A tanulmány célja, hogy ismertesse a németországi kárrendezési és bírósági gyakorlatot a gépjárműbalesetek személyi sérülést szenvedett károsultjainak igényei tekintetében, bemutassa a kárrendezési eljárásba integrált rehabilitációs folyamatot, és feltárja mindazon tényezőket, melyek jogalkotási és jogalkalmazási szempontból szükségesek egy rehabilitációs folyamat kialakításához. A tanulmány azzal a céllal elemzi a német modellt, hogy azt összehasonlíthassa a magyar gyakorlattal, hiszen a két jogrendszer alapvető megoldásai a felelősség kérdésében jelentős hasonlóságot mutatnak. A két jogrendszer közötti terminológiai és szemléletbeli különbségek áthidalása érdekében, jelen tanulmány a német jog kár fogalmát használja, így ebbe a körbe nem csupán a magyar polgári jog vagyoni károkat felölelő koncepciója, hanem a személyiségi jogok megsértésével előálló nem vagyoni sérelmek (a korábbi magyar jogban nem vagyoni károk) is beletartoznak. Ebből következik, hogy mindkét sérelem-, illetve kárfajta reparálására/kompenzálására a kártérítés intézménye nyújt lehetőséget Németországban.
A gépjárművek üzemeltetése által okozott károk megtérítésére vonatkozó szabályokat a Német Polgári Törvénykönyvön (BGB) kívül a közúti közlekedésről szóló 1952. évi StVG rögzíti.
Eltérően a magyar szabályozástól, a BGB nem tartalmaz olyan generálklauzát, amely kimondaná, hogy a kárért felelős személy köteles a kárt megtéríteni. Ehelyett a BGB a § 823-853 rögzíti az egyes kártérítési alakzatokat, és az azokhoz kapcsolódó feltételeket és következményeket. Ezzel együtt a német polgári törvénykönyv § 823 (1) és (2) bekezdése, valamint a § 826 kis generálklauzákként is szokás emlegetni.[1]
§ 823 (1) Az a személy, aki szándékos, vagy gondatlan cselekményével életveszélyes, illetve egyéb személyi sérülést okoz, vagy ilyen cselekményével egyébként más egészségét, szabadságát, tulajdonát, vagy egyéb jogát jogellenesen sérti, köteles az ebből eredő kárt a másik félnek megtéríteni.
(2) Ugyanilyen kötelezettség terheli azt a személyt, aki olyan szabályt szeg meg, mely mások érdekét hivatott védeni. Abban az esetben, ha a jogszabály rendelkezései szerint a jogsértés bekövetkezhet felróhatóság nélkül, a kártérítési kötelezettség csak a jogsértő fél vétkessége esetén áll fenn.
§ 826 Az a személy, aki másnak úgy okoz szándékosan kárt, hogy az ellentétes a közerkölccsel, köteles a másik fél kárát megtéríteni.
Fenti jogszabályhelyek érdekessége, hogy a német jog különbséget tesz a vétkesség foka között, így míg a § 823 (1) bekezdés tényállásához elegendő a gondatlanság, addig a § 826 megköveteli a szándékosságot.
A német jogban élesen elkülönül a jogellenesség (Rechtswidrigkeit) és a vétkesség (Verschulden) fogalma.[2] Jogellenesnek tekinthető az a magatartás, mely jogszabályt sért, és nem menthető ki; míg a vétkesség azt jelenti, hogy egy bizonyos személy nem tanúsítja az általában elvárható gondosságot. Az objektív felelősségi alakzatok kivételével mind jogellenesség, mind vétkesség szükséges a kártérítési felelősség megállapításához. A BGB jelen szabályai között csak az állattartó felelősségét szabályozza objektív felelősségi alakzatban (BGB § 833). Azonban a BGB 1900-as életbelépése óta a technikai fejlődéssel több veszélyes tevékenység szabályozására is szükség volt. Ezeket a szabályokat azonban nem a jelen fejezetben kodifikálta a jogalkotó, hanem a már említett külön törvényekben.
Egy magatartás jogellenességének meghatározására két doktrínát ismer a német jogértelmezés. A tradicionális elmélet szerint egy magatartás akkor jogellenes, ha az sért valamely jogszabályban meghatározott érdekeket, és károkozó nem tud olyan körülményt bizonyítani, mely mentesüléshez vezethet (Lehre vom Erfolgsunrecht). A másik nézet szerint a jogellenességet nem az eredmény határozza meg, hanem maga a sértő magatartás. Így csak az a magatartás lehet jogellenes, amely sérti a gondossági kötelezettséget is (Lehre vom Handlungsunrecht).[3]
2009-ben Németországban 2,3 millió gépjárműbaleset történt, melyben 4152 ember vesztette életét, és közel 400 ezer ember sérült meg[4], ezzel mintegy 1,3%-os GDP-veszteséget okozva az államnak.[5] Mint a számok is mutatják, jelentős nagyságrendről beszélünk. A külön törvény objektív felelősséget telepít a gépjármű üzembentartójára a gépjármű által okozott kár tekintetében a személyi sérülés, halál, illetve tulajdonban esett kár megtérítése vonatkozásában. A gépjármű üzembentartója attól függetlenül felelős, hogy a káresemény időpontjában ki vezette a gépjárművet, kivéve, ha az üzembentartó tudomása és beleegyezése nélkül használták azt. A sikeres mentesülés érdekében azonban az ezt üzembentartónak kell bizonyítania.
Főszabály szerint a gépjármű üzemeltetésével okozott károk megtérítéséért felel az üzembentartó. Hogy
- 35/36 -
mi minősül üzemeltetésnek, vitatott kérdés, melynek elég gazdag az esetjoga, de a tendencia azt mutatja, hogy a német bíróságok a károsultak védelmét tartják leginkább szem előtt. A Legfelsőbb Szövetségi Bíróság és a legtöbb kommentátor álláspontja szerint a károkozás a gépjármű veszélyes működése körében kell hogy bekövetkezzen, tehát a káreseménynek szoros kapcsolatban kell állnia a gépjármű működésével, de nem feltétlenül szükséges, hogy a motor járjon.[6]
Több gépjármű által előidézett baleset esetén a felelősség megoszlik az üzembentartók között, ha egyikük sem bizonyul gondatlannak, illetve nem áll fenn közrehatás, akkor a felelősség egyenlő arányban oszlik meg köztük. A bíróságon általában kijelölt baleseti szakértők rekonstruálják a balesetet a felelősség megállapításának kérdéséhez. A veszélyes üzemi felelősséget mintegy kiegészíti a gépjármű üzembentartójának kötelező felelősségbiztosítása a kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény alapján (Pflichtversicherungsgesetz). Ez alapján a gépjárműbaleset károsultja igényével felléphet mind az okozó gépjármű üzembentartója, mind a biztosítótársaság ellen.
Amennyiben bírósági eljárásra kerül sor, ez akár 4 vagy több évig is eltarthat[7], ha az ügy mind a három fokot bejárja. A bírói eljárás költsége függ a pertárgyértéktől, és magában foglalja az ügyvédi díjakat is, melyet az eljárás végén a pervesztes fél köteles viselni. A polgári perrendtartás (ZPO) alapján a bíróság az eljárás végén köteles határozni az eljárási költségekről. Mivel ezek a költségek igen magasak lehetnek, Németországban elterjedt az ilyen kockázatokra szóló biztosítás, melyet általában magánszemélyek részére ajánlanak, és köthető lehatárolt esetekre is, mint amilyenek a gépjárműbalesetek. Ezen biztosítások hatása vitatott; egyrészt nem tartja vissza a károsultakat az alaptalan perlekedéstől, másrészt a biztosítottak gondolhatják úgy, hogy ha már úgyis fizetni kell a biztosítási díjat, időről időre akár olyan pert is kezdeményezhetnek, amit egyébként nem tennének meg.
Németországban az ügyvédek részéről a kártérítési összegből részesülni - mintegy sikerdíjként - tilos, mint ahogy tilos az ügyvédeknek reklámozni is magukat, illetve magukat valamilyen terület specialistáinak nevezni.[8] Az ügyvédi díjakat fix táblázat alapján számolják ki, melynek összege a pertárgyértéken alapul. Azonban napjainkban vannak olyan kártérítési ügyekre szakosodott irodák, amelyek a kártérítési összeg meghatározott százalékáért magukra vállalják a per pénzügyi kockázatát, mely százalékot csak pernyertesség esetén vonhatnak le a kártérítési összegből; ez akár a kártérítési összeg 20-30%-át is kiteheti.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
