Az amerikai angol kolóniák büntetőjoga már a kezdetektől eltérő fejlődésen ment keresztül, mint az anyaországé; ez a megállapítás különösen igaz a halálbüntetésre. Bár ez a jogkövetkezmény mind a koloniális időszakban, mind a XIX. században, mind pedig a XX. század első felében poena ordinaria volt, azt sem a XVII-XVIII. században, sem a későbbiekben nem alkalmazták olyan méretekben és olyan kegyetlenséggel, mint Angliában. Ennek oka a brit szigeteken tapasztalt kontraproduktiv hatás elkerülésének szándéka mellett[2] részben az volt, hogy a megélhetést biztosító földterületek korlátlan mértékben álltak rendelkezésre, így nem alakult ki egy olyan nincstelen, szolgamunkára és mások jóindulatára kötelezett csavargó-koldus réteg, mint a brit szigeteken, részben pedig az, hogy az amerikai koloniális társadalom kisközösségi-falusi keretek között szerveződött (ellentétben az iparosodó anyaországgal), így a jogon kívüli szabályozó mechanizmusoknak (az erkölcsnek és a vallásnak) ott sokkal nagyobb szerep jutott. A legújabb korban ehhez még egy ok társult: az 1787-ben elfogadott és a legfontosabb szabadságjogokkal 1791-ben kiegészített (és azóta is folya-
- 104/105 -
matosan kiegészülő) Alkotmány léte, valamint az e szabadságjogokkal ellentétes törvényi (állami) rendelkezések bírói kiiktatásának 1803-ban megteremtett[3] lehetősége korlátozta a jogalkotás önkényét és ezáltal a halálbüntetés alkalmazásának mértékét. Bár az ottani alkotmányossági kontrollt ellátó Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) a II. világháborút jóval megelőzően is hozott e tárgykörben döntéseket, lényegi tevékenységét mégis csak a nagy világégést követően kezdte meg.[4] Jelen tanulmány kizárólag ezekre a határozatokra koncentrál, szigorúan mellőzve a halálbüntetés szempontjából releváns egyéb egyesült államokbeli történéseket.
A világháború utáni első, még erősen konzervatív szellemű ítélet 1947-ben született a Francis v. Resweber[5] ügyben; ennek során az LB-nek abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a sikertelen kivégzési kísérlet megismétlése sérti-e az Egyesült Államok Alkotmányát.[6] A Supreme Court 5:4 arányban - ekkori beállítottságát tekintve nem meglepő módon - úgy döntött, hogy nem. E határozatát azzal indokolta, hogy a kegyetlen és szokatlan büntetések alkotmányos tilalma csak azon végrehajtási módokra vonatkozik, amelyek önmagukban is ilyenek; a végrehajtás során esetlegesen bekövetkező szükségszerű szenvedésre ("necessary suffering") azonban ez a rendelkezés nem terjed ki. Még ugyancsak a Warren-korszak előtti érából, 1952-ből való a Kawakita v. United States ügyben[7] hozott ítélet is, amelyben a Legfelsőbb Bíróság a hazaárulás bűncselekményére szövetségi hatáskörben kiszabható halálbüntetés kérdését vizsgálta meg, és úgy határozott, hogy ez a föderális szintű szabályozás nem tekinthető alkotmányellenesnek. Nem tartozik ugyan közvetlenül a kapitális szankció témájához, ám az azzal kapcsolatos későbbi határozatokat alapvetően befolyásolta az a döntés, mely a Trop v. Dulles ügyben[8] 1958-ban született. Ebben az ítéletben ugyanis a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a "kegyetlen és szokatlan" büntetés fogalma nem örök és állandó, hanem annak jelentése a "tisztesség" mindig változó fogalmához igazodik, amely változás a társadalmi haladást jelzi.[9] Ez azt jelenti, hogy a "kegyetlen" és a "szokatlan" minden korban mást és mást jelenthet, és az LB-nek az adott korban irányadó jelentésből kell kiindulnia annak vizsgálata során, hogy vajon egy meghatározott, konkrét büntetés ilyennek tekinthető-e.
1967 és 1977 között elkezdtek sűrűsödni az események. Az eredetileg kifejezetten a színes bőrűek joghoz jutásának segítésére 1909-ben alakult National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) fiókszervezete, az 1940-ben életre hívott Legal Defense and Educational Fund (LDF) ugyanis 1967-től elkezdte felvállalni minden halálra ítélt személy védelmét, azok bőrszínétől függetlenül. Miután pedig az addig alkalmazott egyéni (egyedi ügyekben történő) jogvédelem időigényesnek és kevéssé hatékonynak bizonyult, olyan stratégiát dolgozott ki, amellyel egyszerre tudott ügyek meghatározott csoportjai vonatkozásában eredményeket elérni. E jogi harc legfőbb eszközévé ezért törvényszerűen az alkotmányjogi perlés vált, előbb procedurális, majd szubsztantív érvek mentén. Mindez azt eredményezte, hogy a halálbüntetéses ügyek megakadtak, és 1967. július 2-át, vagyis a Furman-döntést megelőző utolsó kivégzést követően előállt függő jogi helyzet következtében a bíróságok a kérdés végleges és megnyugtató alkotmányos rendezéséig vonakodtak halálbüntetést (emiatt pedig sokszor egyáltalán bármilyen ítéletet) kiszabni vagy az eljárást az esküdtszéki verdikt meghozatalának szakába eljutni hagyni; ezenkívül pedig a halálbüntetés alkotmányos helyzetének a bizonytalansága a már kiszabott (és a jövőben kiszabandó) halálos ítéletek végrehajtását is megakadályozta.
A Furman-ítéletig az abolicionisták számára ugyan több részsiker is született, de keletkeztek konzervatív irányba húzó döntések is. Ezen legfelsőbb bírósági deklarációk közül az első a United States v. Jackson[10] ügyben 1968. áp-
- 105/106 -
rilis 8-án meghozott határozat, melyben a Legfelsőbb Bíróság 6:3 arányban kimondta, hogy a Szövetségi Emberrablási Törvény (Federal Kidnaping Act) azon rendelkezése, mely a halálbüntetés kiszabását ilyen bűncselekmények miatt csak az esküdtszék számára engedi meg, ellenkezik az alkotmány ötödik és hatodik kiegészítésével. Az indokolás szerint ugyanis ha hivatásos bírókból álló bírói tanács nem szabhat ki halálbüntetést, ez arra sarkallhatja a vádlottakat, hogy beismerő vallomást tegyenek vagy a védekezésről kifejezetten lemondjanak, nem vállalva azt a kockázatot, hogy ártatlanságukat hangoztassák (ami pedig alkotmányos jog, hiszen az ötödik alkotmánykiegészítés értelmében senki sem kötelezhető saját maga ellen terhelő vallomás tételére). Mindez tehát azzal a veszéllyel jár, hogy a halálbüntetés lehetőségének elkerülése érdekében olyanok is bűnösnek vallják magukat (csak azért, hogy ne a halálbüntetés kiszabására is jogosult esküdtszék előtt, hanem az arra nem felhatalmazott szakbíróság előtt "védekezzenek"), akik ártatlanok, de esetleg a tények ellenük szólnak, és a laikusokból, félrevezethető és tájékozatlan egyszerű emberekből álló zsűri feltételezhetően elítélné őket. Ezen ügyben a Legfelsőbb Bíróság bírói tehát nem a törvény egyértelműen tisztességes célját (a legsúlyosabb jogkövetkezmény meghatározott ügyekre való korlátozását és az esküdtszéki eljáráshoz való alkotmányos alapjog érvényesülését), hanem annak várható hatását nézték, és ennek alapján nyilvánították azt alkotmányellenesnek.
Nem sokkal ezen ítéletet követően, 1968. június 3-án a Supreme Court a Witherspoon v. Illinois ügyben[11] újabb jelentős eljárásjogi tárgyú határozatot hozott. Az LB ezen döntésében kimondta, hogy amennyiben egy tagállami törvény átengedi az esküdtszéknek azt a jogot, hogy az ne csak a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében hozhasson döntést, hanem a bűnösség megállapítása esetén kiszabhassa a halálbüntetést is, akkor az ügyész azon indítványának elfogadása, amely pusztán azon indok alapján javasolja a bíró számára egy esküdtjelöltnek ("venireman") a zsűriből való kizárását, hogy az adott leendő zsűritag "általános ellenérzéssel" ("general objections") viseltetik a halálbüntetéssel szemben, vagy puszta "lelkiismereti vagy vallási aggályai" ("conscientious or religious scruples") vannak a halálbüntetés kiszabásával kapcsolatban, alkotmányellenes, mivel semmi sem indokolja, hogy az ilyen személyek ne tudnák megfelelően ellátni azon kötelezettségüket, amelyet az állam ruházott rájuk, és amely feladat megtartására esküt tettek. A leendő esküdtszéki tagok ilyen alapokon való kizárása ugyanis egy olyan társadalomban, mint az amerikai, ahol sok ember ellenzi a halálbüntetést, lehetetlenné tenné egy olyan zsűri összeállítását, amelynek verdiktje valóban a közösség lelkiismeretét ("the conscience of the community") fejezné ki. A leendő esküdtek meghatározott okból (az ún. "challenge for cause" alapján) történő kizárása ("exclusion of jurors") csak akkor tekinthető alkotmányosan megengedettnek, ha a vád bizonyítani tudja, hogy a jövendő zsűritag a halálbüntetéssel szemben olyan mértékben előítéletes, hogy az lehetetlenné tenné számára egy elfogulatlan verdikt meghozatalát.[12] Mindennek pedig azért volt ilyen nagy jelentősége, mert ekkor még sok állam, így Illinois is egyhangú esküdtszéki döntést kívánt meg az ügy érdemi lezárásához; ha pedig a zsűrinek nem pusztán a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében kellett megegyeznie, hanem abban is, hogy mi legyen az ítélet ("élet vagy halál"), akkor egy, a halálbüntetést feltétel nélkül és minden körülmények között ellenző esküdt egyedül képes volt megakadályozni az egyhangú döntés meghozatalát és így az ügy befejezését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
