Az 1998. június 5-én elhunyt örökhagyónak törvényes öröklésre jogosult gyermekei az alperesek, a felperes pedig az élettársa.
Az örökhagyót a bíróság cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte. Az ítélet 1991. február 11-én emelkedett jogerőre. A bíróság 1994. május 1-jén jogerőre emelkedett ítéletével szüntette meg a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezést.
Az örökhagyó a cselekvőképességét korlátozó gondnokság hatálya alatt több, saját kezűleg írt és aláírt végrendeletet is alkotott. Az utolsó - a felperes javára is szóló végrendelete - 1992. január 25-én kelt.
A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát a peres felek közötti öröklési jogi vitára figyelemmel ideiglenes hatállyal törvényes öröklés jogcímén az alpereseknek adta át, a felperest pedig igénye per útján való érvényesítésére hívta fel.
A felperes az eljárás során többször módosított keresetében az örökhagyó 1992. január 25-én kelt végrendelete érvényességének megállapítását kérte, másodlagosan 1974 januárjától az örökhagyó haláláig - az egész élettársi kapcsolat időtartamára - az örökhagyó részére biztosított főzés, mosás, takarítás, kerti munka végzés, rezsi és utazási költségek ellenérté- kének megtérítése iránt 6 673 912 forint és az összeg 1998. június 6-tól járó évi 20% kamata megfizetése iránt hagyatéki hitelezői igényt érvényesített.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint az örökhagyó a perbeli végrendeletét cselekvőképességét korlátozó gondnokság hatálya alatt alkotta, amely miatt azt csak a Ptk. 624. § (2) bekezdése szerinti közvégrendelettel tehette volna. A gondnokság alá helyezést a bíróság 1994. május 1-jén jogerőre emelkedett ítélettel szüntette meg. Ezt követően az örökhagyó végrendeletet a Ptk. 649. §-ának (2) bekezdése szerinti alakiságok mellett utólag nem hagyta jóvá, ezért a végrendelet érvényesnek nem tekinthető. Nem fogadta el a perben hivatkozott jogirodalmi álláspontot, mely szerint a végrendelet alakiságok nélkül, ráutaló magatartással is jóváhagyható. Mivel az együttélés időtartama alatt az örökhagyó különösebb ápolásra, gondozásra nem szorult, és a felperes nem igazolta, hogy az örökhagyó tartásának és lakhatásának költségeit kizárólag ő viselte, a hagyatéki hitelezői igényt is elutasította. Ítéletében utalt arra, hogy a felperes és az örökhagyó közel azonos nyugdíjjal rendelkezett és az örökhagyót az alperesek 1993-94-ben anyagilag is támogatták, ezért az eltartására nem volt szükség.
A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ítélet indokolása szerint az ítélkezési gyakorlat nem fogadta el a felperes által hivatkozott jogirodalmi álláspontot, mely szerint a végrendelet utólagosan ráutaló magatartással is jóváhagyható. Ez a körülmény egyébként a per adatai alapján nem is lett volna megállapítható, mert az örökhagyó tudta, hogy amíg gondnokság alatt áll, végrendelete nem érvényes, a gondnokság megszüntetése után pedig nem végrendelkezett. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a Ptk. 648. §-ában foglalt rendelkezés a cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló személy végrendeletére is alkalmazandó, a jogszabály szövege azonban csak a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendeletét említi. Utalt arra, hogy a gondnokság megszüntetése iránti perben rendelkezésre álló szakvélemények szerint az örökhagyónak az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan és nagymértékben csökkent volt, orvosi szempontból a cselekvőképességet korlátozó gondnokság fenntartása indokoltnak mutatkozott, a bíróság a gondnokság alá helyezést arra figyelemmel szüntette meg, hogy az örökhagyónak nincsenek olyan ügyei, amelyek a gondnokság alá helyezést indokolnák. Kiemelte, hogy a Ptk. 648. § alkalmazása szempontjából annak van jelentősége, hogy a gondnokság alá helyezés oka már megszűnt. Az adott esetben a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a gondnokság alá helyezés oka a végrendelkezés idején már megszűnt és az örökhagyó nagy értékű vagyonáról való végintézkedése nyilvánvalóan nem tartozott a mindennapi életben előforduló nem jelentős ügyek közé, amelyekre a bíróság a gondnokság alá helyezés megszüntetése kapcsán utalt.
A hagyatéki hitelezői igény elutasítása tekintetében a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélettel egyetértett. Az ítélet indokolását kiegészítette azzal, hogy a felperes a perben nem bizonyított olyan, az élettársi viszony tartamát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen együtt járó tevékenység kereteit meghaladó tartást vagy egyéb visszterhes szolgáltatást, amelyért ellenszolgáltatás járna. A felperes nem is költhetett olyan összeget az örökhagyóra, mint amit felszámított, mert az érvényesített pénzbeli kiadások összege a felperes nyugdíjának teljes összegét meghaladta, továbbá utalt az egyéb peradatokra, amelyekből az a következtetés vonható le, hogy az örökhagyónak olyan készpénzvagyonnal kellett rendelkeznie, amely szükségtelenné tette a felperes anyagi támogatását.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatásával keresetének való helytadás iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet.
Az elsődleges kereseti kérelmével kapcsolatban azzal érvelt, hogy a másodfokú bíróság a Ptk. 648. §-ában foglaltak alkalmazhatóságát nem zárta ki. Az 1993. április 22-én kelt pszichológus szakértői vélemény alátámasztotta, hogy az örökhagyónál elmebetegségre, gyengeelméjűségre vagy személyiségzavarra utaló regresszió nem áll fenn, csak az életkorának megfelelő regresszió. Hivatkozott arra, hogy a végrendelet tétele után két évvel, amikor az örökhagyó életkora miatt állapota csak rosszabbodott, a bíróság a gondnokság alá helyezést megszüntette. Mindezek azt támasztják alá, hogy a cselekvőképességet korlátozó gondnokság feltételei a végrendelkezéskor nem álltak fenn.
Hivatkozott a jogirodalom azon álláspontjára, hogy a cselekvőképességét visszanyert személy a végrendeletét a Ptk. 649. § (2) bekezdésében foglalt formakényszer nélkül, ráutaló magatartással is jóváhagyhatja. Az örökhagyó az általa hivatkozott tanúk vallomása és az elmeorvos-szakértő előtt 1978-79-ben illetőleg 1994-ben is kinyilvánította azon szándékát, hogy őt végrendeleti juttatásban kívánja részesíteni, így összességében, a peradatok alapján a ráutaló magatartással való jóváhagyás megállapítható.
A hagyatéki hitelezői igényével kapcsolatban arra hivatkozott, hogy az eljárt bíróságok téves tényállást állapítottak meg, és döntésük jogszabálysértő. Azzal érvelt, hogy őt a Csjt. és egyéb jogszabályok alapján tartási kötelezettség nem terhelte. 24 évig volt társa öregségében az örökhagyónak és közel 10 éven keresztül havi keresménye kétszerese volt az örökhagyóénak.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - az alábbi indokok szerint - alaptalannak találta.
A nem vitás peradatok szerint a perbeli végrendelet tételét megelőzően az örökhagyót a bíróságok cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezték, ezért a Pp. 309. §-ának (4) bekezdése szerint ennek hatálya alatt állt, és végrendeletet érvényesen csak a Ptk. 624. § (2) bekezdés szerinti közvégrendelettel tehetett.
A cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezés hatálya addig tart, amíg a bíróság a gondnokságot meg nem szünteti [Ptké. 13. § (1) bekezdés, Pp. 312. §]. Lényegi különbség van azonban a cselekvőképesség hiányának, illetve korlátozottságának a végrendelkezés szempontjából. A cselekvőképtelen személy ugyanis végrendeletet egyáltalán nem tehet, míg a korlátozottan cselekvőképes (ilyen hatályú gondnokság alatt álló személy) éppen a könnyebb befolyásolhatósága okából a nagyobb garanciát nyújtó közvégrendeleti formában végrendelkezhet.
A Ptk. 648. §-ának rendelkezése szerint: a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendelete érvényes, ha gondnokság alá helyezés oka a végrendelkezés idején már megszűnt. Ez a rendelkezés a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendeletének érvényessége feltételéről rendelkezik, azt a végrendelkezés idején a cselekvőképtelenséget eredményező ok hiányához köti; az érvénytelenség orvoslásának a módját azonban nem tartalmazza.
A Ptk. 649. §-ának (2) bekezdése kizárólag az akarati hiba (tévedés, téves feltevés, tisztességtelen befolyás) miatti érvénytelenség orvoslásának módjáról rendelkezik akként, hogy az érvénytelen rendelkezés érvényes lesz, ha azt az örökhagyó utóbb a végrendeletre megszabott alakban jóváhagyja. A jóváhagyáshoz olyan végrendeleti forma szükséges, amelynek alkotására az örökhagyó a jóváhagyáskor jogosult volt.
Az egyéb okból érvénytelen végrendeletek hibájának utólagos orvoslására a törvény jogi lehetőséget nem ad, ebből pedig az következik, hogy az örökhagyónak csak arra van lehetősége, hogy utóbb újabb, hibátlan végrendeletet alkosson.
Mindezekből az következik, hogy a cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló személynek nem a jogszabály szerinti formában tett végrendelete a gondnokság alá helyezés okának megszűnése után ráutaló magatartással nem tehető érvényessé, a felülvizsgálati kérelemben kifej- tett jogirodalmi álláspontot pedig - miként arra a jogerős ítélet helyesen utalt - a joggyakorlat nem követi.
A kifejtettekre figyelemmel téves ezért a felperes felülvizsgálati kérelemben elfoglalt jogi álláspontja, és érdemben helyes a jogerős ítélet abban, hogy a felperes elsődleges keresete elutasítandó volt.
A másodlagos kereseti kérelemmel kapcsolatban a felperes elsődlegesen az ítéleti döntés alapján képező tényállást támadta.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy nem képezheti a felülvizsgálat alapját a bizonyítékok mérlegelésével megállapított tényállás, ha az nem iratellenes, nem okszerűtlen és logikai ellentmondást sem tartalmaz. Ilyen körülményre a felperes nem hivatkozott. Az pedig, hogy a megállapított tényállás az egyes bizonyítékokkal ellentétes nem iratellenességet eredményez, hanem az lényegében a bizonyítékok mérlegelését támadja, amelyre a fenti hibák hiánya esetén jogi lehetőség nincs.
A Legfelsőbb Bíróság szerint a BH 2002/7/268. és BH 2004/7/280. sz. eseti döntéseiben is kifejtett jogi álláspontra figyelemmel nem tévedett a másodfokú bíróság amikor úgy foglalt állást, hogy a felperes - az élettársi kapcsolatra figyelemmel - szolgáltatásai ellenértékének a megtérítésére hagyatéki hitelezőként az egyéb feltételek megléte esetén akkor tarthatna igényt, ha az örökhagyót a saját jövedelméből tartotta volna és a nyújtott szolgáltatások mértéke az élettársi viszony tartalmát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen vele járó tevékenység kereteit meghaladta volna. E feltételeket azonban a felperes a perben nem bizonyította.
Mindezekre figyelemmel a jogerős ítélet az ügy érdemi elbírálására kihatóan nem jogszabálysértő, azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Pfv. II. 22. 000/2003. szám)
Az 1998. december 11-én elhunyt dr. J. T.-né végintézkedés hátrahagyása mellett halt meg.
A hagyatéki eljárásban a közjegyző megállapította, hogy az örökhagyó több végintézkedést tett. 1993. július 3-án kelt írásbeli magánvégrendeletet alkotott, majd 1998. szeptember 3-án a felperessel öröklési szerződést kötött. 1998. november 20-án az örökhagyó M. M.-néval kötött öröklési szerződést, és dátum nélküli, saját kezűleg írt végrendeletében örököséül P. V.-nét jelölte meg.
Az érdekeltek közül P. V.-né hagyatéki hitelezői igényt érvényesített, a felperes és M. M.-né pedig a hagyatéki eljárásban egyezséget kötött, melyben a felperes vállalta, hogy M. M.-né részére öt napon belül megfizet 1 500 000 forintot, P. V.-nénak pedig hagyatéki hitelezői igénye fejében 50 000 forintot. Ezt követően a közjegyző az örökhagyó keszthelyi házasingatlan hagyatékát az örökösök egyezsége és az örökhagyó végintézkedése alapján a felperes részére adta át.
A hagyatékátadó végzés alapján a földhivatal a felperes javára a tulajdonjog bejegyzését elutasította, mert az alperes és az örökhagyó között 1993. szeptember 10-én kelt adásvételi szerződés alapján az ingatlan-nyilvántartásba az alperes tulajdonjoga megelőzően bejegyzést nyert.
Az alperes az ingatlan birtokbaadása iránt pert indított a felperes ellen. A perben a felperes az adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte. A megyei bíróság jogerős közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes és az örökhagyó között 1993. szeptember 10. napján létrejött adásvételi szerződés semmis, a szerződés tartalmát tekintve öröklési szerződésnek minősül.
A felperes jelen perben az örökhagyó és az alperes közötti öröklési szerződésnek minősített szerződés érvénytelenségének megállapítását és - az örökhagyóval 1998. szeptember 3-án kelt öröklési szerződésre figyelemmel - tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését kérte. Az érvénytelenséget eredményező okot a Ptk. 656. §-a alapján alkalmazandó Ptk. 629. §-ának (2) bekezdésére alapította.
Az alperes az alaki érvénytelenséget elismerte, a kereset elutasítását - a felperes javára szóló szerződést azonos alaki érvénytelenségére hivatkozással - azért kérte, mert a kifogása következtében a felperes nem örökölne, ezért perbeli legitimációval nem rendelkezik. Egyben külön perben is kérte a felperes javára szóló öröklési szerződés érvénytelensége megállapítását, a Ptk. 629. § (2) bekezdésén alapuló alaki érvénytelenségi ok alapján, továbbá a Ptk. 657. § (1) bekezdés alapján is, mert az örökhagyó az alperessel kötött szerződésre figyelemmel az ingatlannal nem rendelkezhetett, a felperes ezért az alperessel szemben érvénytelenségre sem hivatkozhat.
A felperes az alperes keresetének elutasítását kérte. Az alaki érvénytelenséget elismerte, de arra hivatkozott, hogy a hagyatékátadó végzéssel az ingatlant megszerezte, az alperes pedig érvénytelenségre nem hivatkozhat, mert a saját szerződése folytán nem örökölne.
Az elsőfokú bíróság - végzéssel kijavított - ítéletében megállapította, hogy az alperes mint vevő és dr. J. T.-né mint eladó között 1993. szeptember 10. napján a keszthelyi 337. hrsz.-ú ingatlanra létrejött adásvételi szerződésként nevesített öröklési szerződés a peres felek viszonylatában érvénytelen. Az alperes viszontkeresetét elutasította. Kötelezte az alperest 250 000 forint perköltség megfizetésére azzal, hogy a le nem rótt kereseti és viszontkereseti illetéket az állam viseli. Megkereste a körzeti földhivatalt, hogy az ingatlanra az alperes javára bejegyzett tulajdonjogot érvénytelenség jogcímén törölje, a megelőző tulajdoni állapotot állítsa vissza, majd teljesítse a közjegyző hagyatékátadó végzésében foglalt megkeresést.
Az ítélet indokolása szerint a jogerős közbenső ítélettel öröklési szerződésnek minősített szerződés a keresetben írt alaki érvénytelenségi ok folytán a felek egymás közötti viszonyában érvénytelen. A korábbi szerződés érvénytelensége folytán az alperes nem minősül örökösnek, ezért a Ptk. 653. §-a alapján a felperes javára szóló szerződés érvénytelenségére nem hivatkozhat. Ezért nem vizsgálta érvénytelenségi szempontból az alperes viszontkeresete alapján az örökhagyó és a felperes közötti öröklési szerződést. Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy az örökhagyó haláláig az alperes sem a tulajdonjogot, sem az elidegenítési és terhelési tilalmat az ingatlan-nyilvántartásba nem jegyeztette be. A felperes tulajdonszerzése az örökhagyó halálakor bekövetkezett. A felperes jóhiszemű és ellenérték fejében való jogszerzőnek minősül, ezért a Ptk. 114. §-ának rendelkezése alapján sem tekinthető semmisnek a felperes jogszerzése, a Ptk. 657. § (2) bekezdésben írt feltételekre figyelemmel.
Az alperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és az alperest 50 000 forint perköltségben marasztalta azzal, hogy a le nem rótt illetéket az állam viseli.
A másodfokú bíróság a megállapított tényállással és érdemi döntéssel egyetértett. Az elsőfokú ítélet indokolását kiegészítette azzal, hogy a Ptk. 650. §-ának (2) bekezdése szerint az örökhagyónak a felperessel kötött öröklési szerződése folytán az alperessel kötött öröklési szerződést visszavontnak kell tekinteni, ezért az adott esetben az alperes csak akkor jogosult a felperes javára szóló öröklési szerződés megtámadására, ha annak érvényessége esetén ő lenne az örökhagyó örököse. Kiemelte, hogy nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a perbeli igények kapcsán sorrendiséget állított fel és ennek során elsősorban azt kellett vizsgálni, hogy az alperes javára szóló szerződés érvényes-e. Mivel a két öröklési szerződés megtámadása esetén érvényesülő sorrend alapján az 1993. szeptember 10-én kelt szerződés érvénytelensége megállapításra került, ennek folytán az alperes az 1998. szeptember 3-i szerződés érvénytelensége iránti kereset előterjesztésére nem jogosult. A másodfokú bíróság utalt arra is, hogy az alperes által indított pernek a jelen perhez való egyesítése indokolt volt, mert a perek tárgya egymással összefüggött és az elsőfokú bíróság nem azért döntött előbb a felperesi keresetről, mert azt előbb nyújtották be és ahhoz történt a másik per egyesítése, hanem a több öröklési szerződés megtámadása esetén érvényesülő "sorrend" miatt.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezése, a felperesi kereset elutasítása, az alperes viszont keresetének való helytadás, másodlagosan eljárási szabálysértés miatt az eljárt bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása iránt.
Elsődlegesen sérelmezte az eljárt bíróságok azon álláspontját, hogy ha mindkét félnek ugyanarra a jogra nézve érvénytelen öröklési szerződése van, úgy az a "jogos" örökös, aki felperes, illetve aki a peres eljárást a másik fél ellen korábban indította meg. Hivatkozott arra is, hogy tévedtek az eljárt bíróságok, amikor perlési jogát csak a Ptk. 653. §-a alapján vizsgálták, a Ptk. 235. §-át illetően pedig nem. A megtámadás joga ugyanis őt a Ptk. 235. § (2) bekezdése alapján - mint sérelmet szenvedett felet - is megilleti, mert az érvénytelen öröklési szerződés szerint az örökhagyónak 2 700 000 forintot megfizetett, amit a felperes mint örökös megfizetni nem akar. Mivel nemcsak önálló keresetet terjesztett elő, hanem a felperes keresetével szemben kifogással is élt, a kifogása alapján először azt kellett volna vizsgálni, hogy a felperes szerződése, amelyre a keresetét alapította, érvényes-e. Az adott esetben a felperes által elismerten a felperes öröklési szerződése is érvénytelen, így a felperesnek vele szemben kereshetőségi joga nincs. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok az általa indított per egyesítésével és együttes tárgyalásával a Pp. 149. § (2), (3) és (8) bekezdései, továbbá a 147. §-ait is megsértették. Tévedett és a Ptk. 655. §-ának (1) bekezdését is sértette a másodfokú bíróság álláspontja abban, hogy az újabb öröklési szerződés megkötésével a korábbi öröklési szerződést visszavontnak kell tekinteni, és abban is, hogy az alperes csak akkor jogosult a felperes javára szóló öröklési szerződés megtámadására, ha a vele kötött szerződés érvényes. Örökölni ugyanis érvénytelen végrendelet (végintézkedés) alapján is lehet a Ptk. 623. § (1) bekezdés szerint.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbiak szerint részben alaposnak találta.
1. A perbeli tényállás alapján az örökhagyónak egymást követő időben alkotott öröklési szerződései érvényességéről kellett a bíróságoknak dönteni.
A jogerős ítélet a Ptk. 650. §-ának (2) bekezdéséből kiindulva úgy foglalt állást, hogy a későbbi a felperes javára szóló öröklési szerződés folytán a korábbi alperes javára szólót visszavontnak kell tekinteni. A jogerős ítéletnek ez a kiinduló pontja téves. A Ptk. 650. §-a a végrendelet kifejezett és ún. hallgatólagos visszavonására tartalmaz rendelkezéseket, ez azonban a kétoldalú jognyilatkozatot tartalmazó öröklési szerződések esetén nem alkalmazható, mert abban az örökhagyó halála esetére visszavonhatatlan szerződéses kötelezettséggel rendelkezik és az egyoldalúan nem, csupán a felek egyező akaratából, a megszüntetéshez fűződő tényleges állapotnak a kötelező alakiságok nélküli megszűnése [Ptk. 658. § (2) bekezdés], vagy annak a bíróság általi [Ptk. 589. § (3) bekezdése szerinti] megszüntetése útján szűnhet meg.
A felperes tulajdonszerzését ugyan a közjegyző hagyatékátadó végzése megállapította, annak azonban az ingatlan-nyilvántartási bejegyzését akadályozta az alperes rangsorban megelőzően érkezett tulajdonjog bejegyzési kérelme. Mivel a jogerős közbenső ítélet az alperes tulajdonszerzésének csak a jogcímét módosította, az ingatlan-nyilvántartási állapotot nem, a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése érdekében terjesztette elő a felperes a keresetét.
Az egymást követő és egymást kizáró végintézkedések érvénytelenségének megállapítására irányuló perben valóban a sorrendiségre, de az együttesség elvére is figyelemmel kell lenni. Ahhoz ugyanis, hogy a felperes tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhetővé váljék, az alperes javára szóló öröklési szerződés érvénytelenségét és a javára szóló öröklési szerződés érvényességét kellett bizonyítania. Az alperes ugyan az alaki érvénytelenség tényét nem vitatta, ellenkérelmében - a felülvizsgálati kérelmében is hivatkozott kifogásában - a felperes javára szóló öröklési szerződés érvénytelenségét és a felperes perbeli legitimációját vitatta. A felperesi kereset e jogalapjából kiindulva elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes javára szóló végintézkedés érvényes-e. A felperes maga sem vitatta, hogy a javára szóló öröklési szerződés is azonos alaki érvénytelenségben szenved, perlési jogát azonban a közjegyző hagyatékátadó végzésére alapította.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a közjegyző hagyatékátadó végzésének anyagi jogereje nincs, az a bíróságot nem köti (BH 1992/464. sz. jogeset). Így az alperes védekezésében foglaltak alapján az a következtetés vonható le, hogy a felperes - a javára szóló öröklési szerződés alaki érvénytelensége folytán - az ingatlan öröklésére nem tarthat igényt. Mivel a felperes örökösnek nem minősül, ez okból a Ptk. 653. §-a alapján keresetindítási joggal sem rendelkezik, az alperes javára szóló öröklési szerződés érvénytelenségére nem hivatkozhat.
Annak a körülménynek pedig, hogy az alperes javára szóló öröklési szerződés alakilag érvénytelen-e, a fentiekből következően a kereset elbírálása szempontjából ügydöntő jelentősége nincs, annak érvényességét ugyanis egyébként a törvényes örökös vitathatná, ő pedig nem azonos a felperessel. Tévedett ezért a jogerős ítélet abban, hogy a kereset elbírálása során az együttesség és legitimáció e körülmény vizsgálatát elmulasztotta.
2. A fent kifejtettek alapján a felperesi kereset elutasítandó, nincs helye ezért az ingatlan-nyilvántartási állapot megváltoztatásának, de tévedett a másodfokú bíróság abban is, hogy az alperes javára szóló tulajdonjog bejegyzés törlésével az örökhagyó tulajdonjogának "visszajegyzését" rendelte el. Elhunyt személy javára ugyanis az ingatlan-nyilvántartásba a tulajdonjog nem jegyezhető be. A Legfelsőbb Bíróság ezért arra vonatkozóan kereste meg a földhivatalt, hogy a felperes tulajdonjog bejegyzését törölve, a megelőző ingatlan-nyilvántartási állapotot - az alperes tulajdonjogának feltüntetésével - állítsa helyre.
3. Az alperes - aki az ingatlan-nyilvántartás szerint is a hagyatéki ingatlan tulajdonosa - keresetében a felperes javára szóló végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte. A perek egyesítése folytán a kereset viszontkeresetként nyert elbírálást, ami a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott eljárási szabályokat nem sérti. Eltekintve attól, hogy a kereset fentiek szerinti elutasítása folytán a viszontkereset elbírálása okafogyottá vált, az alperes az eljárási szabályok szerint nem terjeszthetett volna elő a viszontkeresetnek minősülő keresetében megállapítási keresetet. Annak ugyanis a Pp. 123. §-ának rendelkezése szerint csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség eljártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet. Mivel az adott esetben a megállapítási kereset indításának jogszabályi feltételei nem állnak fenn, az alperes tulajdonszerzését pedig az ingatlan-nyilvántartás is feltünteti, és a felperes nem örökös, a kért megállapítás az alperes jogainak a felperessel szembeni megóvása érdekében nem is szükséges. Ezért az eljárt bíróságok döntése ez okból helyes a viszontkereset elutasítását illetően.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével határozott, a felperes keresetét elutasította, elrendelte az alperes tulajdonjogának visszaállítását az ingatlan-nyilvántartásban, míg a (3) bekezdés alapján a viszontkereset elutasítására vonatkozó ítéleti döntést - eltérő indokból - hatályában fenntartotta. (Pfv. II. 22. 058/2003. szám)
Az 1989. július 12-én végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt A. K. örökhagyó törvényes öröklésre jogosult féltestvérei a felperesek. Az örökhagyó és a felperesek az 1980-as évektől egymással kapcsolatot nem tartottak. Az örökhagyó hagyatékát képezte a b.-i lakóház, udvar megjelölésű ingatlan, melyet a hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző - eredménytelen hirdetményi felhívást követően - ismert örökös hiányában a IV. r. alperes Magyar Állam részére adott át. Az ingatlanra a IV. r. alperes tulajdonjoga és a nagyközségi tanács vb kezelői joga nyert az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzést. Az 1990. évi LXV. törvény alapján az ingatlan tulajdonjogát az I. r. alperes szerezte meg, majd azt az 1992. október 1-jén megtartott árverésen 3 670 000 forint vételár ellenében a II. és III. r. alperes részére ruházta át. A földhivatal 1992. november 12-én kelt határozatával a II-III. r. alperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte.
A II-III. r. alperesek az ingatlanon lévő lakóházat lebontva az ingatlanon közművesített új felépítményt létesítettek.
A felperesek 1998 őszén jelentették be öröklési igényüket az I. és IV. r. alpereseknek, majd keresetükben örökösi minőségük megállapítását és - a II-III. r. alperes ingatlan-nyilvántartásban bízva jóhiszemű ellenérték fejében szerzett tulajdonjogára figyelemmel - az I. és IV. r. alpereseket az ingatlan 3 664 471 forint ellenértékének és az összeg 1992. október 20-tól járó törvényes kamatának az egyetemleges megfizetésére kérték kötelezni.
Az I. r. alperes helyi önkormányzat eredeti jogszerzésre hivatkozva, a IV. r. alperes pedig álörökösi minőségét elismerve azért kérte a kereset elutasítását, mert az ingatlanért ellenértéket nem kapott. Mindkét alperes hivatkozott a felperesek kötelmi követelésének elévülésére is.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítélete indokolása szerint a felperesek igénye öröklési és tulajdoni igénynek minősül, és annak következtében, hogy az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében jóhiszemű szerzővel szemben tulajdoni igényük nem foghat helyt, az ellenértékre vonatkozó követelésük nem évült el. A IV. r. alperes jóhiszemű álörökös, azonban az ingatlan a birtokába ténylegesen nem került, ezért a Ptk. 679. §-a alapján az ingatlan ellenértékéért felelőssége nem áll fenn. Az I. r. alperes az ingatlan tulajdonjogához eredeti szerzésmóddal jutott, ezért vele szemben a felperesek követelése ugyancsak alaptalan.
Az I. r. felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta és kötelezte a IV. r. alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperesnek 15 nap alatt 1 221 490 forintot és annak 1992. október 20-tól 2001. december 31-ig évi 20%-os, 2002. január 1-jétől a kifizetésig járó a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott késedelmi kamatát, amely a 2002-2003. években 11%. Mellőzte az I. r. felperesnek a IV. r. alperes javára történő perköltség fizetési kötelezettségét, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta és rendelkezett a másodfokú perköltség megfizetése tárgyában.
A másodfokú bíróság ítélete indokolásában - a BH 1978. évi 378. számú eseti döntésében kifejtett jogelvekre utalással - egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a perbeli öröklési igény dologi jellegű, amely nem évült el. A megtérítési igényre vonatkozóan az elsőfokú bíróság jogi álláspontját azonban csak részben osztotta. A másodfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy az alperesi oldalon történt tulajdoni változások az I. r. felperes öröklési igényét nem érintik, jogviszony azonban csak az I. r. felperes és az álörökös IV. r. alperes között áll fenn, ugyanakkor nem teremt jogviszonyt az I. r. felperes és a I. r. alperes között az a körülmény, hogy jogszabály alapján az ingatlan tulajdonjogát utóbb az önkormányzat szerezte meg. A Ptk. 679. §-ának (2) bekezdésében foglaltak a másodfokú bíróság álláspontja szerint a hagyatéki hitelezői igényekre vonatkoznak, ezért a jogvita eldöntése során annak a ténynek nincs jelentősége, hogy a hagyatéki vagyon nem került az álörökös IV. r. alperes birtokába. Mindezekre tekintettel a IV. r. alperest az I. r. felperest megillető örökrészhez igazodóan marasztalta azzal, hogy az a körülmény, hogy a tulajdonjog átszállása következtében a jogalap nélküli gazdagodás esetleg az I. r. alperesnél következett be, az I. és IV. r. alperesek belső jogviszonyára tartozik és annak vizsgálata a per kereteit meghaladja.
A jogerős ítélet ellen a IV. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása iránt. Álláspontja szerint a IV. r. alperes megtérítési kötelezettsége nem áll fenn, egyebekben pedig az I. r. felperes követelése elévült. A felülvizsgálati kérelem részletesen kifejtett indokai szerint a jogvita elbírálásánál a jogerős ítéletben hivatkozott eseti döntés nem alkalmazható, mert ott származékos jogszerzésről ráépítésről van szó és a jóhiszemű harmadik személy valóban nem tulajdonostól szerzett, ami a perbeli esetben nem áll fenn. Ugyanakkor hivatkozott a BH 1980. évi 479. számú eseti döntésében foglalt azon jogelvre, hogy a dolog visszaszolgáltatására irányuló igény akkor alakul át pénzköveteléssé, amikor a visszaszolgáltatás lehetetlenné válik. Erre a kötelmi igényre pedig az elévülés szabályai vonatkoznak. Érvelt azzal is, hogy a jogvita elbírálása során a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdésében foglaltak analóg módon alkalmazandók. Az I. r. alperes jóhiszemű szerzőnek minősül, eredeti szerzéssel szerzett tulajdonjogot az önkormányzati törvény alapján, ezért az I. r. felperes tulajdonával szemben csak az I. r. alperes tulajdona ismerhető el. Álláspontja szerint téves a jogerős ítélet abban is, hogy jogviszony a felperes és a Magyar Állam között jött létre és az elszámolás az I. és IV. r. alperesek belső jogviszonyára tartozik. Érvelése szerint az álörökös felelőssége - miként azt a BH 1987. évi 314. számú jogeset is tartalmazza - a Ptk. 193. és 195. §-ain alapul. Az I. r. felperesnek ezért azzal szemben kell igényt érvényesíteni, akinek a dolog ténylegesen a birtokában van, ez pedig nem a IV. r. alperes. Álláspontja szerint jogviszony az I. r. felperes és az I. r. alperes között van, mert hozzá került az ingatlan vételára is, így ő köteles elszámolni az I. r. felperes felé. Hivatkozott arra is, hogy a jogerős ítélet figyelmen kívül hagyta az 1991. évi XXXIII. törvény 36. § (2) bekezdésében foglaltakat, amely az önkormányzat speciális felelősségét állapítja meg, és mindez megelőzi az egyéb felelősségi szabályokat.
Az I. r. felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
1. A per tárgyát képező igény öröklési jogi igénynek minősül. Az öröklési jogi igények körében az elévülés szempontjából különbséget kell tenni tulajdoni jellegű és kötelmi jellegű öröklési igények között. A Ptk. 115. §-ának (1) bekezdése értelmében a tulajdoni igények nem évülnek el. Ilyennek minősül az állagöröklésre, a dologi hagyományra vonatkozó igény. Ezzel szemben öt éves elévülés alá esik a kötelesrész, a kötelmi hagyomány stb., mert ezek az igények kötelmi jellegű alappal rendelkeznek (BH 1967/5334., PJD. III. 23. sz. jogeset).
Az állandó bírói gyakorlat szerint, bár a tulajdoni igény elévülése a dolog megléte alatt kizárt, azonban ha az természetben nem elégíthető ki, mert a dolog nincs meg, helyébe kötelmi jellegű igény lép és ez az igény már a rendes elévülés szabályai alá esik (P. törv. IV. 20. 319/1970.).
Az adott esetben az I. r. felperes keresetében, annak elismerésével, hogy tulajdoni igénye - az ingatlan átszállása és jóhiszemű ellenérték fejében szerző részére történt értékesítése, továbbá a felépítmény lebontása és új építése következtében - természetben már nem volt kielégíthető, kötelmi jellegű igényt érvényesített. Téves ezért az eljárt bíróságok álláspontja abban, hogy az I. r. felperes perbeli igényét illetően az elévülést a Ptk. 115. §-ának (1) bekezdésében foglalt törvényi rendelkezés kizárja.
2. A kötelmi követelés elévülésére vonatkozóan azonban a felülvizsgálati kérelem jogi álláspontja téves. A kötelmi jellegűvé vált követelés szempontjából mindenekelőtt vizsgálandó az volt, hogy a tulajdoni igény kielégítésének lehetetlenné válásától, azaz annak kötelmi igénnyé való átfordulásától kezdődően a követelés bírósági úton való érvényesítésének az elévülés bekövetkezte akadályát képezi-e, vagyis az igény érvényesítésének indokolatlan késedelme az adott esetben bekövetkezett-e.
A Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált. A (2) bekezdés szerint, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni az akadály megszűnésétől számított egy éven belül a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt vagy abból egy évnél kevesebb van hátra.
A nem vitás peradatok szerint az örökhagyónak féltestvéreivel a halálát megelőzően évekig kapcsolata nem volt, egymástól távol éltek, az örökhagyót köztemetéssel temették el. A hagyatéki eljárásban az örökösök személyének felkutatására a közjegyző hirdetményt bocsátott ki, és az eredménytelen hirdetményi felhívást követően adta át a hagyatékot a Magyar Államnak mint szükségszerű örökösnek. A féltestvérek, amikor 1998 őszén az örökhagyó haláláról értesültek, öröklési igényüket mind az I., mind a IV. r. alperesnek bejelentették és keresetüket ezt követő egy éven belül előterjesztették. Az I. r. felperes mindaddig, amíg az őt illető követelésről az örökhagyó halála után nem szerzett tudomást, igénye érvényesítésében akadályozva volt.
Mindezek következtében az állapítható meg, hogy az adott körülmények között igényérvényesítési késedelem menthető volt, az elévülés a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése értelmében nyugodott és a nyugvást követően az I. r. felperes az igényét határidőben érvényesítette.
3. A továbbiakban vizsgálandó volt, hogy az I. r. felperes követeléséért az I. r. alperes vagy a IV. r. alperes felel. Helyes a jogerős ítélet jogi álláspontja abban, hogy a tényleges örökös I. r. felperes és az álörökössé vált IV. r. alperes között áll fenn jogviszony, melynek alapját a Ptk. 193. és 195. §-aiban foglaltak képezik. Ezen jogviszony folytán a IV. r. alperes lenne köteles a dolog visszaadására, illetve annak lehetetlenné válása következtében ő köteles a dolog ellenértékének megtérítésére.
Téves a IV. r. alperes felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontja abban, hogy az I. r. alperes lett volna köteles az ingatlan visszaadására, mert az ténylegesen az ő birtokába került, és ő lenne köteles az ellenérték megtérítésére is az I. r. felperes részére, azon az alapon, hogy a vételárat ő vette fel.
Az I. r. alperes jogszabály - az 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 107. § (1) bekezdésének a) pontja - alapján, ingyenesen szerezte meg a perbeli ingatlan tulajdonjogát. Tulajdonszerzése nem az álörököstől származó jogutódláson alapul, és vele szemben az örökös dologi igényt sem érvényesíthetne, mert annak feltétele a tulajdonba adásra vonatkozó határozat érvénytelenségének megállapítása lenne. A határozat jogszerűségének vizsgálatára irányuló per indítására pedig az 1990. évi LXV. törvény jogi lehetőséget nem ad. Az I. r. felperessel szemben tehát - jogviszony hiányában - az I. r. alperes nem felel, hanem az el nem évült követelésért a IV. r. alperes mint álörökös köteles helytállni.
Az önkormányzati tulajdonszerzéshez kapcsolódó polgári jogi felelősséget az állam és az önkormányzat között az 1991. évi XXXIII. törvény 36. §-ának (2) bekezdése rendezi. Eszerint: ha az önkormányzat kártalanítás nélkül az állam vagy más önkormányzat tulajdonából szerez tulajdont, e tulajdon értékének erejéig felel a volt kezelőnek (a tulajdonosi jogokat gyakorló szervnek) a tulajdonszerzéskor jogszabály, bírósági vagy más hatósági határozat vagy visszterhes szerződés alapján jóhiszemű személlyel szemben fennálló kötelezettségéért. Az I. és IV. r. alperesek egymás közötti belső jogviszonyában ez a jogszabály irányadó, a jogerős ítéletnek a jogalap nélküli gazdagodásra történő utalása téves.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Pfv. II. 21. 682/2003. szám) ■
Visszaugrás
