magyarország háborúba lépésének, aki a fegyverszünet megkötését vétkes befolyásolással megakadályozni igyekezett, aki vezetőként segítette a nyilas mozgalom hatalomra jutását, illetve kinevezés alapján a nyilas kormányzatban, közigazgatásban vagy honvédelem keretében életét fenyegető kényszerű szükség nélkül vezetőállást vállalt, aki a megszállt területek lakosságával, hadifoglyokkal a rábízott hatalommal visszaélve kegyetlenkedett, vagy aki általában akár belföldön, akár külföldön felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának, illetve aki nyomtatványban beszédben vagy rádió útján folytatólagosan olyan tevékenységet fejtett ki, amely alkalmas volt arra, hogy az ország háborúba lépése, illetőleg a háború fokozottabb mértékben való folytatása érdekében a közfelfogást jelentős mértékben befolyásolja és az országra káros irányba terelje [81/1945. (II. 5.) ME rend. a népbíráskodásról 11. §].
Háborús bűnös volt továbbá az is, aki nyomtatványban, közbeszédben, rádióbeszédben háborúba lépésre vagy háború folytatására izgatott, aki katonáknak élet és vagyon elleni bűncselekmények elkövetéséhez segítséget nyújtott, aki a nyilasokat bármilyen módon segítette vagy belépett a német katonai vagy biztonsági szolgálati alakulatokba, aki besúgóként működött, illetve bármi egyéb tevékenységet folytatott, ami alkalmas volt háború, illetve nemzetközi viszály előidézésére, elmélyítésére [81/1945. (II. 5.) ME rend. 13. §].
A háborús bűntetteken túlmenően népellenes bűntettnek számította, ha valaki kormány vagy országgyűlés tagjaként, esetleg vezető közalkalmazottként olyan jogszabály megalkotásában vett részt tudatosan, amely súlyosan sértette a magyar nép érdekeit, aki cselekményével a jogszabályi előírásokon túlmenően olyan magatartást tanúsított, amellyel mások személyes szabadságát, testi épségét sértette, vagy vagyoni romlását idézte elő, aki népellenes, fasisztabarát hivatali működést tanúsított, aki írásban vagy szóban fasiszta és demokráciaellenes irányzatok elterjesztése és megerősítése, vagy gyűlölet keltése céljából a közfelfogást jelentősen befolyásolta, aki besúgóként működött, aki a rábízott hatalommal visszaélve önös célból szemérem vagy személyes szabadság elleni bűncselekményt követett el, illetve általában az, aki bármilyen módon akadályozta a hatóságot az ország népi és demokratikus újjászervezésében [81/1945. (II. 5.) ME rend. 15. §].
Népellenes bűntettben bűnös volt továbbá az is, aki az előbb felsorolt népellenes bűntettek elkövetését megakadályozni nem igyekezett, holott hatalma lett volna rá, aki a Volksbundba vagy más fasiszta szervezetbe belépett, tevékenykedett vagy tisztséget vállalt, aki írásban vagy szóban az előbbiek során már említett módon szimpátiáját fejezte ki a népellenes vagy demokráciaellenes tevékenységgel, illetve aki aktívan részt vett a hírverésben. Végül de nem utolsó sorban, akinek tudomása volt a fentiekkel összefüggésben bármilyen kínzásról vagy kivégzésről és ezt nem jelentette, ugyanúgy bűnhődnie kellett bűnpártolóként [81/1945. (II. 5.) ME rend. 17. §].
Látható tehát, hogy a rendelet igen széleskörűen határozta meg a népbíróságok hatáskörét, különös tekintettel a politikai bűncselekményekre.[54]
A népbíróságok által kiszabható büntetések a rendelet alapján: halál, szigorított dologház szerinti életfogytig vagy határozatlan ideig tartó kényszermunka, fegyház, börtön, pénz fő- és mellékbüntetés, teljes vagy részleges vagyonelkobzás, foglalkozástól való eltiltás, politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése és fegyelmi büntetések. A halálbüntetést kötél vagy golyó által, zárt helyen kellett végrehajtani.
Országszerte összesen 25 népbíróság jött létre, a rendelet szerint minden törvényszéki székhelyen egy, illetve a Népbíróságok Országos Tanácsa, mint fellebbviteli fórum.[55] A népbíróságok tanácsban ítéltek, a népbírókat az Ideiglenes Nemzetgyűlést is alkotó öt politikai párt delegálta.[56] A népbírósági tanácsok 6 fős testületek voltak. A népbíróságok mellé népügyészeket is kineveztek hivatalos vádképviselőnek. Jogi végzettség nem volt elvárás,[57] az igazságügy-miniszter által delegált tanácselnök bíró azonban mindig képzett szakember volt. Mielőtt a népbíróságok tényleges működésére sor került volna, annak kiszűrésére, hogy olyan
- 960/961 -
személy ne kerülhessen be, aki 1939 után együttműködött a nyilasokkal vagy német kollaboráns volt igazolási eljárásokat folytattak le minden járásbíróság területén, az e célból felállított bizottságok. Aki nem nyert igazolást, azt eltiltották a foglalkozása gyakorlásától, sőt, ha felmerült vele szemben bűncselekmény elkövetésének gyanúja is, listázták és később eljárást is folytattak ellene.[58]
A népbíróságok ítélete ellen a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett fellebbezni. A népügyész bármikor fellebbezhetett a vádlott terhére és javára is, ám a vádlottnak a javára szóló fellebbezést a rendelet leszűkítette, nem volt helye fellebbezésnek a legsúlyosabb háborús bűntettek esetében, illetve mindazon ítéletek ellen, amely nem halálra vagy 5 évet meghaladó fegyházbüntetésre vonatkozott. Az ítéletet a népbíróság a magyar nép nevében hirdette ki.[59]
A népbíróság eszköz volt a politikai ellenfelekkel való leszámoláshoz, hozzájuk fűződik a korszakban lefolytatott koncepciós perek többsége.[60] 1948-ra többségük befejezte tevékenységét, az utolsó népbíróság, a szegedi 1950-ben oszlott fel, csakúgy, mint a Népbíróságok Országos Tanácsa.
A képzett jogászok nem vállalták szívesen sem a népbírósági tanácsvezetést, sem a népügyészi teendőket, mert a velük szemben megnyilvánuló társadalmi elégedetlenség a gyűlölet céltábláivá tette őket. A laikus népbírók szintén rengeteg problémát okoztak, már a kiválasztásukkor csúszott több hiba is a rendszerbe, fegyelmezetlenségük, képzetlenségük és a jogi kérdésekben való járatlanságuk komoly problémákat generált.[61] A bírók száma kevés volt, a népbírói tevékenység pedig alulfizetett, sokszor késett a napidíj kifizetése és annak összege nem volt elegendő a megélhetésre. Emiatt a résztvevők szabotálták a munkát.[62]
Ami a számadatokat illeti: a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetői ellen lefolytatott eljárások többsége 1948 tavaszáig lezajlott. 1948. március 31-ig a népügyészségek és a népbíróságok 89 154 üggyel foglalkoztak; eddig az időpontig összesen 28 146 személy ellen emeltek vádat, közülük 312 háborús bűnöst halálra, 18 376 személyt határozott idejű szabadságvesztésre ítéltek, 9467 eredetileg vád alá helyezett személyt pedig felmentettek.[63]
Mivel az ügyek többsége 1948-ig lezajlott, 1948-tól kezdődően az Igazságügyminisztérium által kiadott IM rendeletekkel, később MT rendeletekkel és végül az ülnökbíráskodást bevezető 1949. évi XI. törvénnyel felszámolták a népbíróságokat.[64]
Népbírósági eljáráshoz hasonló, a katonai bíróságok által folytatott statáriális bíráskodásra és egyszerűsített büntetőeljárás bevezetésére még az 1956-os forradalom leverését követően került sor, az 1957. évi 4. tvr. által, de azt az 1957. évi 34. tvr. már hatályon kívül is helyezte. Ennek célja a forradalom leverését követő megtorlás levezénylése volt. Az 1957. évi 25. tvr. viszont létrehozta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, amely továbbra is első és másodfokon is eljárt a forradalomban résztvevőkkel szemben, míg az 1957. évi 62. tvr. megszüntette a korábban bevezetett statáriális bíráskodást.[65]
A népbíróságok működése az utókor távlatából több mint problematikus volt. Mindenekelőtt azért, mert fittyet hányt a jogállami büntetőjog olyan klasszikus elveire, mint a nullum crimen sine lege,
- 961/962 -
és teret adott a népbíróságokról szóló rendelet visszaható hatályú alkalmazásának olyan cselekmények esetében, amelyek az elkövetés pillanatában nem képeztek még büntetendő cselekményt. Ezen túlmenően, az ügyek politikai háttere miatt a pártatlan ítélkezés és a tisztességes eljáráshoz való jog is sérült, sok esetben az ítélkezés menete is konfliktusokkal terhelt volt, mert a pártok által delegált népbírók olyan büntetések kiszabását is megszavazták, amelyre a rendelet értelmében nem lett volna lehetőségük, illetve nem voltak az ügy során kellően tárgyilagosak. Nehezen magyarázható az is, hogy a tizenhatodik életévüket betöltött fiatalkorúakra is kiszabhatott a népbíróság halálos ítéletet, és a perorvoslati lehetőségek is erősen leszűkítetten érvényesültek.[66]
Az 1949. évi XX. tv. a Magyar Népköztársaság alkotmányáról átalakította a korábbi, két világháború közötti bírósági szervezetet is. A népbíróságok megszüntetése után létrejött egy olyan állandónak tekinthető bírósági szervezet, amely egészen a rendszerváltozásig fennmaradt Magyarországon, sőt még azt követően is.
Természetesen a függetlennek mondott bíróságokra és az ügyészségekre is kiterjedt a pártirányítás,[67] hiszen az 1949. évi XI. tv. bevezette Magyarországon az ülnökbíráskodást, továbbra is biztosítva a laikus elemek részvételét az igazságszolgáltatásban, amelyet a dualizmus időszakában az esküdtek jelentettek. A népi ülnökök ellenőrzött hátterű pártkáderek voltak, amelyek befolyást biztosítottak a végrehajtó hatalmat gyakorló párt számára a "független" bírósági szervezet működésére. Az 1949. évi II. tv. megszüntette az 1896 óta működő Közigazgatási Bíróságot együtt a többi különbírósággal.
Az újonnan létrehozott állandó bíróságok feladata -ahogyan egy korabeli polgári eljárásjogi tankönyv, a ma jogászának felfogásától gyökeresen eltérően fogalmaz - nem pusztán az igazságszolgáltatás volt, hanem a szocialista igazságszolgáltatás. Mert, érvel a tankönyv, igazságszolgáltatás más államokban is van, de az ellentétben a szocialista igazságszolgáltatással, csak a burzsoá, nagytőkés osztály érdekeit szolgálja ki, így szocialista szemszögből mindennek tekinthető, csak független igazságszolgáltatásnak nem. A szocialista igazságszolgáltatás feladata viszont a szocialista törvényesség, a szocialista igazságosság biztosítása és a dolgozó nép kommunista nevelése (!) az igazságszolgáltatás által.
A szocialista törvényesség a népi demokrácia társadalmi és gazdasági érdekeinek a védelmét, illetve a dolgozók és a szocialista szervezetek jogainak biztosítását jelentette, a szocialista igazságosság pedig a munka és az elosztás egyenlősége szocialista elvének és a kommunista erkölcsöknek, továbbá a szocialista jogtudatnak az érvényesülését volt hivatott biztosítani. A bíróságoknak ráadásul nevelő szerepet kell betöltenie a szocialista tudatot és a kommunista erkölcsöket illetően. Mindezek teljesülése érdekében van szükség arra, hogy a társadalom laikus tagjai is részt vegyenek az igazságszolgáltatásban, illetve a különbíróságok megszüntetésére, mert azok nem állnak összehangban a szocializmus eszméivel.[68] Ezzel a szemlélettel szöges ellentétben áll a bírói függetlenség hangsúlyozása és az az elv, hogy a bíró semmi mást, csak a törvényt vagy a törvényes szokást tartozik figyelembe venni, ahogyan azt az 1869. évi IV. tc. megfogalmazta.[69]
A szocialista bíróságok mellett hasonló feladatokat lát el az újonnan létrejövő szocialista ügyészség is, amely nem pusztán a vádhatóság szerepét tölti be, hanem ő a szocialista államban az államhatalom legfőbb szervének alárendelten, a szocialista törvényesség őre, az ő feladata a néphatalom rendszerét és a dolgozók jogait védelmezni. [70] Ezért is vezette be a jogegységi perorvoslat helyett az 1949. évi XI. törvény a "perorvoslatot a törvényesség érdekében", amelyből később az 1951. évi III. törvénytől kezdődően az ügyészi törvényességi óvás lett. Óvással az ügyész élhetett a törvényesség érdekében a megtámadott bírósági határozat jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül az elévülés anyagi jogi korlátainak tiszteletben tartása mellett. Ez az intézmény 1992-ig meg is maradt a magyar büntetőeljárásban.[71]
A két világháború között működő, Kúriából, ítélőtáblákból, törvényszékekből és járásbíróságokból álló bírósági szervezet átalakítása, amelyet olyan különbíróságok, mint a Főudvarnagyi Bíróság és a Közigazgatási Bíróság is tarkítottak, nem ment végbe egyik napról a másikra. Ezek a bíróságok még párhuzamosan működtek a népbíróságok mellett is, egészen a "fordulat évéig", ahogyan egy szocialista tankönyv nevezi 1948-at.[72] Az új bírósági szervezet kialakítására csak azt követően kerülhetett sor, hogy az 1948. évi XXII. tv. lehetővé tette, hogy a bíróságok működése felett felügyeleti jogot gyakorló igazságügy-miniszter, a bíró beleegyezése nélkül is áthelyezhessen és elmozdíthasson bírókat, azzal a korlátozással, hogy a Kúria bíráit csak Budapesten működő más bíróságokhoz, ítélőtáblai bírót pedig másik ítélőtáblához, törvényszékhez, vagy annak székhelyén működő járásbírósághoz helyezhetett át. Az 1948. évi LII. tv. ezeket a rendelkezéseket
- 962/963 -
kiterjesztette a Közigazgatási Bíróság és a Szabadalmi Bíróság bíróira is.
Az 1949. évi XX. tv. a Magyar Népköztársaság alkotmányáról hatályba lépésével viszont megkezdődött a tényleges átalakítás. A Kúria átalakításra került és a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságaként működött tovább, az ítélőtáblák előbb felsőbíróságok lettek, majd megszüntették őket 1950-től, a hierarchiában addig alattuk elhelyezkedő törvényszékekből megyei bíróságok (fővárosi bíróság) lettek, a járásbíróságok (városi, kerületi bíróságok) pedig megmaradtak általános elsőfolyamodású bíróságként.[73] A fellebbvitel is egyfokúvá vált.
Az újonnan életbelépő alkotmány rendelkezései nyomán a bírósági szervezet a végleges szervezetét az 1954. évi II., majd az 1972. évi IV. törvénnyel nyerte el. Míg az új igazságszolgáltatási szervezet kialakult, ideiglenesen a népbíróságokon túl új bíróságok felállítását is elrendelték, speciális ügyekben való eljárásra. Így az 1947. évi XXIII. törvény felállította a munkásbíróságokat, amelyek előbb az ítélőtáblák, majd a törvényszékek mellett működő öttagú tanácsból álltak, egy hivatásos bíróval és négy további, 6-6 hónapra kisorsolt nagyüzemi munkással. Az ő feladatuk volt a gazdasági és uzsoraügyekben történő ítélkezés.[74] A Budapesti Ítélőtáblán pedig létrejött egy értékpapírokkal kapcsolatos ügyekre szakosodott háromtagú külön tanács, míg a még működő Kúrián egy, az elnökből, két ítélőbíróból és két ülnökből álló szövetkezeti ügyeket tárgyaló tanács. Az 1948. évi LXII. törvény hatályon kívül helyezte az addig érvényesülő katonai büntető anyagi jogot is, az 1948. évi LXIII. törvény pedig az addigi katonai perrendtartást. A Legfelsőbb Honvédelmi Törvényszék helyét elnökből, két ítélőbíróból és két ülnökből álló Katonai Főtörvényszék váltotta fel.[75]
Az Alkotmány 36. §-a tartalmazta a bírósági szervezet keretszabályait. Az Alkotmány szövege szerint a bíróságokon hivatalos bírákból és ülnökökből álló tanácsokban zajlik az ítélkezés, ám törvény e szabály alól kivételt engedhet. Az Alkotmány 38. §-a kimondta azt is, hogy a "Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága elvi irányítást gyakorol az összes bíróságok bírói működése és ítélkezése tekintetében. A Legfelsőbb Bíróság irányelveket állapíthat meg és elvi döntéseket hozhat, amelyek a bíróságok számára kötelezők."[76]
A bírói tisztség betöltése választás útján történik, az Országgyűlés választja a bírókat öt (Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, felsőbíróságok), illetve három (megyei és járásbíróságok) évre.
Bár az Alkotmány 41. § (2) bekezdése kimondja, hogy a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve, az elv rögzítése itt is csak formalitásnak bizonyult, hiszen a bírák visszahívhatóak voltak és a határozott időre történő választásuk sem segítette elő a bírói függetlenség garanciális érvényesülését. Mivel az alkotmány a bíróságok feladatává a 41. § (1) bekezdése szerint a dolgozó nép ellenségeinek megbüntetését, a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének, intézményeinek védelmét és biztosítását, valamint a dolgozóknak a szocialista társadalmi együttélésre való nevelését szabta, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a hatalmi elit milyen elvárásokkal élt a bírák felé ahhoz, hogy a mandátumuk lejárta után újraválasszák őket.
Ahogyan az Alkotmány rendelkezését egy korabeli tankönyv is magyarázza: "Az igazságszolgáltatás a szocialista államban az egységes államhatalom egyik tevékenysége, amelynek végzésével a szocialista állam elkülönített módon megszervezett állami szerveket, bíróságokat bíz meg. A bíróságoknak ez az igazságszolgáltatási monopóliuma fontos alapelve a szocialista törvénykezési jognak. Ennek az elvnek megállapításánál egyáltalán nincsen szó az államhatalmi ágak elválasztása Montesquieu-féle elméletének valamiféle felélesztéséről, vagy akárcsak utórezgéséről. A marxizmus-leninizmus az államhatalom egységének az elvét vallja. A szocialista állam azonban az egységes államhatalom sokirányú tevékenységét különféle állami szervek útján végzi. E szervek egyike a bíróság, amelynek sajátképeni funkcióját éppen az igazságszolgáltatás teszi."[77]
Míg az Alkotmány rendelkezései ténylegesen átültetésre kerültek a gyakorlatba, az 1949. évi 9. tvr. (tvr.) szabályozta ideiglenesen az igazságügyi szervezetet.
A tvr. értelmében A Legfelsőbb Bíróság elnökének és másodelnökének, a felsőbíróságok elnökének, illetve a legfőbb államügyésznek a személyére a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendelkezett döntési jogosultsággal, hogy egyáltalán megtartja-e őket korábbi állásukban. A többi bíróra és ügyészre vonatkozóan, valamint az igazságügyi tárca körébe tartozó egyéb alkalmazottakra az igazságügy-miniszter volt jogosult dönteni, miután meghallgatta őket. Az igazságügy-miniszter ezen felül döntetett a szolgálati helyről is, illetve a 65. életévüket betöltött bíró esetében az igazságügy-miniszter kezdeményezhette, míg a 70. életévét betöltött bíró esetében kezdeményeznie kellett a nyugdíjazást.[78] Tehát mire az Alkotmány életbe lépett, már egy jócskán megtizedelt és megrostált bírói kar maradt csak hivatalban Magyarországon.
Az első bírósági szervezetről szóló törvény kidolgozásáig a kinevezési jogkört is a megválogatott bírók esetében a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve a Minisztertanács és az igazságügy-miniszer gyakorolta. Így a Legfelsőbb Bíróság elnökét, másodelnökét és bíráit, a felsőbíróságok elnökeit, a legfőbb államügyészt és a főállamügyészeket a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a felsőbíróságok másodelnökeit és bíráit, a megyei bíróságok elnökeit és tanácselnökeit, a járásbíróságok elnökeit, a legfőbb
- 963/964 -
államügyész helyetteseit, a főállamügyész-helyetteseket és az államügyészségek elnökeit a minisztertanács, a többi bírákat és ügyészeket pedig az igazságügy-miniszter nevezte ki.[79]
Eltörölték továbbá azokat a rendelkezéseket is, amelyek korábban, még az 1869. évi IV. tc. szerint tiltották, hogy a bíró a bíráskodási tevékenységen kívül bármilyen egyéb foglalkozást űzzön, vagy tagja legyen valamely politikai pártnak, szervezetnek. Ebben a rendszerben kifejezetten jól mutatott, hogy a bíró politikailag is elkötelezett volt a szocializmus iránt.
Az első szocialista bírósági szervezetről szóló 1954. évi II. tv. (Bsz.)[80] szabályai közül kiemelésre érdemes, hogy létrehozta a Budapesti fővárosi bíróságot a Budapesti megyei bíróság helyett, míg a budapesti kerületi járásbíróságok elnevezése városi kerületi bíróságra változott. Az államigazgatási területbeosztásnak megfelelően pedig a járási tanács hatásköre alól kivett városokban járásbírósági hatáskörrel városi bíróságokat hozott létre. A törvény megszüntette továbbá az öttagú tanácsban való ítélkezést, és a bírói tanácsok létszámát egységesen három főben állapította meg úgy elsőfokon, mint a fellebbviteli eljárásban. A fellebbviteli ügyek tárgyalásából másodfokon kizárta a népi ülnököket, valamint kollégiumokat hozott létre a megyei bíróságokon és a Legfelsőbb Bíróságon. Bevezette a felülvizsgálati eljárást. A törvény megszüntette a Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsát, és létrehozta a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsát. Az addig létező külön katonai bíráskodást pedig beillesztette az egységes bírósági szervezetbe.
A Bsz. 25. § (2) bekezdése különösen aggályos volt a bírói hivatás gyakorlására nézve, mert a törvény lehetővé tette, hogy a távollét miatt ítélkezésben akadályoztatott bírót nemcsak másik bíró, de népi ülnök is helyettesítse, amely valójában azt jelentette, hogy bizonyos esetekben előfordulhatott az is, hogy a háromfős kollégiumban nincs is bíró, csak három népi ülnök ítélkezik, akik nem rendelkeztek semmilyen jogi előképzettséggel. A mintegy 21 000 népi ülnök tevékenysége pedig sok kívánnivalót hagyott maga után, ezt már a maga idejében is felismerték.[81]
A Bsz. a korábban idézett Alkotmány 41. §-hoz képest új elemekkel is bővítette a bíróságok feladatkörét, már nem a dolgozó nép ellenségeinek megbüntetését tartotta elsődlegesen fontosnak, hanem inkább a népi demokrácia állami, társadalmi és gazdasági érdekeinek védelmét, így különösen: a társadalmi tulajdon védelmét, az állampolgárok részére az Alkotmányban biztosított politikai, munkaügyi, lakásügyi és egyéb személyi és vagyoni jogok és érdekek biztosítását, a dolgozó nép ellenségeinek számító bűnelkövetők megbüntetését, illetve a haza és a szocializmus ügye iránti odaadásra, a társadalmi tulajdon iránti gondosságra, az állami és társadalmi kötelezettségek becsületes teljesítésére, a törvények következetes végrehajtására, a munkafegyelem szigorú megtartására, valamint szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására kifejtendő nevelő tevékenységet.[82]
Az 1956-os forradalom nyomán a Legfelsőbb Bíróság bíráinak száma drasztikusan csökkent, így a helyzet orvoslására született meg az 1957. évi 57. tvr., amely felhatalmazta az igazságügy-minisztert, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökével egyetértésben az ország bármely bíróságától, bármely bírót berendelhessen a Legfelsőbb Bírósághoz ítélkezni. Ez általában ideiglenes jelleggel történt, és a berendelt bíró hozzájárulása is szükséges volt, de ha elfogadta a megbízatást, a Legfelsőbb Bíróság bíróival azonos jogkörben járt el.
1957-től a bírósági szervezetben összevonásokra is sor került. Az 1957. évi 34. tvr. felhatalmazta az igazságügy-minisztert arra, hogy járásbíróságokat és budapesti kerületi bíróságokat vonjon össze. A tvr. gyakorlatba ültetése a 12/1957. (X. 13.) IM sz. rendelettel történt meg, amelynek eredményeképpen a budapesti kerületi bíróságok száma 22-ről 9-re csökkent, vidéken pedig négy nagyvárosban (Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged) a helyi járásbíróság és a városi bíróság összevonásra került.[83]
1957-ben elfogadta az Országgyűlés az 1957. évi IV. törvényt az államigazgatási eljárásról, amely lehetővé tette az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtámadását is, amelynek részletszabályait az 1957. évi 58. tvr. rögzítette.[84] A bírósági szervezetet érintő jelentős változás és a szigorú szocialista elképzelések enyhítése az 1972. évi alkotmánymódosítást követően, az 1972. évi IV., bíróságokról szóló törvénnyel következett be, amely még a rendszerváltozást is túlélte, módosításokat követően.[85]
Bár még ez a törvény is a szocialista törvényesség biztosítását rótta a bíróságokra feladatként, szövegezésében jelentősen enyhített a korábbi megfogalmazáson. Így a bíróságok feladata immár (csak!) a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjének védelme és biztosítása, valamint az állampolgárok és az állami, társadalmi és gazdasági szervezetek jogainak és törvényes érdekeinek védelme lett, továbbá a bűnelkövetők megbüntetése és az állampolgároknak a törvények tiszteletére, az állampolgári fegyelemre és a társadalmi együttélésre való nevelése (1972. évi IV. tv. 2. §).
A bíróságok eljárhattak polgári, büntető, családjogi, munkaügyi és szövetkezeti jogvitákban, sőt törvény
- 964/965 -
vagy minisztertanácsi rendelet más szerveket is felruházhatott eljárási hatáskörrel, ám mindazokban az ügyekben, amelyek az állampolgárok alkotmányos jogait és kötelezettségeit érintették, csak a bíróságoknak volt hatásköre. A bíróságok továbbra is felülvizsgálhattak államigazgatási határozatokat.
E törvény szerint a feleket a bíróság előtti eljárásban már megillette az anyanyelvhasználat joga, a védelemhez való jog (bizonyos esetekben a törvény ügyvédkényszert is előírt), az egyenlő bánásmód, a nyilvános tárgyaláshoz való jog és a jogorvoslathoz való jog (6-14. §).
A bíróságokon továbbra is tanácsban történt az ítélkezés, a népi ülnökök rendszere is megmaradt (népi ülnök csak feddhetetlen, büntetlen előéletű, 24. életévét betöltött állampolgár lehetett), de a járásbíróságokon bizonyos ügyekben az eljárási törvény egyesbírói eljárást is engedélyezett.
Ez a törvény kiküszöbölte a korábbi jogszabály ellentmondásos rendelkezését is, amely lehetővé tette, hogy a hivatásos bírót akadályoztatása esetén akár a népi ülnök is helyettesítse. Itt már a tanács elnöke csak hivatásos bíró lehetett (12. §).
Bár ez a törvény is hangsúlyozta a bírói függetlenséget, a bíró továbbra is választás útján nyerte el tisztségét, visszahívható volt, és a Népköztársaság Elnöki Tanácsának jóváhagyásával, az igazságszolgáltatásban való részvételével összefüggő cselekmény miatt, bírósági úton büntető felelősségre lehetett vonni. Ilyen esetekben a legfőbb ügyész indítványozta a vádemelést, az igazságügy-miniszter, illetve Legfelsőbb Bírósági bíró esetében a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyetértésével.
Hivatásos bíróvá az a büntetlen előéletű, feddhetetlen magyar állampolgár volt választható, akinek választójoga van, 24. életévét betöltötte, egyetemi jogi végzettsége van és külön jogszabályban meghatározott szakvizsgát tett. A bírói hivatásra való felkészüléshez a törvény a bírósági titkár és a bírósági fogalmazó pozíciót is szabályozta. A katonai bíróvá választás előfeltétele az volt továbbá, hogy a megválasztandó személy a Néphadsereg hivatásos tisztje legyen.
A bírót immár határozatlan időre választotta a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, az igazságügyminiszter javaslatára, katonai bíró jelölése esetén a honvédelmi miniszter egyetértésével. A bíró kinevezése akkor vált teljessé, ha a bírói esküt letette (53-55. §).
A bíró alapvető kötelessége volt, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és alkotmányához hű legyen; a jogszabályokat megtartsa, tisztségében részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen járjon el. A bíró köteles volt mindenkor tisztségéhez méltó magatartást tanúsítani (52. §). A törvény megtiltotta a szocializmus időszakában először, hogy párttag legyen vagy politikailag elköteleződjön, és a tudományos pályát leszámítva más kereső tevékenységet sem engedélyezett a bíró számára.
A Legfelsőbb Bíróság bírójának kivételével a bírókat az igazságügy-miniszter osztotta be szolgálati helyükre, az előbbieket pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke, határozatlan időre (56-58. §). A törvény rendezte a fegyelmi felelősség kérdéskörét is, valamint a bírói hivatás megszűnésének és megszüntetésének szabályait, csakúgy, mint a visszahívás eseteit. Visszahívásról a Népköztársaság Elnöki Tanácsa döntött, ha a bíró a munkaviszonyát jogellenesen megszüntette vagy fegyelmi vétséget követett el (69. §).
A törvény érintetlenül hagyta a bírósági szervezetet, de az átalakítások, összevonások és szervezés jogával a Népköztársaság Elnöki Tanácsát ruházta fel szükség esetére. A rendes bíróságok mellett a megyékben immár munkaügyi bíróságok is eljártak, illetve a katonai helyőrségekben a katonai bíróságok jártak el (22-28. §).
Ami a bíróképzést illeti, a folyamat 1949 és 1952 közötti mélypontját leszámítva, a bíróvá válás feltétele az egyetemi jogi diploma volt. Ez alól kivételt csak az 1949 és 1952 közötti időszak képezett, amikor is új bírósági szervezethez szükséges káderek képzésére, egy éves tanfolyamokat biztosító Bírói és Ügyészi Akadémiát állítottak fel, amely összesen három évfolyamot ért meg, majd megszűnt és a bíró képzettségi elvárásait illetően a rendszer visszatért a régi, jogászképzésben szerzett diplomához, igaz a tudományos szocializmus elsajátítása a megfelelő ideológiai neveltetéshez ide is begyürüzött.[86]
1972 után a bírósági szervezetre vonatkozó szabályokon már nem változtattak jelentősen, az így kialakított szervezet egészen a rendszerváltozásig fennállt változatlanul.
Ahogyan ez a tanulmányban leírtakból is látható, a második világháború utáni politikai helyzet, a Szovjetunió által Magyarországon gyakorolt befolyás nem kedvezett a demokratikus államszervezet kialakításának. Bár volt törekvés erre 1944 és 1949 között, végül az 1949-től kialakuló szovjet típusú diktatúra egészen a rendszerváltozásig gátat vetett a demokratikus törekvéseknek és ezen a rövid életű 1956-os forradalom és olyan külpolitikai tényezők sem tudtak változtatni, mint Sztálin 1953-ben bekövetkezett halála és az új szovjet államrend kiépítése. A szocializmus időszakában tehát az államhatalom egységének elve mentén a politika az igazságszolgáltatás függetlenségét is felszámolta. Bíró és népi ülnök is csak "tisztességes", a politika iránt elkötelezett személy lehetett, mást az erre kijelölt állami szervek meg sem választottak volna. Bár a törvények hangsúlyozták a bírói függetlenséget, ennek egy egészen speciális értelmet tulajdonítottak, hiszen a bíró addig lehetett a valóságban független, míg a fennálló rendszert ítélkezésében maradéktalanul kiszolgálta.
[1] Ádám Antal: A Népköztársaság Elnöki Tanácsa, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959.
[2] Antal Tamás: A sajtóesküdtszékek és működésük szabályozása Magyarországon (1867-1896). https://acta.bibl.u-szeged.hu/7515/1/juridpol_doct_002_005-038.pdf.
- 965/966 -
[3] Antal Tamás: A Szegedi Királyi ítélőtábla története 1938-1950 között. Fejezetek a Szegedi Ítélőtábla történetéből IV., Szegedi Ítélőtábla, Budapest-Szeged, 2019.
[4] Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék, In: Dél-alföldi évszázadok 23., Csongrád Megye Levéltára, Szeged, 2006, 253-264.
[5] Bacsó Ferenc-Beck Salamon-Móra Mihály-Névai László: Magyar polgári eljárásjog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1959.
[6] Barna Ildikó-Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten, Gondolat, Budapest, 2012.
[7] Bencze János: Kényszerített bíró urak. A Pécsi Királyi Törvényszék és a Pécsi Megyei Bíróság történetéből 1915-1960, Pannónia, Pécs, 2010.
[8] Bölöny József-Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004.
[9] Feitl István: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte és jogalkotása, In: A magyar parlament 1944-1949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László), Gulliver, Budapest, 1991, 7-43.
[10] Föglein Gizella: Az államfői jogkör és gyakorlása, In: A magyar parlament 19441949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László) Budapest, Gulliver, 1991, Budapest, 44-81.
[11] Fülöp Mihály: Az európai békerendezés kezdetei és a magyar béke (1941-1947), In: Az elfelejtett béke. Tanulmánykötet a párizsi magyar békeszerződés életbelépésének 70. évfordulójára (szerk.: Fülöp Mihály), Dialóg Campus, Budapest, 2018, 21-54.
[12] Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt, Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1971.
[13] Gyarmati György: Kertész István és a Duna menti "különbéke" víziója, In: Az elfelejtett béke. Tanulmánykötet a párizsi magyar békeszerződés életbelépésének 70. évfordulójára (szerk.: Fülöp Mihály), Dialóg Campus, Budapest, 2018, 93-106.
[14] Hack Péter: A bíráskodás politikai függetlenségének garanciái Magyarországon, Fundamentum, 2002/1, 16-27.
[15] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései, KJK, Budapest, 1966.
[16] Hódos György: Tettesek és áldozatok. Koncepciós perek Magyarországon és KözépKelet Európában, Noran Kiadó, Budapest, 2005.
[17] Horváth Attila: Büntető eljárásjog, különös tekintettel a koncepciós perekre a szovjet típusú diktatúra időszakában, In: Emberek őrzője. Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére (szerk.: Hack Péter-Koósné Mohácsi Barbara), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 23-42.
[18] Ivánfi Miklós: Az Államtudományi Intézet, a Teleki Pál Tudományos Intézet és a magyar béke-előkészítés, In: Az elfelejtett béke. Tanulmánykötet a párizsi magyar békeszerződés életbelépésének 70. évfordulójára (szerk.: Fülöp Mihály), Dialóg Campus, Budapest, 2018, 107-122.
[19] Kahler Frigyes: Jogállam és diktatúra. I-II. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, 2008.
[20] Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989, Zrínyi, Budapest, 1993.
[21] Kanyó Ferenc: Az igazoló bizottságok tevékenysége 1944-1945-ben Szegeden és Csongrád megyében. (1944 vége-1945 nyara)
http://acta.bibl.u-szeged.hu/11953/1/tudszoc_012_045-063.pdf.
[22] Kiss Dávid: Az 1947-es magyar békeelőkészítés az új haderő szervezésének és a határok kialakításának tükrében, In: Az elfelejtett béke. Tanulmánykötet a párizsi magyar békeszerződés életbelépésének 70. évfordulójára (szerk.: Fülöp Mihály), Dialóg Campus, Budapest, 2018, 123-137.
[23] Kosztricz Anna: Bírói és Államügyészi Akadémia, Archivnet. XX. század történeti források. 2001/4.
www.archivnet.hu/politika/biroi_es_allamugyesziakademia.html.
[24] Kramer, Mark: Sztálin, a szovjet politika és a kommunista blokk létrehozása KeletEurópában (1941-1949), In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja KeletKözép Európába (1944-1948) (szerk.: Mitrovits Miklós), Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 35-73.
[25] Lichtenstein András: A törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslat elmélete és gyakorlata, Eljárásjogi Szemle, 2018/4.
[26] Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956 december-1957 október között, In: Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése 1956-1962 (szerk.: Huszár Tibor-Szabó János), Budapest, Zrínyi, 1999, 319-326.
[27] Mitrovits Miklós: A népi demokráciától a proletárdiktatúráig, In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja Kelet-Közép Európába (1944-1948) (szerk: Mitrovits Miklós), Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 11-31.
[28] Nánási László: A magyarországi népbíráskodás joganyaga 1945-1950, In: Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. A népbíróság történeti konferencián (Kecskemét, 2011. május 23.) elhangzott előadások szerkesztett változatai (szerk.: Gyenesei József), Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2011, 6-55.
[29] Névai László: Fejezetek a törvénykezési szervezet és a polgári eljárás történetéből. (kézirat), Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.
[30] Névai László-Szilbereky Jenő: Polgári eljárásjog, Tankönyvkiadó, Budapest,1980.
[31] Palasik Mária: Parlamentarizmustól a diktatúráig (1944-1949), In: A magyar országgyűlések története (szerk.: Bellavics István-Kedves Gyula-Pelyah István) Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2017.
- 966/967 -
[32] Papp Attila: Volt egyszer egy népbíróság, Nagykanizsa, magánkiadás, 2017.
[33] Ripp Zoltán: Az MSZMP legitimációja a Kádár-korszak kezdetén, In: Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése 1956-1962 (szerk.: Huszár Tibor-Szabó János), Zrínyi, Budapest, 1999, 43-65.
[34] Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, Budapest, 2007.
[35] Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés, Osiris, Budapest, 2006.
[36] Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet- Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Helikon, Budapest, 2020.
[37] Sárközy Tamás: Magyarország kormányzása 1972-2012. A szoft diktatúra kormányzásától az új kapitalista konfliktusos demokrácia kormányzásán át a fülkeforradalom vezérdemokráciájának kormányzásáig, Park Könyvkiadó, Budapest, 2012.
[38] Szerencsés Károly: Predesztinált választások 1947, In: A magyar parlament 1944-1949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László), Gulliver, Budapest, 1991, 105-142.
[39] Tánczos-Szabó Ágota: "Ennek a tisztnek a viselése nagyon tövises... " Tanácsvezető bírók, népügyészek és laikus bírák a háború utáni felelősségre vonás folyamatában, In: Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. A népbíróság történeti konferencián (Kecskemét, 2011. május 23.) elhangzott előadások szerkesztett változatai (szerk.: Gyenesei József), Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2011, 78-87.
[40] Volokityina, Tatjana Viktorovna: Szovjet célok Kelet-Európában 1945-1947, In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja Kelet-Közép Európába (1944-1948) (szerk.: Mitrovits Miklós), Országház Könyvkiadó, Budapest, 2018, 77-91.
[41] Zinner Tibor: "éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket": Szembenézés - a népbíróságokról feketén-fehéren, MTA Law Working Papers, 2016/6.
[42] Zinner Tibor: A magyar nép nevében? Tanulmányok népbíróságokról, jogászokról, diktatúráról (szerk.: Bódiné Beliznai Kinga), Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2021. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Kúria Werbőczy István Országbíró Kutatóintézetében folytatott "A bírói függetlenség intézményes garanciái" című részkutatási projekt keretében készült.
[2] "A kutatóknak ma lehetősége van olyan anyagokat is vizsgálni, amelyekről az 90-es évek kezdetéig joggal hitték, hogy soha nem kerülnek nyilvánosságra." A konkrét levéltárak kapcsán lásd Kramer, Mark: Sztálin, a szovjet politika és a kommunista blokk létrehozása Kelet-Európában (1941-1949), In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja Kelet-Közép Európába (19441948) (szerk.: Mitrovits Miklós), Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 36-37.; Volokityina, Tatjana Viktorovna: Szovjet célok Kelet-Európában 1945-1947, In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja Kelet-Közép Európába (1944-1948) (szerk.: Mitrovits Miklós), Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 77. Feltehetőleg az orosz állami levéltárakban folytatható kutatások az orosz-ukrán háború okán újra megtorpannak.
[3] Egyes történészek szerint az objektivitás nem is elvárt, idézi Tatjana Viktorovna Volokityina Jacques Le Goff szavait: "A történészek nem lehetnek teljesen objektívek. A történelem természetszerűleg érzelmeket vált ki. A történelem, kivéve a vitathatatlan tényeket, elsősorban az interpretációra épül, és bizonyos határok között, sokféle igazságot enged meg." Volokityina i.m. 78.
[4] Ahogyan azt Mitrovits Miklós is megállapítja, a gyakorlatban a kelet-közép-európai országok sztálini modell szerinti szovjetizálását több kifejezéssel is illetik: népi demokrácia, proletárdiktatúra, szocializmus, államszocializmus, kommunizmus, diktatúra, totalitarianizmus. Ezek azonban a szerző szerint nem szinonimái egymásnak és a kelet-közép-európai, a második világháborút követően szovjet érdekszférába került országok esetében is eltérő rendszerek alakultak ki, közös alapokról kiindulva, mert az egyes államok történelmi múltja, meglévő pártrendszere és hagyományai befolyásolták a világháború után újjáépített állami szervezetrendszert. Nálunk a kommunista hatalomátvétel azért sem történhetett meg azonnal, mert a Tanácsköztársaság emléke is akadályozta a szovjet modell rögtöni bevezetését. Mitrovits Miklós: A népi demokráciától a proletárdiktatúráig, In: Sztálin árnyékában. A szovjet modell exportja Kelet-Közép-Európába (1944-1948) (szerk.: Mitrovits Miklós), Országház Könyvkiadó, Budapest, 2018, 12-14.; Kramer i.m. 39. Ráadásul Magyarország esetében sem beszélhetünk később sem egységes 45 éves periódusról, mert 1944 vége és 1949 között, bár a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyeletével, de polgári demokratikus fejlődés vette kezdetét. Csak a kommunista párt hatalomra jutásával, 1949-től beszélhetünk proletárdiktatúráról, amelynek diktatórikus volta 1953 és 1956 között, Sztálin halálát követően ideiglenesen enyhült, ám az 1956-os forradalom szovjet segítséggel való eltiprását követően ismételten a Magyar Dolgozók Pártjából létrejövő Magyar Szocialista Munkáspárt és a kommunisták ragadták magukhoz és tartották meg a hatalmat a rendszerváltozásig Kádár János vezetésével, amelyet szocialista állami berendezkedésnek nevezünk ebben a tanulmányban, tekintettel arra, hogy a történész szakma sincs egységes állásponton a tipologizálást, illetve az elnevezéseket illetően.
[5] Sztálin célja a kelet-közép-európai térség államainak megszállásával az volt, hogy mindenáron megakadályozza, hogy ellenséges rezsimek bukkanhassanak fel bárhol a Szovjetunió nyugati határainál és ne történhessen meg még egyszer az, ami a náci-szovjet paktum németek általi felrúgását követően megtörtént, hogy egy állam totális háborút hirdetett a Szovjetunió ellen. Ezért tűzte ki célul a térségben a szovjetbarát rezsimek kiépítését. Kramer i. m. 46; Volokityina i.m. 82. A háború következtében a magyar nemzeti vagyon mintegy 40%-a elpusztult, a második világháború kezdetén 14,5 milliós lakossággal rendelkező ország lakosságának mintegy 6,2%-át, kb. 900 000 főt veszített el. Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, Budapest, 2007, 240.
[6] Ezt igazolja a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front és az abba tömörülő pártok (Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt; Magyar Kommunista Párt; Nemzeti Parasztpárt; Polgári Demokrata Párt; Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács) 1944 novemberében Szegeden kiadott kiáltványa is, amely olyan népi demokráciát sürget Magyarországon, amely szoros baráti kapcsolatot ápol a Szovjetunióval. Mitrovits i.m. 26.; Palasik Mária: Parlamentarizmustól a diktatúráig (1944-1949), In: A magyar országgyűlések története (szerk.: Bellavics István-Kedves Gyula-Pelyach István), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2017, 10-11.
[7] Palasik i.m. 25-26. "Európában a rend helyreállítását és a nemzeti gazdasági élet újjáépítését olyan módon kell elérni, amely a felszabadított népeknek lehetővé teszi, hogy a nácizmus és fasizmus utolsó maradványait is megsemmisítsék és maguk választotta demokratikus intézményeket teremtsenek maguknak." Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései, KJK, Budapest, 1966, 591.
[8] Palasik i.m. 24.; Mitrovits i.m. 14-15., 22.; Kramer i.m. 35., 48., 56., 70.; Romsics [2007] i.m. 252-253.
[9] Palasik i.m. 26., 28.
[10] "A Winston Churchill által "százalékos megállapodásnak" nevezett 1944. október 9-én született, a háború befejezéséig tartó időszakra szóló politikai felosztásban a Magyarország feletti 50-50 százalékban tervezett befolyást pár nappal később a Szovjetunió javára 80-20 százalékra módosították. 'Minthogy Magyarországot a szovjet csapatok veszik ellenőrzésük alá, természetesen nagyobb arányú befolyáshoz kellene jutniuk' -indokolta a brit politikus a módosítás szükségességét." Palasik i.m. 28.; Kramer i.m. 50., 52.
[11] A kommunista hatalomátvételre úgy kerülhetett fokozatosan sor, hogy az 1944 és 1949 közötti időszakban a stratégiai jelentőségű rendfenntartó szerveket a kommunisták befolyása alatt szervezték újra, ebben nálunk a SZEB is támogatta az MKP-t és más infrastruktúra szempontjából is jelentős ágazatokat, mint kereskedelem, oktatás, nevelés, propaganda is ők szereztek meg. Ily módon tudták Magyarországon Rákosiék terrorral, fenyegetéssel és megfélemlítéssel, koholt koncepciós eljárásokkal és zsarolással tovább erősíteni már meglévő hatalmi pozíciójukat, felszámolni a még létező pártokat, és nekilátni az erőszakos államosításnak, az egyházak betiltásának és a magántulajdon megszüntetésének. Palasik i.m. 11-12., 97-98. A proletárdiktatúra kiépítése a régió országaiban mint cél csak az 1947 szeptemberében létrehozott Kominformmal vált nyíltan kötelezővé, csak 1948-tól kezdődően valósult meg mindenhol a régióban leszámítva Jugoszláviát és Sztálin haláláig, illetve 1956-ig állt fenn. Mitrovits i.m. 23., 29-31. A legújabb kutatások azt igazolják, hogy a Kominform létrehozása nem a Marshall-terv meghirdetésével fogalmazódott meg Sztálinban, hanem már 1946-ban felmerült benne, mert a kelet-európai országok rezsimjeit kívánta hozzá igazítani a szovjet rendszerhez, hogy megóvja a nyugati eszmék általi szennyezettségtől őket. Kramer i.m. 71-72.
[12] Palasik i.m. 20.; Mitrovits i.m. 27. A nemzetgyűlés működéséről részletesebben lásd Feitl István: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejötte és jogalkotása, In: A magyar parlament 1944-1949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László), Gulliver, Budapest, 1991, 7-43.
[13] A békeszerződés megkötése előtt a magyar tárgyaló delegáció reménykedett abban, hogy az időközben zajló demokratikus változások okán a "a béketárgyalásokon nem a megtorlás rövidlátó szelleme, hanem jövőbe tekintő nagyvonalúság fog érvényesülni", de csalódniuk kellett. A békeszerződés megkötéséről és annak értékeléséről lásd Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés, Osiris, Budapest, 2006, 226. További, a témához jelentős szakirodalmi művek: Fülöp Mihály: Az európai békerendezés kezdetei és a magyar béke (1941-1947), Gyarmati György: Kertész István és a Duna menti "különbéke" víziója, Ivánfi Miklós: Az Államtudományi Intézet, a Teleki Pál Tudományos Intézet és a magyar békeelőkészítés, Kiss Dávid: Az 1947-es magyar békeelőkészítés az új haderő szervezésének és a határok kialakításának tükrében, In: Az elfelejtett béke. Tanulmánykötet a párizsi magyar békeszerződés életbelépésének 70. évfordulójára (szerk.: Fülöp Mihály), Dialóg Campus, Budapest, 2018, 21 -54., 93-106., 107-122., 123-137. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet- Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Helikon, Budapest, 2020, 277-297.
[14] Az Ideiglenes Kormányban a miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla lett, míg a témánk szempontjából jelentős igazságügy-miniszteri posztot Valentiny Ágoston foglalta el.
[15] Az első fordulóban Debrecenben összeült Nemzetgyűlés elnökévé dr. Zsedényi Bélát, a miskolci jogakadémia tanárát választották meg, alelnököknek dr. Juhász Nagy Sándort és dr. Sántha Kálmánt. Ők hárman alkották a nemzetgyűlés elnökségét. Palasik i.m. 23., 115.
[16] Nemzetgyűlésnek nevezték korábban, még a Horthy-korszak elejének egykamarás gyűlését 1920 és 1926 között, a felsőház visszaállításáig.
[17] Palasik i.m. 356.
[18] Uo. 121-122., 354.
[19] Ez a törvény többek között rendezte a Nemzetgyűlés, a kormány és a Nemzeti Főtanács jogköreit is, és addig volt hatályban, míg az 1946. évi I. törvény a köztársaságról hatályba nem lépett.
[20] Palasik i.m. 123.
[21] Uo. 38.
[22] Palasik i.m. 38. Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében ugyanis az ország határai az 1937. december 31. előtti állapot szerint állíttattak vissza.
[23] Az igazoló eljárásokra vonatkozóan 1945 január és július között 12 rendelet került kiadásra. Lásd Kanyó Ferenc: Az igazoló bizottságok tevékenysége 1944-1945-ben Szegeden és Csongrád megyében. (1944 vége-1945 nyara) http://acta.bibl.u-szeged.hu/11953/1/tudszoc_012_045-063.pdf (2023. április 30-i letöltés).
[24] Palasik i.m. 39.
[25] Uo. 40.
[26] Uo. 42-44.
[27] A rendelet teljes szövegét lásd https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ogyk_rendeletektara/ (2023. április 30-i letöltés).
[28] 1945. évi II., illetve III. törvényt lásd https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=94500002.TV; https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=94500003.TV (2023. április 30-i letöltés). A Nemzeti Főtanácsról lásd még Föglein Gizella: Az államfői jogkör és gyakorlása, In: A magyar parlament 1944-1949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László), Gulliver, Budapest, 1991, 44-81.
[29] Palasik i.m. 42-44.
[30] Rákosi erről 1952 februárjában beszélt a magyar kommunista vezetőknek, amikor a reakció kivágásáról beszélt a Kisgazdapártból és a többi ellenséggel való fokozatos leszámolásról. Kramer i.m. 70.
[31] Palasik i.m. 75. A magyar országgyűlés a rendi országgyűlés kialakulásától kezdve folyamatosan kétkamarás volt. Bár egykamarás gyűlésként működött ideiglenesen 1848 szeptemberétől az 1849. évi világosi fegyverletételig, a debreceni képviselőházi üléseken elfogadott végzeményeket a törvénytárba sem vették fel, mert azokat később nem tekintették az országgyűlésre vonatkozó törvények tartalmával konform módon megalkotottaknak. Legitim módon működő egykamarás nemzetgyűlése Magyarországnak mindössze 1920 és 1926 között volt, ám a történeti hagyományokra tekintettel az 1926. évi XXII. tc. elrendelte a felsőház újrafelállítását.
[32] Palasik i.m. 83.
[33] Uo. 87. Bővebben lásd Szerencsés Károly: Predesztinált választások 1947, In: A magyar parlament 1944-1949. Tanulmányok (szerk.: Hubai László-Tombor László), Gulliver, Budapest, 1991, 105 -142.
[34] Palasik i.m. 93-97.
[35] A minisztertanácsok összetételéről lásd Bölöny József-Hubai László: Magyarország kormányai 1848-2004, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004, 103 -120.
[36] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának a maga korszakában írt értékeléséről, összetételéről és feladatairól lásd bővebben Ádám Antal: A Népköztársaság Elnöki Tanácsa, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959. című művét, különös tekintettel annak 44-285. terjedő részeire.
[37] Romsics [2007] i.m. 325-326.; Sárközy Tamás: Magyarország kormányzása 1972-2012. A szoft diktatúra kormányzásától az új kapitalista konfliktusos demokrácia kormányzásán át a fülkeforradalom vezérdemokráciájának kormányzásáig, Park Könyvkiadó, Budapest, 2012, 102.
[38] Romsics [2007] i.m. 326-327. Sárközy Tamás a pártállamot államigazgatási államnak titulálja, "lévén, hogy a pártszervek - az államszervezethez igazodva, azt megkettőzve - ugyancsak hierarchikusan, az államigazgatásra jellemző módon működnek." Sárközy i.m. 102.
[39] Romsics [2007] i.m. 327.; Sárközy i.m. 103.
[40] Sárközy i.m. 104-106.
[41] Uo. 108.
[42] A hatalomátvétel módjáról lásd Ripp Zoltán: Az MSZMP legitimációja a Kádár-korszak kezdetén, In: Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése 1956-1962 (szerk.: Huszár Tibor-Szabó János), Zrínyi, Budapest, 1999, 4365.
[43] Sárközy i.m. 332-342.
[44] Uo. 110-128. A forradalmat követő megtorlásokról és a statáriális bíráskodásról lásd Markó György: A katonai bíróságok statáriális ítéletei 1956 december-1957 október között, In: Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése 1956-1962 (szerk.: Huszár Tibor-Szabó János), Zrínyi, Budapest, 1999, 319326.
[45] Barna Ildikó-Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten, Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 1617.
[46] Nánási László: A magyarországi népbíráskodás joganyaga 1945-1950, In: Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. A népbíróság történeti konferencián (Kecskemét, 2011. május 23.) elhangzott előadások szerkesztett változatai (szerk.: Gyenesei József), Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2011, 9-10.
[47] "6. cikk. 1. Magyarország meg fogja tenni a szükséges lépéseket az iránt, hogy biztosítsa az alább említett személyeknek letartóztatását és bírósági eljárás végett kiadását: a) a háborús bűnök, valamint a béke vagy az emberiesség ellen elkövetett bűnök elkövetésével, elrendelésével, avagy az ilyenekben való részességgel vádolt személyek; b) bármely Szövetséges vagy Társult Hatalomnak oly állampolgárai, akik azzal vannak vádolva, hogy nemzeti törvényeiket árulás, vagy a háború alatt az ellenséggel való együttműködés által megszegték. 2. Magyarország, továbbá az Egyesült Nemzetek érdekelt kormányának kívánságára biztosítani fogja mindazoknak a fennhatósága alá tartozó személyeknek tanúkénti megjelenését, akiknek tanúvallomása e Cikk 1. bekezdésében említett személyek ellen folytatott bírósági eljárás céljából szükséges." https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=94700018.TV (2023. április 30-i letöltés).
[48] Valentiny Ágoston igazságügy-miniszter a népbíróságok létrehozását azzal indokolta, hogy a kormány így elejét tudja venni az önkényes eljárásoknak, illetve egységesíti a népbíróságok eljárását. Nánási i.m. 14.
[49] Barna-Pető i.m. 19.
[50] Az esküdtszéki bíráskodást Magyarországon az 1848. évi XVIII. tc. a sajtóról honosította meg, és alapvetően csak sajtóperekben volt helye esküdtszéki eljárásnak. A neoabszolutizmus éveit követően is fennmaradt, majd az 1897. évi XXXIII. tc. újjászervezte az esküdtszékeket. Nem volt állandó bíróság, hanem évente négyszer vagy kétszer ülésezett, az ügyek számától függően. A büntető perrendtartást életbe léptető törvény sorolta fel azt, hogy mely bűncselekmények tartoznak esküdtszéki hatáskörbe. A nyomtatvány útján elkövetett bűncselekményeken (sajtóbűncselekményeken) kívül általában a halállal, vagy legalább 5 évi fegyházzal büntetendő politikai és köztörvényi ügyekben (felségsértés, lázadás, hűtlenség, gyilkosság, szándékos emberölés, halált okozó súlyos testi sértés, rablás, gyújtogatás, megvesztegetés esetén) hivatott eljárni, de a politikai bűncselekményekben való eljárását az 1913. évi XXXIV. tc. jelentősen korlátozta. Vegyes bíróság volt, háromtagú bírói tanácsból és 12 esküdtből állt. A törvény meghatározta az esküdtképesség kellékeit: 26. életévét betöltött férfi, aki ír olvas, tud magyarul, legalább évi 20 forint adót fizet vagy középiskolát, illetve más felsőbb szakiskolát végzett. Ki vannak zárva az esküdtek közül a bizonyos bűncselekmények miatt elítéltek, a testi és szellemi fogyatékosok, miniszterek, főispánok, bírák, ügyészek, a fegyveres erők tagjai, a napszámosok és a szolgák. A törvényszabta kellékeknek megfelelő esküdtek névsorát az "esküdtek alaplajstroma" tartalmazta, amelyet minden év májusában összeállított községekben a bíró és 2 esküdt, városokban a polgármester és 2 törvényhatósági bizottsági tag. Ugyanez választotta ki az esküdtek és helyettes esküdtek évi lajstromát. Ezek közül a törvényszéki elnökből és két bíróból álló tanács sorshúzással döntötte el az adott ülésszakra behívandó 30 esküdt és 10 pótesküdt személyét. A 30 esküdtet az esküdtszéki ciklus minden napjára behívták, a 10 helyettes esküdtnek pedig meghagyták, hogy tartózkodjon a lakásán. 1914-ben a háború kitörésekor felfüggesztették az esküdtszékek működését, de végleg csak az 6898/1919. ME számú rendelet törölte el őket. A témához bővebben lásd Antal Tamás: A sajtóesküdtszékek és működésük szabályozása Magyarországon (1867-1896). https://acta.bibl.u-szeged.hu/7515/1/juridpol_doct_002_005-038.pdf (2023. április 30-i letöltés); Uő: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék, In: Dél-alföldi évszázadok 23., Csongrád Megye Levéltára, szeged, 2006, 253-264.
[51] A népbíróságok felállítását Kovács Kálmán az IM politikai államtitkára azzal magyarázta, hogy "az addigi bíróságok és szabályok "megfelelőek normális időkben és a normális élet során elkövetett bűncselekmények" megítélésére, de "nem alkalmasak a rendkívüli idők rendkívüli arányú cselekedeteinek gyors és eredményes büntetésére", Ennek érdekében félre kellett tenni a "büntetőjog klasszikus elveit" és a "törvénynek visszaható erőt kell biztosítani". Nánási i.m. 15.
[52] Uo. 23.
[53] Így a népbíróság elé tartozott különösen az 1921. évi III., az állami és társadalmi rend védelméről szóló törvénycikk 1-5. §-aiban meghatározott, az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, illetve különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalom szervezése vagy irányítása, a mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggő egyéb cselekmény elkövetése, az is, amikor valaki ilyen cselekményről hitelt érdemlő tudomással bír, de azt a hatóságnak nem jelenti be, illetve aki ilyen jellegű cselekményre felbújt, izgat vagy felhívást tesz közzé. Ide tartoztak továbbá a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről és a közönségek büntetőtörvények egyes rendelkezéseinek ezzel kapcsolatos módosításáról és kiegészítéséről szóló 1930. évi III. tc. 58. és 59. §-aiban meghatározott hűtlenségi tényállások, az 1878. évi V. tc. 172. §-ában meghatározott bűncselekmény, amikor valaki törvény, vagy hatóság törvényes hatáskörében kiadott rendelete, meghagyása és utasítása elleni engedetlenségre felhívást tesz közzé, vagy azt a törvény IV. fejezetében leírtak szerint megkísérli, illetve az ember élete és testi épsége elleni bűntettek és vétségek, a közegészség elleni bűntettek, valamint a személyes szabadság megsértése és ezen bűncselekmények kísérlete, illetve a magánvagyon megrongálása, a gyújtogatás, a vízáradás okozása és a vaspályák, hajók és távirdák megrongálására irányuló közveszélyes cselekedetek. Ez utóbbiak csak akkor, ha politikai töltettel bírtak.
[54] Ries Istvánt idézve állapítja meg Nánási László, hogy a népbíróságok tevékenysége és a bűnösök elítélése "nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés" volt. Nánási i.m. 16.
[55] Baja, Balassagyarmat, Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Gyula, Kalocsa, Kecskemét, Miskolc, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Pécs, Sátoraljaújhely, Sopron, Szeged, Szekszárd, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg, majd 1945-ben Esztergom és Berettyóújfalu. Nánási i.m. 17.
[56] "Küldötteikre az egyes pártok szabályokat is hoztak: pl. a szociáldemokrata előírás szerint a »munkáspárti népbírók maguk között testvéries bizalommal viseltessenek«, közöttük »az ítélet meghozatalánál véleménykülönbség nem fordulhat elő«. Előírásra került, hogy a polgári pártok bíráit »szép szóval, meggyőzéssel, a lehetőség minden eszközével a szavazatok többségének elérése céljából meg kell nyerni«. Az eljárási magatartás pedig legyen »komoly és (a) tárgyalás minden mozzanatára a legnagyobb figyelmet fordító«. A munkáspárti - kommunista, szociáldemokrata, szakszervezeti tanácsi - népbírák tevékenységének összehangolására országszerte közös aktívák létrehozására is sor került, »egységes nevelésük, irányításuk«, s annak érdekében, hogy a »szükséges politikai szempontok szem előtt tartásával a törvény szellemében ítélkezhessenek«." Nánási i.m. 19.
[57] Berend Györgyöt idézve Nánási megállapítja, hogy "a népbíráskodás olyan bíróság általi törvényalkalmazás, illetve igazságszolgáltatás, amelyben az eljáró bírók valamennyien, vagy azok túlnyomó része nem szakképzett bíróm hanem jogi képesítéssel nem rendelkező és azt élethivatásszerűen nem űző személyekből áll". Nánási i.m. 18.
[58] Az igazolási eljárásról bővebben Antal Tamás: A Szegedi Királyi Ítélőtábla története 1938-1950 között. Fejezetek a Szegedi Ítélőtábla történetéből IV., Szegedi Ítélőtábla, Budapest-Szeged, 2019, 43-65.; Bencze János: Kényszerített bíró urak. A Pécsi Királyi Törvényszék és a Pécsi Megyei Bíróság történetéből 1915-1960, Pannónia, Pécs, 2010, 70-105.
[59] Barna-Pető i.m. 20-24.
[60] A magyarországi koncepciós pereket már többen is feldolgozták, a teljesség igénye nélkül a legjelentősebb művek a témában: Zinner Tibor: A magyar nép nevében? Tanulmányok népbíróságokról, jogászokról, diktatúráról (szerk.: Bódiné Beliznai Kinga), Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2021; Uő: "éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket": Szembenézés - a népbíróságokról feketén-fehéren, MTA Law Working Papers, 2016/6.; Horváth Attila: Büntető eljárásjog, különös tekintettel a koncepciós perekre a szovjet típusú diktatúra időszakában. In: Emberek őrzője: Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére (szerk.: Hack Péter-Koósné Mohácsi Barbara), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 23-42.; Kahler Frigyes: Jogállam és diktatúra. I-II. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, 2008; Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989, Zrínyi, Budapest, 1993.; Hódos György: Tettesek és áldozatok. Koncepciós perek Magyarországon és Közép-Kelet Európában, Noran Kiadó, 2005.; Papp Attila: Volt egyszer egy népbíróság, Nagykanizsa, magánkiadás, 2017.
[61]Tánczos-Szabó Ágota: "Ennek a tisztnek a viselése nagyon tövises..." Tanácsvezető bírók, népügyészek és laikus bírák a háború utáni felelősségre vonás folyamatában. In: Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás i.m. 78.
[62] Tánczos-Szabó i.m. 79-81.
[63] Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt, Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1971, 19. Korom Mihály igazságügy-miniszter elmondása szerint 1968 végéig 20 941 személyt ítéltek el Magyarországon háborús és népellenes bűncselekmények miatt. Uo. 12. Zinner Tibor kutatásai alapján más számok ismertek: 1945 és 1950 között 90 551 fő került a népügyészség elé, 42 066 fő ellen emeltek vádat, 23 094 személynél megszüntették az eljárást, 11 032 személy ellene az eljárást az államügyészség elé utalták, mert nem tartott a rendelet hatálya alá, a megvádoltak 27,3%-át elmarasztalták első fokon, 477 főt halálra, 167 főt életfogytiglanra, míg 26 353 főt határozott időtartamú szabadságvesztésre, 2291 főt kényszermunkára ítéltek. Nánási i.m. 41-42.
[64] A 3800/1948. (I. 14.), a 88.100/1948. (VIII. 26.), a 108.672/1948. (X. 6.), a 113.900/1948 (X. 15.) és végül, de nem utolsósorban a 4100/1949 (I. 16.) IM. rendelet. 1949 és 1950 során pedig minisztertanácsi rendeletek intézkedtek az egyes népbíróságok felszámolásáról.
[65] Névai László: Fejezetek a törvénykezési szervezet és a polgári eljárás történetéből (kézirat), Tankönyvkiadó, Budapest, 1979, 111., 113.
[66] Barna-Pető i.m. 28-30.
[67] Sárközy i.m. 102.
[68] Névai i.m. 84-87.
[69] "A törvénykezési szervezet szocialista törvényszerűségeinek érvényesülését gátolta bírósági szervezetünkben a bírói függetlenségnek az az antimarxista-revizionista értelmezése, amely az 1956. évi ellenforradalmat közvetlenül megelőző és követő időkben a dolgozó néptől és a szocializmus világnézetétől akarta »függetleníteni«' bíróságainkat. Az efféle felfogások az ellenforradalom idején haladásellenes nacionalista hagyományok felujításának a törekvéseibe torkolltak a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága helyett a Kuria visszaállításának követelése és a Közigazgatási Bíróság újraszervezésének a terve képében." Névai i.m. 88.
[70] Uo. 89.
[71] Lichtenstein András: A törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslat elmélete és gyakorlata, Eljárásjogi Szemle, 2018/4. https://eljarasjog.hu/2018-evfolyam/a-torvenyesseg-erdekeben-bejelentett-jogorvoslat-elmelete-es-gyakorlata/#_ftnref6 (2023. április 30-i letöltés).
[72] Névai i.m. 98.
[73] Névai László-Szilbereky Jenő: Polgári eljárásjog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980, 134.
[74] A törvény szövegét lásd https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=94700023.TV (2023. április 30-i letöltés).
[75] Névai i.m. 101.
[76] Ennek részleteiről lásd Bacsó Ferenc-Beck Salamon-Móra Mihály-Névai László: Magyar polgári eljárásjog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1959, 99 -100.
[77] Névai i.m. 102.
[78] A tvr. szövegét lásd https://jogkodex.hu/jsz/1949_9_tvr_4604447 (2023. április 30-i letöltés).
[79] Uo.
[80] A törvény szövegét lásd https://tinyurl.hu/AQdt (2023. április 30-i letöltés).
[81] Névai i.m. 107.
[82] Uo. 108.
[83] Az 1957. évi 34. tvr. szövegét lásd https://tinyurl.hu/KUVh (2023. április 30-i letöltés).
[84] Az 1957. évi 58. tvr. szövegét lásd https://tinyurl.hu/ZRFq (2023. április 30-i letöltés).
[85] A törvény szövegét lásd https://tinyurl.hu/1vpq (2023. április 30-i letöltés).
A törvényt Hack Péter így jellemezte: "A »poszttotális« rendszerben, a »puha diktatúra« időszakában született az 1972. évi bírósági törvény. Ez a törvény a bírák számára a »korlátozott függetlenség« helyzetét teremtette meg. Már nincsenek közvetlen utasítások, megrendelt ítéletek, de nincsenek garanciák sem az igazgatási, adminisztratív korlátozásokkal szemben." Hack Péter: A bíráskodás politikai függetlenségének garanciái Magyarországon, Fundamentum, 2002/1, 19.
[86] A bírói és ügyészi akadémiáról lásd Kosztricz Anna: Bírói és Államügyészi Akadémia, Archivnet. XX. század történeti források, 2001/4. www.archivnet.hu/politika/biroi_es_allamugyeszi_akademia.html (2023. április 30-i letöltés).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Állam- és Jogtörténeti Tanszék. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
